A hétvégén újból Erdélyben jártam.
Hetek óta vágytam visszatérni Erdélybe egy ismerősöm beszámolója után és ezen elhatározásomat egy nemrég megvett útikönyvvel csak megerősítettem. Korábban voltam egy elég gazdag programú ismerős által szervezett körúton 1998-ban, amikor még nem volt fényképezőgépem, míg 2005-ben a csíksomlyói búcsún vettem részt egy akaratomon kívül erős politikai felhanggal megáldott pár napos körúton. Édesanyám egyetlen alkalommal sem volt velem és csak átutazott Románián 1983-ban, amikor Bulgáriában nyaraltak. Úgyhogy itt volt az ideje, hogy eloszlassam a belső félelmeit, hogy nem fognak minket megenni délkeleti szomszédaink és hogy a mackók sem nézik a gyanútlan turistákat minden fa mögül. Éppen ehhez kapcsolódóan olvastam egy hírt, hogy több ezer barnamedve mászkál a Kárpátokban, így most is történt egy haláleset, ahol egy farmer próbálta a kukoricását megvédeni és végül alul maradt. Ez ugyan rossz ómen volt, de biztos voltam, hogy velünk ilyen nem történhet meg.
Az útikönyv és saját emlékeim alapján a következő programot állítottam össze:
1. nap – Nagyvárad, Csucsa, Bánffyhunyad, Körösfő, Kolozsvár, tordai hasadék, Torockó, Marosvásárhely, Szováta
2. nap – parajdi sóbánya, Farkaslakán Tamási Áron szülőháza, Korond, Szejke völgy Orbán Balázs sírjával és a székelykapukkal, Székelyudvarhely, Segesvár
A Gyilkos-tó és a Békás-szoros csak kérdőjelesen szerepelt a terveinkben, mivel a szállást egy internetes ismerősömmel Szovátán beszéltük le és nem tudtam, hogy mennyire lesz a Parajd-Gyergyószentmiklós útvonal járható. Próbáltam a Google Earth programmal is előre tervezni, de elég sok adat nem volt feltöltve, illetve egy régebbi Románia-Bulgária térképen nézegettem a távolságokat.
A kétnapos hétvégi kiruccanás szombat hajnal négy órai keléssel indult és minden bepakolva elindultunk a nagy túrára Nyíregyházára éppen öt órakor. Debrecen érintésével Ártándhoz mentünk és elég hamar sikerült is a határon átjutnunk, ahol az EU határvédelemnek megfelelően ugyan még nincs schengeni határ, de a határőrök együtt dolgozva éppen csak az útlevelekbe néztek bele. Az átkelő után a borsi oldalon sorba álltunk az úthasználati papírért, amit végül egy hétre váltottunk ki, ha jól emlékszem úgy 15-18 lejért, tehát durván 800-1000 forintnak megfelelő valutáért.
Utazásunk első megállója Nagyvárad volt. Az első út alkalmával itt megnéztük a Püspöki palotát és Szent László mellszobrát, amelyet szinte minden történelemkönyvben meg szoktak mutatni. A második alkalommal pedig csak átutaztunk a városon és leginkább a hosszú sugárút mellett meghúzódó lerobbant állapotban lévő tízemeletes panelházak maradtak meg az emlékeimben. Alapvetően nem tévedtem nagyot, mert a beérkezés során ezeket a lehangoló épületeket kellett nézni, amelyeket mintha csak azért húztak volna fel, hogy a város etnikai arányát végleg a román irányba billentse az elmúlt évtizedekben a román vezetés. Sosem voltam híve a nagy hazafia ömlengésnek és utálom, amikor anyaországiak elkezdenek kint Trianon miatt vergődni, ezért csak röviden itt most annyit mondanék elöljáróban, hogy az a hajó elúszott. A múltat nem lehet visszacsinálni és el kell fogadni a tényeket, hogy az etnikai háborút is elveszítettük. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell kiállni az ottani magyarokért, akik az ellenszél ellenére valahogy különb módon őrzik a hagyományaikat, nyelvüket, kultúrájukat, mint mi itthon. Nálunk ciki énekelni a Himnuszt, kokárdát hordani, zászlót az udvarba kirakni, népviseletbe öltözni, de ott még nem. Ám a politika és az egész kultúránk hanyatlása megérne egy külön bejegyzést, így talán ezekről a témákról ennyit most, mert ez nem idevaló ebben a pillanatban.
Visszatérve Nagyváradra, valahogy én mindhárom út során azt éreztem, hogy mintha erről a városról elfeledkeztek volna valahogy. Koszos, szürke, élettelen. Most megint olyan részét láthattam a Monarchia egykori második legnagyobb településének, amit korábban sohasem. Nagyon szép a városháza és a környéken több olyan épületet láttam, ami az egyik híres spanyol szobrász és építész formavilágára emlékeztetett a pávatollas és hullámos mintáival. A város főterén lenne egy csomó potenciál, de alig használják ki. A régi díszes homlokzatokról mállik a vakolat, kevés a park, a zöldellő növényzet vagy a díszkő. Tisztában vagyok vele, hogy rengetegbe kerül mindez és még Budapesten is a világháború összes füstje és lövése látszik a belvárosi jobb sorsra érdemes épületeknél. Itt is volt felújított sétálóutca, pár felújított épület, de hiszek abban, hogy Nagyváradban sokkal több is lehetne. Kellemes meglepetés volt az egyik templom kertjében a banánfák árnyékában lévő szobor, ahol valószínűleg a pálmaházat igénylő növényt csak pár hónapra ültették ki a földbe akár cserepestől, mert hogy ez tényleg a földből állt ki. Megnéztem még a Nemzeti Bank és a Bíróság épülete mellett lévő Ady Endre szobrot is, majd a Városháza mellett lévő Mihai Viteazul szobrot is. Bevallom, hogy fogalmam sincs, hogy ő kicsoda, de majd a wikipedia felvilágosít ezen hiányosságomról, de kiemelt szerepe lehet, ha szinte minden településen kapott egy szobrot. Elsőnek Vitéz Mihályra gondoltam, hogy esetleg neki a román neve, de ő sem rémlik pontosan, hogy kicsoda is valójában. A belváros után megálltunk még a vár keleti kapujánál is, ahol pár képet kattintottam még, illetve örültem, hogy itt legalább egy szép parkot csináltak a vizesárokban.
Nagyváradot elhagyva a felújított E60-s főúton a Királyhágó felé vettük az irányt és ezzel magunk mögött hagytunk a Partiumot és a határon átnyúló Alföldet. Aki esetleg nagy hegyek és erdők miatt jön Erdélybe, az ilyenkor lehet csalódni fog elsőre, mivel ide érkezéskor dimbes-dombos táj fogadja az utazót sok-sok szántófölddel és folyóvölggyel. Ám a Kárpátok nyúlványai is ott vannak körben, amely első blikkre talán nem tűnnek hatalmasnak, mivel már eleve a völgy is a fennsíkon van, ezért én magam is csak csodálkoztam, hogy milyen tengerszint feletti magasságban jártunk. Erdély földrajzáról szintén keveset tanultunk, így a főbb hegyvonulatokat sem tudom nektek megnevezni, ami elég elkeserítő.
A Királyhágó után Csucsa következett volna. Ott élt Ady Endre a Boncza kastélyban, amit az első utazás során meg is néztünk, de itt nem volt rá lehetőség, mert kocsival szépen túlmentünk a sziklára épület és fák által takart épületen, így ez most kimaradt.
Aztán jött Bánffyhunyad, amelynek mivel nem volt kiírva a magyar neve, így valószínűleg a magyarok aránya sem éri el a 20%-t. A kisvárosba érkezőket kapásból a romák által épített cifra paloták sokasága fogadja, amely egyedülálló. Három-négyszintes épületeket kell elképzelni, amelyeket többnyire nyugaton dolgozók finanszíroznak. A falak többnyire nem is meszeltek és néhol ablakok sincsenek, így ezek többnyire lakatlan kísértetházak, amelyek inkább csak hivalkodásra valók. A legszebben a tetőket készítik el, amelyeket többnyire bádog- vagy alumíniumborítás takar. Engem ez a többszörös tető a kínai pagodákat juttatta eszembe, míg a harapásnyomnak megfelelő ablakok indiai vonásokra is utalhatnának. Az egyik ház tetején Mercedes logókat láttunk, tehát a díszítés eléggé az adott népes család ízlésvilágát dicséri.
Ezen élmények után megérkeztünk a híres kazettás mennyezetű fatemplomhoz is, amelybe elsőnek nem tudtunk bejutni, de egy kis kérdezősködés után a helyi magyar plébános beengedett minket a kapun, ám ő maga nem tartott velünk, mert más dolga akart a parókián. Meglepő volt ez a bizalom, hogy egy kazettás famennyezetű és gyönyörű hímzésekkel teli templomban két idegent könnyedén magára hagyott. Én bátorkodtam mindent lencsevégre kapni, amit talán a feltöltött képeim is visszaadnak valamennyire. Az orgona fölötti kazettás rész téglalapot formáz és ott minden kép egyedi mintával van ellátva és még a szerző alá is írta, hogy mit kell látni. A templom egyik falát kék, míg a másik oldalát piros színnel hímzett többnyire hálaadási hímzések díszítették, amelyeket konfirmálás alkalmából készítettek a helyi ifjak. Úgy tűnik, hogy ez a hagyomány még nem halt ki teljesen, mert volt pár egészen friss évjáratú is.
Bánffyhunyad után Kolozsvár jött, ahol a külvárosban megcsodáltam az észak erdélyi autópálya építését. Ellentétben a hazai helyzettel, itt valódi völgyhidakat húznak fel Torda irányából. A városba bemenet már délre járt az idő és az autópiacnál bedugult a forgalom, mivel az emberek tülekedtek haza. A román autóvezetési morál nagyon hullámzó, mert láttunk elég meredek előzéseket és nagyon észnél kell lenni, hogy a másik butasága miatt a mi járművünknek ne legyen baja.
Kolozsvár panelházak szempontjából még lehangolóbb, mint Nagyvárad, mert itt nem egyszerűen sok, hanem rengeteg ilyen épületet láttunk, ahogy haladtunk a történelmi belváros felé. A főtéren a Mátyás szobrot megint restaurálják és a tér szokás szerint be volt deszkázva, mint az elmúlt években, amikor római kori ásatásokat végeztek éppen ott a dákó-román elmélet igazolására. Igazából a politika mozgat itt mindent, de kétlem, hogy ezzel tudnák az egyre fogyatkozó arányú magyar lakosságot megtörni, hogy a város múltjából minket kiradíroznak. Emlékszem a szlovákiai Szepesváralján is az angol nyelvű történelmi leírásból a középkort kompletten kihúzták, mintha nem is léteztünk volna. Ugyanígy megnéznék egy román történelemkönyvet, hogy vajon Kolozsvár és magyarok kapcsolatáról mit is hamisíthatnak. A főtéren lévő templom szószéke nekem nagyon tetszett és ilyen díszes motívumokat legutoljára a gazdag Benelux államokban láttam. A Mátyás szülőházon immáron kampók sem voltak a falban, nehogy valamelyik magyar csoport még koszorúzni tudjon. Nem messze tőle megnéztük a Ferences templomot is, amely a tiszta fehér és arany ötvözetével szép és elegáns barokk jellegűnek tűnt. Nem vagyok egy nagy művészettörténész, így nézzétek el, ha ezt-azt összekeverek. Ezután elsétáltunk a házsongárdi temetőbe Dzsida Jenő sírjához, amit az első erdélyi utazásom során is láttam. Róla nem is tanultunk az iskolában, ahogyan Tamási Áron vagy Wass Albert neve is többnyire homályba vész az anyaországi diákok számára, mivel nem tanítják őket legjobb tudomásom szerint. A hegyoldalon lévő szép temető után visszasétáltunk a főtérre. Kolozsvárnál a fákat és a parkokat hiányoltam leginkább, mert így eléggé szürke volt ez is, még ha a házakat is jobban felújították, mint Nagyváradon. A kocsival elhaladtunk a színház mellett, majd továbbmentünk Torda felé.
Tordán egyszerűen nem volt kiírva, hogy a hasadékhoz hogy lehet eljutni. Alapvetően pozitív a véleményem a tájékoztatási módjukról, mert a belvárosokban számos táblát tettek ki az utazóknak, hogy merre kell tovább haladni. Az is tetszik Romániában, hogy a kilométerkövekre is feltüntetik a következő nagyobb településhez mért távolságot, illetve ami még hasznos volt, hogy az út szélén is szaggatott záróvonal segíti az éjszakai vezetést. Az emelkedőknél pedig recésre csinálják a záróvonalakat, így aki letér a saját sávjáról, annak rögtön a kerék jelzi, hogy jobban figyeljen. Ezért is lepett meg, hogy Tordán mennyire nem volt kitéve románul a hasadék felé a jelzés, de pár bónuszkör után megláttam a horizontnál a keresett természeti csodát és elkezdtünk a városban is odavezető utcát keresni. Ilyen egyszerű logikával rá is bukkantunk az odavezető útra, ám senki nem szólt, hogy az pár kilométer után az autópálya építése miatt véget ér és olyan rossz minőségű lesz, hogy azt csak buszoknak vagy teherautóknak javasolják. Úgyhogy vissza kellett fordulnunk, miután a kocsi alvázát sikeresen beütöttük egy nagyobb kiálló sziklába és ezzel gyakorlatilag Torockót is lefújtuk, ami a hasadékhoz vezető után lett volna. Persze az is elképzelhető, hogy mi mentünk rossz irányba, de elég sok kocsi és busz ment arra, így szerintem jó úton jártunk.
Torda után elkezdett esni az eső, de végül az időjárás megkegyelmezett és a vicces nevű Ákosfalva érintése után végül napsütéses időben értük el Marosvásárhelyt. A városháza és a Kultúrpalota stílusa Nagyváradot juttatta eszembe, lehet a tervező ugyanaz a személy volt. A főtéren megnéztük a virágórát és a színházat is, illetve bementünk a görög katolikus templomba is. Nekem mindig furcsák voltak a freskók, mivel minden falfelületet megfestenek, de mivel követik az ikonfestés szabályait az arc és alakok formáját tekintve, ezért kicsit túlságosan is újszerűnek tűnt. Fényképezni nem lehetett, így nem is próbáltam, csak gyönyörködtem a hatalmas kupola alatti műben. A templom után megnéztük a Bem Józsefről elhíresült házat is, majd tettünk egy rövid sétát is a felújítás alatt lévő várban is.
Estére maradt Szováta, amelyet eddig minden utazásom során megnézhettem. Körbe sétáltuk a híres Medve-tavat és megállapítottam, hogy mennyit fejlődött a település az 1998-s és 2005-s látogatásom óta pozitív és negatív irányba egyaránt. Szép sétautakat építenek a tó körül, amelyeken el lehet jutni a kisebb tavakhoz is (Mogyorósi tó, Zöld tó), illetve meg lehet nézni a Sóhegyet is. A világhírű sós vizű fürdő ugyan zárva volt már, így a nyugodt vízfelületen tükröződő épület és a fölé magasodó szálloda olyan képet festett, mintha a tibeti Potala palotát láttam volna megépülni. A séta után bevetettük magunkat a főutcán az esti forgatagba. Számos szállodát és panziót felújított, de még így is voltak elhagyatottnak látszó épületek. A vásárosok szinte mindent árultak, ami mozdítható. Alapvetően most nem gyűjtöttünk túl sok ajándéktárgyat, míg a kínai kacatoknak tűnő bóvlik annyira nem izgattak, így beértük egy-két hűtő mágnessel és képeslappal.
Estére érkeztünk kedves vendéglátóinkhoz, akik egy szomszéd faluban, Szakadáton szállásoltak egy már-már mézeskalács jellegű kis házikóban, amely két domb között az erdő szélén állt távol a falutól. Egész romantikus hely volt a sok-sok virággal és régi bútorral, de amit igazán élveztem, az a csend és a nyugalom. Olyan madárhangokat hallottam az erdőből, amit itthon sohasem. Az esti lámpafényre seregnyi rovar bújt elő, míg a kert szélén csordogáló patak halk moraja hallatszott. Aki festeni vagy írni vágyna, alighanem itt tudna gondtalanul alkotni. Ugyanakkor az megnyugtató volt, hogy nem voltunk a civilizációtól sem elvágva az áram miatt, mert én az amerikai filmekben sem szerettem, amikor egy-egy család a világ végén lakik és csak generátorral termel áramot és a környéken több kilométerre nem él senki és csak kocsival lehet eljutni valahová. Ez a szállás kellően diszkrét és félreeső volt a szomszédoktól, de mégis biztonságot sugallt és a kényelemről sem kellett lemondanunk. Estére eléggé lehűlt az idő és a 11 C már az őszt juttatta eszembe, így éjszaka zokniban aludtam és eléggé betakaróztam.
Reggel korán keltünk és én a szálláshelyünkről készítettem még pár fotót, majd hamarabb elhagytuk Szovátát, mint terveztük. A rohanás végül feleslegesnek bizonyult, mivel vasárnap a szomszéd faluban, Parajdon, a sóbánya csak helyi idő szerint 9:00 nyitott, ezért várnunk kellett egy bő háromnegyed órát. A nyitásra már szép kis tömeg gyűlt össze, de a csuklós busz szépen levitt a bánya mélyébe, majd onnan még lefelé lépcsőzve elértük a látogatható tárnát. Itt is voltam már korábban, de a méretek most is lenyűgöztek. Ha emlékeztek arra a jelenetre a Gyűrűk ura első részéből, amikor Gandalf bevilágítja a törp csarnokot Mória bányájában, nos, akkor valahogy úgy éreztem én is magam. 12 méter magas, 20 méter széles és ezekből a hatalmas szintekből sok-sok van a bányában, amely Európa egyik legnagyobb sóbányája volt egy időben. A vakuzásnak nem sok értelme volt, mert egyszerűen nem tudtam bevilágítani a hatalmas csarnokokat, így végül a helyi reflektorok fényében csináltam pár képet úgy, hogy letettem a fényképezőgépemet az asztalokra. Lent az emberek szépen eszegettek, a gyerekeknek volt egy csomó csúszda és pingpongasztal is. Egy fél óra után felsétáltunk a másik folyosón, hogy a busz kivigyen. Néhány helyen itt közvetlenül is lehetett a só-kiválást látni a falon, amit ha a kezemmel megnyaltam, akkor tényleg konyhasó volt.
A bánya után úgy döntöttünk, hogy nekivágunk Butyin-tető megmászásával a Gyergyószentmiklós felé vezető útnak, amivel időt terveztem megspórolni. A régi térképemen ez még harmadrendű útnak volt feltüntetve, de végül szállásadóink is megerősítettek, hogy az út fel lett újítva. Tényleg jó állapotban volt és kanyargósságát illetően simán rally útvonalnak is el tudnám képzelni. A hegy másik oldalán átkeltünk a városon, majd újabb lélegzetelállító szerpentin következett, hogy elérjük a Gyilkos-tavat. Gyergyószentmiklós után ugyan volt pár tankcsapda jellegű és méretű kátyú az aszfaltban, de utána már nagyon szép sima volt. Itt már eléggé erősödött a forgalom is, mivel a két látványosságot mindegyik náció szívesen felkeresi.
A Gyilkos-tó tényleg gyönyörű volt megint a vízből kiálló fenyőtörzsekkel, de mivel hosszú út állt előttünk, így nem időztünk sokáig és túl sok mindent egyébként sem lehet ott csinálni a fotózáson túl. Talán egyszer majd lesz nyugodt körülmények között idő csónakázni is egyet, hogy az Öcsém sziklában is tudjunk gyönyörködni.
A Békás-szoros is gyönyörű volt, de ott szó szerint olyan dugó volt, mint egy belvárosban, így örülünk, ha kocsival végigmentünk és visszajöhettünk. A kocsiból kattintottam sok-sok képet, de végül édesanyám unszolására nem is szálltunk ki a járműből. Lent rengeteg árus dolgozott, míg a hajtűkanyarokban a buszok miatt alakult ki torlódás, mert nem engedték el egymást az autósok. Visszafelé pedig negyedórát álltunk egy helyben a Gyilkos-tónál a déli tömeg miatt, így örültünk, ha végre lejöhettünk a hegyről.
Az utunkat Csíkszereda felé folytattuk, mivel ez az út gyorsabbnak tűnt, mintha Szováta érintésével mentünk volna Székelyudvarhelyre. Út közben távolról láttuk Csíksomlyót is, ahol a búcsún voltam korábban. Csíkszeredára nem mentünk be, mert le volt zárva a főút és a terelés miatt végül ki is kerültük az egészet, illetve édesanyám is sürgetett, hogy hagyjuk, mert sietni kell.
Székelyudvarhely felé Máréfalván voltak a legszebben festett és faragott székelykapuk, amit Erdélyben láttunk, ami az ott dolgozó kapufaragó mesternek is köszönhető. A kemény menet miatt itt sem álltunk meg fotózni, amit utólag már sajnálok. Én azon tűnődtem, hogy vajon ha a mesterek kihalnak, akkor fognak ezek a hagyományok folytatódni? Erdélyben egyre kevesebb székelykaput láttam és félő, hogy a globalizáció miatt bizonyos értékek és szakmák is végleg eltűnnek. Most még sok nyájat, lovat, sőt még ökrös szekeret is láttunk, de biztos vagyok benne, hogy pár évtizeden belül ezek száma vissza fog esni, mint nálunk, mert nem hiszem, hogy a fiatalok át fogják venni a szüleik helyét az állattartásban, hiszen mindent meg lehet majd venni a boltokban és nem éri meg vesződni velük. Ha pedig eltűnnek az állatok, lesz mindenhol gáz és villany, akkor a régi porták is átalakulnak, mert bizonyos elemek feleslegessé válnak, így maga Erdély képe is végérvényesen változni fog.
Székelyudvarhelyről csak szépet tudok mondani, mert a város főtere rendezett és karban tartott. Megnéztük a Benedek Elek tanítóképző bejáratát, a Székely hősök szobrát, illetve a városházát, majd tovább haladtunk Segesvár felé. Tankoltunk is egyet, ahol az utolsó lejünket is felhasználtuk, mielőtt eszembe jutott volna, hogy bankkártyával is fizethettem volna. Végül megint tankoltunk egyet.
Segesvárnál már messziről feltűnik a fellegvár az óratoronnyal. Nem hiába lett ez az UNESCO világörökség része, mert a középkorból megmaradt utcái valóban egyediek. Itt hatalmas nagy felújítás folyt, mert csatornáztak és díszköveket tettek le. Felmentünk a templomba is a diákok által használt falépcsőn, ahol az a kellemetlen meglepetés ért, hogy belépődíjat kellet fizetni és mivel a fent említett okok miatt elfogyott az összes lejünk, ezért nem engedtek be a templomba. A magyar forintot sem fogadták el és persze bankautomata is csak a váron kívül volt. Körbejártuk a belső utcákat és bementünk a magyar katolikus templomba is, ahol pár néni hangosan imádkozott a rácsoknál. Rendkívül megindító volt, de inkább nem zavartam sokáig. A várba került egy Vlad Tepes szobor is, ami a helyi Drakula kultusz miatt Segesvár idegenforgalmi megmentője is lett egyben. Nekem speciel nem tetszik, hogy egy ilyen aberrált vérengző nemest éltetnek, de a történelem oly változékony, hogy ki tudja, hogy valóban tényleg olyan szörnyű galádságokat követett-e el, mint hirdetik róla és valahogy nekik is el kell adniuk magukat.
Este ötkor indultunk haza és a Torda-Kolozsvár szakaszon ért minket egy nagyobb dugó a hegyről lefelé jövet, ahol egy darabig csak lépésben lehetett haladni. A város elhagyása után pedig csak szörnyülködtünk a Nagyvárad felől érkező tömegen, akik falvakon át legalább 10-15 kilométeres kocsisort alkottak. Egész jó tempót sikerült végül hazafelé elérni, amit egyedül Nagyvárad rontott csak el. A kamionoknak kijelölt városelkerülő útra mentünk, amelyről azt hittük, hogy milyen gyors lesz, erre betonlapokból kirakott úton kellett lépésben haladni, mintha sírokon gázoltunk volna át araszolva. Közvilágítás sem volt sehol. Aztán kiértünk egy újonnan félig-meddig átadott elkerülő útra is, ahol meg nem hogy világítás, de még felfestés sem volt egyáltalán. Nem is értem, hogy minek adják át a forgalomnak, ha még nincs kész. A város nyugati végében is terelték még az autókat és kamionokat, így megállapítottuk, hogy jobb lett volna, ha átmegyünk a településen. Ha kész lesz és átadják, akkor biztos nagyon hasznos lesz a nagyváros számára, de ez így ebben a formában minősíthetetlen volt. Végül éjjel negyed egyre értünk haza 1215 kilométer megtétele után.
Mivel is zárjam ezt a hosszúra nyúlt élménybeszámolót? Nagyszerű két napot tölthettem megint Erdélyben. Mindenki más miatt megy oda. Én elsősorban a természetbe, a hegyek közzé vágyakoztam és hogy a történelmi városokat végre megint láthassam és magamnak dokumentálhassam. Az általunk diktált feszített tempóban végül sok helyszínt meg tudtunk nézni, amire egy buszos csoport a nagy létszám miatt nem lett volna képes ennyi idő alatt. Ez így is elég sűrű volt és nem maradt kellő idő az apróbb részletekre, kisebb falvakra, amelyeket az útikönyv említ. Bízom benne, hogy ha majd visszatérek még Erdélybe a következő években, akkor ezekre is sor kerül és akkor megint más színben fogom látni ezt a csodás tájegységet, ennyi nép közös otthonát. Most is a két korábbi utazásom helyszíneit részben újból felkeresve az akkori emlékek is elevenebben élnek benne, de most legalább már a fényképezőgépem segítségével 893 képen sikerült megörökítenem a látnivalókat, melyből párat a lenti linken is megnézhettek.
Képek
Hetek óta vágytam visszatérni Erdélybe egy ismerősöm beszámolója után és ezen elhatározásomat egy nemrég megvett útikönyvvel csak megerősítettem. Korábban voltam egy elég gazdag programú ismerős által szervezett körúton 1998-ban, amikor még nem volt fényképezőgépem, míg 2005-ben a csíksomlyói búcsún vettem részt egy akaratomon kívül erős politikai felhanggal megáldott pár napos körúton. Édesanyám egyetlen alkalommal sem volt velem és csak átutazott Románián 1983-ban, amikor Bulgáriában nyaraltak. Úgyhogy itt volt az ideje, hogy eloszlassam a belső félelmeit, hogy nem fognak minket megenni délkeleti szomszédaink és hogy a mackók sem nézik a gyanútlan turistákat minden fa mögül. Éppen ehhez kapcsolódóan olvastam egy hírt, hogy több ezer barnamedve mászkál a Kárpátokban, így most is történt egy haláleset, ahol egy farmer próbálta a kukoricását megvédeni és végül alul maradt. Ez ugyan rossz ómen volt, de biztos voltam, hogy velünk ilyen nem történhet meg.
Az útikönyv és saját emlékeim alapján a következő programot állítottam össze:
1. nap – Nagyvárad, Csucsa, Bánffyhunyad, Körösfő, Kolozsvár, tordai hasadék, Torockó, Marosvásárhely, Szováta
2. nap – parajdi sóbánya, Farkaslakán Tamási Áron szülőháza, Korond, Szejke völgy Orbán Balázs sírjával és a székelykapukkal, Székelyudvarhely, Segesvár
A Gyilkos-tó és a Békás-szoros csak kérdőjelesen szerepelt a terveinkben, mivel a szállást egy internetes ismerősömmel Szovátán beszéltük le és nem tudtam, hogy mennyire lesz a Parajd-Gyergyószentmiklós útvonal járható. Próbáltam a Google Earth programmal is előre tervezni, de elég sok adat nem volt feltöltve, illetve egy régebbi Románia-Bulgária térképen nézegettem a távolságokat.
A kétnapos hétvégi kiruccanás szombat hajnal négy órai keléssel indult és minden bepakolva elindultunk a nagy túrára Nyíregyházára éppen öt órakor. Debrecen érintésével Ártándhoz mentünk és elég hamar sikerült is a határon átjutnunk, ahol az EU határvédelemnek megfelelően ugyan még nincs schengeni határ, de a határőrök együtt dolgozva éppen csak az útlevelekbe néztek bele. Az átkelő után a borsi oldalon sorba álltunk az úthasználati papírért, amit végül egy hétre váltottunk ki, ha jól emlékszem úgy 15-18 lejért, tehát durván 800-1000 forintnak megfelelő valutáért.
Utazásunk első megállója Nagyvárad volt. Az első út alkalmával itt megnéztük a Püspöki palotát és Szent László mellszobrát, amelyet szinte minden történelemkönyvben meg szoktak mutatni. A második alkalommal pedig csak átutaztunk a városon és leginkább a hosszú sugárút mellett meghúzódó lerobbant állapotban lévő tízemeletes panelházak maradtak meg az emlékeimben. Alapvetően nem tévedtem nagyot, mert a beérkezés során ezeket a lehangoló épületeket kellett nézni, amelyeket mintha csak azért húztak volna fel, hogy a város etnikai arányát végleg a román irányba billentse az elmúlt évtizedekben a román vezetés. Sosem voltam híve a nagy hazafia ömlengésnek és utálom, amikor anyaországiak elkezdenek kint Trianon miatt vergődni, ezért csak röviden itt most annyit mondanék elöljáróban, hogy az a hajó elúszott. A múltat nem lehet visszacsinálni és el kell fogadni a tényeket, hogy az etnikai háborút is elveszítettük. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell kiállni az ottani magyarokért, akik az ellenszél ellenére valahogy különb módon őrzik a hagyományaikat, nyelvüket, kultúrájukat, mint mi itthon. Nálunk ciki énekelni a Himnuszt, kokárdát hordani, zászlót az udvarba kirakni, népviseletbe öltözni, de ott még nem. Ám a politika és az egész kultúránk hanyatlása megérne egy külön bejegyzést, így talán ezekről a témákról ennyit most, mert ez nem idevaló ebben a pillanatban.
Visszatérve Nagyváradra, valahogy én mindhárom út során azt éreztem, hogy mintha erről a városról elfeledkeztek volna valahogy. Koszos, szürke, élettelen. Most megint olyan részét láthattam a Monarchia egykori második legnagyobb településének, amit korábban sohasem. Nagyon szép a városháza és a környéken több olyan épületet láttam, ami az egyik híres spanyol szobrász és építész formavilágára emlékeztetett a pávatollas és hullámos mintáival. A város főterén lenne egy csomó potenciál, de alig használják ki. A régi díszes homlokzatokról mállik a vakolat, kevés a park, a zöldellő növényzet vagy a díszkő. Tisztában vagyok vele, hogy rengetegbe kerül mindez és még Budapesten is a világháború összes füstje és lövése látszik a belvárosi jobb sorsra érdemes épületeknél. Itt is volt felújított sétálóutca, pár felújított épület, de hiszek abban, hogy Nagyváradban sokkal több is lehetne. Kellemes meglepetés volt az egyik templom kertjében a banánfák árnyékában lévő szobor, ahol valószínűleg a pálmaházat igénylő növényt csak pár hónapra ültették ki a földbe akár cserepestől, mert hogy ez tényleg a földből állt ki. Megnéztem még a Nemzeti Bank és a Bíróság épülete mellett lévő Ady Endre szobrot is, majd a Városháza mellett lévő Mihai Viteazul szobrot is. Bevallom, hogy fogalmam sincs, hogy ő kicsoda, de majd a wikipedia felvilágosít ezen hiányosságomról, de kiemelt szerepe lehet, ha szinte minden településen kapott egy szobrot. Elsőnek Vitéz Mihályra gondoltam, hogy esetleg neki a román neve, de ő sem rémlik pontosan, hogy kicsoda is valójában. A belváros után megálltunk még a vár keleti kapujánál is, ahol pár képet kattintottam még, illetve örültem, hogy itt legalább egy szép parkot csináltak a vizesárokban.
Nagyváradot elhagyva a felújított E60-s főúton a Királyhágó felé vettük az irányt és ezzel magunk mögött hagytunk a Partiumot és a határon átnyúló Alföldet. Aki esetleg nagy hegyek és erdők miatt jön Erdélybe, az ilyenkor lehet csalódni fog elsőre, mivel ide érkezéskor dimbes-dombos táj fogadja az utazót sok-sok szántófölddel és folyóvölggyel. Ám a Kárpátok nyúlványai is ott vannak körben, amely első blikkre talán nem tűnnek hatalmasnak, mivel már eleve a völgy is a fennsíkon van, ezért én magam is csak csodálkoztam, hogy milyen tengerszint feletti magasságban jártunk. Erdély földrajzáról szintén keveset tanultunk, így a főbb hegyvonulatokat sem tudom nektek megnevezni, ami elég elkeserítő.
A Királyhágó után Csucsa következett volna. Ott élt Ady Endre a Boncza kastélyban, amit az első utazás során meg is néztünk, de itt nem volt rá lehetőség, mert kocsival szépen túlmentünk a sziklára épület és fák által takart épületen, így ez most kimaradt.
Aztán jött Bánffyhunyad, amelynek mivel nem volt kiírva a magyar neve, így valószínűleg a magyarok aránya sem éri el a 20%-t. A kisvárosba érkezőket kapásból a romák által épített cifra paloták sokasága fogadja, amely egyedülálló. Három-négyszintes épületeket kell elképzelni, amelyeket többnyire nyugaton dolgozók finanszíroznak. A falak többnyire nem is meszeltek és néhol ablakok sincsenek, így ezek többnyire lakatlan kísértetházak, amelyek inkább csak hivalkodásra valók. A legszebben a tetőket készítik el, amelyeket többnyire bádog- vagy alumíniumborítás takar. Engem ez a többszörös tető a kínai pagodákat juttatta eszembe, míg a harapásnyomnak megfelelő ablakok indiai vonásokra is utalhatnának. Az egyik ház tetején Mercedes logókat láttunk, tehát a díszítés eléggé az adott népes család ízlésvilágát dicséri.
Ezen élmények után megérkeztünk a híres kazettás mennyezetű fatemplomhoz is, amelybe elsőnek nem tudtunk bejutni, de egy kis kérdezősködés után a helyi magyar plébános beengedett minket a kapun, ám ő maga nem tartott velünk, mert más dolga akart a parókián. Meglepő volt ez a bizalom, hogy egy kazettás famennyezetű és gyönyörű hímzésekkel teli templomban két idegent könnyedén magára hagyott. Én bátorkodtam mindent lencsevégre kapni, amit talán a feltöltött képeim is visszaadnak valamennyire. Az orgona fölötti kazettás rész téglalapot formáz és ott minden kép egyedi mintával van ellátva és még a szerző alá is írta, hogy mit kell látni. A templom egyik falát kék, míg a másik oldalát piros színnel hímzett többnyire hálaadási hímzések díszítették, amelyeket konfirmálás alkalmából készítettek a helyi ifjak. Úgy tűnik, hogy ez a hagyomány még nem halt ki teljesen, mert volt pár egészen friss évjáratú is.
Bánffyhunyad után Kolozsvár jött, ahol a külvárosban megcsodáltam az észak erdélyi autópálya építését. Ellentétben a hazai helyzettel, itt valódi völgyhidakat húznak fel Torda irányából. A városba bemenet már délre járt az idő és az autópiacnál bedugult a forgalom, mivel az emberek tülekedtek haza. A román autóvezetési morál nagyon hullámzó, mert láttunk elég meredek előzéseket és nagyon észnél kell lenni, hogy a másik butasága miatt a mi járművünknek ne legyen baja.
Kolozsvár panelházak szempontjából még lehangolóbb, mint Nagyvárad, mert itt nem egyszerűen sok, hanem rengeteg ilyen épületet láttunk, ahogy haladtunk a történelmi belváros felé. A főtéren a Mátyás szobrot megint restaurálják és a tér szokás szerint be volt deszkázva, mint az elmúlt években, amikor római kori ásatásokat végeztek éppen ott a dákó-román elmélet igazolására. Igazából a politika mozgat itt mindent, de kétlem, hogy ezzel tudnák az egyre fogyatkozó arányú magyar lakosságot megtörni, hogy a város múltjából minket kiradíroznak. Emlékszem a szlovákiai Szepesváralján is az angol nyelvű történelmi leírásból a középkort kompletten kihúzták, mintha nem is léteztünk volna. Ugyanígy megnéznék egy román történelemkönyvet, hogy vajon Kolozsvár és magyarok kapcsolatáról mit is hamisíthatnak. A főtéren lévő templom szószéke nekem nagyon tetszett és ilyen díszes motívumokat legutoljára a gazdag Benelux államokban láttam. A Mátyás szülőházon immáron kampók sem voltak a falban, nehogy valamelyik magyar csoport még koszorúzni tudjon. Nem messze tőle megnéztük a Ferences templomot is, amely a tiszta fehér és arany ötvözetével szép és elegáns barokk jellegűnek tűnt. Nem vagyok egy nagy művészettörténész, így nézzétek el, ha ezt-azt összekeverek. Ezután elsétáltunk a házsongárdi temetőbe Dzsida Jenő sírjához, amit az első erdélyi utazásom során is láttam. Róla nem is tanultunk az iskolában, ahogyan Tamási Áron vagy Wass Albert neve is többnyire homályba vész az anyaországi diákok számára, mivel nem tanítják őket legjobb tudomásom szerint. A hegyoldalon lévő szép temető után visszasétáltunk a főtérre. Kolozsvárnál a fákat és a parkokat hiányoltam leginkább, mert így eléggé szürke volt ez is, még ha a házakat is jobban felújították, mint Nagyváradon. A kocsival elhaladtunk a színház mellett, majd továbbmentünk Torda felé.
Tordán egyszerűen nem volt kiírva, hogy a hasadékhoz hogy lehet eljutni. Alapvetően pozitív a véleményem a tájékoztatási módjukról, mert a belvárosokban számos táblát tettek ki az utazóknak, hogy merre kell tovább haladni. Az is tetszik Romániában, hogy a kilométerkövekre is feltüntetik a következő nagyobb településhez mért távolságot, illetve ami még hasznos volt, hogy az út szélén is szaggatott záróvonal segíti az éjszakai vezetést. Az emelkedőknél pedig recésre csinálják a záróvonalakat, így aki letér a saját sávjáról, annak rögtön a kerék jelzi, hogy jobban figyeljen. Ezért is lepett meg, hogy Tordán mennyire nem volt kitéve románul a hasadék felé a jelzés, de pár bónuszkör után megláttam a horizontnál a keresett természeti csodát és elkezdtünk a városban is odavezető utcát keresni. Ilyen egyszerű logikával rá is bukkantunk az odavezető útra, ám senki nem szólt, hogy az pár kilométer után az autópálya építése miatt véget ér és olyan rossz minőségű lesz, hogy azt csak buszoknak vagy teherautóknak javasolják. Úgyhogy vissza kellett fordulnunk, miután a kocsi alvázát sikeresen beütöttük egy nagyobb kiálló sziklába és ezzel gyakorlatilag Torockót is lefújtuk, ami a hasadékhoz vezető után lett volna. Persze az is elképzelhető, hogy mi mentünk rossz irányba, de elég sok kocsi és busz ment arra, így szerintem jó úton jártunk.
Torda után elkezdett esni az eső, de végül az időjárás megkegyelmezett és a vicces nevű Ákosfalva érintése után végül napsütéses időben értük el Marosvásárhelyt. A városháza és a Kultúrpalota stílusa Nagyváradot juttatta eszembe, lehet a tervező ugyanaz a személy volt. A főtéren megnéztük a virágórát és a színházat is, illetve bementünk a görög katolikus templomba is. Nekem mindig furcsák voltak a freskók, mivel minden falfelületet megfestenek, de mivel követik az ikonfestés szabályait az arc és alakok formáját tekintve, ezért kicsit túlságosan is újszerűnek tűnt. Fényképezni nem lehetett, így nem is próbáltam, csak gyönyörködtem a hatalmas kupola alatti műben. A templom után megnéztük a Bem Józsefről elhíresült házat is, majd tettünk egy rövid sétát is a felújítás alatt lévő várban is.
Estére maradt Szováta, amelyet eddig minden utazásom során megnézhettem. Körbe sétáltuk a híres Medve-tavat és megállapítottam, hogy mennyit fejlődött a település az 1998-s és 2005-s látogatásom óta pozitív és negatív irányba egyaránt. Szép sétautakat építenek a tó körül, amelyeken el lehet jutni a kisebb tavakhoz is (Mogyorósi tó, Zöld tó), illetve meg lehet nézni a Sóhegyet is. A világhírű sós vizű fürdő ugyan zárva volt már, így a nyugodt vízfelületen tükröződő épület és a fölé magasodó szálloda olyan képet festett, mintha a tibeti Potala palotát láttam volna megépülni. A séta után bevetettük magunkat a főutcán az esti forgatagba. Számos szállodát és panziót felújított, de még így is voltak elhagyatottnak látszó épületek. A vásárosok szinte mindent árultak, ami mozdítható. Alapvetően most nem gyűjtöttünk túl sok ajándéktárgyat, míg a kínai kacatoknak tűnő bóvlik annyira nem izgattak, így beértük egy-két hűtő mágnessel és képeslappal.
Estére érkeztünk kedves vendéglátóinkhoz, akik egy szomszéd faluban, Szakadáton szállásoltak egy már-már mézeskalács jellegű kis házikóban, amely két domb között az erdő szélén állt távol a falutól. Egész romantikus hely volt a sok-sok virággal és régi bútorral, de amit igazán élveztem, az a csend és a nyugalom. Olyan madárhangokat hallottam az erdőből, amit itthon sohasem. Az esti lámpafényre seregnyi rovar bújt elő, míg a kert szélén csordogáló patak halk moraja hallatszott. Aki festeni vagy írni vágyna, alighanem itt tudna gondtalanul alkotni. Ugyanakkor az megnyugtató volt, hogy nem voltunk a civilizációtól sem elvágva az áram miatt, mert én az amerikai filmekben sem szerettem, amikor egy-egy család a világ végén lakik és csak generátorral termel áramot és a környéken több kilométerre nem él senki és csak kocsival lehet eljutni valahová. Ez a szállás kellően diszkrét és félreeső volt a szomszédoktól, de mégis biztonságot sugallt és a kényelemről sem kellett lemondanunk. Estére eléggé lehűlt az idő és a 11 C már az őszt juttatta eszembe, így éjszaka zokniban aludtam és eléggé betakaróztam.
Reggel korán keltünk és én a szálláshelyünkről készítettem még pár fotót, majd hamarabb elhagytuk Szovátát, mint terveztük. A rohanás végül feleslegesnek bizonyult, mivel vasárnap a szomszéd faluban, Parajdon, a sóbánya csak helyi idő szerint 9:00 nyitott, ezért várnunk kellett egy bő háromnegyed órát. A nyitásra már szép kis tömeg gyűlt össze, de a csuklós busz szépen levitt a bánya mélyébe, majd onnan még lefelé lépcsőzve elértük a látogatható tárnát. Itt is voltam már korábban, de a méretek most is lenyűgöztek. Ha emlékeztek arra a jelenetre a Gyűrűk ura első részéből, amikor Gandalf bevilágítja a törp csarnokot Mória bányájában, nos, akkor valahogy úgy éreztem én is magam. 12 méter magas, 20 méter széles és ezekből a hatalmas szintekből sok-sok van a bányában, amely Európa egyik legnagyobb sóbányája volt egy időben. A vakuzásnak nem sok értelme volt, mert egyszerűen nem tudtam bevilágítani a hatalmas csarnokokat, így végül a helyi reflektorok fényében csináltam pár képet úgy, hogy letettem a fényképezőgépemet az asztalokra. Lent az emberek szépen eszegettek, a gyerekeknek volt egy csomó csúszda és pingpongasztal is. Egy fél óra után felsétáltunk a másik folyosón, hogy a busz kivigyen. Néhány helyen itt közvetlenül is lehetett a só-kiválást látni a falon, amit ha a kezemmel megnyaltam, akkor tényleg konyhasó volt.
A bánya után úgy döntöttünk, hogy nekivágunk Butyin-tető megmászásával a Gyergyószentmiklós felé vezető útnak, amivel időt terveztem megspórolni. A régi térképemen ez még harmadrendű útnak volt feltüntetve, de végül szállásadóink is megerősítettek, hogy az út fel lett újítva. Tényleg jó állapotban volt és kanyargósságát illetően simán rally útvonalnak is el tudnám képzelni. A hegy másik oldalán átkeltünk a városon, majd újabb lélegzetelállító szerpentin következett, hogy elérjük a Gyilkos-tavat. Gyergyószentmiklós után ugyan volt pár tankcsapda jellegű és méretű kátyú az aszfaltban, de utána már nagyon szép sima volt. Itt már eléggé erősödött a forgalom is, mivel a két látványosságot mindegyik náció szívesen felkeresi.
A Gyilkos-tó tényleg gyönyörű volt megint a vízből kiálló fenyőtörzsekkel, de mivel hosszú út állt előttünk, így nem időztünk sokáig és túl sok mindent egyébként sem lehet ott csinálni a fotózáson túl. Talán egyszer majd lesz nyugodt körülmények között idő csónakázni is egyet, hogy az Öcsém sziklában is tudjunk gyönyörködni.
A Békás-szoros is gyönyörű volt, de ott szó szerint olyan dugó volt, mint egy belvárosban, így örülünk, ha kocsival végigmentünk és visszajöhettünk. A kocsiból kattintottam sok-sok képet, de végül édesanyám unszolására nem is szálltunk ki a járműből. Lent rengeteg árus dolgozott, míg a hajtűkanyarokban a buszok miatt alakult ki torlódás, mert nem engedték el egymást az autósok. Visszafelé pedig negyedórát álltunk egy helyben a Gyilkos-tónál a déli tömeg miatt, így örültünk, ha végre lejöhettünk a hegyről.
Az utunkat Csíkszereda felé folytattuk, mivel ez az út gyorsabbnak tűnt, mintha Szováta érintésével mentünk volna Székelyudvarhelyre. Út közben távolról láttuk Csíksomlyót is, ahol a búcsún voltam korábban. Csíkszeredára nem mentünk be, mert le volt zárva a főút és a terelés miatt végül ki is kerültük az egészet, illetve édesanyám is sürgetett, hogy hagyjuk, mert sietni kell.
Székelyudvarhely felé Máréfalván voltak a legszebben festett és faragott székelykapuk, amit Erdélyben láttunk, ami az ott dolgozó kapufaragó mesternek is köszönhető. A kemény menet miatt itt sem álltunk meg fotózni, amit utólag már sajnálok. Én azon tűnődtem, hogy vajon ha a mesterek kihalnak, akkor fognak ezek a hagyományok folytatódni? Erdélyben egyre kevesebb székelykaput láttam és félő, hogy a globalizáció miatt bizonyos értékek és szakmák is végleg eltűnnek. Most még sok nyájat, lovat, sőt még ökrös szekeret is láttunk, de biztos vagyok benne, hogy pár évtizeden belül ezek száma vissza fog esni, mint nálunk, mert nem hiszem, hogy a fiatalok át fogják venni a szüleik helyét az állattartásban, hiszen mindent meg lehet majd venni a boltokban és nem éri meg vesződni velük. Ha pedig eltűnnek az állatok, lesz mindenhol gáz és villany, akkor a régi porták is átalakulnak, mert bizonyos elemek feleslegessé válnak, így maga Erdély képe is végérvényesen változni fog.
Székelyudvarhelyről csak szépet tudok mondani, mert a város főtere rendezett és karban tartott. Megnéztük a Benedek Elek tanítóképző bejáratát, a Székely hősök szobrát, illetve a városházát, majd tovább haladtunk Segesvár felé. Tankoltunk is egyet, ahol az utolsó lejünket is felhasználtuk, mielőtt eszembe jutott volna, hogy bankkártyával is fizethettem volna. Végül megint tankoltunk egyet.
Segesvárnál már messziről feltűnik a fellegvár az óratoronnyal. Nem hiába lett ez az UNESCO világörökség része, mert a középkorból megmaradt utcái valóban egyediek. Itt hatalmas nagy felújítás folyt, mert csatornáztak és díszköveket tettek le. Felmentünk a templomba is a diákok által használt falépcsőn, ahol az a kellemetlen meglepetés ért, hogy belépődíjat kellet fizetni és mivel a fent említett okok miatt elfogyott az összes lejünk, ezért nem engedtek be a templomba. A magyar forintot sem fogadták el és persze bankautomata is csak a váron kívül volt. Körbejártuk a belső utcákat és bementünk a magyar katolikus templomba is, ahol pár néni hangosan imádkozott a rácsoknál. Rendkívül megindító volt, de inkább nem zavartam sokáig. A várba került egy Vlad Tepes szobor is, ami a helyi Drakula kultusz miatt Segesvár idegenforgalmi megmentője is lett egyben. Nekem speciel nem tetszik, hogy egy ilyen aberrált vérengző nemest éltetnek, de a történelem oly változékony, hogy ki tudja, hogy valóban tényleg olyan szörnyű galádságokat követett-e el, mint hirdetik róla és valahogy nekik is el kell adniuk magukat.
Este ötkor indultunk haza és a Torda-Kolozsvár szakaszon ért minket egy nagyobb dugó a hegyről lefelé jövet, ahol egy darabig csak lépésben lehetett haladni. A város elhagyása után pedig csak szörnyülködtünk a Nagyvárad felől érkező tömegen, akik falvakon át legalább 10-15 kilométeres kocsisort alkottak. Egész jó tempót sikerült végül hazafelé elérni, amit egyedül Nagyvárad rontott csak el. A kamionoknak kijelölt városelkerülő útra mentünk, amelyről azt hittük, hogy milyen gyors lesz, erre betonlapokból kirakott úton kellett lépésben haladni, mintha sírokon gázoltunk volna át araszolva. Közvilágítás sem volt sehol. Aztán kiértünk egy újonnan félig-meddig átadott elkerülő útra is, ahol meg nem hogy világítás, de még felfestés sem volt egyáltalán. Nem is értem, hogy minek adják át a forgalomnak, ha még nincs kész. A város nyugati végében is terelték még az autókat és kamionokat, így megállapítottuk, hogy jobb lett volna, ha átmegyünk a településen. Ha kész lesz és átadják, akkor biztos nagyon hasznos lesz a nagyváros számára, de ez így ebben a formában minősíthetetlen volt. Végül éjjel negyed egyre értünk haza 1215 kilométer megtétele után.
Mivel is zárjam ezt a hosszúra nyúlt élménybeszámolót? Nagyszerű két napot tölthettem megint Erdélyben. Mindenki más miatt megy oda. Én elsősorban a természetbe, a hegyek közzé vágyakoztam és hogy a történelmi városokat végre megint láthassam és magamnak dokumentálhassam. Az általunk diktált feszített tempóban végül sok helyszínt meg tudtunk nézni, amire egy buszos csoport a nagy létszám miatt nem lett volna képes ennyi idő alatt. Ez így is elég sűrű volt és nem maradt kellő idő az apróbb részletekre, kisebb falvakra, amelyeket az útikönyv említ. Bízom benne, hogy ha majd visszatérek még Erdélybe a következő években, akkor ezekre is sor kerül és akkor megint más színben fogom látni ezt a csodás tájegységet, ennyi nép közös otthonát. Most is a két korábbi utazásom helyszíneit részben újból felkeresve az akkori emlékek is elevenebben élnek benne, de most legalább már a fényképezőgépem segítségével 893 képen sikerült megörökítenem a látnivalókat, melyből párat a lenti linken is megnézhettek.
Képek
Olvass tovább!
