2009. július 16., csütörtök

Stargate : Atlantis sorozatértékelés

A Csillagkapu: Atlantisz sorozat elérte a jubileumi 100. részét, amely a 20-20 részes évadok miatt éppen a sorozat befejező része is lett az ötödik évaddal. Az epizódot szintén körüllengték az elmúlt évek Atlantiszos kiszivárgásos botrányai, mivel a félkész animációkat tartalmazó epizód az egyik sajtó DVD-ről valahogy megint a nagyközönségnél landolt. Így, aki tehette és nem bírta leküzdeni a kíváncsiságát, már karácsony előtt megnézhette az évadzárót, mely egyben sorozatzáró is lett.

Megkérdezhetnénk magunktól, hogy mi vonzza az embereket a Csillagkapu : Atlantisz esetében? Hiszen a nem hivatalos letöltési statisztikák élmezőnyében tartózkodott éveken át. Ha konyhanyelven akarnék fogalmazni, akkor a lightos űrben játszódó sorozat könnyedebb heti szórakozást jelent komorabb és összetettebb társaihoz képest. A múltkor elmeséltem pár szóban a leállításhoz vezető utat, itt attól most eltekintenék és helyette a kezdetekről mesélnék egy picit bővebben először.

Az Atlantisz eredetileg a Csillagkapu: CSK-1 hatodik évadát váltotta volna fel. Ám mivel a Showtime csatornáról öt év után a SciFi Channelre költözött eredeti sorozatot meghosszabbították, így az Atlantisz kezdete is tolódott. Az eredeti sorozatban is a Goa’uldokkal vívott állóháború arrafelé tartott, hogy Anubisz legyőzte volna mindegyiket az Abydos vagy egy évaddal később az Antarktisz fölött, s utána egy nagyobb szabású tévéfilmben elkezdték volna az Antarktisz jege alatt felfedezett város kalandjait bemutatni a Tejútrendszerben.

Ám közben a terv megint módosult és az SG-1 újabb évados megrendelést kapott. A bevezető részt átírták, s így született meg az SG-1 7. évados duplarésze a Lost City, míg az Atlantisz sorozatnyitó része a Rising. Utána az Atlantisz gyakorlatilag önálló életet élt, mivel az egész testvérsorozatot másik helyszínre költöztették, hogy ne zavarják az SG-1-t. Különböző mélységű crossoverek persze így is gyakran előfordultak, így közös történeti szálak, szereplők, hajók felbukkantak mindkettőben. A tovább mögött folytatom.

A sorozat elindulása tehát már évek óta érlelődött a készítők fejében, aztán meg nagyon váratlanul érte őket, hogy egyszerre kellett párhuzamosan két sorozatot forgatniuk. Mi rajongók persze a legjobban jártunk, hiszen három évadon át fej-fej mellett haladt a két SG-sorozat és a kisebb-nagyobb történeti botlások ellenére mégiscsak 40 epizóddal lettünk évente gazdagabbak. S persze ami az egyik nézőnek nem jön be, az a másiknak igen, így a sokféle stílus keveredésében a többség azért talált szeretnivalót. Érdekességként megemlíteném, hogy az Atlantisszal együtt indult a Battlestar Galactica, azaz magyarul a Csillagközi Romboló sorozat is. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az a péntek esti hármas legendás lett és a csatornán minden nézettségi adatot felülmúltak együtt.

A casting is olyan gyorsan zajlott le, hogy pár héttel a februári forgatás előtt még nem volt ismerős a szereplők neve, s bár kritikus rajongók szerint ezért is lett Ford vagy Teyla karaktere ilyen. Tény, hogy az írók itt-ott nem nagyon tudtak mit kezdeni a saját szereplőikkel, mintha nem tervezték volna meg előre, hogy hova is akarnak velük eljutni, hanem csak a pillanatnyi túlélést szolgáló évadot összerakták nekünk. Később ugyan a színészek mindegyike bizonyította, hogy nem véletlenül lettek beválasztva és valóban tudnak színes etnikai háttér mellett játszani is, de valahogy mégis többen a háttérbe szorultak az öt év során. Ez azért az Atlantisz egyik negatív tulajdonsága lett, még ha próbáltak is tenni ellene, de alapvetően a sorozat a földi karaktereket tette előtérbe.

Az Atlantisz az SG-1-hez képest mindenképpen egy sokkal technikásabb sorozat lett, mivel jóval több különleges effektet használtak, mint az SG-1-ben bármikor korábban. Ez persze a kor és az informatika előretörésének is köszönhető volt, s amíg az SG-1-ben gyalogosan kalandoztak az idegen – vancouveri - erdőkben, addig itt már apró hajókon át repkedtek a részben űrben lebegő kapuhálózaton belül.

Az SG-1-ben többnyire nem világűrben játszódó, éppen ezért sok élőszereplővel vegyített animációt láthattunk, míg az Atlantisz új vizekre evezett. Évekig nem is tudtak szerintem az azonos animációs csapatok többsége felnőni a feladathoz, mert bár gyönyörű űrcsatákat tudtak a szériába varázsolni, amikor éppen a kábelsorozat költségvetésének keretből ezt évente 5-6 részben igazán megtehették, attól még az érezhetően több pénzből, de főként még igényesebben és aprólékosabban készített BSG ül a scifik trónján látvány terén.

Hangulatában azonban az Atlantisz eltért mindkét sorozattól és az újdonság varázsa odáig fokozódott, hogy lassan az új SG-sorozat nézettebb lett, mint az SG-1. Az új nézők könnyedén be tudtak kapcsolódni, mivel kezdetben egy évadon át alig érintették a másik sorozat témáit a térbeni elszigeteltség miatt, aztán nyitottak egymás felé. Talán az SG-1 esetében a nézőket az RDA önkéntes távozása okozta szereplőváltoztatások és az új szereplők viselték meg, de addig az Atlantisz tovább erősödött, helyesebben mondva kevésbé gyengült a DVR-készülékek fokozatos terjedésével az USA-ban.

A második évadnál ugyanis már külön lettek választva a BSG-től, mivel a SciFi Channel a sikeren felbuzdulva az egész évet le akarta fedni a három sorozattal. Aztán az Atlantiszt is elérte az SG-1 átka, mivel az írók próbáltak egyre komorabb és komolyabb történeteket behozni a konkurens BSG sikere és a túlságosan rózsaszínű világról szóló rajongói vádak miatt, aminek következtében pár kulcsszereplőt és történetszálat lecseréltek.

Ezzel sajnos nem feltétlenül érték el a lojális rajongótáborban a kellő hatást, de igyekeztek ezt enyhíteni az SG-1-ből Sam Carter (Amanda Tapping) karakterének átemelésével. A negyedik évad átlagnézettségben még erősödött is, bár voltak elég rémisztő negatív rekordok is. A történetek terén az Atlantisz lehetőségei egy picit mintha beszűkültek volna, ahogy idősebbek lettek és a színészek és a stáb is egyre drágábban dolgozott.

A CGI-jelenetek száma viszont egyre növekedett, mintha elindultak volna abba az irányba, hogy egyre kevesebb díszlettel és kellékkel tudják megvalósítani a kalandokat, ha egyáltalán kimozdultak a városból. A technika is ennyit fejlődött az évek során, hogy a green-boxban készült jelenetek száma megugrott.

Az ötödik évad megint újításokat hozott új karakterek és történetszálak behozatalával, de ennek ellenére a sorozatot váratlanul leállította a csatorna, pedig terveztek hatodik évadot is.
Nézettségét tekintve az elmúlt három év legjobbját hozta, de talán a színészekkel való egyeztetés, talán a még ígéretesebb Stargate : Universe sorozat elindításának feltétele lett a veszte. Hivatalosan ez már nem fog kiderülni, de a sorozat DVD-filmekben fog folytatódni és egyelőre egy fog belőle biztosan elkészülni, melyet 2010-ben adnak csak ki.


Az évadzáróról túl sok szót nem szeretnék beszélni, mivel egy nagyon pörgős és látványos epizódot kaptunk, amellyel az egész spinoff egy szép kört leírt. A rész talán legszebb és egyben legszomorúbb jelenete, hogy pár szóban megemlékeztek a júliusi forgatás előtt pár nappal elhunyt Don S. Davis színészre, aki az SG-1-ben Hammond tábornokot alakította és a tiszteletére egy hajót neveztek el. További spoilereket viszont nem kívánnék elárulni.

Az Atlantiszt mindenkinek csak ajánlani tudom, aki valaha szerette az SG-1 sorozatot vagy csak egy könnyedebb hangvételű scifi darálására vágyik. Annó az SG-1 sorozatajánlónál is azt írtam, hogy nem kell világmegváltó dolgokat várni. Dráma, humor, akció, felfedezés és egy csipetnyi politika érdekes egyvelege lett az Atlantisz, amiből ugyan kivették a mitológia faktort, de helyette jóval több klasszikus scifi elemet kaptunk.

A 100 rész alatt voltak itt is jobb, illetve rosszabb pillanatok, de összességében végig megmaradt egy magas színvonalú, kellemes, szerethető iparos munkának az SG-1 mellett, mert a készítők a költségvetésből és a színészekből kihozták, amit lehetett. Bár minden sorozatnak lenne ilyen öt évados testvérsorozata. Szép volt és köszönjük.

Eredeti forrás : Sorozatjunkie blog

Olvass tovább!

Stargate : SG-1 sorozatértékelés

2007. novemberében írtam egy hosszabb Csillagkapu sorozat értékelést az AXN blogjára, amelyet most itt is megosztanék az utókorral.

Ez a sorozat azért vált a kedvencemmé, mert számos személyes élmény köt hozzá. Annó a kilencvenes években még csak az akkoriban elterjedő parabolaantennák révén lehetett külföldi csatornákon igényes sorozatokat nézni. Föld 2, Babylon 5, SeaQuest DSV, Star Trek : The Next Generation, Star Trek : Deep Space 9, Hercules vagy Xena. Mind legendás nevek. Aztán megérkezett pár évvel később a Csillagkapu. A mozifilm tetszett, de első blikkre nekem picit túl egyszerűnek és rövidnek tűnt. A mogorva és megkeseredett O'Neil (szigorúan egy "l" betűvel) Kurt Russell megformálásában nem volt túl szimpatikus, s helyette a békés Daniel Jackson karakterébe tudtam leginkább beleélni magam. Viszont maga az alapötlet már akkor elvarázsolt, hogy mai emberek varázsütésszerűen távoli világokra látogatnak és kalandokba keverednek. Próbáltam szerepjátékosként elképzelni Abydos lakóinak életét Rá halála után, de mivel akkoriban még nem voltak DVD-k, így a filmmel kapcsolatos emlékeim is megkoptak a moziban való megtekintés után.

Egy napon azonban a bátyám szólt, hogy a német RTL II-n látott egy új ajánlót, ami szerinte nagyon biztatónak tűnik. S bár nem beszéltem jól a német nyelvet, mégis elkezdtem nézni. Ahogy a nyitójelenetben a kapu aktiválódott, majd bemasíroztak az első Kígyógárdisták Apófisszal és tűzharcba keveredtek, már akkor éreztem, hogy itt valami rendkívüli részese lehettem, és azt hiszem, hogy ezzel voltunk még így páran.

Most hosszasan ecsetelhetném a főszereplőket, a jelmezeket, az aláfestő zenét, a moziszerű látványelemeket, de azt hiszem, hogy ezt már sokan megtették helyettem. Az első évad részei mind-mind beillenek egy önálló, kerek Csillagkapu filmnek, melyek közül a népszerűbbek később számos történetszál kiindulópontjai lettek. Akkoriban persze ezt még nem tudhattuk, így én csak hétről hétre, illetve évről évre néztem az újabb epizódokat és hagytam magam elvarázsolni. Itt persze nincsenek kezdetben nagy űrhajók és steril környezetben élő emberek, nem mászkál minden epizódban maszkos vagy komputer által animációval életre keltett idegen lény, s talán mai szemmel nézve már szegényesnek tűnik pár dolog megvalósítása, de akkor is mindenképpen a tévés scifi történelem legendás részekkel gazdagodott, míg a későbbi évadok és sorozatok, azaz az egész Csillagkapu világ megértéséhez szükséges alapokat is itt szórják el az írók.

Amit Brad Wright és Jonathan Glassner képernyőre álmodott, az valami új, valami szokatlan, valami, ami minden korábbi scifi-sorozattól eltér. Sikerült megragadniuk a mozifilm lényegét és persze a hozzá kapcsolódó nézőtábort, majd a cselekményt tovább bővítve még teljesebb világgá alakítani. Hiszen ki ne szeretne minden héten egy háromnegyed órára kikapcsolódni az élete ügyes-bajos dolgaiból, s újból gyerek lenni és önfeledten ismeretlen világokba kalandozni gyalogosan, hősként védelmezni a gyengéket és legyőzni a rosszfiúkat erővel vagy furfanggal? A sorozatban a tehetséges színészek, a jól megírt karakterek kapcsolatrendszere, a felvetett morális problémák, a mitológiai vonatkozások, a scifi és fantasy elemek keverése, a szabad térben forgatott külső jelenetek, a felfedezések, a tudományok, a humor, dráma és akció keverékével egy olyan intelligens, mai korban játszódó elegyet hoztak létre, hogy szinte minden néző talál benne szeretni valót, amit más sorozat esetleg nem tudott neki nyújtani. Szerencsére bármikor be lehet kapcsolódni a történetbe, amely évtizedes pályafutása alapján egyre csak növekedett és kiteljesedett. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki még esetleg nem találkozott vele.

Olvass tovább!

És kezdetét veszi... avagy minek nevezzelek?

Itt most elvileg valamilyen nagyszabású, jól átgondolt bevezetőt kellene előadnom, de maradjunk talán a Babylon 5 idézettel, ahol a vorlon fajba tartozó Kosh nagykövet sejtelmesen utalt egy bizonyos szereplő sorsára előre a nézők türelmének húrjain játszva. Én is így érzem magam, hogy hosszú évek méltán híres-hírhedt fórumozó léte mellett elkezdem ezt a kis naplót, mert remélhetőleg egy hosszú és valószínűleg göröngyös út elején vagyok pillanatnyilag, s talán így mindenkinek könnyebb lesz követnie, hogy merre is tartok.
Ugyanakkor eszembe jutott a "blog neve?" kérdés kapcsán Petőfi Sándor : Minek nevezzelek? című verse is. Persze nem kell magamat megjátszanom, mert gondoskodtak róla, hogy ne szeressem az irodalmat, így az érettségitől egyre távolodva nem is emlékeztem, hogy ő írta ezt a költeményt, de a frappáns cím legalább megmaradt. Remélem megszokjátok, ha kicsit intellektuálisan csapongok képzelet és valóság határán, mert imádok ide-oda utalgatva virágnyelven fogalmazni.

S hogy miért ilyen a háttér színe? Hmmm... A "Jól áll neki a halál" című film kapcsán talán maradjunk a feketénél, mert ez legalább elegáns és öltöztet. Aztán ki tudja? Talán majd lesz még itt minden színárnyalat egészen a fehérig. Ám nem kell megijedni az első gyászos benyomástól, ezt a kis élet igenlő blog kezdeményt igyekszem elsősorban a saját, majd a kedves és kedvetlen látogatóim szórakoztatására megalkotni.

Nem ígérek semmi biztosat, de szó lesz itt sok-sok utazásról, nagy tervekről, világmegváltó álmokról, realitásról, filmekről, sorozatokról, aktuális hírekről, mitológiáról, játékokról, hasznos linkekről, gyógyszerészetről, nyelvtanulásról, röviden tehát minden hozzám kapcsolható és engem érdeklő témáról. Ezért is lett a blog neve ilyen szerényen : Platschu.

Olvass tovább!