Truth about religion - Igazság a vallásról?

Évekkel ezelőtt egy ismerősöm ajánlotta ezt a YouTubeon megnézhető három részes angol nyelvű vallási témájú dokumentumfilmet, amely csillagászati szempontokat is felhasználva a földi vallások evolúciójáról, egymásba alakulásáról szól.
Mostanában úgy is divatosak a 2012-s világvégéről szóló riogatások, ha már 2000 és vele az Y2K nem jött be, így legalább megérthetitek, hogy miből gondolják, hogy új csillagászati korszak határán állunk. A szöveg közepes angol tudást igényel, de elég sok magyarázó ábra is van benne legalább, így a vizuális típusok is jobban meg fogják érteni. Remélem senkinek nem fogják megsérteni a vallásos érzéseit, de készüljetek rá, hogy a Da Vinci kód óta nem fog ekkora arcon csapás érni benneteket, ha ez mind igaz.








Zeitgeist kritika 1
Zeitgeist kritika 2

Olvass tovább!

Nyaralás - Anglia és Wales (2009)

Az Unitravel segítségével egy gyönyörű buszos körúton vettem részt az elmúlt napokban.

0. nap
Az utazást megelőző héten egy picit morogtam, mert a részvételi jegyemet csak éppen az út előtt egy héttel faxolta át a Unitravel a közvetítői szerepet felvállaló Nyírség Utazási Iroda felé. Elég rosszul esett, hogy kifizettem egy ilyen szép összegbe kerülő utat, erre annyi fáradtságot nem vettek, hogy engem, mint utast postán értesítsenek. A tavalyi ügyintézés a Car Tour céggel sokkal gördülékenyebben ment, de talán ez annak is volt köszönhető, hogy telefonon közvetlenül a budapesti irodájukkal tárgyaltam meg minden részletet. Előző héten a nyíregyháziak szóltak, hogy nem lesz visszafelé transzfer Budapestről, mivel nem jött össze a négy ember, így végül egy másik cég ajánlatára kellett, hogy rábólintsak 9800 forintért.

Amiatt is aggódtam, hogy kint élő ismerőseim mesélték, hogy a kinti konnektorba nem fognak passzolni az itteni dugaszok, így végül a Media Marktban vettem egy univerzálisnak tűnő, három átalakító fejet is tartalmazó adaptert kb. 2000 forintért. Én azért ezt megemlítettem volna az utasaimnak a levélben, mivel ott csak azt írták, hogy 220V 50Hz, ami igazából nem túl sokat mondott nekem. Végül nem is baj, hogy vittem magammal a kütyüt, mivel szükségem is lett rá, amikor a mobilomat és az elemeket is töltenem kellett.

Ennek ellenére az út előtti eufória hamar elhatalmasodott rajtam, hiszen Angliával kapcsolatban egyéb terveim is lennének. Kiváltottam tehát egy tekintélyes összegért fontot, mivel az előzetes kalkulációk alapján a belépők 60000 forint körüli összegbe jöttek volna ki. Ezen élménybeszámolóm végén majd fel is sorolom, hogy mi mennyibe került.

Az út előtt egy nappal még dolgoztam, ráadásul akkor volt a születésnapom is. A munka után este nyolckor még a bőröndöt kezdtem el pakolni az ágyamra korábban kikészített ruhákkal. Igazából annyira felemás időjárást mondtak Angliába és Walesbe, hogy jobbnak láttam, ha mindenféle ruhából viszek legalább 3-4 váltást. Így végül a szokásos bőröndömben csak ruhák, míg egy utazótáskába a félpanziós ellátás ellenére hideg élelem került, míg a buszra a kézitáskámat és a napi élelmet és vizet tartalmazó hátizsák volt még hű társam az újabb nagy kaland során.

1. nap
Az utazás hamar elkezdődött, mivel technikailag már nem is volt értelme lefeküdnöm, mert 3/4 2-kor volt a transzferes találkozó Nyíregyházán, de végül a sofőr rám telefonált és hamarabb elindultunk 20 perccel, hogy aztán eseménytelen utazás után az Erzsébet-híd lábánál lévő Mátyás Pincénél mindenki átszállhasson az ott várakozó 4-5 buszra.

A buszon szerencsére oda kerültem, amit kértem. Leghátul szeretek ülni, mert ott ki tudom nyújtani a lábamat és hátra is tudok fotózni. Szerencsére a busz is erre alkalmas volt, mert nem borította levonó vagy rács. Hátul végül az öt helyen még egy hölgy ült, akivel később fokozatosan összebarátkoztam. Róla azt kell tudni, hogy egy walesi-angliai körutat szervezett volna a barátaival, de létszám hiányában nem tudta megvalósítani. Ám tele volt jegyzetekkel és térképekkel, s merem állítani, hogy még jobban felkészült mindenből, mint a saját idegenvezetőnk. Rá egyébként szintén nem tudok panaszt mondani, mert ügyes és talpraesett volt, akinek sikerült nagyobb viták nélkül összefognia a csoportot. A buszon előttem ült még egy nagyon aranyos pár is, akikkel tavaly Isztambulba mentem, így az ő kellemes társaságuk már eleve adott volt.

Maga az út az elég érdektelenül telt, mivel júniusban szinte végig ugyanezen az útvonalon mentünk Hollandiában, csak arról még nem meséltem itt nektek a blogon. Megfésülködtünk itthon Mosonmagyaróvárnál, majd a bécsi erdőn átmenő autópályán legközelebb a szokásos Rosenberg lánc aktuális osztrák tagjánál álltunk meg Linz után, majd haladtunk szépen Passau mellett. Megint lefotóztam a régi római templomra emlékeztető Walhallát, majd egy elég unalmas bajorországi átkelő következett. Aztán szépen és néha rémisztően lassúnak tűnő módon vánszorogtuk tovább egy darabig az egymást keresztező autópályák sűrűjében, ahonnan kvázi fasorokon kívül semmit nem lehetett látni Németországból, majd egy kisebb dugó után megkésve ugyan, de megérkeztünk a Luxemburg reptere mellett lévő első Campanile hotelbe. Itt ugyan már volt egy kis affér, mert egy idősebb hölgy amiatt panaszkodott, hogy a sofőrök csak kivágták a csomagjait a placcra és ő nem találta meg, majd utána a csoport egymáson átfurakodva próbálta magát bepasszírozni a kb. 2-3 személyes liftbe a szobák kiosztása után.

Késő este mi még elmentünk az ismerős párral egy kis sétára, ahol eljutottunk a repülőgép terminálba. Még sosem jártam igazi reptéren, mert emlékeim alapján gyerekkoromba is csak egyszer vitt be apám Ferihegyre körbenézni.

2. nap
A szoba meglepően kényelmes volt és mivel egyágyas felárat fizettem, így eléggé fejedelmi dolgom volt. Önző módon nem akartam másokhoz alkalmazkodni, így jobbnak láttam, ha magamban vagyok. A reggeli az rém kiábrándító volt és féltem, hogy végig ilyen lesz. A tányérokra szépen ki volt porciózva két péksüteményt, majd a svédasztalról lehetett volna venni még sonkát és sajtot, de a sáskarajnak beillő csoportom mindent lelegelt, mire leértem. A kis vajacskák és dzsemek pedig annyira nem vonzottak, de mivel még nem is nagyon nyúltam hozzá az éppen ilyen helyzetek miatt hozott elemózsiámhoz, ezért nem is orroltam meg különösebben, mert nagyjából ezt vártam, ahogy egy korábbi blog bejegyzésemben az ilyen irányú tapasztalataimat összegeztem.

Franciaországba átérve egy szép nagy dugóba kerültünk, így sikerült lépésben megtennünk két óra alatt kb. 50 kilométert és akkor szerintem még sokat is mondtam. Éppen ezért eleve késésben voltunk, mert az eredeti program szerint Metzben és nem Luxembourgban szálltunk volna meg, de lényegesen már az sem változtatott volna a Calais kikötőjébe érkezésen.

Maga a dokk rendkívül érdekes volt. Szerencsénkre nem volt előttünk busz, így gyorsan leszállítottak minket és mindenkinek bescannelték az útlevelét, majd szépen beálltunk a Calais 7 egyik várakozó sávjába. Kaptunk itt egy csomó szabadidőt, így volt szerencsém megfigyelni érkező kompokat is. Ezek nem egyszerű ladikok, mivel az emeletről egy hídra érkeznek az autók. A befogadóképességül óriási, mivel szerintem legalább 120 személygépkocsit, 15-20 kamiont és a mi egyedüli buszunkat is képes volt elnyelni.

Az átkelés 45 percig tartott. Mivel imádom a tengert, így nagy örömmel vetettem bele magam a fotózásba, mert úgysem jártam még a La Manche csatornán és az Északi-tengeren. Calaisban rengetegen fürödtek is a tengeren, amit csodálok, mert kétlem, hogy ennyire északon igazán meleg lett volna. A védett francia partoktól távolodva a szél egyre erősödött és egyszerűen olyan erővel fújt, hogy beljebb kellett húzódnunk, mert a napsütés és az általam viselt kabát ellenére eléggé fázni kezdtem. Bent a hajón viszont szépen eluralkodott rajtam a tengeri betegség, amit kezdetben arra fogtam, hogy a homlokom is eléggé lehűlt a széltől. Ám egyszerűen a komp dobálózott a tengeren, pedig ez még nem is volt vihar sem. Én furcsállottam is, hogy mások nem érzik ezt az undok imbolygást, de végül egy Daedalon tablettával tettem pontot az ügy végére, ami szerencsére hatni kezdett. Magán a hajón voltak különböző minőségű és persze árfekvésű éttermek és boltok, ahol a biztonság kedvéért csak vettem 4 fontért egy konnektordugaszt, mert aggódtam, hogy az elemeimet nem fogom tudni feltölteni majd.

Anglia felé közeledve kimentünk megint fotózni, ahol a fényképezőgépemet érte egy kis permet, mert a hullámok tetejét a szél finom cseppek formájában lecsapta. A száraz papír zsebkendő sokat segített, de újból és újból végül kapott pár cseppet a gép és persze én is. Dover fehér sziklái szép lassan közelítettek ugyanis felénk és tényleg magával ragadó a látványuk. Nem is nagyon tudtam betelni velük, így sok-sok felvételt készítettem olykor ugyanarról a témáról. Ahogy befordultunk a dokkba, a Nap is kisütött, így megint más színben látszottak.

Az idő is kitisztult szépen és mi vissza lesétáltunk a fedélközbe, hogy lassú kiszállás után Angliába érkezzünk immáron hivatalosan is. Ezen az oldalon már semmilyen ügyintézés nem történt, hanem egy hurkos megoldással gyakorlatilag az autóút a sziklák fölé került és elindultunk első látnivalónk felé. Itt szembesültem vele először, hogy az autók bal oldalt közlekednek. Idővel meg lehetett szokni, bár a pöttyökkel kirakott zebráknál is elsőnek mindig balra néztem, holott jobbról tudnak elcsapni leghamarabb. Ami tetszett az angol utakon, hogy sokkal több magyarázó ábrát tesznek ki maguknak, ami vagy az ottani KRESZ tudásának hiányára, de valószínűleg a nagyobb óvatosságra utal.

Az első megállónk Canterbury volt, bár a prospektusban megjelentek szerint elvileg kisebb városok és egy kastély is benne lett volna ebben a napban még. A részvételi jegyhez csatolt leíráson ezeket már előzékenyen kivették, így végül csak Canterbury maradt. Itt egy gyönyörű katedrálist tekintettünk meg, amelyet utána az út során még 5-6 követett. Igazából ezekről nehéz lenne leírást adni, mert bár az alaprajzuk, az angolokra jellemző gótikus kerengők szinte mindenhol jelen voltak, de maguk a templomok díszítettségben mind eltértek. Itt is voltak ugyan károk a világháborúk során, de azért elég egyértelmű, hogy az anglikán egyház szépen megtollasodott, mert igazán pazar sírboltok, csempék és szőtt anyagok szolgálnak díszítésül szinte mindenhol. A katedrális okozta vizuális sokk után a városban bóklásztam még egy picit az utastársam tanácsát követve, majd elkövettem első késésemet is, mivel annyi időt elszöszmötöltem az épületek megörökítésével, hogy végül túl messzire mentem el és késve értem vissza a rendkívül szépen díszített katedráliskapuhoz, ami a találkozóhelyünk volt.

A szállás végül Dartfordban volt a Campanile lánc ottani tagjában. A szobámból lehetett látni a hatalmas Erzsébet királynő hidat is. A szobákban itt is volt vízforraló, keksz és sok-sok teafilter, mert a tea ugyebár az angolok egyik nemzeti itala. Maga az első angol vacsora elég nagy csalódás volt, mert előételnek kihoztak egy pástétomnak hívott májkrémet egy kis zöldséggel. Ám 15 embernek sikerült ehhez adni 3 db (!) felvágott kiflit. Most lehet, hogy mi voltunk nagyon bénák és kérni kellett volna, de azt hiszem ezt egy pincérnek észre kellett volna vennie. A vacsora további része sem volt egy nagy eresztés, mert kaptunk egy kis húst szintén nagyon kevés körettel, amit végül gyümölcssaláta követett. Első blikkre tehát az angol vendégszeretet kudarcot vallott, de szerencsére ez volt a mélypont és innentől kezdve jobbnál-jobb reggelikkel örvendeztettek meg minket. Az este másik meglepetése az volt, hogy nem zártam le jól a tusfürdőt, ami eláztatott egy csomó mindent.

3. nap
A reggeli előtt én elrohantam a felkelő nap fényében a gyönyörű hidat lefotózni, amit egyébként a közlekedők eleve csak pénzért vehetnek igénybe. Ez nekem roppant furcsa volt, mert azt hittem, hogy már nincs ilyen, hogy egy hídon való átkelésért külön fizetni kelljen. A reggeli egész jó volt, mivel Fornetti jellegű három féle sütiből kitettek egy csomót, míg a többség derekasan kenegette a pirítósnak adott kenyerét a különféle feltétekkel. Így tehát határozottan jobb lett a hangulatom a luxemburgi, kiábrándítóan gyenge felhozatal után.

A nap során egy darabig a Londont körbevevő autópálya körgyűrűn haladtunk, majd elindultunk délre. Itt már építenek újabb autópályákat, tehát a közlekedés egyre könnyebb és könnyebb lesz. Maga az angol táj eléggé dimbes-dombos, tehát nagy hegyeket vagy kiterjedt síkságot sehol nem lehetett látni. Kisebb erdők, majd többnyire hatalmas művelt területek és sok-sok állatgazdaság mindenhol. Rég láttam ennyi szarvasmarhát és juhot a karámok mögött legelészni, mert ez még Hollandiát is simán felülmúlta, míg nálunk ugyebár az állattenyésztő ágazat gyakorlatilag vegetál.

Portsmouth városába érkezve már messziről feltűnt a kikötőt őrző vitorla alakú torony, amely a főként haditengerészetéről ismert település egyik szimbóluma. Itt a felhős-napos idő eléggé váltakozott, de sikerült a múzeumban rengeteg képet készítenem. Van mire büszkének lenniük, mivel a HMS Warrior és a HMS Victory nevű három árbocos fregattjaik valóban impozáns méretűek. A belépőnkkel minden látványosságon végigmehettünk, így kvázi 6-8 hely közül lehetett választani a szűkre szabott 2-2,5 óra alatt. Elsőnek az 1860-ban készült Warriort néztük meg, ahol a fedélzet nagyságán csak ámulni tudtam. Teljesen más ott állni, mint amikor egy tévében egy játszott kalandfilmbe képzeljük bele magunkat. A hajó gyomrában, amely 4-5-6 szintből is állt, megismerkedtünk a legénység életével, hierarchiájával. Az 1765-ből származó Victory még ennél is gyönyörűbb és nagyobb hajó, amelyen három sor ágyú kapott helyet. Ez volt Horatio Nelson admirális hajója és ez volt a trafalgari tengeri csata egy kulcsfontosságú szereplője. Nekem eléggé szűkek voltak a mennyezetek és elképzelni sem tudom, hogy egy mozgó szörnyetegben hogyan tudott több száz fő együtt élni. A fedélzeten azt is meg lehetett nézni, hogy hol is halt meg az admirális, illetve ma is aktív csatahajókra lehetett pillantást vetni, amelyek a dokk elzárt és őrök által védett részében vesztegeltek. A kiállítás harmadik érdekessége volt a Mary Rose hajó, amely legjobb tudomásom szerint soha nem is indult el a rossz tervezés miatt, mert már a kikötőben elsüllyedt és az iszapba ágyazódott. Azóta utánanéztem itt és tévedtem, mert részt vett ütközetben, ám a súlyos ágyúk miatt felborult. Egy hatalmas csarnokot emeltek a most kiemelt roncs fölé és számos felszerelési tárgyat sikerült kimenteni még, amely egy hatalmas teremben volt kiállítva. A három hajón túl volt még hajók építéséről, összegyűjtött orrdíszekről szóló részleg is. A shopban is minden hajózással kapcsolatos mütyürt meg lehetett találni, mondanom sem kell, hogy a szebbek elég drágák voltak. Ezen kívül lehetett volna hajózni az öbölben illetve megismerkedni a Királyi Haditengerészet múltjával, de ezeket én kihagytam, mert túl sok idő ment el korábban. A gyerekeknek még volt játszóház is, ahol különféle szimulátorokban próbálhatták ki a repülőgép-, tengeralattjáró- és cirkálóvezetés rejtelmeit.

A fárasztó kaland után a nem messze lévő Salisburybe mentünk, ahol a történelmi városrész is szépen megmaradt. A katedrális itt igazi angol gyep vette körül, amelyet talán úgy tudnék leírni, hogy élő szőnyeg. Annyira finoman nyírt és sűrű, mintha nem is igazi lenne. Simán alkalmas lett volna golfozásra is. A ragyogó napsütésben sokan kiültek a padokra vagy csak simán piknikeztek a katedrális udvarán. Maga a templom mondanom sem kell, hogy lélegzetelállító. Ami a legjobban tetszett, hogy a közepén van egy rózsakereszt alakú kút, amelyből négy irányba folyik a szentelt víz. Ha senki nem ért hozzá a víztükörhöz, akkor a rózsaablakok és a mennyezet szépen tükröződött benne. A gótikus kerengőből nyílt az a helység is, ahol fotózni nem lehetett, mert ott őrizték az eredeti Magna Carta egyik 1215-s példányát, ha jól emlékszem az évszámra, amely végül a mi Aranybullánkat is ihlette. A városban a szabadidő során bejártam a főbb utcákat, elmentem egy angol patikába is, majd végül megint visszamentem a katedrálisba, ahol a vasárnapi mise már véget ért.

Salisbury után Anglia egyik jelképe, Stonehenge következett. A parkolóból az elég borsos belépő után egy kis alagúton lehet a kőkör közelébe jutni. Tényleg nagyon hangulatosak, ahogy körbejártuk, de mivel nem is engedtek közel hozzájuk és az idő is egy picit felhőssé vált, így annyira azért nem is hatották meg a csoportunkat sem. Természetesen ezt is körbejártuk és a kismillió fotó után a helyi boltban egy elég drága, de annál szebben kidolgozott makettet is vettem, miközben a sok építési célról szóló elméletet is megbeszéltük a többiekkel.

Az esti szállás Bath mellett a Limpley Stoke hotelben volt, amely messze a legelegánsabb volt az egész út során. Ha jól emlékszem, ez egy több, mint 100 éves épület volt, amelyet hotellé alakítottak. Egy szép park veszi körül, míg bent szőnyegekkel borított folyosók, szalonok vártak minket. Én végül egy padlásszobát kaptam, de nem túl sok időt tudtam ott tölteni, mert mentem le a hallba vacsorázni. Itt eléggé fejedelmi dolgunk volt, mivel három előételből, főételből és desszertből lehetett választani. A többség a pisztrángra szavazott, de amikor feltálalták fejétől a farkáig a szerencsétlen állatot, akkor már tudtam, hogy jól döntöttem, hogy a csirkemellet választottam. Maga a hús is érdekes volt, mivel egy apró combcsonton nem csupán a comb, hanem egy jelentős méretű színhús is rajta volt, mintha ott másképpen bontanák a csirkét, mert ilyet itthon nem láttam. Este nagyon kényelmes ágyból tudtam az LCD tévét nézni, ahol többnyire az Afganisztánban megölt katonákkal és persze a focival foglalkoztak.. Aztán a fürdőszobába is bekukkantottam, ahol szembesültem a hideg és meleg vizes csapok látványával. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a kádnál és a mosdókagylónál külön-külön van 1-1 csap, de a különböző hőmérsékletű vizet nem lehet keverni. Ez is valamilyen angol hagyomány, de ha kint élhetnék, akkor tuti lecserélném a mosdókagylót is és a csaptelepet is. Elvileg úgy mosakszanak, hogy a dugót bedugják, majd a vizet elkeverik. Ám higénia szempontjából ez több, mint aggályos nálam, hiszen ki tudja, hogy volt ez takarítva, ki mosott bele fogat, kinek a szappanhabja maradt volt vagy melyik férfi pisilt bele. Mert hát ugye emberek vagyunk és ez megtörténik, kár is lenne tagadni. Oké, persze egy ilyen elit szállodában ez nem lehet kérdés, hogy tisztán van tartva, de a pubok mosdóiban is hasonlóak voltak a vízművek. A zuhanynál legalább lehetett keverni a vizet, de ott meg külön gomb volt az átáramló víz erősségének beállítására.

4. nap
A reggelinél is bőséges volt a kínálat és én szinte minden szimpatikusnak tűnőt kipróbáltam. A legrosszabb a háromszög alakú kenyérből készült pirítósuk volt, amiből csak úgy tocsogott az olaj, míg az omlett is annyira habosra volt felverve, mintha sosem találkozott volna tojással. A sült sonka viszont nagyon bejött és ez legalább tényleg igazán angolos volt.

Az első állomásunk a mai napon a Longleat birtok volt, amelynél a kastély tulajdonosai a park egy részéből szafari parkot csináltak. Aki látta a Jurassic Park című filmet, annak ismerős lehet a szituáció. Kocsival kell végigmenni egy kanyargós úton, ahol elsőnek a növényevőkkel találkoztunk. Sajnos a buszsofőrben kérésünk ellenére nem volt annyi együttérzés, hogy pár pillanatra teljesen megállt volna, mert így sokan csak életlen fotókat tudtak készíteni a zebrákról, zsiráfokról, antilopokról és a szarvasokról. Az őzeket kézből etették a személygépkocsival érkezők, de mi ebből az élményből kimaradtunk sajnos, bár az ablakon befigyelő zsiráf így is nagyon édes volt. Az itteni legvidámabb színfolt egy orrszarvú volt, amelyet egy traktoros őr figyelt, aki gond esetén finoman noszogatta egy hóeke jellegű erősítéssel, hogy szálljon le az aszfaltcsíkról. A növényevők után zsilipkapun keresztül lehetett bemenni a ragadozókhoz, ahol számos tábla figyelmeztetett arra, hogy ne szálljanak ki, ne húzzák le az ablakot és veszély esetén dudáljanak a zebra mintás dzsipekben ülő őröknek. A tigrisek, az oroszlánok és farkasok végül elég unottan figyeltek minket. A szafari így végül hamar véget is ért, amit egy kastélylátogatás követett. Itt nem lehetett fotózni, de vettem pár képeslapot és egy könyvet, hogy a rendkívül pazar berendezést meg tudjam az ismerőseimnek mutatni. Nem nyomorog a család, annyi bizonyos. A kastély mellett vidámpark jellegű attrakciókat is építettek még, így lehetett kisvonatozni, hajókázni, de én legjobban a park fotózása után a tükör- és a sövénylabirintust élveztem. Ez utóbbi teljesen visszaadta a Harry Potter 4 hangulatát, de végül a büszkeségemen csorba esett és az egyik járat fölött átívelő hídról kattintottam pár képet, majd vissza kellett térnem a kijárathoz. Egész egyszerűen térkép nélkül kb. 10 percem maradt rá, ami alatt nem lehet a közepén lévő toronyba eljutni, mert a becsült végigjárási idő is min. 30-60 perc. Az élelmesebbek meg eleve megvették a térképet is, de én nem éltem a lehetőséggel. A járatok így sem voltak igazán elágazóak, de a sugaras elrendezés miatt túl sokat kell bolyongani. Én relatíve nagyon jól tájékozódok a városokban és ezért esett rosszul, hogy kifogott rajtam a labirintus. Csalni se nagyon lehetett, mert a legtöbb helyen kerítés is volt a sövények közepén.

Longleat után Bath városa következett, ahol megnéztük a világ egyik legépebben megmaradt római fürdőjét. A brit szigeteken nem túl sok, gyakorlatilag ezen kívül nulla számú természetes hőforrás van, ezért ez a hely már régóta nagyon népszerű. Tényleg csodás volt látni a fürdő részeit, a szobrokat, az egykori medencéket, a padlófűtés maradványát a sok turista ellenére is, akiktől szinte lépni nem lehetett. Aztán sikerült a helyi, rögtön a fürdő mellett lévő katedrálisba is bemennünk, melyet egy rövid szabad városnézés követett. A folyón átívelő híd valóban a firenzei Ponte Vecchióra emlékeztetett, ahogy az idegenvezető is mondta, mert még itt is boltok voltak benne. A várost elhagyva egy sor egyforma sorházat is láttunk, amely a várostervezés iparosodás korából megmaradt szép példája. Nekem ezek is tetszettek, de az angolokra egyébként is jellemző, hogy nem épít mindenki hivalkodó formájú és színű házat, hanem a falvakban az utcák arculatát igyekeztek egységessé tenni. Barna téglák, sok apró fehér ablak és kis előkertek. Szerintem sokkal szebben mutatott így minden az egységes hatás miatt, mint nálunk, ahol minden kapualj más színű és méretű. Azt is értékeltem, hogy többnyire csak jelképes kerítések vannak.

Aztán a bristoli öböl mellett szépen elmentünk Gloucester városába, ahol szintén megnéztük a helyi katedrálist. Itt a kerengő mintázata is nagyon szép legyező formájú. A plakátok szerint díszletnek ezt a helyszínt használták a Harry Potter első részében is. A városka gyönyörű és rendezett, de ezt szinte minden angol településről el lehetne mondani. Pedig kétlem, hogy ott több értelmiségi lenne, egyszerűen csak más az emberek mentalitása és nem szemetelnek, nem verik szét a köztulajdont és vigyáznak egymásra. Nekünk ezt még azért itthon csiszolni kellene. A dokkot is meglátogattuk, ahol láttunk 90 fokban elfordítható hidat, majd én visszamentem a főtér felé. Éppen fotóztam, amikor egy angol srác biciklivel mellém lépett és tanácsot adott, hogy mit nézzek meg még a városban és azt feltétlenül fotózzam le. Ez a kedvesség és figyelmesség nagyon jól esett és ezt máshol is tapasztaltam, hogy ha sokáig bambultam egy térképet, akkor előbb-utóbb valaki megkérdezte, hogy miben tudna nekem segíteni.

5. nap
Itt az egész napon csak utaztunk Walesben és közben igyekeztünk minél több látnivalót megtekinteni. Maga Wales szerintem nem tér el sokban Angliától. Elsősorban a kultúra szempontjából a walesi nyelven írt táblákon hökkenhet meg az erre járó turista, de szerencsére másodsorban minden ki van írva angolul is. A táj itt sokkal változatosabb, mert több a dombság és a hegyvidék. Aki játszott rally játékkal, az tudhatja, hogy a walesi pályákat hogyan is szokták ábrázolni. Valóban az utak mellett hatalmas sövénykerítések húzódnak vagy pedig egy méter magasságú kőfalak. Ezeket speciel én pazarlásnak éreztem, mert még a telekhatáron is végighúzódtak és nem is értettem, hogy erre mi szükség van. Feltehetően a nagy parcellákon lévő rengeteg állatot így óvják meg az elcsatangolástól.

A mai napi első megállónk Chirk kastély volt. Magába az épületbe nem mentünk be, mert később nyitott, így megelégedtünk a belső udvarával és a gyönyörűen karban tartott parkjával. Itt sikerült a Hercules szoborig elsétálnom, aminek az lett az ára, hogy kertet körbejárva csak késve tudtam a buszhoz visszaérkezni, de többnyire már kezdték megszokni a fotózási hóbortomat. Ilyen sövények, bokrok és sétányok láttán ti is szívesen maradtatok volna még egy picit. A busz így is nélkülem indult el, de szerencsére éppen szembe jöttek és akkor vették észre, hogy nem is vagyok rajta. A társaim hiába szóltak, mert állítólag a hír nem jutott elég hamar előre.

A buszról láttuk azt a Pontcysyllte aquaduktot, amely valójában egy mesterséges csatorna volt és úgy tűnt, hogy hajók tudtak átkelni zsilipeken át egy másik folyó fölött. Kár, hogy itt nem álltunk meg.

A következő attrakció Llangollen városkája volt, ahol elmentünk a Hölgyek házához. Ők az Írországból ide szökött helyi vénlányok, akik nemesi származásúk révén számos híres vendéget elszórakoztattak a lexikális tudásukkal. Állítólag 40-50 éven át mindig a saját maguk által szépítgetett házban aludtak egymás ágyában, így nem csoda, hogy a kor egyik legellentmondásosabb leszbikus párjaként vonultak be a történelembe. Persze ez csak rosszindulatú pletyka a részemről, de élek a gyanúval, hogy igaz. A visszatérő látogatóiktól azt kérték, hogy hozzanak nekik fa alapanyagokat, amiket ők végül be is építettek a házikóba, az egykori templomdíszítő töredékektől kezdve a régi ágyakon át mindennek hasznát tudták venni. Tényleg jól nézett ki a pár szobás ház, de fotózni itt sem engedtek. A város főutcája is élettel teli, nyüzsgő. Megnéztük a vasúti állomást, ahonnan szép rálátás nyílt a folyón átívelő hídra. A boltokban itt minden a címerállatról, a vörös sárkányról szólt, így szinte mindenre rátették. Vettem pár hűtőmágnest, illetve vettem egy limonádés italt, hogy a palackját víztárolásra tudjam használni, mert idő közben a sofőrök felhatalmazva érezték magukat, hogy Chirk alatt a buszon hagyott üres flakonjaimat kidobják, ami nem igazán tetszett, mert nem kérte rá őket erre senki. A helyi édességbolt kínálatával is megismerkedtem, majd vettem még pár apróságot.

Továbbhaladva északnyugat irányába megálltunk rövid időre a Swallow Falls („Fecske vízesés”) nevű látványosságnál is, de túl sok magyarázatra nem szorul. Szép. Aztán már haladtunk is tovább a Snowdonia hegység egyik hágóján át, ahol Skóciára emlékeztető sivár hegyvidék várt minket. Minden sziklák voltak és a fák mintha eltűntek volna varázsütésre. Itt volt egy nagyobb tó is, de a sofőrök itt sem álltak meg a csoport kérése ellenére. Szerencsére én hátrafelé elég sok fotót tudtam készíteni, de akkor sem így kellett volna ezt intézni.

A sietség oka végül Caernarfon városkája volt, ahol a vár ötkor már zárt, így egy bő óránk maradt közbenézni. Az UNESCO Világörökség listán rajta lévő vár arról híres, hogy itt iktatják be a walesi hercegeket, aki mindig az angol uralkodó első fiúgyermeke. Szépen felmásztam az egyik legfelső toronyba, mint Shrek, ahol a csodás öbölre nyíló kilátásban gyönyörködtem. Ha elővesztek egy térképet, akkor láthattok egy Anglesey nevű csücsköt, amely valójában nem félsziget, hanem egy normális sziget, mert egy aprócska tenger által elárasztott szoros választja el Angliától. A várban fent ért egy apró baleset is. Éppen elbambulva fotóztam, amikor egy utastársam rám szólt, én pedig megijedve reflexszerűen oldalra léptem és sikerült rajzfilmeket megszégyenítő módon a mellettem lévő csigalépcsőbe belelépnem. A bal térdemről szépen lehántottam a bőrt, a jobb alkaromat úgy bevágtam a vaskorlátba, hogy végül abból tenyérnyi kék folt lett. Az egyetlen szerencsém, hogy a bal kezemmel meg tudtam ragadni a korlátot, mert különben szépen belezúgok az elég meredek lépcsősorba és sokkal rosszabbul is járhattam volna. z nem akadályozott meg, hogy egy másik toronyba is felmenjek és a városban is körbenézzek, de a Nap is lebukott és egyre hűvösebb lett. Az erődített városfalak jól mutattak, míg a kikötőben a sirályok „tak-tak-tak” jellegű nevetése derített jobb kedvre a fájó végtagjaim ellenére. Mondanom sem kell, a tusfürdős incidens miatt az összes sebtapaszt kidobtam még a második nap, mert azt hittem, hogy nem lesz rá szükségem. Jó gyógyszerészként is sikerült az úti patikámat úgy felszerelnem, hogy itthon hagytam minden fertőtlenítőszert, így azt borotválkozás utáni szesszel helyettesítettem.

6. nap
Abergele melletti szállásunkat elhagyva az Ír-tenger partján folytattuk utunkat, de Conwy városa gyakorlatilag ott volt mellettünk. Itt is felmásztam a várba, ahol konstatáltam, hogy a válltáskám bolyholódása annak köszönhető, hogy a szűk csigalépcsőn a falhoz ért. A vár uralta az öblöt és itt is remek kilátás nyílt a bástyákkal erődített városkára, illetve a régi és új városba vezető hidakra. A városnézés során megnéztük kívülről Anglia legkisebb házát, majd én egy kis bóklászás után csak befizettem magam, hogy a hidak másik oldaláról is lássam a várat, amely szögből a legtöbb képeslapon láthattam. Gyakorlatilag itt van egy vasúti híd, a régi városba vezető Thomas Telford által tervezett 1826-s vashíd, illetve egy teljesen modern, kibővített és újonnan épített.

Conwyból már lehetett látni Llandudno üdülővároskát, ahol elsőként felmentünk drótvasúttal a Great Orme nevű sziklára. A villamoskocsik félúton elhaladtak egymás mellett, majd át kellett szállni a félúton lévő állomásnál a másikra. Fent iszonyú erősen fújt a tenger felől a szél és ekkor éreztem, hogy a bermudanadrág oda kevés lesz. Fényképezni is alig tudtam és még csodálkoztam, hogy képesek ott a gyerekek a kilátónál minigolfozni. Végül úgy döntöttem, hogy lesétálok a középen lévő másik állomásra. Nem bántam meg a döntésem, mert így jobban le tudtam fotózni a füves sziklák között hatalmas tömbökben virító sárga és rózsaszín virágokat, illetve lentebb volt egy bronzkori bánya. A látogatók is tettek ki kövekből üzeneteket a velünk szembe lévő dombra. Én végül átmentem egy másik dombra is, hogy a várost le tudjam fotózni, de akkor már-már vacogtam a hidegtől. A látvány így is megérte a szenvedést, mert még a Conwy vár egy részét is lehetett látni, illetve a lenti öbölben meghúzódó sok-sok szállodát. A fagyoskodás után azért nem bántam, hogy lejöhettem végül a villamossal a hegyről és kicsit körbenéztünk a városkában is. Itt sok-sok régi hotel sorakozott egymás után, amit nem is értek, mert a kezemmel megnéztem az Ír-tenger hőmérsékletét és iszonyúan hideg volt az én ízlésemnek. Pár kisgyerek a felhős idő ellenére fürdött benne, de nem lehetett több 14-16 C foknál. A városban túl sok látnivaló a homlokzatokon kívül nem igazán van, de egy patikát itt is meglátogattam, majd a helyi vidámpark forgatagában merültem el.

A következő állomás Bodnant Garden volt, amely nagyon híres állítólag. Egy kastélyszerű épületet körbevevő arborétumról van szó, amely számos kertépítő magazinban szerepelni szokott és versenyeket, kiállításokat is tartanak itt. A napsütés ellenére finom permetszerű eső hullott itt és a kert többsége elvirágzott már, de a tavi rózsák, hortenziák és az erdei szakaszon lévő ösvények tényleg bámulatosak. Kis patakok csordogálnak, pihenőpadok vannak kirakva minden kanyarban. Az óriási mamutfenyők mérete meg önmagában lenyűgözőek. Ami igazán tetszett az angol gyep mellett, hogy a kert több szintből állt és a teraszos kialakítás miatt számos lépcsőt is beépítettek. Nagyszerű sétákat lehet itt tenni és tavasszal gondolom alig lehet eldönteni, hogy mit fotózzon a látogató, amikor minden virágba borul. Nem mintha most csúnya lett volna, csak akkor lett volna ez a kert az igazi.

Wales elhagyása után végül Liverpooltól délre szálltunk meg ismét a Campanile láncban. Picit olyan ez, mint valami scifi, hogy más városban jártunk, de mintha mindig ugyanabba a szobába nyitottunk volna be, mert annyira hasonló volt a berendezés.

7. nap
Első utunk a liverpooli Albert dockba vezetett, ahol megnéztem a Beatles kiállítást. Eleve nem vagyok a rajongójuk és úgy fogalmaznék, hogy most sem lettem az. Alapvetően egy együttesről nem sok mindent lehet bemutatni, de azért elmesélték az élettörténetüket, a díjaikat, az első fellépéseket, próbákat, majd az egyre nagyobb nemzetközi sikerüket. Én a többiek kedvéért rögzítettem mindent, de így is émelyítő volt, amikor a rajongói szekcióba eljutottam és mindenféle tinilányok által rajzolt képekkel sokkoltak. Brrr.

Utána továbbhaladtunk Liverpool belvárosába is és kicsit nehezményeztem, hogy nem álltunk meg a Mersey torkolatánál a város három legszebb épületénél (Royal Liver Building, Cunard Building és a Port of Liverpool), melyek szintén 2004-ben az UNESCO listájára kerültek. A város hatalmas károkat szenvedett el a világháború során, ezért a történelmi belváros szinte teljesen megsemmisült és a helyüket modern felhőkarcolók vették át. Végül a főtér közelében megállva tettünk egy szép nagy sétát, megmutatták a Beatles egykori első fellépésének a helyét, majd a szabad időmben megpróbáltam feljutni a tévétoronyba, amely hétköznap sajnos nem látogatható. Aztán az utastársaim tanácsára megnéztük a Walker múzeumot, ami legalább ingyenes volt.

A Mersey alatt átmentünk az alagúton, ahol megint kifizette a busz ezért a pénzt, majd elutaztunk a közelben lévő Chester városba. Ez tényleg egy ékszerdoboz, mert rengeteg régi és szép épület sorakozik a 3-4 főutcán. A fekete-fehér vázas házakról talán Svájc vagy Ausztria is beugorhat az idegenben, de azért a díszítés mégis eltér. A katedrális és a vele szemben lévő városháza itt is gyönyörű volt, ezt mondanom sem kell. Sétáltunk a várfalon, megnéztük az óratornyot, a régi római kori ligetet is, majd kezdett lehűlni az idő vagy én voltam túl fáradt, de alig vártam, hogy a buszhoz visszamehessek, mert gyakorlatilag mindent megnéztem, amit érdemes volt.

8. nap
Gyakorlatilag innentől kezdve már több lépésben elindultunk haza. Az időjárás ezen a napon volt a legzordabb, de szerencsére még ez is kimerült pár perces esőkben.

Lichfield katedrálisát így gyakorlatilag nem is nagyon élvezte a csoport, mert körbejártuk, bementünk, de mély nyomokat nem hagyott bennem. Szerencsére a képek segítenek emlékezni. Általában egy idő után én magam is telítődök az élményekkel és a sokadik katedrális után már nem is nagyon tudom, hogy melyik melyik is volt, ha nem örökítettem volna meg belülről. A belsejének egy részét így is renoválták, így nekem a legnagyobb élményt a földön lévő csempék jelentették. A külső homlokzat is igényesen megmunkált, ami napfényben egész biztosan más arcát mutatta volna.

Ezután Stratford-upon-Avon városába érkeztünk, amely William Shakespeare szülővárosa, ahová kalandos élete során később visszatért és végül ott is temették el. A szülőházának megtekintése óriási lehúzás jellegű volt, mert egy sima parasztház, ahol fotózni nem lehetett és gyakorlatilag csak pénzkidobás volt. Ugyanakkor ha nem nézem meg, akkor tuti motoszkált volna bennem, hogy valami rendkívüliből maradtam ki, így végül hasonló fanyalgó szájízt hagyott bennem, mint a tegnapi Beatles kiállítás.
Sokkal jobban tetszett a házával szemben lévő karácsonyi üzlet, ahol minden a szeretet ünnepéről szólt. Bent több polcon álltak a díszek különböző színekben és kicsit furcsa is volt, hogy augusztus közepén engem éppen ez kötött le a legjobban. Az árak sajnos elég borsosak voltak, így a kézzel készített koronák és bohóc figurák megvétele inkább csak álom maradt, mivel tartalékolni akartam a pénzt Londonra, ahol a fakultatív látványosságok elég drágának ígérkeztek.
A városban meglátogattuk még a mester sírját is, de közben már megint eleredt az eső. A tetőszerkezetet itt is éppen javították, amire szükség is lehetett, mert éppen az író sírkövére potyogott a víz egy oda tett műanyag edénybe, így végül csak a falon lévő híres mellszobrát örökítettem meg. Kiérve a templomból mintha elvágták volna az előző rossz időt és verőfényes napsütés következett. Leballagtam a köztéri szobrához, amely egy épülő színház mellett egy kisebb parkban helyezkedett el négy általa kreált figura körében. Már ha egyáltalán ő teremtette őket. Az idegenvezető és az utastársaim ugyanis mesélték az élettörténetét és a feltételezések szerint egy nemes írhatta valójában a műveit álnéven, mert olyan szófordulatokat, politikai intrikákat, etikett szabályokat is beleszőtt a műveibe, ami egyáltalán nem vallott a helyi Shakespeare nevű polgárra, aki még a saját lányait olvasni nem tanította meg és egyébként is évekre elhagyta a családját. Így tehát elég ellentmondásos lett a vele kapcsolatos kép, de legalább a művei megmaradtak.

Az utazás következő állomása Oxford volt, amely nem véletlenül a világ egyik leghíresebb egyetemi városa. 26 egyetem és főiskola található itt. A történelmi városrészben több száz éves épületek sorakoznak egymás után, hogy én csak egyik ámulatból estem a másikba, hogy ilyen is létezik és így megmaradhat. Ha jól tudom, akkor az Arany iránytű című számos jelenetét itt forgatták. Maguk a sulik viszont turisták számára nem látogathatóak és mi magunk is késő délután érkeztünk ide. Elvileg mindenhol van belső udvar és saját templom vagy kápolna is. A szabadidőben felmásztam a templomtoronyba, ahol legalább körbe tudtam nézni és a sok-sok tornyos épületeket megörökíteni madártávlatból.

Este visszaérkeztünk Dartfordba, ahol az első angliai éjszakánkat töltöttük és így egy szép kört leírtunk a szigeten.

9. nap
Ez a nap csak Londoné volt, ami roppant kevés egy ekkora városra. Előtte napokon át tanakodtunk, hogy lehetne a legjobban az időt beosztani, de végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a csoporttal Hampton Courtba. Dartfordból egy HÉV jellegű vonattal bementünk a Waterloo Eastre, majd onnan Wimbledon érintésével elmentünk VIII. Henrik palotáját megnézni. Itt leszállás után érte az új fényképezőgépemet egy apró baleset, mert kiesett a kezemből és tok nélkül koppant a peronon, majd a sínek közzé esett. Pár karcolással megúszta szerencsére és működött tovább.

Hampton Courtbe való érkezés felemásul sikerült. A vasútállomáson páran szereztek egy olyan turistáknak szóló szórólapot, amelyben olyan jegyek voltak, amellyel féláron lehetett ide is bemenni. Az idegenvezetővel végül sikerült ezt megértetni, így a csoport jelentős része kedvezményesen tudott bejutni a hatalmas kastélyba. A kezünkbe nyomott térkép segítségével sikerült a 4-5 kialakított útvonalat végigjárni. Láttunk hatalmas gobelineket, amelyekkel a falakat takarták, illetve meseszép freskókkal díszített mennyezeteket. Voltak olyan termek, ahol fegyverekből alkottak képeket a falon, így kardok és tőrök voltak feltéve körben. Nekem mégis hiányérzetem támadt Longleat vagy éppen Versailles után, hogy a palota túl üres és csupasz volt. Szerintem a megtekinthető használati tárgyak száma feszélyezett egy kicsit, mert bevallom, hogy sokkal nagyobbat, még impozánsabb berendezést vártam. Elképzelhető, hogy ezeket elvitték valamelyik múzeumukba. A parkokban szerencsére már nem csalódtam és megnéztük a matuzsálemi korú szőlőtőkét is.

A palota után visszatértünk Londonba, de eddigre már 13:00 lett és a csoport ugyanonnan 19:00 indult vissza Dartfordba. Én végül az ismerős párral együtt hármasban egy saját programot állítottam össze, így elsőnek megnéztünk a London Eyet, a Parlamentet, majd a Westminster apátság következett. Ide végül be is mentünk, amely iszonyat drága volt, de bőven megérte. Maga az apátság kívülről nem egy nagy eresztés az oldalsó hatalmas rózsaablakot leszámítva, hiszen most bőven volt összehasonlítási alapom, de belülről a legszebb volt azok közül, amiket láttunk. Kaptunk is egy nagyon jó magyar audio guidet, ahol két csicsergő hang nagyon kedvesen magyarázta, hogy ne siessünk és hogy mit nézzünk meg. Fotózni itt egyáltalán nem lehetett és több piros tallárt viselő teremőr figyelte minden mozdulatunkat. Nem hiába ez az egyik leghíresebb templom, ha London nevét vagy Angliát meghalljuk, mert ide rengeteg királyukat temették és itt is szokták megkoronázni őket. A belső pompa magával ragadó és itt összpontosult az egykori világbirodalom vagyonának jelentős része, mert számos királyuk szépítgette. Az egyik társam így is megpróbált stikában fotózni egyet távozáskor, de egy őr megállította és követelte, hogy az utolsó képet törölje ki. Nekem is megszólalt a mobilom, ami után azt vártam, hogy majd az őrök a földre birkóznak.

A nap folyamán ugyanis találkozni szerettem volna egy kint élő magyar ismerősömmel is és ő keresett. Vele megbeszéltem egy találkozót a Szent Pál székesegyháznál 16:00-kor, de addig mi még szépen elsétáltunk a Buckingham-palotához hármasban. A Saint James parkban és Green parkban a kacsák békésen pihentek a tóparton egy elválasztott részben, míg a mókusok vidám ugrándoztak a fűben és pofátlan módon próbáltak élelmet csórni. Magába a palotába nem volt időnk bemenni, de megnéztünk a díszes kaput és az előtte lévő emlékművet, majd gyalog a Piccadilly Circus tér felé vettük az irányt. Kipróbáltuk az emeletes buszt is, ha már aznapra korlátlan utazásra jogosító Travelcardot kaptunk, majd én elváltam a két társamtól és gyalog elmentem a Trafalgar térre, ahol metrós átszállásokkal együtt el is érkeztem a Szent Pál katedrálisról. Tényleg óriási méretű és tavaly Isztambulban említették meg, hogy a világ három legnagyobb temploma között szerepel. Miközben várakoztam az ismerősömre, találkoztam az egyik utastársammal, aki csalódottan említette, hogy nem engedték be. Szerencsére amikor kalandos találkozásunk után az internetes ismerősömmel mi tíz perccel később megpróbáltunk bejutni, akkor beengedtek minket ingyen. A toronyba viszont nem mászhattunk fel, pedig kíváncsi lettem volna a városra felülről. Londonról ugyanis tudni kell, hogy a fekvése alapvetően síkvidéki. Lehet elfogult vagyok, de Budapest és látnivalói már csak ezért is különbek, mert ott a hegyen lévő várról nagyon jól rá lehet látni Pestre és a hidakra. Mi végül szépen átsétáltunk a Millenium Bridgen, ami a Harry Potter 6 film elején is szerepelt. Aztán egy nagy sétát tettünk és megnéztük a déli oldalon a Southwark katedrálist, Sir Francis Drake hajóját, a Hay's Galleryben lévő modern hajószobrot, majd végre elérkeztünk London másik jelképéhez, a Tower Bridgehez. Ez a hír gyönyörű és szerencsére erről is tudtam magamnak venni egy makettet. Közben nagyon jót beszélgettünk és a nap remekül telt. A hídon átkelve többször lefotóztam a hivatalosan szivar, számomra inkább kúp alakú Sears Towert, majd körbejártuk a Tower of Londont is. Kezdett esteledni, így még bementünk egy mütyür boltba, ahol vettem egy Parlament makettet is. A legszebb angolos dolgokat szerintem Salisburyben árulták és kicsit bántam, hogy ott nem vásároltam ezt-azt és ennyi fontot meghagytam a belépőkre. London ebben a tekintetben egy picit csalódás volt, mert azt hittem, hogy több ilyen szuvenír árus lesz, de valószínűleg csak én nem figyeltem kellően. A Tower of Londonba is elég borsos lett volna a belépő és igazából nem is terveztem, így végül az ismerősömmel elmentünk metróval a Covent Gardent megnézni. Onnan gyalog megnéztük esti fényeknél is a Piccadilly Circust és a négy ló szobrát, majd a Trafalgar Squaren az oroszlánokat, a National Galleryt és persze Nelson szobrát az oszlopon. Aztán bekukkantottunk a Buckinghamhez tartozó lovas őrök terére és az ott álló épületekre is vetettem egy pillantást. Utána láttuk a rendkívül szigorúan őrzött Downing Streetet, majd visszatértünk a Big Benhez és a Parlament épületéhez. A Nap ekkor már lebukott a horizontnál és a város közvilágítását szépen elkezdték felkapcsolni, így esti fényekben megnézhettünk a Westminster Bridge környékét. Végül a 21:20-s vonattal elmentem volna vissza Dartfordba, de azt lekéstem és ezért végül a végállomásról, Charing Crossról indultam 21:50-kor. A vonaton éppen Arsenal szurkolókkal mentem haza, akik nagyon vidám fickók voltak, mert az egyik alvó társukat csínytevésekkel szórakoztatták. A Greenhithe for Bluewater állomáson kellett végül leszállnom 22:40-kor, ahonnan még jó 25-30 percre volt a szállásunk, így eléggé lestrapálva érkeztem meg szombat este a szobámba.

10. nap
London után az egész csapat elfáradt és még javasoltuk is, hogy a jövőre menő csoport két napot kapjon a városra, mert aki kifizet egy ilyen utat, azt már nem fogja padlóra küldeni, ha még egy szállást ki kell fizetnie.

Az első megállónk Kent megyében Rochester volt, ahol a vasárnapi mise miatt picit várni kellett a templomocska bejárata előtt. Mondanom sem kell, hogy ez is grandiózus méretű katedrális volt, de én már annyira telítődtem, hogy nem is bántam, amikor a következő mise miatt kitereltek minket finoman. Utána megnéztük a várat, ahol felmásztunk a kb. 5-6 emelet magasságnak megfelelő toronyba, ahol egész jó kilátás nyílt a környékre.

Az utolsó látnivaló a Leeds kastély volt, amely véletlenül sem keverendő össze a Leeds várossal, mert az teljesen máshol van. A parkon hosszasan sétálva alig vártam, hogy meglássam a félig vízen álló épületet. Belülről is nagyon szép, mert mindig is imádtam a sarokszobákat, ahol minden falon van ablak és szobák nem szabályos téglalapok. A berendezés itt is mesés volt és angol arisztokrácia jó ízlését nem győzöm dicsérni. A kastély mellett Longleathez hasonlóan volt pár szórakoztató park jellegű látványosság. Volt gyerekeknek itt is játszóház, mini állatkerthez hasonlító madárház és persze egy sövénylabirintus. Ez utóbbi kisebb volt, mint az előző, de a lényegen nem változtat, mert itt is felsültem. Utólag vettem róla egy képeslapot, ahol a helyes útvonalat ki lehetett kalkulálni, így már tudom, hogy melyik kanyart néztem el újra és újra.

Doverben sajnos lekéstük a kompot, így elég sokat kellett várnunk. Én szükségmegoldásként egy utastársammal ebédeltem a helyi Burger Kingben. Itt elkövettem azt a hibát, hogy nem váltottam vissza a maradék fontjaimat euróra, míg mások levásárolták apróságokra még. Nem is tudom, hogy én mire tartalékoltam. A hajóút visszafelé is gyönyörű volt, így megint le kellett fotóznom a doveri sziklákat. Az idő sokkal tisztább és nyugodtabb volt, aminek köszönhetően egyszerre lehetett látni mindkét oldalt. Ettől még persze ugyanúgy tengeri beteg lettem és már nyúltam is a gyógyszerért. Franciaországba visszaérve engem meglepett, hogy nem nézték meg az útleveleinket, sőt még csak határőrrel sem találkoztunk, mert annyira nem érdekelte őket, hogy kik hagyják el a szigetet. A csúszás után eleve késésben voltunk, aztán megint az útfelújítás miatt ugyanott dugóba kerültünk, így végül 21:00 helyett éjfélre értünk a luxemburgi szállásunkra, ahol első alkalommal is megszálltunk.

11. nap
A reggeli megint siralmas volt, ezt nem is akarom szépíteni és az út végén az értékelésnél ezt külön ki is emeltem. Az út eléggé monotonon telt hazafelé, de a kis csipet-csapat hátul jól elszórakoztatta saját magát hazáig, ami többnyire abból állt ki, hogy én beszéltem, ők meg tűrték. Végül beiktattuk Linz után a Randiguru című filmet, majd este 21:45-re érkeztünk Budapestre, ahonnan a transzfer végül Debrecen érintésével éjjel fél 2-re vitt haza.

* * *

Összegzésnek talán azt mondanám, hogy az út szuper volt. Remek időt fogtunk ki, mert az út jelentős részében végig napsütés volt és csak 1-2 napon fordult elő eső. Angliával kapcsolatban sikerült sok-sok tévhitet eloszlatnom magamban és a képzeletbeli térkémre végre ők is felkerültek. Sok-sok élménnyel is gazdagodtam és mi sem bizonyítja jobban, hogy 4259 fotót sikerült készítenem. A szakmai részéről talán most nem mesélnék, mert egyelőre nem untatnék senkit sem ezekkel a részletekkel.

Képek
Program

* * *

Meglátogatott vagy érintett UNESCO Világörökségek

- Canterbury Cathedral
- Stonehenge
- City of Bath
- Pontcysyllte Aqueduct
- Caernarfon and Conwy
- Liverpool – Maritime Mercantile City
- Westminster Abbey
- Tower of London



* * *

Belépők

7,5 font - Canterbury katedrális
17 font – Portsmouth kikötő
6,6 font – Stonehenge
8,2 font – Bath római fürdő
16,1 font – Longleat szafari és kastély
3,5 font – Hölgyek háza
1,5 font – Swallow Falls
4,95 font – Caernarfon vár
4,6 font – Conwy vár
5,4 font – Great Ormes villamos
6,5 font – Bodenant Garden
8,3 font – Beatles ház
4 font – Chester katedrális
1,5 font – Shakespeare sír
9,65 font – Shakespeare ház
5,4 font – Egy napos Travelcard Londonban
15 font - Westminster apátság
5 font – Rochester
13,5 font – Leeds kastély


Hivatalos árfolyamadatok

Olvass tovább!

Trailer - Avatar

James Cameron megint megcsinálta! Az egyik kedvenc rendezőm, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint az Alien, A mélység titka, a Terminátor 2 és a Titanic, több évnyi hallgatás után új technológiát használó 3Ds scifivel tér vissza karácsonyra.



Lehet el is megyek majd Budapestre, hogy IMAX moziban láthassam ezt az új vizuális csodát. Azt hiszem, hogy nem hiába várok rá 2 éve.

Olvass tovább!

T-Mobile Dance - táncreakció

Tegnap bukkantam rá Pink kapcsán a londoni Liverpool Street Station nevű vasútállomáson felvett másik T-Mobile reklámra.



Én magam alkatomból kifolyólag maximum mackótáncra lennék alkalmas, de mindig imádtam amikor mindenki elkezdi egy tömegben ugyanazt táncolni. Fent legalább sikerült a spontaneitás látszatát becsempészni, még ha szinte mindenki beépített táncos volt.

A csúcs persze még mindig ez a pali, aki ennyi stílust tudott előadni erre a klassz mixre:

Nem véletlenül nézték meg több, mint 120 millió alkalommal. Remek válogatás lett a tánc evolúciójából.

Érdekes vadhajtás még azok a csoportos táncokat mutató videók, amit fülöp-szigeteki rabok adnak elő a látogatók és elsősorban önmaguk szórakoztatására:

Olvass tovább!

Én és a fotózás

Úgy tűnik a 4 GByteos memóriakártyámon lévő rengeteg kép megfektette a fényképezőgép és a számítógép közötti viszonyt.A fényképezőgép ugyanis leállt "kommunikációs hiba" címszóval, tehát képes látni a képeket, de letölteni már nem. A Canon oldala valamennyivel bőbeszédűbb volt ennél.

"A számítógép a memóriakártyán tárolt nagy mennyiségű (körülbelül 1000) kép miattnem tudta letölteni a képet. USB-kártyaolvasó vagy PCMCIA kártya-adapter segítségével töltse le a képeket."

Szerencsére ma átjött az unokaöcsikém és egy USB kártyaolvasóval sikerült a képeket lementeni, amiket így már csak kategorizálni és forgatni kell.

Korábban is elég peches voltam, mert az új Canon Powershot SX110IS gépem képes magától forgatni a képeket, mert érzékeli, hogy állót vagy fekvőt készítettem. A saját programja mondanom sem kell, hogy jól mutatta a képeket a számítógépen is, erre mikor kiírtam DVD-re, akkor szembesültem vele, hogy egy asztali lejátszón viszont a holland templomtornyok szépen vízszintesen maradtak. Ráadásul sikerült a lemezek egy részét feladnom az utastársaimnak is így, tehát extrán égtem a másik hülyesége miatt...

Ennél sokkal kellemetlenebb volt a régi, még Sulinetben vett fényképezőgépem, amely egyszerűen nem tudta kezelni a nagyobb memóriakártyákat és így történt meg, hogy a Vezúvnál 2006-ban elértem az 1000 darabot és az utána a kártyán lévő kb. 250-300 kép Capri szigetéről és Pompeiről egyszerűen eltűnt. Szerencsére egy barátom tudott segíteni, így elvitte a kártyát az Olympus budapesti szervizébe, ahol meglepő módon még ingyen lementették a képeimet.

Úgyhogy a mostani angliai utat sem úsztam meg simán. Arról nem is beszélve, hogy elejtettem a fényképezőgépet, ami Hampton Court előtti állomáson szépen koppant egyet. Az LCD kijelző két karcolást elszenvedett, míg a jobb sarkán is lett egy horpadás.

A régi fényképezőgépemen pedig az elemeket lezáró fedélt rögzítő műanyag horog pattant le, amit próbáltam celluxszal és szigetelőszalaggal áthidalni, de ez a kézben tartás miatt csak megolvadt. Házilag próbáltam pillanatragasztóval is megbűvölni, de akkor meg itt-ott hozzáértem az ujjacskáimmal és még a szürke műanyag is felmaródott, tehát még rosszabb lett, mint előtte. Végül egy órás ismerősöm segített, aki házilag tett bele egy fém pöcköt, amivel már le lehetett zárni a tokját, mert magának a Sanyo gépnek technikailag nincs baja. Most is magammal vittem tartalékba és hűségesen várta, de végül csak az újat, a korszerűbbet használtam. Ezért is lepett meg, hogy egy három hónapja vett Canon gép nem képes egy kártyán lévő 3160 darab képet lekezelni...

Már az erdélyi út során is voltak gondok vele, mert akkor meg apró szöszök kerültek az optika és az azt védő üveg elé. Ne kérdezzétek, hogy ez hogy lehet, de néha zavaró volt, mert erős fényben apró foltos képhibát okozott.

Arról meg már nem is beszélve, hogy épületeknél felhős időben az eget hófehérre kilyukasztja. Biztos bennem van a hiba, hogy nem akarok minden egyes képnél percekig ISO beállítással szórakoztatni magam, de majd megismerkedem ezen középkategóriás gép összes funkciójával.

Így is sok képem sötét lett a katedrálisokban, ami a leggyengébb fokozatra vett LCD kijelzőn szép világosnak tűnt. Nyilván bevakuzni nem feltétlenül lehet ekkora tereket és témákat. Elvileg lehetne még Photoshop programmal bűvészkedni velük, de ez is idő és idő. Egyszerűen több száz fotónál ez kivitelezhetetlen.

Egyelőre talán ennyit mesélnék a fotózási tapasztalataimról...

Olvass tovább!

Pink - So What?

Talán ez a vidám kis videó írja le legjobban, hogy milyen volt szombaton még a londoni Trafalgar Squaren állni, ahol ezt a reklámot felvették. Hamarosan megírom a teljes élménybeszámolót is az angliai körútról.



Itt van még két videó a téren lezajlott eseményekről:





* * *





Dalszöveg:
So What
Na, na, na, na, na, na, na
Na, na, na, na, na, na
Na, na, na, na, na, na, na
Na, na, na, na, na, na

I guess I just lost my boyfriend
I don't know where he went
So I'm gonna spend my money
I'm not gonna pay his rent

I got a brand new attitude
And I'm gonna wear it tonight
I'm gonna get in trouble
I wanna start a fight

Na, na, na, na, na, na, na
I wanna start a fight
Na, na, na, na, na, na, na
I wanna start a fight

So, so what, I'm still a rock star
I got my rock moves and I don't need you
And guess what, I'm havin' more fun
And now that we're done I'm gonna show you tonight

I'm alright, I'm just fine and you're a fool
So, so what, I am a rock star
I got my rock moves and I don't want you tonight

The waiter just took my table
And gave it to Jessica Simps
I guess I'll go sit with drum boy
At least he'll knows how to sing

What if this song's on the radio?
Somebody's gonna die
I'm gonna get in trouble
My ex will start a fight

Na, na, na, na, na, na, na
He's gonna start a fight
Na, na, na, na, na, na, na
Yeah, he's gonna get in a fight

So, so what, I'm still a rock star
I got my rock moves and I don't need you
And guess what, I'm havin' more fun
And now that we're done I'm gonna show you tonight

I'm alright, I'm just fine and you're a fool
So, so what, I am a rock star
I got my rock moves and I don't want you tonight

You weren't there, you never were
You want it all but that's not fair
I gave you life, I gave my all
You we're there, you let me fall

So, so what, I'm still a rock star
I got my rock moves and I don't need you
And guess what, I'm havin' more fun
And now that we're done I'm gonna show you tonight

I'm alright, I'm just fine and you're a fool
So, so what, I am a rock star
I got my rock moves and I don't want you tonight

I'm alright, I'm just fine and you're a fool
So, so what, I am a rock star
I got my rock moves and I don't want you tonight

Írta: Max Martin, Alecia Moore és Johan Schmistro
© EMI BLACKWOOD MUSIC INC.; PINK INSIDE PUBLISHING

Olvass tovább!

29. születésnap

Elérkezett a nagyszerű pillanat, amelyre minden évben várok. Ma van a születésnapom! :)

Mivel holnap elutazok, ezért a születésnapomat családi körben rendhagyó módon már vasárnap megünnepeltük. Kaptam pár igazán szép történelmi és mitológiai témájú könyvet, de a legjobb, hogy együtt voltunk. Édesanyám pompás ebédet készített, ami húslevesből és rántott húsból, cukkiniből állt. A sütik terén is szép volt a felhozatal, mert a sógornőm megsütötte a kedvencemet, a diós-csokoládés "Torták királynője" fantázianevű édességet, hoztak ezenkívül egy szintén nagyon finom csokoládés keksztortát, amit elsőre fagylalttortának néztem, míg a nővérem almás sütivel lepett meg. Úgyhogy a nap nagyon szépen telt a szeretteim körében. Este egy nagy sétát is tettünk Nyíregyháza főterén.

Olvass tovább!

Trailer - The Imaginarium of Doctor Parnassus

Bevallom, hogy nem sok jót fűztem ehhez Heath Ledger filmhez, mert féltem, hogy a The Dark Knight - A Sötét Lovag című filmben nyújtott zseniális alakítása után ez a félkész mű már csak a hírverés miatt lesz népszerű.

Ám ez a film ajánló éppen ennek ellenkezőjéről győzött meg, hogy még utolsó munkája is valóban rendkívülinek ígérkezik. Az pedig külön dicséretes, hogy Johnny Depp, Colin Farrel és Jude Law úgy ugrott be a halála miatt félbe maradt szerepét folytatni, hogy a gázsijukat a kislánya, Matilda számára ajánlották fel. A sztárparádé már adott, de úgy tűnik, hogy a látvánnyal és a kreativitással sem lesz gond. Imádom mostanában a digitális díszleteket használó filmeket, ahol nem öntörvényűen vágják a néző arcába a speciális effekteket, hanem valóban a sztori kiszolgálása céljából. Itt pedig szinte minden képkocka a készítők színes fantáziájáról szólt és végre nem önmagukat másolták Hollywoodban. A zene szintén annyira magával ragadott, hogy a háttérben is csak azért játszottam le újra ezt a videót, hogy hallgathassam. Úgyhogy ha valaha filmet készítenék vagy írnék, akkor valami ilyesmi lenne, mert nagyon sikerült az általam képviselt értékekre rátapintania a rendezőnek. Remélem ősszel tényleg rendkívüli élményben lesz részem, ha még idén itthon is kihozzák.

IMDB

Olvass tovább!

Nyaralás - Balkán (2008)

Tavaly egy elképesztően szép balkáni körúton vettem részt négy ország : Szerbia, Bulgária, Görögország és Törökország érintésével.



Előzetes tervek, elvárások, remények

2008. szeptember 1.
Pár dolgot elolvastam az útikönyvekből, hogy milyen veszélyek vannak, illetve hogy mivel ne bántsam meg a törököket. Így tehát valószínűleg a kurd kérdést nem a bazárban fogom velük megvitatni vagy nem trappolok be szandálban a mecsetbe.

Viszek egy rakás hasfogó tablettát, mert meséltek a nem véletlenül a magyar nyelvben is "balkáni viszonyokként" emlegetett higiéniás körülményekről... Ugyanis ha valamit utálok, akkor az a hasmenés, de szerencsére erre még buszos kiránduláson nem igazán volt példa.

A pénzváltónál is azt mondták, hogy elég ha eurót viszek, mert manapság senki nem vált már be török fizetőeszközt. Ilyenkor jut általában eszembe, hogy bár mindenhol euró lenne és akkor nem lenne gond a valutával. Bár édes e teher. :) Azóta kiderült, hogy ott helyben váltottak át nekünk Törökországba érkezve az eurónkat török lírába.

Ábrándoztam arról, hogy Stavrosból elmegyek a szabadnapon Athénba, de nem hiszem, hogy összejön. Még ha hiper-szuper IC-vel mennék Thesszalonikiből oda, akkor is 4-5 óra az út csak oda, ott lehetne lenni elvileg pár órát, de itt jön a képbe, hogy aznap vissza is kell menni, illetve a Stavros-Thesszaloniki helyi buszjárat sem úgy jár, ahogy én szeretném. Ehhez itt van két hasznos link:
Railway Schedule from Athens to Evia and Nothern Greece
OnGo beszámoló Thessaloniki-Athén útról
Gondoltam autóbérlésre és utána hajnali indulással lemenni autópályán, de ahhoz belevaló utastársak kellenének... Na mindegy, Athén majd esetleg egy másik alkalommal jön.

Stavrosról is elég lehangoló híreket olvastam itt.
Remélem kellemesen csalódom... A legtöbb helyszínre nagyjából vetettem egy pillantást, illetve a Google Earth térképen is megnéztem, hogy merre is fogunk járni. Vettem görög és török útikönyvet, illetve egy olyan Görögország térképet, hogy még Bulgária és Törökország nyugati része is rajta van, ami nekem kell majd.

Isztambullal szintén ismerkedtem, bár a Gül nevű török leányzó eltűnt internet közelből, aki felajánlotta, hogy megmutatna pár helyet. Egyedül pedig tuti nem fogok bóklászni, de majd feltalálom magam és pár emberrel addig tuti összehaverkodok annyira, hogy együtt egy kis sétát tegyünk a szabadidőnkben. Persze ez attól is függ, hogy a két éjszakás isztambuli szállás hol is lesz. Én bevallom ezt a várost várom a legjobban. Korábban már belinkeltem ezt a kisfilmet róla, ami engem teljesen felpörgetett:



Remélem valóban ilyen pozitív lesz az iszlámmal való első találkozásom.

2008. szeptember 2.
Itt most eléggé megérkezett az ősz... Bízom benne, hogy azért délen még meleg lesz valamennyire és szépen fog sütni a Napocska. A svájci út előtti héten itt végig esett, erre ott gyönyörű tiszta idő volt.

* * *

Az utazás

1. Első nap:
Szegedig könnyedén haladtunk az autópályán, hogy a város főterén felvegyünk két régész végzettségű utastársat, akik éppen előttem ültek a buszba. Én egyedül árválkodtam az öt ülésen, de ezt a helyet szeretem a legjobban az ilyen utazásoknál, mert csendesebb, kényelmesebb és talán a legfontosabb, hogy tudok hátrafelé fotózni a buszból. Bíztam benne, hogy majd esetleg Szabadkát látni fogjuk távolról, de a Délvidék rémesen unalmas holdbéli tájnak tűnt a számomra, ahol Újvidékig gyakorlatilag semmilyen települést nem lehetett látni. Akkor még nem sejtettem, hogy ennél már csak Kelet-Görögország és Nyugat-Törökország lesz ritkábban lakott senki földje. Az autóút gyakorlatilag két egymás mellett futó 2x2 sávos főútnak felelt meg, amelyet ugyan egy ligetes járdasziget egymástól elválasztott, de ezen kívül csak műveletlen vagy éppen már letermett területek között haladt el. Lehet a háború árnya vagy talán már az őszi utazásunk miatt úgy tűnt, mintha a föld színe is fakó és élettelen lenne. Valószínűleg csak nekem tűnt ilyennek és én képzeltem ezt bele, de az, hogy még a horizontig véletlenül sem volt egy település vagy legalább egy templomtorony látható, az kifejezetten növelte az elhagyatottság érzését. Az első fotóimat a Duna fölötti átívelő hídról készítettem. Öröm volt látni, hogy milyen szép nagyra duzzadt a folyó. Később megálltunk az első egészségügyi pihenőre is. Kicsit aggódtam, hogy most jön a latrinás műsorszám, de végül egy rablásnak beillő 1 euróért egy egész civilizált illemhelyet is felkereshettünk. A benzinkutasok még csak véletlenül vagy lehet szándékosan nem beszéltek szerben kívül más nyelvet, mert páran máris élelmiszert vagy talán kávét akartak venni, holott még pár órája hagytuk el Magyarországot. Valahogy ezt sosem tudtam megérteni, hogy nem lehet jobban felkészülni egy ilyen hosszú útra.

Belgrádban álltunk meg elsőként, amely a programunkban is szerepelt. A városba bevezető immáron valódi autópálya mellett balra látszott egy kb. 15-20 emelet magas ikertorony, amely elvileg a keresztény-iszlám felekezetű helyi lakosság megbékélését szimbolizálta volna, de gyakorlatilag nem működött az idealista elképzelés. A végeláthatatlanul hosszú, már-már Üllői utat idéző sugárút 10-15 emeletes toronyházak erdejében haladt tovább. A házak szürkének és lehangolónak tűntek, mert sehol nem volt színes kőpor vagy akár felújításnak nyoma. Az ablakokat is kiálló betonív vette körül, tehát a régi rendszerben náluk is ízlésficamban szenvedtek a tervezők. A fővárosnak egyébként nagyon szép a fekvése a Száva-Duna összefolyás miatt, de mire ezt megpillanthattuk volna, addigra egészen már élmények alá kerültünk. A sugárúton továbbhaladva ugyanis átkeltünk a Száván, ahol jobbra hatalmas vasúti híd volt látható, amelynek tövében indiai viszonyokra emlékeztető nyomortelep volt látható. Elkeserítő volt látni az összegyűjtött alapanyagokból álló viskókat. A város fejlettebb részébe érve több házban látszik a bombatalálatok helye és azokat nem is állították helyre, amik így elég nyomasztó sebhelyként éktelenkedett a város szívében. Itt olyat kell elképzelnetek, hogy a kórház épületének egy 2-3 emeletet érintő része totál össze van dőlve, míg a környező elszigetelhető szinteken égtek a lámpák, tehát folyt tovább az élet. A városban több ilyen részben sérült épületet láttunk és volt pár, ami az 1999-s NATO bombázások miatt lehetett lakatlan kísértetház.

A parlamentet zöld kupolákkal díszített épülete mellett elhaladva a várba érkeztünk, amelynek a szép parkja már élettel telibbnek tűnt az ezt megelőző sérült homlokzatok után. Az erődbe érkezve lefotóztam az alaprajzot ábrázoló plakátot és itt realizáltam kézzel fogható távolságban a buszból látható óriásplakátok után, hogy cirill betűkkel írnak és még csak elolvasni sem tudom. A kiszögellésről a kilátás viszont gyönyörű a Száva-Duna összefolyásra, bár én azt vártam, hogy a szigetek és a Duna túlsó partja is jobban be lesz építve. A nagyobb kiterjedésű sziget állítólag madár rezervátum, míg a Dunának a keleti oldalára gyakorlatilag a város nem is nagyon terjeszkedett, így meglepő módon a várral szemben semmilyen épület nem volt látható, mintha Budáról is egy pesti síkságra tekintenénk át. A távolban még így is lehetett látni azt a hatalmas iker felhőkarcoló jellegű épületet a stadion mellett, amelyet korábban említettem. Ami talán kicsit szokatlan volt még, hogy a várfal alatt még lehetett látni pár falcsonkot és egy-két hajódokkot, de gyakorlatilag a két folyó oly közel van az erődhöz, hogy házak alatta nem is nagyon voltak, mintha az ártérnek meghagytak volna ezt a partszakaszt. A várban a kiállítást nem tudtuk megnézni, de volt egy kétnyelvű (magyar és szerb) emlékmű a nándorfehérvári diadal emlékére. Illetve volt egy szem, amelyen elég kulturált és szép megoldás volt, hogy Belgrád összes történelmi nevét, így köztük Nándorfehérvárt is felsorolták. A várban kaptunk egy kis szabadidőt, így gyors körberohanás megnéztem az ottani oszlopon álló Szabadság-szobornak megfelelő figurát, amelyet a franciák adományoztak nekik Trianon után. A vár másik oldalán megnéztem az 1450-ben épült Zindan kaput, amely gyakorlatilag két körbástyából állt és a börtönről kapta a nevét. Az erődből kiérve a várfalakon légvédelmi ágyúkat és tankokat is meg lehet nézni, bár ez inkább a fegyvereket kedvelőknek volt igazán érdekes. Ami még kicsit furcsa volt, hogy az egyik vizes árokban teniszpályát létesítettek, de úgy tűnik ez a rész számít a város zöld tüdejének, mivel nem messze van innen az állatkert is. Sajnos a sétáló utcában nem volt időnk bóklászni, pedig pár árus árult szuveníreket is. Nekem úgy tűnt, hogy ezek egyelőre még eléggé elmaradottak, mivel többnyire a szerb zászlót, foci relikviákat és egyéb hazafias termékeket árultak.

Ha jól emlékszem Belgrádban volt egy kis incidens is a csoporton belül, mert egy súlyosan asztmás bácsi nem hozta magával a gyógyszereit, így meg kellett állni egy patikánál. Elvileg nekem is közre kellett volna működnöm, amikor megtudták, hogy gyógyszerész vagyok, de végül az idegenvezető elment a házaspárral és vettek egy kb. 6000 forint értékű pipát. Ilyenkor azért szoktam egy kicsit a fejemet fogni, mert ha krónikus beteg lennék, akkor mindig magamnál tartanám az életmentő gyógyszereimet.

Belgrádból még annyi maradt meg, hogy a város déli oldalán, egy domb tetején láttuk a buszból pár pillanatra egy most épülő hatalmas templom aranyozott kupolás tetejét. Utána viszont az út egyre magasabbra vitt és a kertvárosokat idéző házakat láttunk mindenhol, tehát ezek szerint errefelé laknak a tehetősebbek.

Késő este Nis érintésével, majd egy szép szurdokon át érkeztünk meg a szerb-bolgár határra. Ott érthetetlen módon pár bőröndöt kivettek a határőrök teljesen véletlenszerűen és bele kukkantottak, majd egy jó fél órás várakozás után tovább is engedtek minket Bulgáriába. A határtól annyira már nem messze fekszik a főváros, Szófia, ahol egy 18 emeletes Hemus hotelben aludtam, amelyről a Vissza a jövőbe második része ugrott be, ahol az alternatív valóságban át volt építve a bíróság épülete egy hatalmas szállóvá és kaszinóvá. Ezt azért is volt időm jobban tanulmányozni, mert hátulról eleve én kászálódtam ki utoljára és nem is akartam részt venni az ölre menő harcban, hogy ki kapja meg hamarabb a szobakulcsát. A bolgároknál kicsit furcsa volt, hogy bekérték az útlevelünket egész éjszakára, de egyébként a vacsora is messze felülmúlta az elvárásaimat, ahová szintén utolsónak érkeztem a szobámban való gyors mosakodás után. Az éhes utazó ugyan általában mindent elfogad, de itt tényleg azt kell, hogy mondjam, hogy a fejadag ellenére ízletes ételt kaptunk. A legjobban a csokoládés baklava jellegű desszert maradt meg az emlékezetemben. A hosszú út miatt elég fáradt voltam, így egyelőre esti séta még szóba sem jött. Felmentem a tizediken lévő szobámba az éppen vegetáló liftek közül egy működőt kifogva. A szoba tiszta és takaros volt, bár az ablakot nem lehetett lebuktatni, mert állítólag sok volt az öngyilkosság. Mellettünk éppen egy fontosabb sugárút futott és egy plaza (City Center Sofia) fénye világítottak, míg a távolban már látszott 1-2 látnivaló, amelyeket csak másnap sikerült beazonosítanom (Alexander Nevsky katedrális és a csúcsdíszes pártház). A kaszinó szerencsére nem hallatszott fel, de a szúnyogfóbiámat feladva így is szellőztetni kellett, mert annyira hőség lett éjszaka a zárt helységben.

2. Második nap:
Szófiában reggel az ablakból megint csináltam pár képet és próbáltam ráközelíteni a fényképezőgéppel az este már megfigyelt attrakciókra. Egy stadion mellett elhaladva dugóba kerültünk, ami alatt elhaladtunk egy körbe kerített szoborcsoport mellett is. Érintettük egy nagyobb téren egy lapos épületet, amelyről kiderült, hogy a parlamentjük. Valahogy én ennél grandiózusabbat vártam, de a vele szemben lévő lovasszobor, majd a váratlanul kibukkanó Alexander Nevsky katedrális pillanatnyi időre felbukkanó sziluettje egy mellékutca végén kárpótolt. Aztán láttuk még az orosz hagymakupolás templomot, de végül a nemzeti bank és a régi pártház mellett sikerült a belvárosig elvergődni, ahol Szófia istennő szobra fogadott minket. Az idegenvezetőnk adott egy turistáknak szóló térképet. A főtér éppen fel volt túrva az épülő metró miatt, tehát ezért volt ez a fennakadás eddig is. Késésben voltunk tehát, de itt egy kis időt még elpazaroltunk valutaváltással egy közeli banknál. Az irodaházak által körbeépített Rotunda templomot sajnos nem néztük meg, bár én pont ráláttam egy kapualjban. Később olvastam csak utána, hogy mit is láttam akkor, mert furcsának tűnt a régi és új épületek ilyen szokatlan előfordulása. Ezután a csoporttal gyalogosan elhaladtunk a Banybashi mecset, a nemzeti bank, majd a Szent Szófia templom érintésével az Alexander Nevsky katedrálishoz mentünk. Kint volt pár árus, akik közül egy ikonkészítő kötött le leginkább, mivel több tucat vallásos kegytárgy sorakozott a kínálatában, még ha ezek egyáltalán nem az én ízlésemnek felelnek meg. A katedrális már kívülről lenyűgözött, de a sietős tempó miatt rögtön betereltek minket. Bent speciel nem tudtam, hogy nem lehet fotózni, így rám is szólt egy pap, amikor a vakum villant párat. A félhomályban egyébként sem lettek jók a képek. Az első igazi ortodox templom engem lenyűgözött, mivel nem is hasonlít az otthoniakra, ahol eddig jártam. Itt minden falfelület fel volt használva, tehát még az ívek alatt részt is freskók borították. Az ablakok a zöldre festett üveg miatt oly sötétek voltak belülről, hogy csak itt-ott szűrődött át egy kis világosság. Ezt tényleg látni kell, mert a későbbi kolostoroknál sem lehetett fényképezni és igazából filmezni sem, így csak a saját szememmel látottakra tudok hagyatkozni a leíráskor, ha már megörökíteni vagy megmutatni nem tudom nektek. A tömjénes füstölőktől és a gyér fényviszonyoktól volt egy misztikus beütése a helynek, ami azonban egy idő kicsit nyomasztó is lett. Kijövet után én még gyorsan körbesétáltam az egész katedrálist pár fotó készítése miatt, ami miatt már én voltam az utolsó, aki a buszra vissza felszállt. Le is maradtam a másik templom előtt lévő kőoroszlánról, de ezt az utolsó estén végül pótoltam. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a látványtól, ahogy a sok apró kupola és félkupola egymást támasztja, míg a legfelső aranyozva beragyogja az egészet. Közben a jellegzetes bolgár vékony ablakok sora díszíti az egészet, de mint mondtam, ettől még bent nem lett sokkal világosabb.

A bolgár főváros megtekintése után továbbutaztunk a rilai kolostor felé. Nagyon szegény falvakon át vezetett út, amelyeknél úgy éreztem, hogy a hegyek között elzártan megállt az idő. A helyiek szőlőlugasaik alatt figyelték a forgalmat, amely a mélyen a hegyek között lévő kolostor irányába tartott. Nem hiába van a világ végén a Világörökség részeként, mert tényleg fantasztikusan néz ki. Az ortodox templom és a mellett lévő régi lakótorony az udvar közepén helyezkedik el, amit egy három szintes ötszög alaprajzú épület vesz körül. Sajnos nem engedték fel a turistákat a fából készült lépcsőkre, pedig magasabbról a templom is szebben nézett ki. Rilai fotót szinte minden művészettörténeti könyvbe beletesznek, így páran rajz órán találkozhattatok vele. A középpontban lévő imahelyen aztán pláne nem lehetett fotózni, de vettem egy képeslapot, amely jól visszaadta azt a látványt, hogy bent mintha minden aranyból lett volna. Az ikonok mellett a gyertyatartók és egyéb kegytárgyak szépen be voltak vonva és látszatra meg se mondaná a látogató, hogy a szerény viseletű apácák és szerzetesek ilyen pompát képesek teremteni maguknak. A benti túlvilági hangulatot csak fokozta a sok gyertya és füstölő, ami máris felülmúlta a szófiai élményeimet. A kolostor másik végén kimenve megnéztem azt a patakot, ami mellé az egész épületegyüttest létre hozták. A kolostor két kijárata felújítás alatt állt itt is, ahol a freskókat renoválták. A benti kiállítást idő hiányában nem tudtuk megtekinteni, de így is maga az épület volt a lényeg. Rila után megálltunk még a busszal mézet venni, majd tovább mentünk Görögország irányába.

Később megálltunk Melnikben, amely nem messze a határtól jelenleg Bulgáriához tartozik. Állítólag arról híres, hogy ott bújtattak egy nemzeti hőst egy görög-bolgár konfliktus során. A környéken nagyon szép homokkő oszlopok és hegyoldalak vannak, amiket az időjárás szépen lecsiszolt kúp alakúra. A kicsiny faluban elég sok fogadót létesítettek és elvileg lett volna egy kilátóhoz vezető ösvény is, míg azt a bizonyos hőssel kapcsolatos házat csak nehezen találtuk meg, bár én elvesztettem a fonalat, hogy kiről is volt pontosan szó. A szabadidőben én megpróbáltam feljutni a hegyre, így egy darabig én előre mentem és egy régi erőd maradványai mellől visszapillantva próbáltam a város fölé tornyosuló szép dombokat megörökíteni.

Este megérkeztünk a görögországi Stavrosba, ahol egy kis huzavona árán a csoportot négy különböző szállásba szétosztották. Mondanom sem kell, hogy a legtöbben elégedetlenek voltak, mert a másik pár méterrel közelebb volt a tengerhez vagy távolabb estek a falu középpontjától. Nekem szerencsém volt, mert a sofőrökkel, az idegenvezetőnővel és egy nem társított hölggyel együtt egy nagyon szép és elit szállást kaptunk. A tengerre nézett a szobám, de köztünk volt még egy park és egy focipálya is.

3. Harmadik nap:
Stavrost talán úgy tudnám jellemezni Before után szabadon, hogy "Tesco gazdaságos Görögország". Az apartmanokba szétszórt csoport reggel továbbzúgolódott az elhelyezés és ellátás miatt. Mit ne mondjak, tényleg nem volt egy nagy eresztés és azért a helyieknek az elmúlt évtizedekben fellendült turizmus miatt még tanulniuk kell a vendéglátást. Kevés és napról napra ismétlődő fejadagok, minimalista kiszolgálás volt jellemző az étteremben. Stavrosban többnyire szerbek, bolgárok és magyarok járnak. Az viszont kifejezetten imponált, hogy öt nyelven - köztük magyarul is - ki volt írva az étlap, tehát bárki kérhetett jobb ellátást. Még a pincérek között is volt magyar, akik nyáron az itteni turistákat szolgálják ki és így a görög főnökeik is jól járnak.

Ezen a napon megcserélték a programot és a hosszú ideérkezés miatt egy rövidebb, kevésbé fárasztó fakultatív kirándulást dobtak be a fürdőzés alternatívájaként. Így választottam Thesszalonikit, ahol elmentünk a városba egy-két múzeumot megnézni. A Nagy Sándor múzeummal kezdtük, amely valóban gazdagon bemutatta az egykori világhódító életútját, majd páran bementek a Fehér Toronyba is, amely egykoron börtön és vesztőhely volt. A parti sétányon haladva az emeletes házak előtt a főtérre jutottunk. Majd a már a melniki értetlenség után a botrányosan rossz idegenvezetőnknek hála a csoport gyakorlatilag elvesztett. Előre mentem fotózni, mert nem bírtam már kivárni a "töszörgés" fedőnevű városnéző tempót, majd bevártam a csoportot. Az idegenvezető elmondta, hogy merre menjek a piac felé, el is indultam, majd visszanézek és a csoport nem jött utánam. Kicsit vártam, hátha a sarkon befordulnak, majd visszamentem, erre már nem volt sehol senki. Végül magamtól is eltaláltam az eléggé bűzös halpiacra, ami állítólag az egyik látványosság itt. Speciel a jégre tett bambán üres tekintetű és annál büdösebb halak fölött ordibálva áruló görög árusok tényleg egyedi látvány, bár akkor még nem sejtettem, hogy milyen mesés bazárba botlok majd Isztambulban. Szerencsére kényszerű magányomban nem estem pánikba, mert a szabadidő során szépen körbejártam a várost és sok látnivalót megnéztem (pl. diadalív, régi városfalak, templomok). Thesszaloniki nagy város és lakosságát tekintve Budapesttel vetekszik, amit az útikönyvből tudtam meg. A lakosainak száma eléri az 1,6 millió főt, így szükség is volt a part menti utcákban a 5-8 emeletes lakóházakra. A kávézókban pedig a város fiatalsága élte a szieszta után a nyüzsgő életüket. Szépen kávézgattak, kártyáztak, sakkoztak és egyéb játékokat játszottak. Én a hőséget egy kis jégkrémmel és egy utcai árustól vett hűtött ásványvízzel próbáltam csillapítani.

Este a várba is felmentünk, de ami már zárva volt és az idegenvezető ezt sem tudta, de legalább a kilátás szép volt onnan az öbölre, ahol a város teljes kiterjedését megcsodálhattam.

Stavrosba visszatérve este még fürödtem egy kicsit fél hét körül a 20-22 fokos tengerben, majd egy helyi cégnél befizettem magam három utastársammal együtt az ötödik napra egy újabb kirándulásra.

4. Negyedik nap:
Hajnal ötkor elindultunk a Meteorákhoz, ami tényleg megérte az öt órás buszutat. Út közben elhaladtunk az Olympus hegység mellett és megálltunk a fiatalság forrásánál, ahol szépen sorba álltunk a barlangban, bár igazából nem tudtok, hogy mit is kell bent várni. Erre egy kis tálba folyt ki a hegy mélyéből a forrásvíz, aminek csodás fiatalító hatást biztosítanak. Olyan szűk volt már ott a hely, hogy négykézláb kellett bekúsznom és még így is a hátamat végigkaristolta a mennyezet, úgyhogy utána egy kis lapockámnál kialakuló izomgörcs után alig vártam, hogy kijussak. A barlang előtt is a benti víz folyt ki, ahol sokan mosakodtak. Nem messze innen megnéztük a másik barlangba vájt kápolnát, majd a függőhídon visszamentünk a parkolóhoz. Ott az is ki volt írva talán németül, hogy ne hagyjunk értéket a kocsikban, ami azért Görögországra nem vett jó fényt.

A szépülés után továbbhaladtunk az egyre szárazabb éghajlatú félsziget közepe felé, ahol az erdőket gyér bozót váltotta fel a dombokon. Az elsőnek feltűnő kolostorok látványa egyszerűen elképesztő és nem hiába kapták a "levegőben lebegő" nevet. Sajnos ott sem volt jó a csoport dinamikája, így végül az egykoron tizenhatból mára csak hat látogatható, de azok közül is csak egyet, a legnagyobbat tudtunk alaposabban körbejárni. A buszos odajutás így is hajmeresztő volt, de legalább korán érkeztünk és még nem volt ott túl sok csoport. A buszoknak valami egészen ici-pici tér volt csak a megfordulásra, mert utána már egy nagyon szűk szerpentin mentén kellett leállniuk. A kolostorban megnéztük az étkezőt és a különböző kamrákat. Az egyik legvisszataszítóbb az a helység volt, ahol több tucat emberi koponya, a korábbi szerzetesek feje volt látható. Ezt inkább le se fotóztam, mert mintha a pokol kapujában álltam volna. Érdekesség, hogy ebben mai is laknak szerzetesek, így a fele nem is látogatható. Maga az épület kialakítása mesés, mert a sziklapárkányokon vetemények és kertek vannak, ahol apró kis kerítések választják el az ott lakókat attól, hogy a hatalmas szakadékba ne pottyanjanak. Mindig is imádtam az ilyen hegyi épületeket, ahol minden talpalatnyi hely ki van használva és több belső udvar, lépcsők választják el a különböző szinteken lévő épületeket. Régen csak felhúzták csörlővel az építőanyagokat és vendégeket, de el se tudom képzelni, hogy milyen kitartás és lelkesedés kellett ahhoz, hogy évszázadokkal ezelőtt valakik ezt az épületet egy gyakorlatilag csak sziklamászással megközelíthető kiálló sziklára felhúzzák. A kilátás pedig csodálatos, ezt mondanom sem kell.

A kolostor után elmentünk egy ikonkészítő műhelybe is, ahol egy erdélyi férfi elmesélt pár alapszabályt az arcok ábrázolását és a színhasználatot illetően. Utána megmutatta a finom aranyfóliát, amivel az ikonok egy részét, feltételezem a glóriát bevonják. A boltban rengeteg vallásos kegytárgyat árultak, de elfértek mellettük a szexkártyák és egyéb pajzán csecse-becsék is. A görögök pedig eleve meztelenül sportoltak, így óhatatlanul a hölgyek mindenhol kiélhették a kíváncsiságukat, mivel róluk készült képeket, szobrokat is találhattak. Az ikonok világa után megálltunk ebédelni a Meteorák alatt lévő városban, majd hazafelé vettük az irányt.

5. Ötödik nap:
Ma volt a külön szervezett kirándulásunk. Korán reggel a helyi buszjárattal elmentünk Kavalába, ahol körbejártuk a belvárost. A szép öbölben sok-sok vitorlás hajó ringatózott, majd a görög-török közös múlt egy mementójaként elhaladtunk egy templommá alakított mecset mellett, hogy a város egyik ékét, már a hegyi útról a városba történő leereszkedés közben is látható akvaduktot megnézzük. Utána három társammal önállósítottuk magunkat és felmentünk a Fellegvárba, ahol megnéztük a renoválás alatt lévő várat és gyönyörködtünk a panorámában. Ezek után Atatürk házát és szobrát néztük meg kívülről és betértünk egy ortodox templomba is. majd később komppal átmentünk Thassos szigetére. A 40 perces átkelés alatt a sirályokat kézből lehetett fotózni és a szégyentelenül pofátlan madarak úgy szálltak el a hajó mellett, mintha világ életükben a turisták szendvicsein nőttek volna fel. Thassosban is hegyet másztunk egy Kr. e. IV. században épített színházhoz és várromhoz a rekkenő déli hőségben, majd egy gyros pita felfalása után egy jót fürödtünk a 30-35 fokos melegben. A kölcsönkapott búvárszemüveggel csodás és egyben picit sivár víz alatti világ tárult fel előttem. Látszottak a hínárok, a hullámok által alakított homokpadon csillogott a megtört napfény, de halak alig-alig voltak. Ennek ellenére azt hiszem beleszerettem a könnyű búvárkodásba és ha lesz alkalmam, akkor még ki fogom próbálni. A másik érdekessége az U alakú tengerpartnak az volt, hogy a hullámok parthoz való verődését a középpontban úgy lehetett érezni, mintha egy tapsviharba kerültem volna. Este volt egy görög est, ami egyszerűen siralmas és röhejes volt. Mini kaja, három táncos kicsit bohóckodott, majd a középkorú és nyugdíjasokból álló banda elkezdett magnóról játszott cigányzenére táncolni. Brrr. Erről majd később részletesen is mesélek.

6. Hatodik nap:
Elindultunk végre Törökország felé és út közben megálltunk Amphiopolis régészeti múzeumánál. Ez szintén csalódás volt, mivel pár táblán és vázán kívül gyakorlatilag semmit nem lehetett látni. Az már egy másik történet, hogy jó pár ország mindenét odaadná, ha ilyen kincsei lehetnének, de én bevallom végre egy timpanonos "klasszikus" görög templomot vártam. Még Xéna szülőházát sem találtuk meg, de ez érthető, hiszen ő kitalált szereplő. ;)

Később Philippibe mentünk, ahol végre láthattam eredeti görög oszlopokat és szép mozaikokat is a nagy ásatáson. Az egykori keresztény katedrális romjai is monumentálisak. A város régen gyönyörű lehetett, de számomra érthetetlen módon a területének alig harmadát, ha eddig feltárták.

Később a saját csoportommal is elmentünk Kavalába, ahol a légkondicionáló elromlása miatt volt egy kétórás kényszerpihenő és még picit be is borult. Igazából a szemerkélő eső miatt nem is nagyon volt kedvem újból felsétálni a Fellegvárba, így lent maradtam és vettem igazi görög gyrost egy ízléses étkezdében.

A kényszerű szerelés folyományaként későn értünk a török határhoz, ahol az eddigiektől eltérően szépen le kellett szállni a buszról és egyesével megvenni a belépési vízumot, majd azt lepecsételtetni. A határ is elég félelmetes volt a katonák miatt, mert már rég nem láttam ennyit mióta nálunk már bevezették a Schengeni-egyezményt. Az mindenesetre szimpatikus volt, ahogy köszöntötte egy díszes felirat az országba érkezőket. Később a Gelibolu-félszigeten haladtunk és kicsit elszomorodtam, hogy több tízezer katona ott mészárolta le egymást a szoros miatt. Számos helyen volt emlékmű erről. Este dokkal érkeztünk Eceabatból Çannakálébe, ahol a görögtől eltérően itt megint svédasztal volt és a nagyszerű, minden igényt kielégítő ellátás után még sétáltunk egy picit. A velem tartó utastársaim be akartak menni egy helyi mecsetbe, de gyorsan lebeszéltük őket, mert a ramadán miatt éppen esti ima folyt és ők sem voltak úgy öltözve. Az esti

7. Hetedik nap:
Reggel a müezzin ébresztett fel, de aztán sikerült egy kicsit visszaaludnom. Kinéztem az ablakon és több házon Atatürk fotóját láttam. A reggeli előtt még kiszaladtam a tengerpartra a szállodából egyedül, mert le akartam a szorost és a túloldalon lévő erődőt fotózni. Sajnos nem mentem elég messzire, így utólag tudtam meg, hogy a legújabb Trója feldolgozásban használt falovast is megtekinthettem volna.

A várost elhagyva ellátogattunk Trójába. Nagyon szép kis ásatás, de valójában ez egy roppant pici egymásra épített település romjai. Bevallom, hogy sokkal többet vártam. Utána megálltunk az árusoknál is, ahol aztán mindenki kedvére vehetett falovakat ábrázoló szuveníreket.

Később végigutaztunk a már-már kihalt és sivár Anatólián át Bursába, ahol elsőnek elmentünk az első szultánjuk (Osman Gazi) sírjához. Az ott lévő parkban megnéztem az óratornyot és a hatalmas várost. Az egykori városfalak mellett elhaladva a Nagy Mecsetbe látogattunk. S itt kezdődtek a problémák, mert az idegenvezető, sem a hozzánk kirendelt török idegenvezető nem beszélt az iszlám szokásokról. Tehát volt pár finoman szólva is sötét utastársam, akiknek bár elmondták, hogy vegyék le a cipőt a szőnyegre lépés előtt, ez már meghaladta a szellemi képességüket és még hőbörögtek egy sort. Végül sikerült kompromisszumra jutni és a levett szandálokat és cipőket szatyrokban bevihettük, mert féltek, hogy lába kél, amíg bent leszünk. Aztán jött a feketeleves, bent néztünk a valóban impozáns méretű imahely fehér falait és hatalmas kalligrafikus írással írt Korán idézeteit, amikor elkezdődött a dél és napnyugta közti ima és egyre többen lettek bent tömött sorokban a szőnyegen felsorakozva. Erre az idegenvezető csak beszélt és beszélt, míg a helyiek egyre jobban megvetően néztek és a szemükkel kifelé tessékeltek. Majd ahelyett, hogy kimentünk volna az oldalkijáraton, elkezdtek a sorok között végigcammogva kimenni. Mondanom sem kell, hogy a hátul helyett foglaló nők már előre borulva imádkoztak, s az egyiknek majdnem ráléptek a kézfejére és a cuccaira. Rém kínos volt ez az egész és mivel még a cipőt is vissza vette az eleje rögtön a küszöb átlépése után, ahelyett hogy kihúztak volna a márvány lépcsőkre, a hátul maradottak pláne beszorultunk a végén. Nagyon rég nem szégyelltem így magam és azt hiszem a csoport az országimázst remekül fejlesztette. A Zöld mecsetbe is átmentünk, amelynek leginkább a faragott idézetekkel ékesített kapuja és ablakai nyerték el a tetszésemet. Erre ott megint megkérdezték, hogy megint le kell venni a cipőt? Bah... Ez az imahely már kisebb volt, de bent szép színes csempék borították a falakat és a fülkéket.

Este a változatosság kedvéért megint késésben voltunk és végül egy rövidebb hajóúton értük el Isztambult, ami a maga 15 milliós lakosával, a hatalmas külvárosokkal és a közel 100 kilométeres átmérőjével tényleg tekintélyt parancsoló. Átmentünk a Boszporusz fölött és az éjszakai látvány beleivódott az emlékezetembe, mert a sok-sok kivilágított középület és mecset már egyértelműen egy nagyváros arcát mutatta. A szállásunk nem messze volt a Beyazit mecsettől, de egy szűk mellékutcában lavírozva elég sokáig tartott, mire elértük a szállásunkat. A csoport harmada, köztük én is, megint jobb szállást kapott, még ha ehhez vissza is kellett menni egy domboldalon. A négy csillagos hotel volt életem egyik legjobb szállása, még ha csak sima lakóházak között feküdt.

8. Nyolcadik nap:
A szálloda tetején lévő étkezőben kaptuk a reggelinket, ami azért volt szerencsés, mert rálátás nyílt Isztambul déli részére. Ennyi komphajót és uszályt még sosem láttam egyszerre, mintha egy flotta indulna háborúba. Előző este szóltunk az idegenvezetőnek, hogy hétfőn az Aya Sofia mecset zárva lesz, amiről ő szintén nem tudott, mert még nem járt Isztambulban. Ez meg is érződött, mert magától semmit nem volt hajlandó mondani, hanem mindent mondatonként fordított vissza a török kollégája ékes angolsággal elmondott szövegéből. Ezzel viszont egy csomó idő elment, de én addig körberohangálva egy csomót fotóztam. Jártunk a főbb látványosságoknál, így Hippodróm téren, a Kék Mecsetben és az Elsüllyedt Palota nevű víztározóban.

A Hippodróm tér különleges, de annyira a figyelmemet már nem tudtak lekötni a középen felállított obeliszkek és a németek által épített kút sem, mert alig tudtam levenni a szememet a Kék Mecset hat minaretes épületéről. Itt volt egy kis közjáték, mert éppen plexipajzsos rohamrendőrök is mentek egy tüntetésre, de ez minket nem igazán érintett.

A Kék Mecsetbe bejutva az állkapcsomat kellett keresgélni. Sok lenyűgöző méretű templomot sikerült már látnom, de ennek a mecsetnek a szépsége és nagysága mellbevágó volt és valóban alázatot követelt. Hihetetlenek a méretei és mégis sikerült az egészet légiessé tenni, hogy a kupolakomplexum csak négy oszlopon nyugszik.

Az Elsüllyedt Palota közelében volt a Million Stone, azaz a török null kilométerkő is. A "palota" hangulatos volt, mert ilyen helyen még nem jártam. Régen ez egy természetes víztározó volt, amelyet sok-sok oszlop tartott. Párat más épületekből használtak fel, amely közül néhány díszesebb az érdeklődés középpontjába került (pl. Medúza). Az egyiknél például a kézfejünkkel kellett egy kört leírni, miközben a hüvelykujjunkat az oszlop nyílásában hagytuk. Az egész nyirkos helyben legjobban a hűvös levegőt élveztem, ahogy néha az arcomra csöppent pár vízcsepp a kinti forróság után. A pár centis vízben halak is úszkáltak. Próbáltam pár fotót készíteni a korlátra letett gépemmel, mert ötletesen az oszlopok tövébe tett lámpák sejtelmesen világították be a hatalmas föld alatti csarnokot.

Újra a felszínre érve volt egy kis szabadidő, amíg megvártuk a palotát meg nem tekintő utastársainkat, majd a csoport megint elhagyott egy "valódi" szőke utastársammal együtt a Topkapı palotához menet. Én megálltam képeslapot venni, s mire utolértem őket, valójában egy gyorsabb utat találva levágtam a távolságot és eléjük kerültem. Mondanom sem kell, hogy hülyére rohangáltam magam és a vízhólyagok száma is szépen gyarapodott tovább, de szerencsére a csoport meglett. Aztán a Topkapıban is a fordítás miatt vártunk rengeteget, de addigra én minden részleget külön-külön végignéztem. A szultán tudott élni. Gyönyörű használati tárgyak, csempék sokasága volt mindenhol, bár az igazán értékes dolgokat így sem engedték a nagyközönségnek megmutatni vagy nem engedték lefotózni. A palotát teljesen körbejártuk és csak elképzelni lehet az ott folyó életet a hárembe került leányzókkal és herélt szolgák sokaságával és intrikájával együtt.

A palota után már nagyon ki voltam száradva, mert elfogyott az ásványvizem, végül két társam megrökönyödésére egyben lehúztam 1,5 liter ásványvizet, amelyet egy árustól vettünk. Ezek után alig bírtam sétálni, mert lötyögött a víz a pocakomban. Séta közben láttunk néhány régi fából készült épületet a palota külső kapujánál, amely a régi török építészetből maradhatott még ott. Az is tetszett, hogy a villamos sínt átrakták egy út közepén lévő fa miatt. Az egész negyednek volt egy ilyen régies érzete, mintha meg is állt volna az idő, de egyben már az új kor vívmányai is megérkeztek volna. A villamosoknál tetszett a jegykezelő megoldás, hogy a peron teljesen körbe van zárva a megállónál és csak mehet be, akinek jegye van.

Társaimmal elfogyasztottunk egy dönert egy étkezdében, majd a Bazár felé indultunk, amikor egyre több és több gépfegyveres rendőrbe botlottunk. Kiderült, hogy sikerült egy rendőrkapitányság mellett elhaladni. Maga a Bazár nem más, mint egy városméretű középkorból származó plaza. A labirintus jellegű utcák teteje szépen be van fedve az eső elől, de így is szép világos volt. Valahogy azt vártam, hogy majd egy itthoni KGST szintű kirakodóvásárt látunk, de ez sokkal-sokkal igényesebb volt. Az árusok persze ravaszok, de egyben roppant kedvesek is voltak és néhány magyarul is tudott. A velem lévő srácot, Tamást folyton "Attila pasának" hívták. Szerencsére sikerült meglelnem azt, amire vágytam, mert a Kék Mecsetet szerettem volna kis makettben megvenni. Kicsit bolyongtunk még a bazárban, ahol udvariasan sikerült leszerelnünk a portékákat értékesítő embereket. Így is volt egy érdekes esetem. Egy férfi kirohant, megsimogatta a pocakom és megszólalt: "nagy has, nagy has". Aztán sarkon fordult és visszament az üzletbe, de gyakorlatilag nem mondott semmi mást és nem is hívott minket, hogy nézzünk be hozzá. Nem igazán tudtam hova tenni, hogy mit akart ezzel a mozdulattal, de lehet nem szaladgál ilyen hozzám hasonló mackó a bazárban.

Kora este én magamtól is elmentem egy picit sétálni és bementem a Beyazıt mecsetbe. Nem mondom, hogy teljesen egyedül, mert nem akartam senkit sem zavarni, de aztán jött 3-4 turista és velük bementem. Lélekemelő élmény volt az iszlámmal való ilyen közvetlen, személyes találkozás, de aztán pár perc után távoztam, majd megnéztem az Egyetem épületének díszes kapuját.

Este hatra előrehozták a kilencedik napról a hajós kirándulást. A szállodáinktól gyalog mentünk át egy éttermekkel szegélyezett utcán a halpiacig, ahol aztán a busz már fel tudott minket venni és elvitt minket az Aranyszarvat megkerülve az Új Mecsethez nem messze a Galata hídtól. A hajós kirándulás 1-1,5 órás volt. Én a fedélzeten próbáltam még a naplementében fotózni a várost, de az egyre gyengülő fényerősség miatt ez nehézkes volt. A Galata torony büszkén magasodott egy ideig a város fölött, amiről sikerült egy-két használható képet azért készítenem. A fedélzeten is a szél elég erősen próbára tett mindenkit és többen lementek inkább a fedélközbe teázni. Elhaladtunk a Dolmabahçe szeráj és az Ortokay mecset érintésével egészen a Héttoronyig (Yedikule), amikor már teljesen besötétedett. Így visszafelé már a kivilágított várost is láttuk. Ennek ugyan örültem, de ugyanakkor csalódott is voltam, mert így fotókat sem tudtam túl szépeket készíteni. A Boszporusz híd tényleg hatalmas volt, ahogy elhaladtunk alatta és változtatta a színét. A hajós kirándulás után visszavittek minket a szállásunk közelébe és a Valens vízvezeték alatt is újból elhaladtunk, ahogy az előző este Isztambulba érkezéskor is.

Vacsora után a fiatalokból álló csapattal elindultunk megint a Sultanahmet mecset (Kék mecset) irányába a Divan Yolu nevű híres sugárúton, ahol színes forgatag várt minket. Kicsit olyan volt, mintha a nappal a turistáknak szólt volna, míg az esti-éjszakai mulatozás a helyieknek. Később megtudtuk, hogy valamilyen párt rendezvénye zajlott éppen és ezért voltak tradicionális népviseletbe öltözött táncosok a színpadon.

9. Kilencedik nap:
Ma mentünk vissza a hajó helyett az Aya Sofiába. A méreteit jól jellemzi, hogy állítólag sokáig a Piramisok és a Kína Nagy Fal mellett a világ legnagyobb épülete volt, majd a templomok közül a római Szent Péter Bazilika és a londoni Szent Pál Katedrális előzi csak meg. A fele sajnos be volt állványozva, de így is csak ámulni tudtam.

Utána Terkidağba (Rodostóba) utaztunk, ahol megnéztük Rákóczi házát. Akkor nem sokat tudtam az életéről és sanyarú sorsáról és sok mai politikus tanulhatna tőle. A városban gyakorlatilag más látnivalót nem néztünk meg, de az útikönyv is főleg ezt említi csak a magyarok számára.

Délután Edirne (Drinápoly) városába érkeztünk, ahol az Isztambultól elvont szabadidőt kellett eltölteni, ami miatt picit morogtam is. Aztán a látnivalók kárpótoltak, mert bőven volt mit nézni. Az itteni Selmiye mecset, Régi mecset és Háromerkélyes mecset is gyönyörű, bár ezekbe már csak a kis fiatal csapatunk ment be, mert az idősebbek megint előadták az "újabb mecset" lemezt és leszakadtak az itteni bazárban vásárolni és a szállodában pihenni. A Háromerkélyes mecset minaretjei azért tetszettek, mert mindnek más a mintázata. Vele szemben volt egy nagyon öregnek tűnő török fürdő is. A főtéren megnéztük újból Mimar Koca Sinan szobrát, majd visszamentünk a szállásunkra és közben ismerkedtünk a török város életével.

10. Tizedik nap:
A bolgár-török határátkelőt éppen átépítették, mert az itt átmenő forgalom ezt megköveteli. Ahhoz képest rövid idő alatt átjutottunk, miután belepecsételték a távozásunkat is az útlevélben lévő vízumba. Igazából ezen a napon javarészt már csak utaztunk a bolgár autópályán, de egy kisebb kitérővel megnéztük Perperikon pár éve feltárt sziklába vájt romvárosát egy hegy tetején. Régen itt emeletes házak álltak. A kövek között sétálva látható pár sírhely is, illetve a magasabban fekvő részen áll egy őrtorony, egy víztározó és egy görög templom maradványa. Aki nagy várfalakat vár, az szintén csalódni fog fent, de maguk a sziklába vájt lépcsők fantasztikusak és egyedülállóak. Lehet jól védhető volt ez a szikla, de annyira logikátlannak tűnik víz nélkül éppen ide építkezni. A környék is szép volt az egyre felhősödő idő ellenére. Ez az egész látványosság eléggé el van zárva a világtól, mert az útról észre sem lehet venni, hogy ilyen kincs van fent a hegytetőn. Idővel biztos felkapottabb lesz.

A hegymászás után aztán Plovdiv óvárosában sétáltunk, ahol megint megfigyelhettem a balkáni építészet csodát. A házak úgy néznek ki, hogy az emelet egy picit mindig előre ugrik az alatta lévő szinthez képest és ezt íves gerendák támasztják alá. Az óvárosban sok felújított épületet láttunk. Megnéztük az ókori színházat is, ahonnan szép kilátás nyílik az eléggé szürke újabb városrészre és a környező hegyekre. A színpadon egy Dávid csillag volt látható, ami lehet egy bibliai előadás díszlete volt.

Estére megint Szófiába kötöttünk ki ugyanabban a hotelben, ahol elsőnek is megszálltunk. Ekkor már nagyon lehűlt az idő, de a 9 fok ellenére elmentünk este is sétálni, hogy megnézzük a várost. A velem tartó csapat végül fellázadt és beültünk egy teát meginni, mert a szoros tempó miatt eléggé átfagytunk. Hirtelen jött az éles váltás a török meleg és az őszi bolgár idő között.

11. Tizenegyedik nap:
Gyakorlatilag kisebb megszakításokkal hazaérkeztünk és mintha rövidebbnek is tűnt volt az utazás. Egyedül azt sajnálom, hogy semelyik délvidéki városban nem álltunk meg, de mivel a csoport már eléggé el volt csigázva, így a többség alig várta már, hogy hazaérjen.


Az útról még lehetne egy csomó mindent mondani, de talán azzal kezdeném, hogy szerencsésnek érzem magam, hogy az útikönyvekből előre utánaolvastam pár dolognak és alapvetően vonzódom az iszlám kultúrkörhöz. Az idegenvezetőnk ugyanis többször nem állt a helyzet magaslatán, mert nem volt elég felkészült és mindent olvasott. Így történhetett meg, hogy Mohamed a XVII. században futott Mekkából Medinába vagy hogy a trójai háborút görögök és törökök vívták... Elvártam volna, hogy egy általános bemutatást elmond a iszlám vallásról, hogy a kevésbé járatosak is megismerjék ezt a kultúrkört. Akkor nem érte volna váratlanul őket a mecset előtt, hogy rövidnadrágban és cipőben nem szabadna bemenni, hogy a hölgyeknek el kell takarniuk a vállukat és frizurájukat, ha egy muzulmán imaterembe érkeznek. Az olyan apróságokon pedig már meg sem kellett volna lepődnöm, hogy amikor a fiúk körülmetélése, a rituális mosakodás vagy a nap imák szóba kerültek, akkor csak kiröhögték vagy kigúnyolták az egészet. Tehát én nem értem, hogy lehet egy ilyen útra eljönni. Szerintem csak pancsikálni akartak Görögországban vagy vásárolni a török bazárban, de a másik vallásának tisztelete egyáltalán nem ragadt rájuk.

* * *

A meglátogatott népekről

S itt lyukadunk ki arra, hogy a törökökben roppant pozitívan csalódtam. A csoportból többen éreztették, hogy kvázi cigányoknak, másodrangú embereknek tekintik őket. Szerintem nagyon kedvesek és világiasak voltak. Latin betűk, nyugati boltok, modern városrészek, akármelyik országban elfogadható öltözetű és viselkedésű fiatalok járkáltak az utcán. Eszembe jutottak Annatar szavai és valóban ez a Törökország, legalább az európaibb felfogású nyugati része számomra teljesen egyenértékű akármelyik európai néppel. Nyilván bizonyos játékszabályokat be kell tartani (pl. viselkedés, társalgási témák vagy vallási szokások terén), de egyáltalán nem emberevők. Ami zavart egy picit, hogy túl sok volt a gépfegyveres rendőr az utcán, mintha erővel tartanák fent ezt az egészet, nehogy a radikálisabb iszlám vonal vagy a kurdok bármit tegyenek, ugyanakkor megnyugtató volt, hogy vigyáztak a turistákra is. A tévében is volt pár angol nyelvű és török felirattal adott vagy csak angol nyelvű adó is. A CNBC-E csatornán egy rakás olyan sorozat reklámját láttam, amikről winniék is éppen csak beszámoltak a sorozatjunkien. Törökországban egyedül az alkudozással nem voltam kibékülve. Szeretem, ha valaminek pontos értéke van és nem úgy kell alkudozni. Páran elég akaratosak is voltak és alig lehetett tőlük megszabadulni. A városban is itt-ott sok volt a szemét és a dugó, de egy ilyen méretű településnél szerintem ez természetes. Ugyanakkor meglepően sok új építésű társasházuk volt és mesélték, hogy az ország lakosságának fele 28 év alatti, tehát a népesedéssel nekik nincs problémájuk.

Görögország egy része viszont nekem csalódás volt. A dicső múlt már csak turistáknak feltálalt kirakattá foszlott és szinte sem nem emlékeztet már rá. Nem azt mondom, hogy a görögök rosszak lettek volna, de annyira nem is kedveltem meg őket a vendéglátásuk miatt. Sokkal többet vártam tőlük. Ennek ellenére lehet egy másik faluban már mások a viszonyok. Thesszalonikiben azért a társasági életükbe is picit betekinthettem és a téren kint ponyva alatt ülő és beszélgető fiatalok egész szimpatikusak voltak. A tenger és a természet pedig gyönyörű volt mindenhol, ami nem lehet tőlük elvenni.

A bolgároknál éreztem azt, hogy iszonyat szegények. Néha elzárt falvakon is átmentünk és a halomba állnak a be nem fejezett vagy vakolat nélküli házak. Szófia koszos látványt nyújt a sok-sok lakótelep és gyár miatt, de ennek ellenére ott is és az országban is vannak még annyira ki nem aknázott látnivalók. Bulgáriáról összességében az a benyomásom támadt, hogy egy átjáróház volt a történelem során és még sokáig fog tartani, ha lépést akart tartani a többiekkel. Ennek ellenére itt is és a többi országban is hatalmas autópálya építések folynak, úgyhogy még ott is könnyebben megy az útépítés, mint nálunk.

* * *

A szállásokról

Görögországban elvileg nem lehet a WC papírt a kagylóba dobni éppen a dugulások miatt. Na most mindenki képzelje el, ahogy a használt cucc ott érik egy kukában egész nap a 30 fok fölötti melegben... Úgyhogy illetlenség ide vagy oda, én is inkább lehúztam többször a WC-t. Az már egy másik dolog, hogy talán ennek folyományaként néha kicsit szivárgott a víz...

Stavrosnál igazából nem készültem fel eléggé, hogy apartmanszállást adnak, tehát kevés törölközőt vittem az ott töltött négy éjszakára. A hasmenéstől tartva azért mindennap bekaptam egy kis széntablettát / loperamid tablettát, illetve csak ásványvizet ittam végig.

A legkényelmesebb szobák szerintem Törökországban voltak, bár végül is mindben kielégítő volt egy-egy éjszakát megtölteni. Isztambulban engem és pár utast egy négy csillagos szállodába raktak, úgyhogy jól jártam. A szemben lévő minaretes mecset müezzinjét is meg lehetett egy idő után szokni

Törökországban az tetszett még, hogy a gyerekek iskolába egyenruhába jártak. Rövidujjú ing a fiúkon, míg a lányokon szép kis blúz. Ez eszembe jutatta, amikor régen nekem is kellett kék köpenyt viselnem általános iskolában.

* * *

A görög est és Stavros leírása az Index fórumán

Sziasztok!
Én tegnapelőtt jöttem haza egy balkáni körútról és pár napot Stavrosban vendégeskedtem, így megosztanék pár észrevételt az odaindulókkal.

Ha egyedül mégy ki kocsival, akkor ott helyben is van 1-2 utazási iroda, akiknél le lehet foglalni egynapos kirándulásokat. Az egyik ilyen a Zeus Travel (nem reklámnak szánom), aminek itt vannak a programlehetőségei: KATT

Gyakorlatilag minden szépen ki van írva magyarul ott helyben is az irodájuk előtt nagy táblákra. Arra azért érdemes figyelni, hogy a legtöbb program naphoz kötött, tehát nem lehet mindennap mindegyiket választani. Most nem akarnék a GoogleEarthből térképet előcibálni, így elmondanám, hogy a kavicsos parttal párhuzamos utcán kell bemenni, ahol egy szupermarket áll, s utána vagy ötven méterrel egy be nem épített telek után már rögtön ott lesz a sarkon az irodájuk. A főutcával párhuzamosan, a park másik oldalán sétálóutcaként használt rész közepén is van egy másik iroda, aki ilyen kirándulásokat szervez. Mindenhol van magyar segítő, így a nyelv nem probléma.

1. Görög est
Mi elkövettük azt a hibát, hogy már otthon befizettük a görög estet (7500 forint volt), míg kint ez olcsóbb. Számomra az borzasztó csalódás volt, mert bár olvastam az előzetes véleményeket, azért nem hittem volna, hogy ennyire alulmúlják magukat. Este átvittek minket Asprovalta mellé egy étterembe, ahol bezsúfoltak két busznyi magyar turistát. Az árban benne van egy kb. 3-4 dl vörös vagy fehér bor, esetleg kóla vagy két szénsavmentes ásványvíz. Később 3 dl szódavízért képesek voltak 2 eurót kérni. Volt egy előétel, ami valóban olyan kevés, amennyinek látszott. Negyedbe vágott lapkasajt, két kis szalámi, paradicsomszelet és egy kis darab sajt. Aztán előre szólni kellett, hogy hústálat vagy haltálat kérünk. A tál szó talán erős, mert számomra ez nagyon kevéske volt. A kiszolgálás is olyan jellemzően görögös volt. Kihozzák az evőeszközöket vagy az italokat, aztán az asztalnál mindenki ossza el magának. A hely számomra sötét és füstös volt, aztán csak rátértek a zene-bonára is. Három táncos adott elő Dél-Görögországból, Közép-Görögországból és Észak-Görögországból származó táncokat különböző ruhákban. Végülis ez a része egész jó volt, bár nyilván három ember nem tud karneváli hangulatot teremteni. Kicsit bevonták a vendégeket is, de a legjobban a kint ülő helyi görögök élvezték az egészet, akik közül páran szintén táncoltak. A bajom inkább az volt, hogy nem mondták el, hogy éppen mit táncolnak. Később volt egy szerintem kicsit nőket megalázó asztalon táncoltatás, majd a férfiaknak olyan alfa-hím pozícióválasztó jelleggel egy földre letett pia körbetáncolása, majd volt egy kis zorba is. A legnagyobb meglepetést mégis az okozta, amikor cigánynótát kezdtek el játszani magnóról és a középkorú vagy inkább nyugdíjaskorú vendégek még azt élvezték a legjobban. Az már csak a tetőpont volt, hogy a felvételek közben valamilyen noname cigány rapper is beszélt, tehát én nem tudom, hogy mit játszottak, de nem igazán tetszett, pláne nem egy görög estnek szánt vacsorán. A műsor végül is 9-től kb. éjfélig tartott és szerintem elég bunkó módon a buszok is már éjfél előtt öt perccel járatott motorral álltak a ház előtt, hogy mindenkit hazavigyenek. Ebből a kis leírásból azt akartam kihozni, hogy aki szeretne ilyet látni, akkor menjen el és érezze jól magát, de azért csodát nem kell várni.

2. Meteorák
Mi a saját buszunkkal és csoportunkkal mentünk, így a helyi szervezésű útról túl sokat nem tudok mondani. Azt jó tudni, hogy a technikai szünetek miatt is még jó 4-5 óra útra van Stavrostól a Meteorák. Így mi eleve hajnal 5-kor indultunk, ugyanis a kolostorok többsége bezár délben 13:00-tól. Éppen ezért ha kocsival mentek, akkor jó, ha igyekeztek és lehetőleg legalább kettőt nézzetek meg a hatból. Később egyre több buszos csoport fog érkezni és az egész tömegnyomorrá változik. Maga a táj és a kolostorok csodálatosak, nem hiába a Világörökség része.

3. Csúszdapark
Ez érthető módon szeptemberben már zárva volt.

4. Thessaloniki
Ide is saját busszal mentünk, de a helyik is szerveznek oda utat. Esetleg a helyi buszjárattal való kirándulás is szóba jöhet, mert a jegyek nem vészesek.

5. Athos
Ezen sem voltam, de jó, ha tudjátok, hogy a parthoz képest x száz méternél közelebb nem vihet a csónak, így a kolostorokból sem biztos, hogy sokat láttok majd.

6. Kishajó
Ezen sem voltam, de egy éppen ott nyaraló fiatal pár szerint egész szuper kaland. Azért arról jó ha tudtok a kínos meglepetések elkerülésére, hogy nincs a szigeten WC...

7. Kavala-Thassos
Nos, ez az egynapos kirándulás szuper volt, még ha a 28 eurós ár egy picit borsos is. Ha nem mentek Törökország felé és Stavrosban nyaraltok, akkor érdemes rá befizetni. Kavala gyönyörű szép városka, bár mi leszakadtunk az idegenvezetőtől és magunk jártuk be a fellegvárat. Később komppal egy szomszéd halászfaluból visznek át Thassosra. A kb. 40 perces hajóút során a sirályokat kézből lehet etetni, ahogyan elszállnak a hajó mellett. A szigeten is fel lehet mászni a régi színházhoz, várromhoz vagy csak simán élvezni a tengerben a fürdést. Ha esetleg magatoktól mentek kocsival, akkor érdemes a Kavalától északra csupán pár kilométerre lévő Phillipi romjait is megnézni. Az Amphiopolis ásatások meg szerintem unalmasak és a múzeum is picike, így az nem éri meg az árát.

Visszatérve Stavrosba. Nekem az nem tetszett, hogy sok beépítetlen telek van és a házak mintha véletlenszerűen lennének felépítve. Az apartmanok felszereltsége jó (pl. hűtő, kávéfőző, főzőlap), de törölközőt, WC papírt vagy szappant nem adnak, így azokat vigyetek. A városban az élet is kb. éjfélig tart, bár max. az árusoknál lehet vásárolgatni, míg a bulik többnyire Asprovaltán vannak, ahová a tengerparton is át lehet akár sétálni (kb. 2-3 km).

A vendéglátásnál nekem nem tetszettek a reggelik, mert kevésnek és egyhangúnak találtam. Szinte mindennap ugyanazt adták (1 főtt tojás, 1 sajt, 2 lekvár, 2 vaj, pár szelet száraz félbevágott kenyérszelet). Ráadásul reggel kilenc előtt szinte sehol nem szolgálnak fel reggelit, így aki kirándulni akar, akkor kérje el este becsomagolva. A vacsorák is számomra picit egyhangúak voltak a sok sült krumpli + sült husi + jégkrém kombinációval.

A tengerpart viszont egész tűrhető, bár nincs nagyon összehasonlítási alapom Görögországban. Középen van egy dokk és attól jobbra homokos, balra kavicsos, de pár méterrel beljebb már szintén homokos a tenger. A víz tisztának tűnt, bár a part már nem annyira. Öltözőkabin elég kevés van, de van szabadtéri zuhanyzó is, hogyha esetleg már ott le akarnád öblíteni magadról a sós vizet a szállásra visszaérkezés előtt.

A helyiek kedvesek, egy picit drágán mérik a dolgokat, de hát ebből élnek. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek alatt sem sikerült még annyira ráérezniük, hogy mi kell a turistáknak és hogy hogyan kellene őket kiszolgálni. Kicsit úgy tűnt, hogy a "jó lesz ez nektek" mentalitással állnak hozzá a dolgokhoz.

További képek a Picasaweben

Közel 300 darab törökországi képem a Turkish Langauge Class oldalon

* * *

Végszó

2008. szeptember 19.
Összességében tehát remek kaland volt. Sikerült Európa újabb fehér foltjait megint kiszíneznem magamban és az élmények bővítették a világlátásomat is. Egyelőre még ülepednie kell a sok emléknek, de azt hiszem, hogy erre a körútra mindig emlékezni fogok.

Hivatalos program

Olvass tovább!