Az idővonal

A scifiben gyakran használják ezt a kifejezést és én is sorrendben akarnám tenni a bejegyzéseket, de hiába dátumozom vissza, a blog motorja ezt hol végrehajtja, hol nem.Remélem tudnak a még okosabbak valami épkézláb megoldást nyújtani. Úgy tűnik, hogy valaminek mindig történnie kell itt.

Azóta megvilágosodtam szerdán. Mivel éjszakába nyúlóan meséltem, így végül úgy dátumoztam vissza a bejegyzéseket, hogy 23:59, de mivel más időzónában vagyok, ezért a fórummotor úgy érzékelte, hogy az már mindig a következő naphoz tartozik. Hehe.

Olvass tovább!

London - St. Paul, Tate Modern és Notting Hill Carnival

A munkaszüneti nap örömére visszatértem a fővárosra, hogy újabb attrakciókat pipáljak ki a képzeletbeli listámon.Korán reggel kellett kelnem a rendkívüli zord hidegben, hogy elérjem a 7:12-or induló vonatot. Mivel King's Lynn a végállomás ezen a járaton, így az a veszély nem áll fenn, hogy lekésnék bármiről is, de ezen a National Rail Enquiries oldalon utána lehet nézni a dolgoknak. Most is szerencsém volt, mert még tart a hétvégi és ünnepnapi városlátogatási akció, így még a 30%-os vasúti kedvezménykártyával együtt az oda-vissza jegy egy napos korlátlan utazásra szóló travel carddal együtt csak 18,5 font volt. Ez csak azért is számít relatíve olcsónak, mert Nyíregyházáról Budapestre a Csillagkapu találkozókra több pénzért utaztam el.

Hamarosan a Harry Potteres állomáson, a King's Crosson találtam magam, majd a vele szembe lévő ikerpárján, angol nevén St. Pancras állomás (újmagyar általam végezett átkeresztelésben csak pancreas néven futó vasútállomásból neki vágtam London újbóli felfedezésének.

Az állomáson magamhoz vettem a metróhálózat térképet (tube map), de már emlékeztem rá, hogy a sárga jelzésű "The Circle" (azaz a Kör) pont a St. Paul közelébe fog vinni, ha elszállok a Masion House nevű állomáson. Volt is egy kis de ja vum, mivel egy éve, amikor Andreával találkoztam, akkor éppen ugyanott jöttem fel a metróból és két sarokkal arrébb már ott tornyosult előttem a Szent Pál katedrális roppant méretű épületegyüttese. Akkor sikerült beslisszani ingyen a templomba, de most kedvesen legomboltak rólam 12,5 fontos, amit én sokallok bármilyen templomért. Tavaly a Westminster is 15 font volt, de nem értem, hogy minek kell ennyire megvágniuk a turistákat. Magyar nyelvű leírás természetesen nem volt, amiért pironkodva elnézést kért a jegyszedő, míg bent fotózni sem igazán lehet, ha nem akarom, hogy a teremőrök touchdown jellegű rám vetődéssel földre vigyenek. A kupola alatt tényleg iszonyú picinek éreztem magam és nem véletlen, hogy a St. Paul a világ legnagyobb templomai között van számon tartva.

Mielőtt a mennyezeti mozaikokkal ékesített főoltárhoz mentem volna, elindultam a kitűzött cél, a torony megmászására. Kezdetben csak széles és enyhén emelkedő csigalépcsők vittek a kupola közepéig, ami a Whispering gallery ("Suttogó galéria") néven fut. Mivel legalább 8-10 emelet magasságot kell elképzelnetek, addigra már kellően szédültem, míg fent már rám tört a tériszony, ahogy próbáltam a kupola freskóiban gyönyörködni. Így is rossz volt nézni, ahogy páran a korlátnak dőlve néztek lefelé, mert valahogy egyáltalán nem tűnt stabilnak. Pár rakoncátlan látogató próbált fotózni, ami miatt a teremőrök újból sipítozó üzemmódba váltottak.

A következő szintre feljutás már sokkal szűkebb csigalépcsőkön át vitt fel, ahol külön fülkék voltak kialakítva a megfáradt vándoroknak. A szabadba kiérve gyönyörű panoráma fogadott a Stone gallery ("Kő galéria") szintről, de onnan még magasabbra fel lehetett menni acélból készült csigalépcsőkön a Golden gallery ("Aranyozott galéria") szinte. Kicsit most puskázok a prospektusból, de idáig 528 lépcső vezetett fel és 85 méter magasan voltam a padlóhoz képest. Elvileg van egy még magasabb szint, de az turistáknak nem látogatható, de csak érdekességnek elmondanám, hogy az már 111 méter magasan van. Menet közben volt egy lyuk lefelé, ami pont a kupola középpontja és onnan le lehetett nézni a mélységben lévő hatalmas sokágú iránytűre emlékeztető szimmetrikus mozaikra.

Fent lett egy kisebb tömegnyomor, ahogy a szűk karzaton mindenki mindent próbált lekapni. Szépen ráláttam a Temzére, a távolban a szivar alakú Sears Towerre, a Tower Bridgere és a London Eye-Parlamant-Westminster Abbey csoportra. A reggeli hideg ellenére most már verőfényes napsütéses időnk lett, de mivel melegem volt a vonaton, így levettem a kabátomat a hátizsákba téve, de fent meg már nem nagyon volt lehetőség a szélben újból elővenni. Az elemek is kezdték beadni az unalmast, mert meggondolatlanul elfelejtettem a mai kalandra feltölteni őket. Szerencsére a tartalék három párból az utolsóban még volt némi energia, így én is szép panorámaképeket tudtam készíteni.

A lépcsőzés lefelé már könnyebben ment, ami után lementem az altemplomba, hogy megnézzem Nelson admirális sírját. Kicsit ironikus is volt, hogy tavaly láttam az "HMS The Victory" nevű vezérhajóját Portsmouthban, ahol meghalt a trafalgari csatában, míg most a végső nyughelyét is láthattam. A lenti sírok között volt egy vendéglő is, ami roppant perverz ötletnek tűnt, de a nottinghami templomból lett kocsma után már nem nagyon tudnak meglepni. Fent tettem pár kört, de zavart, hogy nem lehetett fotózni, de a roppant dimenziók miatt úgyse lehetett volna ezt a gyönyörűséget lencsevégre kapni. A főoltár teljesen a római másolatának tűnt, ahogy a négy csavart oszlop egy timpanont tartott.

A St. Paul újbóli kivesézése után átsétáltam a Millenium Bridgen, majd bementem a Tate Modern nevű múzeumba. Kívülről szerintem ez borzalmasan ocsmány azzal a kéményszerű toronnyal, de mint kiderült régen valamilyen erőmű volt, pedig a belső csarnok alapján hajószerelő üzemnek gondoltam volna. Szerencsére a kiállítások ingyenesek voltak, de maradjunk annyiban, hogy a modern művészetek nem lesznek a kedvenceim. Láthattam két színű festményt, amibe tuti bele lehetne magyarázni valamit, de emellett 1-2-3 alakzatból álló kompozícióból is volt kiállítva több tucat, aminél őszintén szóval bármelyikünk képes jobbat csinálni. Aztán volt még vászonra fröccsentett vörös festék, ami a szerző elborult állapotát egyértelműen tükrözte a számomra. A csúcs talán az volt, amikor utcán használt burkolóanyagok voltak felhasogatva műtárgyként, de volt itt egy olyan kompozíció is, hogy egy asztalon lévő konyhai eszközök alatt felváltva lámpák gyulladnak ki. Borzalmas. A szürrealista részleg már egy fokkal jobban tetszett, míg Picasso erotikus tárlata egy kicsit merész volt. Mert hogy azokon a fekete-fehér rajzokon táncosnők mutatják mindenüket eléggé kitárulkozó pozíciókban. Úgyhogy köszönöm szépen a lehetőséget, de egy Picasso és befejezetlennek tűnő Monet kép mellett a többségre kár még a villanyt és a teremőrök bérét is rászánni.

Ezután egy kicsit sétáltunk és a London Eye mellett elhaladva és a Parlamentet érintve felszálltunk a metróra. A következő program ugyanis a Notting Hill Carnival volt, amiről egyébként 24 órával ezelőtt még csak nem is hallottam. London nyugati részében egy össznépi utcabálnak hirdették, ahol a riói karneválhoz hasonlóan táncosok vonulnak fel pár utcán. Már az odajutás sem volt egyszerű, mert pár állomást lezártak. Az egyik megállón így is hirtelen felszállt rengeteg fiatal, ami a legszebb debreceni tömegközlekedési emlékeimet idézte fel, ahogy reggel passzírozott szardíniák módjára próbáltunk az egyetemre eljutni. A tömeg végül leszállt pár megállóval később és mi velük tartottunk. Egy gyors McDonaldsos étkezés után a séta mellett döntöttünk, de a zenebona alapján lehetett sejteni, hogy hol zajlik móka. Ami kicsit aggasztó volt, hogy a rendőrök száma egyenes arányban emelkedett a dél-amerikai kisebbségek számával. A hangulat nem volt rossz, mert mindenki sípolt és dudált, de végül néhány sarkon nagyon bedugult a tömeg és ott meg már lépni se nagyon lehetett. A karneválnak elkaptuk az elejét és a végét egy másik utcában, ami tényleg jól nézett ki az óriási méretű díszek miatt, de az összes többi egy kicsit nyomasztó volt. Minta egy Love Parade jellegű buliban lettünk volna, de közben mindenki szétdobált minden szemetet, mint egy háborús ütközetben. A sör és valószínűleg a kábítószer is fogyott ám rendesen. A palik simán pisiltek az utcán, míg pár méterre tőlük a nép az árusoktól extra drágán vett sült husit eszegették. A legrosszabb mégis a tömegnyomor volt, mert néha abszolút egymást lökdösve próbáltak haladni. El se tudom képzelni, hogy mi történne ezen a több tízezres rendezvényen, ha pánik törne ki, mert nem lett volna lehetőség a tömeget terelni. Zárszóként tehát érdekes volt, de azt hiszem ez nem az én világom és jövőre ezt már kihagyhatom.

Az este már majdnem eseménytelenül telt. A sok sétától gyarapodtam pár vízhólyaggal, majd a vonaton elnyomott az álom. Aztán Cambridgeben felriadtam, mert át kellett szállni egy másik vonatra, ami már King's Lynnig elment. Ezen kicsit ugyan morogtam, mert a kijelző szerint ez a kis esti izgalom nem volt benne a programban.

szerk. Kedden fel is töltöttem este pár képet a városról, hogy is néz ki a St. Paul tetejéről:
London képek

Olvass tovább!

Talk-talk ... tényleg bírnak beszélni

A mai napon feltöltöttem a British Museumban tett látogatásomról szóló képeket és pár korábbi angliai kirándulásról szólót, illetve a memóriakártyáról letöltöttem és alkönyvtárakba rendeztem az elmúlt négy hónapban lőtt összes képet a winchesteremen. Aztán mivel nem tudtam megállni, hogy a rengeteg műkincsről szóló képeim egy részét ne mutassam meg, így a "3" hálózat máris küldött üzenetet, hogy az 1 GByteos adatforgalmi határ 80%-t máris feléltem három nap alatt. Nem akartam elhinni, mert egyrészt nagyon drága volt szerintem (közel 30 font a kütyüvel együtt), másrészt még egy videót nem néztem meg, csak szörföltem kb. 15-20 órát összesen a két este és a teljes vasárnap alatt.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy követve a terveket a tettek mezejére lépek és megrendelem a Talk-talk nevű telefon+internet kombinációt. A neten akartam lebonyolítani a dolgot, ahol felfedeztem ezt a nemzetközi hívásokról szóló extra csomagot, amely szerint havi két fontért korlátlanul lehet hívni 26 országot, többek között Magyarországot is. A döntés tehát megszületett, de a gond ott kezdődött, hogy nincs angol földi számom, így amikor felhívtam az ügyintézőt, akkor máris a 18 hónapos hűségnyilatkozatból 24 hónapot csináltak. Tettem fel pár kérdést, hogy el lehet-e majd költöztetni másik lakásba, ha váltanék stb. Itt Angliában imádják húzni az időt a protokoll betartásával, így szépen eldiskuráltunk majd lebetűztem a nevemet, a postacímemet, az email címemet és a mobilszámomat, majd a vonal ezután diszkréten megszakadt, mert nem volt már több pénz a mobilomon. Nem adtam fel, mert elkerekeztem a hatalmas szél ellenére a majd később elmesélt okok miatt hírhedt-híres helyi Barclays bank fiókhoz, hogy feltöltsem (angolosan top-upoljam) a mobilom. A lakásba visszatérve megnéztem az emaileket, de csak nem kaptam semmit sem tőlük. Aztán megint felhívtam őket és kis naivan azt hittem, hogy az előbb már mindent megbeszéltünk, de aztán a másik ügyintéző csak beszélt és beszélt és beszélt. Elmesélte kötelező jelleggel az akciót, az árakat, a munkám miatt elnapolt bekötés idejét, a lemondási lehetőséget, majd megkérdezte komolyan mondom, hogy 4-5 alkalommal az adataimat újból. Aztán a bankkártyám adatait is bekérte, hogy fizethessem a beszerelési díjat és ami fura volt, hogy még a háromjegyű biztonsági kódomat is kérte a hátoldalról. Még vissza is kérdeztem, hogy ezt miért is kellene megadnom, de hablatyolt valamit elég hosszan, hogy ez kell az átutaláshoz. Nem szeretem az ilyet. Feltett még vagy 10-15 kérdést, amivel határozott igenekkel kellett válaszolni, hogy képes voltam felfogni a vállalt anyagi kötelezettségeket, majd a végén megint összefoglalta az egészet, mint a dedóban. A történet lényege, hogy végül a kedves leányzó 27 percen (!) át szórakoztatott és a frissen feltöltött 20 fontomból a mobil meg is evett rögtön 7,5 fontot. Úgyhogy máris lett egy remek véleményem lett a Talk-talk cégről, hogy nem bírtak egy ingyenes zöld számot csinálni, de az árak tényleg korrektnek tűnnek, így végül szeptember 13.-án talán már be is fogják tudni kötni a vonalat és másnaptól az internet is aktív lesz. Hurrá.

Olvass tovább!

Bank holiday előtt

A mai napon ismét dolgoztam, ami egész jól telt. A metadon méricskélés vette el elég sok időmet, mert bár pénteken neki kezdtem, de még így is bőven maradt mit csinálni szombaton. A metadon egy zöldes színű lötyi és többnyire a masszív heroin alkalmazók leszoktatására vagy legális hozzájutására használják itt a drogambulanciák. Mivel hagyományos "magikat", azzal készített kenőcsöket, kúpokat vagy oldatokat nem is készítünk itt Angliában így a ritkán előforduló szirup mérés mellett egyedül a metadon mérésében élhetem ki magam. A helyi drogambulanciával is szoros kapcsolatban állunk, mert elég sokan visszaesnek a hétvégi vad dorbézolás miatt, így aki nem veszi fel az adagját három napig, azoknál mindenképpen hívni kell a kezelőorvost. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy itt sokkal több ilyen beteg van, mert otthon közforgalmú patikában nincs is metadon kiadás. Itt azonban a magasabb életszínvonalból fakadó pénzforrás és a nyitottabb felfogás miatt a kábítószer-használat sokkal elterjedtebb. Jó páran agyilag teljesen kilúgozták magukat, mert majdnem hogy beszédre és munkára alkalmatlan zombik is vannak köztük. Néha totál úgy jönnek be, hogy őrülten verejtékeznek és már sík idegek, ha nincsenek azonnal mindent félredobva kiszolgálva, hogy mikor kaphatják meg végre a napi adagjukat. Mit ne mondjak, nem valami lélekemelő, de ők még mindig a jobbik kategóriába tartoznak, mert legalább próbálnak a szenvedélyük ellen tenni valamit. Sokan csak az ingyen tűkért és fecskendőkért jönnek be, míg néhány metadonos betegünk is eleve kér, tehát eszük ágában sincs meginni otthon, hanem majd beszúrják maguknak. A betegek egy része viszont annyira megbízhatatlan, hogy előttünk kell meginniuk az adagjukat, amiért legalább a patika kap egy kis plusz pénzt, ha a dokumentációt kitöltjük normálisan. Nekik naponta kellene, hogy betérjenek hozzánk és már mindenkit név szerint ismerek. Ilyenkor szombatonként megkapják a vasárnapi adagot is külön kimérve, míg a hétfői bank holiday miatt még egy adagot kaptak. S mivel a patikában igyekszünk egy nappal előre dolgozni, így még a keddi dózisokat is ki kellett mérni. Ami érdekesség itt, hogy fél év munkaviszony után mindenki bekerül a szociális hálóba, így jogosult nem csak adókedvezményre, támogatásra, hanem még bizonyos gyógyszerekre is. Ennek is köszönhető, hogy a metadonos csipet-csapat harmada nem is angol. Néha eltűnődök azon is, hogy vajon ki tudnak-e ebből az ördögi körből valaha is törni, ha 1-2 dózist kihagynak vagy ivás helyett vénásan beadják maguknak, de szerencsére van pár pozitív példa is, akiknél már lehetett az adagot csökkenteni. A többség kedves ugyan, de a hangulati ingadozás ott van a levegőben és a velük való bánásmódról majd tanácsot kérek egy hazai drogambulancián önkéntesen dolgozó kedves pszichológus barátomtól. Mivel nap, mint nap látom őket és néven szólítva hívom őket magamhoz, mert ugyebár tudnotok kell, hogy néhányan annyira felfokozottan izgágák, mint a mérgezett egerek és nem bírnak két percet egy helyben állni vagy kimennek még dohányozni egy picit, hogy nem szabad abba a hibába sem beleesnem, hogy túl kedves vagy barátságos vagyok velük. A lejárt recepteknél, kihagyott dózisoknál és az ebéd- vagy zárási idő be nem tartásánál ugyanis nincs pardon. Próbálom az egyensúlyt tartani a szigorúság és megbízhatóság között, mert már többen megörültek, hogy állandóan velük vagyok a hét négy napján az ismeretlen arcok helyett, de józan ésszel tudom, hogy bármikor veszélyesek is lehetnek és az ominózus rablás óta eleve gyanakvóbb lettem. Azzal is tisztában vagyok, hogy a rövid csevegéseink ellenére egyáltalán nem érdekli őket a gyógyszerész személye, amíg hozzájutnak legálisan az újabb napi cucchoz. Ám ez az ő döntésük volt, így ezt a saját magukkal szembeni harcot nekik kell megvívniuk.

Este pedig a netről töltöttem le pár létfontosságú programot (pl. Firefox, Windows Comander, Skype), mert ezekre később még mindenképpen szükségem lesz. Annatarnak köszönhetően sikerült kiküszöbölni a z-y cseréből fakadó problémákat a magyar billentyűzetemen. Köszönet érte itt is!

Olvass tovább!

Újból a hálózat csapdájában

Végre visszatértem az új "3" mobilinternettel a világhálóra. Pár napja vettem számítógépet is, így hamarosan exkluzív - s publikus - részletekkel szórakoztatlak benneteket itt a blogomban. Lesz mit bepótolni, mert a hosszú és kemény hónapok alatt is az utazás és felfedezés tartotta bennem a lelket, így ellátogattam pár helyre : Nottingham, Ely, Hunstanton, Heachham, Norwich, Cambridge, Sandringham, Cromer, Fakenham és persze London.

Olvass tovább!

Mennyi?! 30!

Igen, elérkezett a nagy nap, hogy elhagyjam a huszonévesek világát és immáron a 3.0 szériamodellt koptassam. Mai napon is dolgoznom kell, de este az új barátaim közös vacsorára invitáltak, tehát nem fogom egyedül tölteni ezt a jeles és egyébként babonások számára közveszélyes napot.

Update. Az előző sorokat meg ebédidőben írtam, amikor átugrottam a könyvtárba netezni egy kicsit. Munka után elbicikliztem a Morrisonba és vettem egy csokor virágot, egy Baileyst es egy kis After Eight desszertet a vendéglátóimnak. Ők pedig töltött káposztával kedveskedtek és még sikerült hozza venni egy "francia krém" címen futó tejfölt is. Azután behabzsoltam a torta rám eső részét is, miközben válogatott alkoholos itókákkal (köménypálinka és bodzapálinka) kínálgattak. Ennyit a rendíthetetlen antialkoholista imidzsemről, mert most csak feladtam a nagy ünneplés miatt. Alapvetően nem bírom az alkohol fanyar ízét, ezért nem is iszok sört vagy bort. A gyomrom is remegni szokott az italtól, mintha menne a hasam, úgy tűnik anyai ágon ezt az érzékenységet örököltem. Vagy pedig volt pár japán a felmenőim között, akikről nem tudok. Azért a bodzapálinka nem volt rossz, de a kedvencem mégis a Baileys marad. Amiről meg otthon adtak elő még régebben, hogy az női ital és igazi férfi olyat nem iszik. Ettől még szeretem, mert az édes csoki elnyomja a mellékízt, amit ilyenkor érezni szoktam. Az este további részében a családdal beszéltem röviden telefonon, aztán máris 30. éves + 1 napos lettem.

Olvass tovább!