2010. április 30., péntek

Nem ér a nevem

Egy kis csapongás közepette, most hirtelen a mai naptól folytatom a blogot, aztan majd meglátjuk, hogy mennyit tudok meg begépelni az elmúlt napok eseményeiből. Ma nem volt igazan jó napom. Már reggel megint úgy keltem fel a teljesen kihűlt szobában, hogy éreztem, hogy a torkom kapar es mar sejtettem, hogy ennek nátha lesz a vége. Reggel meg egy utolsó pillantást vetettem a HomeLetes papírra, ami az albérlethez kell és a tervek szerint az ebédszünetben akartam visszavinni.

Aztán szépen lementem reggelizni, ahol mar megint az unalmas menüből kellett választani, de legalább most megint volt lazac, ami hol van, hol nincs játékot szokott játszani ebbe a csoda hotelben. A pincértől külön kertem, hogy ne rántottat, hanem tükörtojást hozzon hozzá mert mar az első nap tapasztalataiból okulva nem akartam, hogy ezt a vizes-olajos-tejes rántottát fogják az egyébként kiváló es elit csemegéhez adni. Persze elnézték és kihozták a rántottát. Én megint neki veselkedtem, hátha időközben változott az íze, de a villa most is megállt a számban és enyhe émelygés tört rám, így végül ott hagytam.

A munkahelyen semmi különös nem történt délelőtt. Próbáltam simulékonyan itt és ott is lenni, de mostanában többnyire a vényköteles részleg tárájánál voltam az emberhiány miatt. Ma végre sikerült az ebédidőm beosztását is tisztázni, igy minden nap 1/2-től 1/2 3-ig tart. Legalábbis ezt hittem, mert aztán csak csereberélték. A tízórai szünetben (angolul tea break, azaz teázási szünet) megkérdeztem az egyik középvezetőt, hogy ki legyen a munkáltatói referenciám és végül nem a helyi még nagyobb főnök, hanem ő vállalkozott, hogy a nevét, rangját es telefonszámát adja a nemes feladathoz.

A robot utan ki is hasznaltam az alkalmat es elmentem a helyi Barclays bankfiokba, ami nem messze a munkahelyemtol eppen az Elizabeth Duke's Head Hotellel szemben van. Szepen kivartam a sort, majd pont az a no szolgalt ki mint eloszot. Udvariasan elmagyaraztam, hogy immaron az angol es magyar kartyam birtokaban szeretnem a magyar szamlamrol a penzt atteni az angol szamlamra. Meg is ertette a feladatot, de azt mondta, hogy nem tekinthet bele meg az egyenlegembe sem. Elutazasom elott tudtam, hogy mennyi van rajta es azota, hogy mennyit vettem ki, de nem is ertettem, hogy mi a gond ezzel, hiszen mindket kartya es mindket szamla az en birtokomban van. Meg azt is megkerdeztem tole, hogy melyik olcsobb a kozvetlen utalas vagy ha automatabol kiveszem a penzt es beviszem neki, mert igy is, ugy is a sejtesem szerint 2%-t elbukok. Elment megkerdezni meg valakit, majd vegul a kezembe nyomott egy nemzetkozi szamlazassal foglalkozo telefonszamot. Fel is hivtam a bankfiokba, mikozben veletlenul az egyik Ally McBeal mp3-t is elinditottam, igy egy kicsit zeneltem a helyieknek, mert vagy 10-15 masodpercig nem tudtam leallitani. Utana csak letrejott a kapcsolat es az ugyintezo no kimerito alapossaggal megkerdezte a csaladi nevem, a szuletesi datumom, a kartyam utolso negy karakteret, anyam csaladnevenek utolso ket karakteret, aztan... Nos, aztan lejart az egyenlegem a "3" halozaton, amirol mar tegnap este SMS-t is kaptam, majd meg a vonal is megallt.

Ezekutan elmentem a Missops (vagy valami ilyesmi) nevu ugynokseghez, ahol leadtam a papirjaimat, majd elmentem a helyi "3" boltba, hogy angolosan kifejezve magamat pop-upoljam a mobilomat. Az undokabb cseled dolgozott ott, aki meg felig gunyosan meg is kerdezte, hogy meg mindig a Samsung mobilom van-e. Mondtam neki, hogy igen, aztan azt is, hogy a Skype altal SMS-ben megkuldott link ellenere megsem tudtam eltolteni a Skypeot, mert megallt egy biztonsagi hibara hivatkozva. A reakcioja egy rovid lesajnalas ("en megmondtam" nezes kozismertebb neven) volt, majd utana megkerdeztem, hogy akkor a mostani, uj angol szamom SIM kartyajara nem lehet a havi 15 fontos vegtelen wapos csomagot feltenni. Erre kozolte, hogy uj SIM kartyat kell adni hozza, amin en ertetlenkedtem, aztan miutan rakerdeztem hebegett valamit arrol, hogy a meg ujabb angol szamra at lehet kuldeni ingyen a regebbi angol szamra erkezo hivasokat ingyen. Ekkor mar kicsit felment bennem a pumpa es mivel a bankot akartam elintezni a rendelkezesre allo szuk egy oraban, igy vegul csak egy sima 20 fontos feltoltest kertem.

Visszamentem a patikaba es az emeleti pihenoben feltoltottem a mobilom, majd csak kimentem a folyosora, hogy a konyvet olvaso es kavet iszogato kollegakat ne zavarjam. Megint felhivtam az ugyintezot, aki immaron nemet valtott menet kozben, de a hivasom alapjan mar legalabb nem kerdezte vegig a kerdeseket. Elmondta, hogy nem tudnak ugy utalni, ahogy kertem, aztan vegul abban maradtunk, hogy akkor automatabol inkabb felveszem a penzt. Vegul mar nem mentem vissza a bankba, mert a 15 perc erre a kiveszem-beteszem (ld. "hasi tasi nem ker kodot" reklam) jatekra keves lett volna. Ugyhogy semmi ertelme nem volt a mai napi banklatogatasomnak.

A magyar egyenleg azert kellett volna, mert par napja, amikor feladtam a munkaugyi kozpontos papiromat, akkor annak a dijat a magyar szamlarol kivantam volna levonatni, ezert sem lehetett volna azt, hogy total kinullazom. Az Erste Bank par szaz forintos havidijarol nem is beszelve, ami miatt muszaj lett volna par ezrest rajta hagyni, mivel ugy gondoltam, hogy ha anyagilag megis megszorulnek, akkor a csaladomnak egyszerubb lesz arra a szamlara betenni, amit itt meg ki tudok venni.

A munkahelyen a pozitiv meglepetes az erdelyi leanyo, Tunde feltunese volt, aki hozott nekem egy helyi ujsagbol egy berendezett lakasrol szolo hirdetest es mivel ok lattak a parjaval, igy nagyon meggyozoen javasolta, hogy hivjam fel a szamot.

Kozben en egyre rosszabbul ereztem magam a natha miatt, ami talan annak is koszonheto, hogy egyfolytaban megy a legkondicionalo, ahova beosztottak. A szunetben ert bankos es mobilos incidens utan meg este betevedt egy undok banya is, akit megkertem, hogy irja le a csaladnevet egy papirra, mert mostanaban ezt a modszert talaltam ki, ha erthetetlen nevekkel bombaznak. Erre kikelt magabol, hogy o nem szereti, ha nem ertik meg elsore, amikor a gyogyszerert jon es aztan szepen megtagadta, hogy a nevet leirja. Az egyik kolleganomnek vegul lepasszoltam, de utanas a maradek fel oraban ugy voltam a patikaban, mint akit leforraztak. Aztan az egyik kolleganom latta rajtam, hogy kiakadtam, ezert vigasztalni kezdtek egy kisebb kifakadas utan, hogy ilyenek mindig is lesznek es masok mar azt mondtak nekik mar az utcan is, hogy en milyen kedves es udvarias vagyok. A dicseret jol esett, de valahogy nem tudtam most felderulni. Amikor ugyanis kivisszuk a csomagot a betegeknek, akkor ugyis megkerdem megint a nevet es a lakcimet, tehat nem ertettem, hogy a neninek miert volt a keresem oly teljesithetetlen...

Szepen hazamentem az erosodo szelben es lehet hiba volt, hogy ilyen nathasan csak az oltonyfelso volt rajtam. Felmentem a szobamban es vegul csak felhivtam a hirdetest, igy holnap megyek lakasnezobe del tajban. Itt most harom napos unnep lesz, mert a majus elso hetfoje "bank holiday", azaz munkaszuneti nap. Lesz valamilye futoverseny es a hotelem melletti teren szinpad is, mert mar elkezdtek a kordonokat hozni. Egy gyors es finom vacsora utan a szobamban vegul ugy gondoltam, hogy csak megnezem mar ma este kivulrol a lakast, amit holnap fogok megnezni, aztan nem a szobaban tunyulok, hanem a leheto leghosszabban kiirom magam a konyvtarban. Ennek az eredmenyet lathatjatok most 36 perc alatt. Mara talan ennyit, aztan most vissza a multba!

Olvass tovább!

2010. április 23., péntek

A vacsora csoda

Ezen a napon csak lefotóztam már az étlapot, hogy megörökítsem az utókornak. Mivel senki nem mondta, hogy fordítgassak, így remélem nem gond, ha csak angolul ömlesztem az információkat.

Tehát volt egy olyan napi kedvezményes menü, amely "lunch or dinner for a fiver" néven futott. Itt egész jó és főképpen nagy adag kajákat adtak öt fontért.

1. Chicken and mushroom pie with market vegetables
2. Grilled gammon steak with a fried egg and chips
3. Curried chicken with rice and poppadoms
4. Baked lasagne with chips and salad sauce
5. Pasta linguine with chicken and mushroom sauce

A lista néha váltakozott, de a két kedvencem a Garfield által is imádott lasagne és a füstölt sonka rajta volt szinte minden nap a menün. Bár azt nem igazán értettem, hogy egy kocka lasagnet, ami ugyebár húsos tésztaétel, hogyan lehet két-három marék sült krumplival felkínálni. A félig-meddig dekorációként adott salátában is volt egy pár érdekesség, mintha legalábbis pitypanglevél lett volna az egyik. A trükk persze az volt a hotelban, hogy bár a menü öt fontba került, ettől még sima három dl ásványvízért is képesek voltak kiszámlázni min. 1,5 fontot. A hitelkeretem így is napi 27 font volt, amit a munkáltatóm fizetett. A fenti öt közül egyedül a currys csirkét hagytam ki, mert később rákaptam a drágább ételekre.

A tényleges étlap a következő fogásokból állt:

To Start
1. Chefs homemade soup of the day (3,5 font)
2. Shallow fried whitebait, tartare souce (4,25 font)
3. Caesar salad - Anchovies, Parmesan and Croutons (4,25 font)
4. Chicken liver plate, Homemade chutney and toast (4,75 font)
5. Garlic bread (2,5 font) with cheese (2,95 font)

Main Course
1. Whole Tail Scampi, Chips and Garden Petit Pois (8,95 font)
2. Local Pork Sausages, Colcannon Potato and Red Onion Gravy (6,95 font)
3. Beer Battered Haddock Fillet, Chips and Mushy Peas (8,95 font)
4. Pan Fried Lambs Liver, Bubble & Squeak and Crispy Streaky Bacon (7,95 font)
5. Baked Salmon Supreme, Wilted Spinach, Prawn Cream sauce & Potatoes (8,95 font)
6. Honey Mustard Baked Ham, Fried Egg and Chips (6,95 font)
7. Cheesy Topped Seafood Pie, Salad and Crusty Bread (8,95 font)
8. Chargrilled Rump Tip, Gratin Potato, Tomato, Mushrooom and Peppercorn Sauce (12,95 font)
9. Butternut Squash and Thyme Risotto, Parmesan and Evoo (6,95 font)
10. Linguine Pasta Bowl, Garlic Mushroom and Pepper Cream Sauce (6,95 font)


Side Dishes
Portion of Chips, House Salad, Local Market Vegetables, New Potatoes (all 2,75 font)

Ha most igazán jó gasztroblogger lennék, akkor készítettem volna mindről fotót, de annyira azért nem voltam vagány. Így is az étterem része a hotelnak nagyon elegáns volt, mintha egy legalább 50-80 éves szalonba csöppentem volna. Bársonyszékek és sok-sok falambéria mindenhol. Az is tetszett, hogy a padlón is sok szőnyeg volt, tehát nem csak egy sima szocreál kockakő, hanem valóban megadták a módját.

Az előételeket pár napig nem ettem, mert naiv módon spórolni akartam egy kis pénzt a cégemnek, aztán a munkahelyen is kérdeztek erről és mondták, hogy nyugodtan fogyasszak. Egy fárasztó nap után nem is jöhetett volna jobban a potya vacsora. A séf házi levese általában egy nagyon finomra tört és besűrített borsóleves volt, de néha csinált hagymalevest és csirkelevest is. A gombaleves is népszerű errefelé, de attól egy csöppet undorodom, így ha a pincés srác azt mondta, hogy ma az készült, akkor általában mást választottam. Az egyik kedvencem a cézár saláta volt, mert ezt a két szakács másféleképpen készítette, mert hol több tengeri herkentyű és kevesebb sajt volt rajta vagy éppen fordítva. A májasat eleve ki se próbáltam, míg a másik kedvencem az utolsó lett. Gyakorlatilag sima félbe vágott hotdog kiflis melegszendvics, amire szépen a sajt rásült. Ezt azért bárki meg tudja csinálni otthon.

Az állandó főételeket a májas fogás (a negyedik) kivételével mindet végig eszegettem a hotelben töltött egy hónap alatt, ha éppen nem a ritkaság számba menő lasagnát ettem az ötfontos menüről. Amint láthatjátok imádják a chipset, ami itt a sült krumplit és nem a burgonyaszirmot jelöli. A sima főtt burgonyát viszont képesek héjával együtt feltálalni, így a sült krumpli abszolút nyerő választás. Az ár-mennyiség-minőség kellemes összhangban állt ennyi pénzért, így néha akkora adagokat kihoztak, hogy alig bírtam megenni. Az egyik kedvencem itt a tengeri herkentyűs süti lett. Egy kisebb méretű tálba teszik alulra a rákot és tintahalat is tartalmazó szürkés szószt, amire rárétegeznek egy adag tört krumplit, majd az egészre tesznek még rengeteg sajtot, amit a sütőben egyben kisütnek. Nem is hittem volna, hogy ez ilyen fenséges csemege, csak arra kellett vigyázni, hogy fel kellett nyitni az evőeszközzel, hogy a benne megrekedt hő távozhasson.

Desszertet igazából csak egyszer ettem, mert nem hetekig nem fedeztem fel, hogy vannak ugyanis édességek is a magasban egy fekete táblára kiírva. Aztán kipróbáltam egy tortaszeletet, ami annyira nem jött be, így bőven beértem az előétel és főétel kombinációval, aztán a szobámban úgy is tudtam még a boltban vett cuccokból nassolni.

Olvass tovább!

2010. április 22., csütörtök

Naplemente a folyóparton

Ezen az este kicsit kimentem a fejemet kiszellőztetni a River Ouse partjára. King's Lynntől csak két kilométerre van a tenger, bár a dokk miatt oda nem igazán lehet csak úgy kisétálni. A folyón néha békésen elúszik egy halászbárka, de este már ezek is visszafelé tartanak. Igyekezniük is kell ám, mert a tenger apály-dagály váltakozása miatt a folyó vízszintje rendkívül ingadozó. Ezt legjobban a komp mólójának lépcsőinél lehetett látni. A sirályok is csak ültek a víz tetején, ami már túl messze volt ahhoz, hogy kenyeret dobáljak nekik. Sose voltam jó kislabda hajításban sem, de azért tettem pár kísérletet. Még közelebb is mentem hozzájuk, de nem akartam az agyagos iszapban elsüllyedni. Így aztán a madarak hoppon maradtak, majd csak simán leültem egy padra, mp3-t hallgattam a mobilról, aztán az első hetemen gondolkodtam.

Volt is min rágódni a napsütésben, mert a kollégák és a betegek felváltva szóltak be nekem, ami kezdetben rosszul esett. Már az első napok egyik megkaptam azt az egyik kollégámtól, hogy "ha a magyarok a világháborúban a németeket támogattuk, akkor minek jöttem Angliába dolgozni?" Erre próbáltam valamilyen udvarias választ találni, de aztán mit szépítsem, a pénz miatt. Angoloknál illetlenség a fizetésről beszélni, így ezt a választ mondva le is szálltak erről a témáról, de aztán csak előadtam, hogy a nagyapák bűneiért nehogy már én legyek a hibás. Erre sem tudtak mit válaszolni.

Aztán volt egy kolléganőm, aki megtanult egyetlen magyar szót, a "köszönömöt". Szegényke eléggé sokat szenvedett vele, mert volt az "kosonom", "kösszönöm", de aztán csak ment neki. Nagy örömében el is kezdte bent ismételgetni, mert sikerélménye volt. Az már egy másik történet, hogy egyetlen szó után lazán kijelentette, hogy ő akkor most már tud magyarul. A történet itt még akár kedves is lehetne, amikor az egyik főnököm meghallotta és így kommentálta : "The Hungarian language is disgusting." Aztán csak lazán odafordult a lengyel oktatómhoz és neki is megjegyezte : "so does the Polish language." Most erre mit lehet mondani? Összenéztünk Malgorzatával, de én jobban felhúztam magam rajta. Ennyit talán akkor a diverzitásról és a nem kötekedünk a másik kultúrájával lemezről. Ezután gyakorlatilag be is fejeztem a magyar oktatást, mert amikor még vagy kétszer a köszönéseket megkérdezték, majd viszolyogva közölték, hogy ezeket nem tudják kiejteni, utána le is tettem a kísérletről. Az egyik asszisztens lány is csak azért kérdezett magyar szavakat, mert vagányságból meg akart tanulni véletlenszerűen kiválasztva egy kelet-európai nyelvet. Én még örültem is volna neki, hogy éppen a magyart választja, bár tudtam, hogy nem komoly ez, inkább csak ilyen közvetett nyalás jellegű, de igazából csak a káromkodások érdekelték volna. Azokat meg nem árultam el neki, mert nem szeretem az ilyet, ha valaki ezzel indít.

A harmadik eset egy néni volt, aki a múltkor előadott név kérdés során kicsit kibukott rám, amikor visszakérdeztem, hogy ismételje el a családnevét. "Nem tudok megbízni egy gyógyszerészben, aki nem ért meg elsőre." Képzelhetitek, hogy éreztem magam zárás előtt tíz perccel, mint akit leforráztak, hogy aztán felmossák velem a padlót. A két kedvesebb kolléganőm látta, hogy megbántott, ezért még vigasztaltak is, hogy ilyen zsémbes nénik mindig is lesznek és ne foglalkozzak vele. Ez már a harmadik munkanapomon, még múlt hét pénteken történt, de gondoltam így csokorba gyűjtve egyszerűbb kiadni az érzéseket.

Szóval, ülök a parton és azon ábrándoztam, hogy mi a fenét is csinálok én itt? Ez a kérdés többször is felmerült bennem. Aztán úgy gondoltam, hogy nem tudnak eltántorítani a céltól, így néhány családdal folytatott telefonfülkében folytatott Skypeos panaszáradat után lehiggadtam és elhatároztam, hogy még jobb, gyorsabb, rugalmasabb leszek munka és nyelv terén. A fordulópont azért nem jött a terv szerint, mert arra még pár hetet várni kellett egy bizonyos eseményig.

Olvass tovább!

2010. április 21., szerda

Az angol ABC rejtelmei

A gimnáziumban a nyelvtanulást a legtöbb esetben a köszönésekkel és a ki honnan jött jellegű párbeszédekkel kezdik, holott néha még az ABC sem megy egyszerűen. Az angolokról tudni kell ugyanis, hogy imádnak betűzni, de ebben legalább igazán profik, mert olyan sebességgel tudják ezt előadni, hogy alig győztem lépést tartani velük.

A neveknél volt egy olyan problémám, hogy hogyan ejtjük a w-t? Ugyebár ez magyarul a "dupla vé", ám a hírekben korábban hallottam, hogy George W. Bush nevét a közepén "dáböl jú"-nak ejtik magyarosan írva. Tehát miért dupla u, ha egyszer dupla v? Aztán valaki felvilágosított, hogy anno a w-t valójában két u-betűvel írták, mint uu, s ezért is ejtik úgy, ahogy... Valahogy ez a rész kimaradt a suliban.

Aztán a másik kedvenc ABC-s témám a y és u keverése. Mert ha kiejtjük őket,
y ("váj") vagy u ("jú"), akkor óhatatlanul nekem a why és a you angol szavak ugrottak be, amiből egy totál kavarodás lett, mert az y az nem a you. Néha még SMS-ben vagy írott szlengben is "U"-val írják a "Te" szót tehát erre asszociálva próbáltam a fejemben szétválasztani őket. Remélem bírtok még követni.

Az "a", "e" és "i" hangoknál is mindig körkörösen a soron következővel ejtjük őket, tehát "a" ("é"), "e" ("i") és az "i" ("áj").

S most képzeljétek el, hogy elkezdik darálva betűzve mondani a neveket, miközben annyira próbáltam koncentrálni a háttérzajban, amennyire csak lehetett. Volt néhány felsülés, de aztán egyre jobban felpörögtem. Ám amikor ilyen apróságok is össze tudtak zavarni, akkor néha azon tűnődtem, hogy mit is keresek én itt? A fonetikai jelekkel is hadilábon állok, mert azt soha senki nem vette komolyan a suliban. Mára talán ennyit, remélem kevés nyelvtanárt sikerült megríkatnom.

Olvass tovább!

2010. április 20., kedd

Hőn áhított hősugárzó

Ez a nap a hirtelen lehűlő idő miatt a megfagyás lassú folyamatáról szólt. Munka után ugyanis szépen visszatérek a hotelba, ahol már a folyosón megfogtam a radiátort és tudtam, hogy nincs fűtés. A szobában is minden jég hideg volt és nem is értettem ennek az okát, mert korábban be volt kapcsolva, így a szobában a bútorokat picit átrendezve néha leültem mellé a hátamat neki támasztva és úgy sakkoztam vagy éppen olvasgattam. Néha annyira meleg volt, hogy már pólóban kellett a hotelszobában lennem.

Most erről szó nem lehetett és mivel már a hétfő estét is zokniban aludva töltöttem, ezért lementem panaszkodni a recepcióra. Még gondolkodtam is rajta, hogy biztos bennem van a hiba, mert már Nottinghamben is eljátszottam ezt nulla sikerrel. Itt is szépen rám meredtek a kérésemet hallva, aztán kinyögték, hogy mivel most hétköznap van és kevés a vendég, ezért nem fogják a fűtést felkapcsolni, mert egyénileg a szobákat nem lehet szabályozni. Én ezt is megérteném, de ha egyszer miattam a munkáltatóm fizet, akkor azért elvárnék egy kis kényelmet, hogy ne két réteg ruhában kelljen éjszakáznom.

A megoldás egy hősugárzó formájában érkezett, ami nem túlzok, kb. 4-5 hajszárítóval felért, mintha egy kisebb Boeing gép elszállt volna a hotel felett. A zajt még ki is bírtam, mert bekapcsolva hagytam, amíg fürödtem, de éjszakára nem mertem járva hagyni. Így is elég antik volt, mint maga az egész létesítmény is, így nem voltam róla meggyőződve, hogy esetleg nem okoz majd zárlatot. Aztán pár nap alatt kikísérleteztem az optimális meleg nyerés / zajtűrési hányadost, így hű társam lett az egy hónap alatt, amíg ott vendégeskedtem.

A szoba kelléke volt még egy fiókba beszerelt, de onnan ki nem vehető hajszárító, illetve egy hihetetlen réginek tűnő nadrágszárító is. Ám eszük ágában nem volt adni egy vasalót, de szerencsére az első hetekben egyszer nem kapott el az utcán komolyabb égi áldás. Volt ugyan még teafőző is, mert ezt viszont alapnak gondolják, de nem csodálkozom immáron, hogy ennyire népszerűek a kandallók is, mert az angol időjárás nagyon változékony a szigeten.

A kicsi lakosztályom egyetlen meleg pontja éppen a fürdőszoba volt, mert ott ment éjjel-nappal egy le nem kapcsolható törölközőszárító, amit próbáltam úgy hasznosítani, hogy az egyik kukával a fürdőszoba ajtót állandóan kitámasztottam, tehát a magyar kreativitásra nem lehet most sem panasz.


Olvass tovább!

2010. április 19., hétfő

Úgy rohan az idő

A héten már a patikában dolgoztam, amikor azt mondták ugyanis nekem, hogy elmehetek ebédelni "half one" után. Ám ami nekünk tükörfordításban fél egyet jelent (12:30), addig nekik már a fél kettőt (13:30), de miért is? Mert élőszóban általában nem teszik bele a "past" szócskát a kifejezésben, tehát valójában half past one-ra gondolnak, ami már magyarul fél kettőt jelent. Engem még az is zavart, hogy a délelőtti és délutáni időpontoknál az AM és PM kifejezést használják, tehát nincsen 17:30, hanem 5:30PM. Valahogy ezt ők így szokták meg, de nekem kezdetben még nehéz volt ezt megszokni. Volt úgy, hogy árnyékra vetődtem, aztán közölték, hogy van még egy óra a nekem kiszabott ebédidő elkezdéséig.

Olvass tovább!

2010. április 18., vasárnap

Városnéző séta

Tegnap a reggeli előadásával voltam elfoglalva, pedig azért csináltam mást is. Szombat reggel ugyanis rövid sétára indultam a hotel körül és megnéztem a másik helyi templomot (St. Nicholas) kívülről, ami után elsántikáltam a kikötővel szemben lévő helyi életet bemutató True Yard múzeumhoz, hogy aztán megismerkedjem a helyi Lidllel. Ez nem volt túl szimpatikus, mert a belső kialakítása egy raktárra emlékeztetett és a kínálat sem volt túl fényes. Később egy kis pihenő után betértem kiöltözve a patikába is, hogy igazolványképet csináltassak magamról. Beültem a dobozba, ahol a gép elmondta az instrukciókat, majd pár perc alatt már készen is lett a négy kép. Ezek után elmentem a könyvtár mellett, majd a London Roadon megnéztem a próbaidő utáni patikámat is kívülről. Az út végén a városka határánál áll egy hatalmas bástya-kapu kombináció (South Gate), ami az egykoron szebb időket látott vár egyik maradványa. Az egyik sáv még át is halad alatta, de biztos már többször átalakíthatták, ha az itt járó emeletes távolsági buszok is átférnek. Ezután teljesen mazoista módon a fájó sarkaimmal az út által bizarr módon kettévágott temető mellett kisétáltam a Hardwick iparnegyedbe, mert említették, hogy ott fogom a PC Worldot megtalálni, ahol esetleg számítógépet vehetnék a kihozott pénzemből. A séta valójában elég hosszúra nyúlt, mert még egy híd is átívelt a délre tartó egy nyomsávos vasút fölött is, de aztán csak sikerült megtalálnom az áhított boltot. Voltak ott nagyon szép gépek és még fel is hívtam Trolley fedőnevű barátomat a nagy izgalomban, de aztán csak letettem róla, mert még csak akkor jöttem ki és a pénz kellett másra is. A negyedben benéztem még lakberendezési boltokba is, hogy ismerkedjek az árakkal és a kínálattal, majd tovább haladva a város legnagyobb Tescójáig után visszafordultam és hazabandukoltam. Ha eddig nem lett volna baja a lábamnak, akkor most végleg lerendeztem magam, mert kb. 5-6 kilométer sétálhattam és a vízhólyagok tovább sebesedtek.

Éjszaka ez még erősebb fájdalomban nyilvánult meg, így úgy döntöttem, hogy vasárnap nem megyek már sehová sem és pihenek. A mobilomra letöltöttem egy sakkjátékot, amivel nagyon jól elszórakoztam, mert az egyre nehezedő fokozatok sem jelentettek már akadályt. A lábamat is házilag megműtöttem, hogy könnyebben gyógyuljon, de talán a részletekkel megkímélnélek benneteket. Végül a szép napsütéses időben kimentem a hoteltől kb. 200 méterre lévő folyópartra papucsban, ahol pár igazán fotogén vadkacsát sikerült megetetnem a száraz zsömlékkel. Úgy dobáltam a falatokat, hogy szépen feltotyogtak a konkurens sirályok rosszallásának ellenére hozzám, miközben megfordult a fejemben a kacsasült gondolata. Milyen is lett volna az igazi magyar virtus bemutatása a helyieknek, ha előveszek egy íjat és nyilakat és levadászom őket? Aztán csak kacérkodtam a gondolattal, mert már abban sem voltam biztos, hogy a táblaerdő nem tiltja-e a vadmadarak etetését.

Olvass tovább!

2010. április 17., szombat

Egy átlagos angol reggeli

Péntek óta már tudatosult bennem, hogy kapok reggelit és vacsorát is. A pincér srácnak nagyon érdekes volt az akcentusa, mert kezdetben alig értettem, hogy mit is akar. Ez a két mondat maradt meg bennem leginkább:
"Tánk'já" = Thank you.
"Já'sö'" = Yes, sir.


A reggeli egy svédasztalon volt feltálalva minden nap, amin müzlik, joghurtok, briósok, croissanok és pár iszonyú fanyar gyümölcslé állt. Elvileg a müzlihöz volt egy kancsó tej, de néha csak a poharamba töltve magában ittam, mert sima víz az nem volt sehol.

Aztán az asztalnál helyet foglalva a következő fogások közül lehetett választani:
- Black pudding
- Hash brown
- Haddock
- Salmon
- Gammon
- Sausage
- Mix

és ehhez járt a háromféle tojás közül egy szabadon választható : scrambled egg, poached egg és mirror egg, illetve white toast vagy brown toast. Itókának kaptunk teát vagy kávét.

Sajnos nem fotóztam le a reggeli menü étlapját, így csak emlékezetből mesélek. A tojás maradt meg bennem a legjobban, mert imádom ugyan a rántottát, de hogy egy hónapon minden nap azt kellett enni, az azért már sok volt. Azóta sem ettem, mert most egy időre meguntam.

Tavaly már ettem ezt a scrambled egget, ha jól írom, ami valójában egy felvert tojás, de mivel tesznek bele egy csomó tejet, ezért inkább egy fakó omlett lesz belőle. A körutazáson is gyomorforgató volt, ahogy nem volt benne elég tojássárgája, mintha csak valami habot ettem volna, így egy-két kísérlet után erről lemondtam.

A poached egg (buggyantott tojás) az, amikor a tojás úgy van félkészre sütve, hogy teljesen bevonja egy burokban a fehérje, aztán amikor felnyitod, akkor szépen kicsorog a sárgája. Valahogy anyám sosem mondta, hogy ez lenne a buggyantott tojás, mert a családban nálunk ez szintén tükörtojás néven futott.

A mirror egg (tükör tojás) már legalább egyértelmű és azt nem kell túlragozni. A kalóriadömping után nézzük a főételeket!

A black pudingos sztorit meséltem később a barátaimnak és a családnak, hogy kezdetben azt hittem, hogy ez csokoládé puding. Csak egyszerűen nem értettem, hogy képesek ezt enni reggelire, de szerencsére leellenőriztem a szótárban, mielőtt kikértem volna, mert valójában ez a véres hurka.

A hash brown valójában a Szabolcsban csak lapcsánka néven futó krumpliétel. Reszelt krumpli kicsi liszttel elkeverve és kisütve. Nagyon finom, de azért a magyar változat az még masszívabb volt és a fűszerezés is jobb volt.

A salmon és a haddock két halfajta, a lazac és a tőkehal. Ez igazi fejedelmi csemege volt egy kis citromcikkely ráfacsarása után, de a szálloda elég gyakran kifogyott belőle, mert mindennap ezt ettem volna szívem szerint. A mennyiség is váltakozó volt a chef hangulatától függően, mert néha adtak néha négyet, máskor csak egyet.

A gammon pedig nem más, mint füstölt sonka, ami fenséges, csak egy csöppet nehéz étel reggelire.

A sausage kis apró kolbászkát jelölt. Néha eltűnődtem rajta, hogy mi is lehet benne, de ízre határozottan jó volt.

A mix pedig egy kicsi vegyes tál volt, amikor mindenből adtak valamennyit.

A pirítósokat sem kell szerintem sokat magyarázni, de a fő különbség, hogy a barna az nem a kenyeret, hanem a megégetési faktort jelenti. Néha úgy kellett a kormot a késemmel lekapirgálni, aztán meg a kiporciózott kis vajdarabkákkal valahogy könnyen csúszóvá varázsolni.

Italnak én többnyire maradtam a hideg tejemnél, mert hoztak ugyan nekem teát, de túl sok örömöm abban sem volt. Meg lehetett ugyan választani, hogy milyen filtert tegyenek bele, de úgy tűnik, hogy az angolok imádják a majdnem forrásban lévő vizet iszogatni. A pincér kihozta ugyan a kb. 3-4 dl vízbe tett filteremet, amit gyorsan ki is kellett szedni belőle, amint letette az asztalra és elfordult, mert pár másodperc késlekedés után a csersavak miatt ihatatlanul kesernyéssé vált, amihez volt párszor szerencsém. Felszolgálás előtt ugyanis egy ideig már a vízbe volt téve a filter, tehát ezért kellett ennyire iparkodnom. Hiába bontogattam fel a kis zacskókban lévő barna és fehér cukrokat, semmi sem használt már olyankor, ha elkéstem. A teához felszolgáltak egy kis csupor tejet is, amit elvileg bele kellett volna önteni, de két kísérlet után ezt is feladtam, mert valami borzasztó visszataszító állagú lötyi lett a végeredmény. Mintha egy kakaószínű italt innánk, aminek már se tej, se tea, se tiszta víz íze nincsen. Úgyhogy a langyos tejet egy kis hűlés után inkább a maradék pirítóssal megittam a legtöbb esetben.

Olvass tovább!

2010. április 16., péntek

Hungry Hungarians

A második munkanapon már az üzletbe is kiengedtek. Nagyon furcsa volt betoppanni egy új környezetbe, mert hirtelen rám zúdult rengeteg név és szabály. A legfontosabb szereplő az oktatóm, a lengyel Malgorzata, akit itt mindenki csak Margaret néven emlegetett, mert képtelenek voltak megtanulni és normálisan kiejteni a nevét még az elmúlt négy év után sem. Róla csak jókat tudok mesélni, de mivel még éppen csak a történet elején tartok, így rá és a szerepére majd még visszatérek.

Ami engem illett, a nevemet ejtették "Ékos", "Ékosz", "Akosz", "Akos" neveken, de aztán csak sikerült kilyukadni az "Ákoshoz". Én univerzális vagyok ezen a téren, mert akár a "gyere ide" szókapcsolatra is hallgatok. Szerencsére ők nem kezdtek el "Tamáskámnak" hívni, min tudjuk ki...

Az igazi értetlenség Magyarországhoz kapcsolódott. Nem igazán tudták hova tenni, de nem csak a munkatársak, hanem az átlag angolok is, amikor néha bátorkodtam beszédbe elegyedni velük. Néhány érdekes kérdés, amit feltettek:
- Magyarország az Európai Unió része?
- Magyarország mediterrán ország?
- Határos Törökországgal?
- Kaukázusban van?
- Anyám háza a tengerparton áll?

Ez utóbbit el is meséltem pár barátomnak viccesen, hogy már-már rálátok a Fekete-tengerre, hallom a sirályokat és a tenger hullámzását, érzem a sós levegőt, csak az a fránya Kárpátok kitakarja a látóteremet... A lényeg, hogy óriási sötétség van a fejekben, mert egy kalap alá vagyunk véve, így cseh, lengyel, szlovák, magyar vagy román nekik egy kutya. Néha azt éreztem, hogy a La Manche csatornánál megáll a civilizáció és talán még a múltjuk miatt ismerik a franciákat, németeket és esetleg az oroszokat, de mi a térképen sem vagyunk rajta. Az egyik vásárlóm és a boltban is az egyik eladó a "hungry" szóra asszociált, amikor az országunk nevét hallotta, de erre most mit mondjak? Szegény törökök a pulykával nem jártak jobban (ld. turkey vs. Turkey).

Aztán az első napokban annyira nem is volt lehetőség kibontakozni, mert ebben a hierarchikus rendszerben mindenki a saját feladatával volt elfoglalva. Engem beraktak a "Healthcare" részbe, ahol azokat a gyógyszereket kell az asszisztensektől kérni, amelyek "pharmacy only" - P jelzésűek. Ez egy közbenső kategória a vény nélküli ("over the counter" - OTC) és a vényhez kötött gyógyszerek ("prescription only medicine" - POM) között. Így tehát itt próbáltam helyt állni a kasszánál és mivel nagyon nagy forgalmú patikába kerültem, így ez elég nehéz volt.

Kezdetben még az érméket sem ismertem, mivel itt a papírpénzek mellett van 2 és 1 fontos, majd 50, 20, 10, 5, 2 és 1 pennys érme. Ám hogy ne legyen egyszerű az élet, az egy fontosoknak a királyságtól függően változik a hátoldala, így az euróhoz hasonlóan legalább 4-5 fajtát láttam már. S mivel korábban csak az angliai nyaraláskor volta a kezemben font, ez azért kevés volt, hogy memorizáljam őket. Aztán szerencsére a kasszában is sorrendben vannak, de ami igazán leegyszerűsítette a dolgot, hogy eltér a színük. Ez pont a hozzám hasonló birkáknak találták ki, mert az egy és két fontos aranyszínű. A két fontos még hasonló is a mi 100 forintos érménkhez, mert a pereme arany, de belül meg bronz. Aztán az 50, 20, 10 és 5 fontos érmék ezüst színűek, míg a semmire nem alkalmas 1 és 2 pennysek pedig bronz színűek. Ha eddig bírtatok követni, akkor azt is megemlíteném, hogy méretben is vannak ingadozások, mert felváltva jön egy kicsi, egy nagy. Tehát a 2 penny nagyobb az 1 pennysnél, de az öt pennys méretben a mi egykori egy forintosunkhoz hasonló. A 20 pennyseknél még az a kis trükk is előfordul, hogy nem kör alakúak, hanem nyolcszögletűek. Én csak hálát adhatok az égnek, hogy a korábbi váltópénzektől már megváltak, mert éppen elég ezt követni. A wikipediára itt rákattintva lehet látni, hogy a két fontosak a címért teszik ki. Nos, ez eddig nem tűnt fel, mert ki fogja így tenni az asztalra és kirakót játszani velük? Az egy fontosok hátoldalát pedig itt lehet megcsodálni. Most legalább én is tanultam valami újat és nem túloztam, amikor legalább öt fajtát emlegettem, mert 17 (!) van belőlük, attól függően, hogy éppen hol verték őket (Wales, Scotland vagy North-Ireland). A lényeg úgyis a méret és a szín, tehát aki ezt begyakorolja, utána már nem annyira bonyolult....

Csak megjegyezném itt, hogy pár nappal később a Morrison nevű hipermarket bejáratánál egy olyan gépet is láttam, hogy a sok aprót bele lehet dobni, aztán a beépített lyukak eleve szelektálják az érméket, majd beváltják nagyobb címletre. Egyszer ki kellene próbálni, mert a sok kis apróság eléggé húzni szokta a pénztárcámat és a boltban ki szoktam tenni az asztalra, hogy váltsák be.

Visszatérve a patikára. A munkaidő reggel fél kilenctől este fél hatig tartott, de közben volt egy órás ebédszünet is, illetve az angoloknál szokás cigiszünet / teaszünet adása is, így minden második órában elmennek 15 perces pihenőkre, mert nem szabad a szegény dolgozókat ám leterhelni. Ezeket be is tartatják a dolgozókkal és engem is többször noszogattak, hogy menjek fel és igyak egy kis vizet. Akkor volt alkalmam csevegni pár szót a munkatársakkal, mert lent szigorúan csak a vásárlóké az elsőbbség és nem lehet magánbeszélgetést folytatni. Ugyanezért nem lehet mobil sem senkinél és egyébként is féltek attól, hogy majd valaki a saját zsebére elkezdi feltöltögetni a mobilját a kasszánál.

Ami a kasszákat illeti, itt minden érintőképernyős. Kaptam még tegnap egy hatjegyű számsort, ami minden egyes vásárló előtt be kell ütni. Ezzel elég nehezen tudtam megbarátkozni, mert felesleges bónuszkörnek gondoltam, de így azonosítják be, hogy ki szolgálta ki az illetőt és a kamerán keresztül is figyeltek mindenkit, hogy kezd el a saját szakállára dolgozni. Kicsit nehezen boldogultam a kasszával, mert annyi funkciója volt és a betegek is letámadtak ilyen-olyan ügyes-bajos dolgokkal (pl. áru kicserélés, hűségkártyák, ajándékkártyák), hogy szinte mindig segítséget kellett kérnem. Aztán néha a kassza se nyílt ki, néha én felejtettem el visszaadni, de ilyenkor meg már röviden jegyzőkönyvezni kellett egy blokkpapírra, hogy miért is nyúltam bele a kasszába eladás nélkül újból. Nehéz volt ezt a sok szabályzatot betartani, de aztán csak egyre könnyebben ment. Ezt nem is egy nap alatt értettem, hanem jó 2-3 hét kellett hozzá, amíg a legfontosabb funkciók bevésődtek és rutinszerűvé vált.

A hátam mögött lévő gyógyszerrengetegben is helyismeret hiányában problémás volt kiigazodni, de aztán megmutatták, hogy mi szerint vannak csoportosítva a dolgok. A betegekkel való kötelezően felteendő kérdésekről majd később értekezek, mert így is csak a magyar helyzetről akartam írni ma, erre már a pénzeken át a kasszánál tartunk.

Olvass tovább!

2010. április 15., csütörtök

Az első munkanap

Az első munkanapomon a reggelit kihagytam, mert annyira fel voltam pörögve.S arról sem tudtam, hogy a Boots ezt is fizeti, így örültem, ha elsántikáltam a sétálóutca végén, a szállótól kb. 300 méterre lévő hotelbe.

Tegnap már ledöbbentem, ahogy futólag vetettem a patikára egy pillantást Clive oldalán, de most kivilágítva látni ezt a csarnokot megint más élmény volt. Angliában a legtöbb Boots patika nyitott polcos, tehát ez azt jelenti, hogy a vény nélküli gyógyszerek (mostantól OTC - Over The Counter) szépen ki vannak téve a polcokra és a kedves beteg kedvére mazsolázhat. Ebben az üzletben azonban nem csak patika volt, hanem fényképes rész, babaápolás és sok-sok szépségápolás. A dimenziókról talán annyit, hogy a csarnok méretű "patika" kb. 80-100 méter simán volt és keresztbe is úgy lehetett 25-30 méter. Csak a polcsorokból volt tizenöt-húsz, tehát ilyen méretű üzletben még nem is dolgoztam.

A mai napon igazából tíz percnél többet nem is töltöttem lent, mert felmentünk, ahol kaptam a férfi öltöző egyik szekrényéhez kulcsot, majd az egyik menedzser a velem szembe jövőknek bemutatott és látszólag mindenki örült az egzotikus idegennek. Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki a Barátok közt sorozatba került, mert gyakorlatilag nem volt két egyforma keresztnevű illető. De komolyan, ez nem vicc! Elmesélték, hogy kb. 65-70 ember dolgozik ott, de abból elég sok a részmunkaidős. Úgyhogy szerencsére csak 10-15 embert zúdítottak rám hirtelen, de aztán betessékeltek egy nagyobb emeleti konzultációs szobába, ahol egy rakás formanyomtatványt kellett kitöltenem. Még egy rövid telefonos interjúban is részt kellett vennem, mert a JobCentrePlusnál (angol munkaügyi központ) időpontot kértek nekem, hogy minél hamarabb behívjanak a National Insurence number ("Nemzeti Biztosítási Szám) megszerzéséhez szükséges interjúra. Másoknak erre hónapokat kellett várni az ügyintézésnél, de ekkor még nem tudtam, hogy milyen mázlim van ezen a téren, hogy a munkáltatóm felpörgette ezt a kötelezően megszerzendő okmányhoz vezető utat.

Aztán kaptam ideiglenes belépési kódot a MyStore.nethez. Ez egy belső használatra szánt internet alapú rendszer, ahol körlevelekről, akciókról, beosztásokról lehet információkat gyűjteni, de talán a legérdekesebb és legfontosabbak az "e-learning" címen futó modulok. Ezekből kellett párat megcsinálnom, amíg a komputert nem sikerült lefagyasztanom, aztán Debbie, a gondjaimra bízott hölgy újból és újból segített belépni, mert a papírcetlire felírt jelszavam és kódom is megmakacsolta magát az egyre jobban elfagyó hálózatba csatlakozásomnál. Az e-learningek nem voltak vészesek, mert néha elég triviális dolgokat is a felhasználó szájába rágtak ábrákakl megfejelve és pár egyszerű feleletválasztó kérdéssel vissza is kérdeztek a lényegre. Ilyen volt pl. a tűzvédelem részeként a tűzoltókészülékek típusairól; a különböző létrák kezelésről; a balesetvédelemről; a vallási, szexuális vagy etnikai diszkrimináció elkerüléséről és a a "legendás vásárlói ellátásról" (Legendary Customer Care) szóló modul. Házi feladatnak pedig megkaptuk, hogy a szabadidőnkben csináljunk minél többet, mert a kötelezőkön túl rengeteg szabadon választható is fent van a rendszerben.

A patikában nem lehet papucsot hordani, mert félnek, hogy a dolgozók balesetet szenvedve pert indítanak, így egész nap fekete cipőt kell hordani. Egyelőre elnézték, hogy egy barna bőrcipővel állítottam be, de legalább az öltözékem többnyire megfelelt nekik. A női asszisztensek és egyéb eladók a kötelező fekete-fehér Boots egyenruhát hordják. A srácoknak részlegtől függően változik az ing, de csak a patikában lévő srácnak kellett nyakkendőt hordania. A gyógyszerészek szerencsésebbek ilyen téren, mert a nőknek kosztümöt kell hordani, ami a legtöbb esetben fekete, szürke vagy barna, míg a férfiaknak az öltöny a kötelező viselet. Erről legalább időben értesültem, így bőven hoztam inget és nyakkendőket. Arról már viszont nem tudtam, hogy elvileg a fekete nadrág az elvárt öltözék, ami nekem nagyon gyászos benyomást keltett volna, de a többnyire sötét színű vászonnadrágokat elfogadták.

Az ebédidőmben elmentem a közeli boltokat felfedezni, ahol felfedeztem egy egyfontos boltot, ahol máris bezsákoltam első szerzeményemet egy tálcát, majd az egyik közeli hipermarketban, a Sainsburyben vettem egy négy személyes evőeszközkészletet is a vacsorához. Mivel nem voltam tisztában, hogy ehetnék is a hotelben, ezért a szobában ettem hideg élelmet.

Az éjszaka megint nem telt valami fényesen, mert fájt mindkét nagylábujjam, de aztán csak rájöttem az okára. A ráejtett bőrönd miatt csinos kis vérömleny keletkezett a köröm alatt és ezt a feszítő érzés fájt ennyire egész nap a cipőben dolgozva. Még bosszankodtam is, hogy csodálatosan elintéztem magam az első napokra.

Olvass tovább!

2010. április 14., szerda

Első Boots továbbképzés

Reggelinél szépen kiöltöztem megint ingbe és nyakkendőbe, hogy megadjam a módját az első hivatalos angol továbbképzésemnek.Az étkezőben új játékossal bővültünk, ő Vioria vagy becenevén Vivi. Ő egy román gyógyszerész hölgy, aki nagyon-nagyon kedves volt velem végig a nap folyamán. A családjával ő már három éve él kint, de még csak most kezdett el velünk együtt aktívan dolgozni, mert eddig a nyelvet próbálta tanulni. Szegénykének most sem ment valami fényesen az angol, de mivel magam sem vagyok a nyelv legjobb használója, így mélyebben nem minősíteném.

Taxi vitt ki minket a város határában lévő ipari parkba, amely a Boots központja. Tegnap a vonatból láttuk már ennek a komplexumnak egy részét, mivel elég árulkodó volt az udvaron álló rengeteg Boots logós kamion. Maga a park tényleg hatalmas, mintha egymás mellé tettek volna kb. 5-10 darab Metró nagyságú lapos épületet. A sofőrünkkel elég jól elbeszélgettünk az út alatt és imádnivaló volt a helyi akcentusa. Én Vivivel utaztam, míg a többiek a másik taxival jöttek a reggeli csúcsforgalom ellenére.

A továbbképzésen az eddigi öt fős kis csapatunk is tovább nőtt, mivel a bemutatkozás után megtudtuk, hogy van itt meg egy litván, egy német, egy spanyol, egy olasz és egy francia gyógyszerész is. Maga a továbbképzés inkább informális beszélgetés volt általánosságokról, illetve mindenki mesélt valamit magáról. Kaptunk egy OTC gyógyszerekről szóló felettébb hasznosnak tűnő könyvet, illetve egy csomó Bootsba való beilleszkedésünket megkönnyítő segédanyagot, illetve szabálykönyvet. Az idő gyorsan telt, így egy kis szendvics magunkhoz vétele után kivittek minket egy kis busszal az állomásra. A francia srác nagyon idegesítő volt a nap folyamán és végig hülyeséget és pajzán dolgokat beszélt, illetve meg németül is beszólt a német lánynak, Helenának. Kicsit olyan volt, mintha ivott vagy drogozott volna, de aztán csak szimplán kanos volt és szerinte jópofa volt malac dolgokat mondogatni. Vivivel számcsere után érzékeny búcsút vettünk egymástól, majd immáron én már csak Helenával és Emanuellel, a román sráccal folytattam tovább a vonatozást, mivel mindketten Norfolkban, illetve Suffolkban kezdtek el dolgozni, tehát nem is lesznek térben messze tőlem.

A vonatút elég eseménytelen volt, mivel sok-sok szántóföld mellett haladtunk el. Bennem a felfedezés örömébe egy kis nyugtalanság is vegyült, mert nem tudtam, hogy mire számítsak King's Lynn felé tartva. Emanuelnek át kellett szállnia Petersboroughban, míg nekem Elyben kellett leszállnom. A vonatról láttam a már útikönyvekből ismert hatalmas katedrálist. Még fogadkoztam is, hogy ide mindenképpen visszatérek majd. A King's Lynn-i járatra várni kellett kb. 40 percet, így az egyszerű, múlt század elejét idéző takaros állomáson zenét hallgattam, majd perce pontosan meg is jött a vonatom. Angliáról tudni kell, hogy a különböző vonalakat más-más vasúttársaságok irányítják, így azok külsőre is eltérnek design és persze belső kialakítás terén is. Itt ugyan még a "mezei" vonatok is százszor különbek, mint a Szabolcsban futó IC-k. Egyik budapesti nyaralásomkor a Budapest-Váv, illetve Budapest-Esztergom vonalon futó modern kocsik emlékeztettek leginkább az angol vasutakra.

folyt. köv.

Kicsit megkésve, így négy hónap elteltével mesélek a megérkezésem körülményeiről. Haladtunk szépen Elyből King's Lynn felé és jobbra semmi, balra semmi, mintha megint az Alföldre kerültem volna. Itt-ott ugyan voltak csatornák és a kisebb településeken láttam Hollandiát idéző kis kikötőket, de igazából a nagy semmi fogadott King's Lynn felé ment. El tudjátok képzelni, hogy mennyire dobogott a szívem, hogy hová is kerültem. Még szórakoztam is azon, hogy az MP3-ak közül a Madonna főszereplésével készült Evita musical Buenos Aires betétdalát hallgattam:




What's new Buenos Aires?
I'm new, I wanna say I'm just a little stuck on you
You'll be on me too

I get out here, Buenos Aires
Stand back, you oughta know whatcha gonna get in me
Just a little touch of star quality

Fill me up with your heat, with your noise
With your dirt, overdo me
Let me dance to your beat, make it loud
Let it hurt, run it through me.
Don't hold back, you are certain to impress
Tell the driver this is where I'm staying

Hello, Buenos Aires
Get this, just look at me dressed up, somewhere to go
We'll put on a show

Take me in at your flood, give me speed
Give me lights, set me humming
Shoot me up with your blood, wine me up
With your nights, watch me coming
All I want is a whole lot of excess
Tell the singer this is where I'm playing

Stand back, Buenos Aires
Because you oughta know whatcha gonna get in me
Just a little touch of star quality

And if ever I go too far
It's because of the things you are
Beautiful town, I love you
And if I need a moment's rest
Give your lover the very best
Real eiderdown and silence.

You're a tramp, you're a treat
You will shine to the death, you are shoddy
But you're flesh, you are meat
You shall have every breath in my body
Put me down for a lifetime of success
Give me credit, I'll find ways of paying

Rio de la Plata
Florida, Corrientes, Nueve de Julio
All I want to know

Stand back, Buenos Aires
Because you oughta know whatcha gonna get in me
Just a little touch of
Just a little touch of
Just a little touch of star quality


Mindenki cserélje ki szépen a Buenos Airest az új lakhelyemre és így már a szöveg is érthetővé válik. Azért a sztár lét még nagyon-nagyon messze van, de az akadályok és pofára esések már elkezdtek edzeni, mint Evitát, így talán egyszer ez is eljön majd. Akkor azért még nem sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz az új életforma felvétele.

A vonat befutott és szépen kikászálódtam a sok bőrönddel, erre sehol senki, akinek értem kellett volna jönnie. Aztán az eloszló tömeg után a peron legvégén ott várt egy öltönyös úriember egy "Boots - Novaki" táblával, ha jól emlékszem. Rövid bemutatkozás után kiderült, hogy ő Clive, a helyi store manager, azaz üzletvezető. Nem hitte, hogy ennyi cókmókkal jövök, ezért nem hozta a kocsiját, nem is hívott taxit, hanem szépen elsétáltunk a négy-öt utcányira lévő hotelbe. Szerencsére segített a csomagjaimat vinni, de még így is csak loholtam mellette, mert eléggé sietősre vette a lépteit. A sétálóutcákban rengeteg üzletet láttam, de nem is volt erre igazán idő, hogy most különösebben nézelődjek, de a Vancouver Center már ismerős volt a neten megnézett fotók alapján. Néhány műholdképre is rápillantottam még otthon, mint egy ínyenc, aki előkóstolókat vesz, de az úti élményt nem szoktam azzal rontani, hogy előre lelövöm a poént magam előtt azzal, hogy mindent megnézek. Így csak rácsodálkoztam a kisvárosra, majd a patikából akkor mentek haza az utolsó emberek, akiknek röviden bemutatott, majd a szállodába gördültünk tovább. A díszkövön a bőröndök kerekei szép zajt csaptak, de fél hat után a belváros már elcsendesedett. A hotelban Clive bejelentett, majd segített a holmimat felvinni a szobába és elbúcsúzott a holnapi viszontlátásig.

Egy kicsit pihentem, majd még a napsütést látva kimentem a folyóhoz és a városról kattintottam pár képet. A könyvtárig eljutottam, majd addigra már szépen be is sötétedett, ezért visszatértem az Elizabeth Duke's Head Hotelba, amely angliai kalandozásom során egy hónapig az otthonom volt.

Olvass tovább!

2010. április 13., kedd

Utazás Nottinghambe

A mai nap azzal kezdődött, hogy a vonatunk kb. 11:00-kor indult Nottinghambe és addig kitaláltam, hogy megnézem Birminghamet napfényben is.

Az időkeret elég szűkre volt szabva, mert reggelit értelemszerűen nem kaptunk, így csak a tegnapi két szintes belvárosi Tescoban vett kaját ettem meg, illetve egy kis vizet félre tettem a vonatozáshoz.

A többieknek nem volt kedve csatlakozni az újabb városnézéshez a tegnapiak után, mert inkább a bankkal foglalkoztak és pakolgattak, de én eleve alig vettem ki cuccot a bőröndjeimből. A térképen sikerült beazonosítani azt a helyet, ahol elvileg a lagúnák lehetnek és egy rövid séta után meg is találtam. Ez inkább emlékeztetett Amszterdamra, mint Velencére, de biztos nagyon kellemes lehet ilyen éttermekként is üzemelő mini hajókon eszegetni. Tettem egy nagyobb kört és láttam azt az épületet is, amely a mintázata alapján valamilyen kórháznak tűnt. Aztán kitaláltam, hogy ameddig az időm engedi körbejárom a tegnap már megismert helyszíneket. Egyedül a katedrális volt újdonság, de a korábban angol XXL-s kategóriától ez éppen csak egy kis M-s méretű templomocska volt. Megint elmentem a Bullringhez és a csillogó napfényben kattintottam pár fotót. Még olyan helyre is elmentem, hogy a teraszról fotózva csak az épület látszódjon, mintha valamilyen űrbéli bolygón járnánk. Annyira belemerültem a fotózásba, hogy végül az idő elszaladt és a visszatérésre szánt 15-20 perces időintervallum kevésnek bizonyult, így szégyenszemre még itt-ott erőltetett séta mellett futnom is kellett. S bár tudtam, hogy merre kell menni, Birminghamről tudni kell, hogy a fél város ki van fúrva nagyobb sugárutaknak, illetve maga a vasút is a házak alatt fut. Így tehát értékes időt veszítettem és még a cipő is szépen feltörte a lábamat. Ismerhettek már annyira, hogy ez az én formám, hogyha valami túl simán menne, akkor okozok magamnak egy galibát. A dombra felmenetel után berohantam a csomagokért és már mindenki más lent volt az épület másik oldalán a taxinál. A cipekedés közben ráejtettem bőröndöt a lábfejemre, de ennek akkor még nem fogtam fel a jelentőségét. Nem örültek túlságosan, hogy várniuk kellett rám, mert mint kiderült a vonatjegyet is rosszul vették meg és tegnapra szólt. Ezt mintha még láttam is volna tegnap, de nem akartam okoskodni a megbeszélésen. Szerencsére a taxis hamar elvitt a pályaudvarra, ahol megvettük a jegyeket, majd simán elértük a peronunkat. A vonatok itt perce pontosan közlekednek, így a digitális kijelzőn a vonat közeledtét követve nem maradtunk le semmiről sem.

Birminghamet magunk mögött hagyva alig másfél óra alatt átértünk Nottinghambe. Ott a társaim kitalálták, hogy pénzt spórolunk meg, ha gyalog elmegyünk a szállodába, amely állítólag a közelben volt. Én már alig bírtam sétálni és csak lassan húzgáltam magam után a négy bőröndömet egymáson is egyensúlyozva. Elsőre rossz irányba mentek a helyi térkép ellenére, majd szóltam nekik, hogy nem is arra kellene mennünk. Egy dombtetőn felcaplatva elértük egy útbaigazítás után a Holiday Inn hotelt. A sarkamat meg jobban feltörte a bőrcipő ettől az értelmetlen cipekedéstől, mert most már tudom, hogy inkább taxit kellett volna fogadni.

A szálloda elég elit helynek számított, de meg volt az a rossz tulajdonsága, hogy hiába kapcsoltam ki a légkondit, ettől még a kerengető rendszer ment tovább, amitől egy diszkrét "jégverem" lett továbbra is a szobám. A nagy huzavona után egy jó órát álltam a meleg víz alatt és egy kis szusszanásnyi pihenés után megint elmentünk felfedezni az újabb angol várost.

Én bevallom, szinte járni nem tudtam, mert annyira sebes lett a lábam. Ez pedig sokat rontott az élményen, ráadásul délutánra mégis szeles és borús lett az idő, még ha az eső nem is esett.

Magában a városban annyira nem volt mit nézni. A főtere szép a katedrális méretű kupolás városháza, illetve még a vonat ablakából láttam egy dombon álló kastélyt is, de ezeket és néhány díszesebb épületet leszámítva nem igazán volt semmi említésre méltó. Mivel havonta kell majd ide továbbképzésre járnom (ekkor még ezt hittem), még lesz alkalmam felfedezni, de valahogy most nem voltam felfedező hangulatban a reggeli után. Baromira szégyelltem magam, hogy elkéstem Nottinghamben és mintha a többiek is nehezteltek volna rám.

Bementünk egy villamost követő séta után a Victoria Shopping Centerbe, ahol megnéztünk szakmai ártalom gyanánt az egyik legnagyobb Boots patikát, amit valaha láttam. Két szintes volt és még bent is voltak belső mozgó lépcsők. Árultak itt már mindent, tehát kicsit úgy éreztem, mintha pláza lenne a plázában. Az egyik eladónőtől kértem sebtapaszt a nyitott polcos OTC részlegen, mert a táblák ellenére nem sikerült rábukkanni a sebtapaszokra. Kicsit sajnálkoztam amiatt is, hogy nem jutott eszembe a vízhólyag angol neve, pedig Harryék meg tanították is Budapesten, de aztán a nő felemlegette a "blister" szót, így már legalább ez bevésődött. Kicsit eltűnődtem azon, hogy mégis mi fog ebből az egész munkavállalásból kisülni, ha még egy ilyen alapszó sem jut eszembe, de aztán vásárlásban éltük ki magunkat. Felfedeztünk egy egyfontos boltot, ahol vettem egy kis elemózsiát. Vettem a többiekkel együtt konnektorba illeszthető konvertálót is. Nekem volt saját még a tavalyi Calais-Dover kompról, de az itteni elvileg csak villanyborotvához volt jó. Az eladó srác magyarázta, hogy jó lesz ez sima feszültségű konnektorhoz is, de később derült ki, hogy mégsem. Ki érti ezt? A fürdőszobában lévő konnektoroknak ugyanis két bemeneti nyílása van, míg minden másnak három, tehát lehet az eladó srác értette félre, hogy mit is akartak Emanuelék.

A vásárlás után visszatértünk a szállodába, ahol gyakorlatilag én visszavonultam és próbáltam sajgó sarkaimat pihentetni. A vacsora már legalább egy kis kárpótlást nyújtott, mert a Boots fizette az étkezésünket. Egy kicsit még beszélgettünk, de aztán csak elfáradtunk. Este annyira nem bírtam tovább a hideget és a bejárati ajtó feletti ventilátor zúgását, hogy lementem a portára panaszkodni. Mondanom sem kellene, de senki nem jött fel az ígéret ellenére és én hiába próbáltam végleg lekapcsolni, ettől még alaphelyzetben is hangosan keverte a levegőt. Úgyhogy így a második éjszakám is rosszul telt Angliában, de igyekeztem nem rossz ómenként felfogni.

Olvass tovább!

2010. április 12., hétfő

Hátralévő életem első napja

Pár nap kényszerű hallgatás után itt vagyok, kedves rajongóim. Sajnos most csak így ékezet és úgy tűnik aposztróf nélkül (szerk. - éppen most korrigálom 2010. 09. 01.), illetve bűbájos y és z betűcserékkel megspékelve tudlak benneteket szórakoztatni életem legújabb fejleményeivel, mivel jelenleg a King's Lynn-i könyvtár legújabb és alighanem egyetlen magyar tagjaként próbálok pár publikus gondolatot elétek tárni a szűkre szabott 1 órás időkeret alatt, mintha visszarepültem volna megint az egyetemi évekbe, amikor a Netscapes gépekre vártunk két előadás között. Szóval úgy alakult, hogy az utolsó napok a búcsú jegyeben teltek. Szombaton egy kis sütizés keretében találkoztam pár barátommal (az érintettek tudják a "szigorú" óránkénti váltásban történő időbeosztást), míg másnap mar a lázas mobil winchesterre való mentegetéssel és pakolással telt a nap. Csináltam pár (kb. 100-150 db) fotót a szobámról és a kutyámról, aztán végül még anyám is engedett pár kattintást. Mit ne mondjak nem volt valami lélekemelő elbúcsúzni a korábbi életemtől és pár bőröndbe bepakolni.

Drága anyám lázasan vasalt, mivel ha ismeritek a termetes Godzilla alkatomat, akkor sejthetitek, hogy nem könnyű rám ruhát találni. S mivel kint elvárás lesz az elmondások alapján minden nap a nyakkendő és ing viselése, így jobbnak láttam, ha minél több dolgot bepakolok. Ellátogattam ugyan a British Airways honlapjára, ahol nagyon korrekten leírtak, hogy mik a csomagok dimenziói. Ez még csak véletlenül sem keverendő össze az X-dimenzióval. Elvileg van egy laptoptáska, egy utastérbe is felvihető csomag, illetve egy raktérbe leadott. Végül nem a hármas Matroska-babákra emlékeztető szettel mentem, hanem édesanyám vadi új oldalzsebekkel is megfejelt már-már hajóbőrönd méretű bőröndjébe pakolgattam. Így is átrendeztünk mindent vagy ötször, de a megengedett 23 kg helyett végül 25.5 kg-nál állt a mérleg, amikor nagy keservesen sikerült végre megmérni, mert valahol mindig lelógott. Aztán forgattam, mint egy Rubik kockát és csak találtunk egy olyan pozíciót, ahol mérhetővé vált. A kutyám, Laura (művésznevén "Foltos") méricskélése ment még ilyen nehezen, amikor citerázó lábai közül egyet mindig sikerült letennie. :)

A lényeg, hogy belefáradtam az egészbe, aztán úgy voltam vele, hogy inkább kifizetem a büntetést, de nem fogok már semmit sem kipakolni. A háztól való búcsú roppant lehangoló volt, de Debrecenbe érve gyorsabban teltek az események. Mindig is utáltam búcsúzkodni, így most se volt jó érzés az unokaöcsikémet úgy lefektetni, hogy csak hetek múlva láthatom élőben megint. A többiek nyugovóra tértek, de én még mindig a másolással voltam elfoglalva, amibe talán nem mennék most bele mélyebben. Éjjel 01:30-kor még fent voltam, míg 03:00-kor meg már kelni kellett, mert ugyan a gép csak 08:25-kor indult, de 2 órával korábban kellett csekkolni. Vagy check-in, ha igy jobban tetszik nektek.

A reptérre elég hamar elértünk hármasban, mert a bátyám vezetett, akivel végig dumáltuk az utat, míg anyukám csak hátul szunyókált. A reptéren ért az a meglepetés, hogy a laptoptáskának álcázott legkisebb bőröndömet nem fogadták el, így ki kellett fizetni meg egy bőrönd díjat (35 font). Erre én magam is gondoltam, mert ilyen erővel a 13 kg helyett +10 kg holmit hozhattam volna.

Leadtuk a két bőröndömet tehát, majd egy rövid búcsú után bementem a kapun. Nem, ez nem a csillagkapu. Rutinos voltam Kairó után, mivel megint a Ferihegy 2B-rol ment a gép. Azért mondanom sem kellene, hogy nem ment ez olyan simán, mivel szigorúbb volt az ellenőrzés. Le kellett venni az övemet, az öltöny felsőmet, a kabátomat, az órámat és persze a szemüvegemet. A fémdetektoron áthaladva még mindig csipogtam, erre az őr félre állított, majd fehér kesztyűben diszkréten, de alaposan végig motozott... Ehhem. Már vártam, hogy mikor jönnek az intim részek vazelinnel, amit nem kívánnék semelyik ellenségemnek sem, de aztán elővett egy kézi fémdetektort és az csipogni kezdett a cipőmnél. Levettem, majd azt külön átküldték megint, de valószínűleg csak a gyártáskor valamilyen kis fémszál maradt benne. Úgyhogy már rég nem éreztem magam ilyen csupasznak, mert ilyen ellenőrzés még a négy egyiptomi repülés alatt sem volt. Így is szándékosan minden mobiltöltőt, elemtöltőt, USB kábelt ás mobil adatkábelt a nagy kofferbe tettem, nehogy baj legyen belőle.

Maga a gep elég termetes jószág volt, mert ilyen 2*3 üléses géppel legutoljára Kairóból vittek Asszuánba. Itt teljesen tele volt a járat és egyszerre ment 4 gép (!) Londonba. Maga az út egy darabig eseménytelenül telt, amit a mellettem ülő 75 és a halál között lévő bácsi felváltva használt angol és magyar nyelve szakított csak meg...

Sajna lejárt az időm, így mára ennyit. :)

* * *

folyt. köv.

Senki ne lepődjön meg, hogy napokig nem volt bejegyzés, mert ezt most április 17.-én írom, csak visszadátumoztam az időrendi sorrend követése miatt...

Szóval ott tartottam, hogy a bácsi emigrált 1965-ben és Houstonban él az USA-ban, aztán szemérmetlenül flörtölt a stewardessekkel. Én elfelejtettem bevenni a Daedalont és mivel éjjel alig aludtam, reggel pedig már nem bírtam enni, így egyre jobban korgott a gyomrom és fajt a fejem. Szerencsére felszállás után pár perccel kaptunk egy klasszikus angol szendvicset, amit imádnak itt a helyiek is. Háromszög alakúra vágott kenyér sajtkrémmel. Nem volt rossz, de ha nem kapok hozza egy kis itókat, akkor megfulladok... Az utazási betegség is felütötte rút fejét, mivel London fölött 3-4 bónuszkört kellett tenni, mire a Heathrow reptér fogadott minket. Ekkor ereztem azt, hogy elkezd kavarogni a gyomrom és hamarosan a róka koma is megérkezett volna, ha végre nem kezdünk el ereszkedni. Én ültem a középső ülésen és a kisebb bőröndben ("laptoptáskában") lévő válltáskámban lévő gyógyszerért nem akartam felállni, de a macho hősködés majdnem rosszul végződött. Pedig tanulhattam volna a korábbiakból, mert ezt az egyszemélyes műsort már Egyiptomban is eljátszottam, csak ott az ablakból hátrafelé fotózás pláne összezavart...

* * *

folyt. kov. 2.

A híres Heathrow reptéren lassan, de szépen landoltunk és pár perc után majdnem utolsóként kikászálódtam a gépből, majd elég egyirányúan tereltek minket egy útlevél-ellenőrzés felé, amit bescanneltek, majd egy hatalmas csarnokba kötöttünk ki, ahova a csomagjaink érkeztek. Ilyet még nem is nagyon láttam, mert egy nagy digitális táblára a különböző járatok csomagjainak érkezése volt feltüntetve, hogy melyik körkörös forgóra érkeznek. Ágcsi biztos tudná ennek a pontos nevet, de a vágány sem illik rá, így maradjunk tehát annyiban Kazincy szellemét (és a méltán hírhedt Pécsi Blankát) követve a "bőröndérkeztető forgó bigyó" lett a rövid keresztségben a neve. A csomagjaim szépen rendre meg is érkeztek elég hamar, majd egy tolható kiskocsira szépen rátettem őket, miután kivettem a kézi táskámat is.

Kiérve ebből a csarnokból, amelybe más repterek termináljai simán beférnének, egy csomó táblás emberkébe botlottam. Ahogy körbementem vagy ötször, csak nem sikerült az A-Teames táblával felékesített illetőt megpillantani. Aztán gyorsan telefonáltam Budapestre az egyik ügyintéző leányzónak, hogy szóljon az angoloknak, hogy ők meg szóljanak a sofőrnek, hogy megjöttem és hiányolom a vörös szőnyeget. Persze-persze. Aztán a helyzet megoldódott magától, mert a semmiből anyagiasult angliai utazásom folytatásában nélkülözhetetlen kísérőnk. Igen, beszélhetek immáron többes számról is, mert pár perc után egy lengyel lány is csatlakozott, aki Johanna (helyesen írva Joan) néven mutatkozott be. A terem üvegajtaján kiérve közvetlenül egy több szintes autóparkolóba érkeztünk. A sofőr egy terepjáróval jött, aminek a csomagtartóját külön lehetett csak lezárni, de még így se volt magasabb, mint a kocsinak a pereme. Ezt most nagyon jól elmeséltem, de talán akkor úgy mondanám, hogy elől volt egy öt üléses utastér, míg hátul az állatok és egyéb cókmókok szállításra alkalmas fedett plató volt a csomagtér. Egy kicsit szörnyülködött, hogy ennyi holmim van, de aztán elrendezett mindent. El is indultam, hogy beszálljak a kocsiba jobb oldalról, de hal' Istennek az ajtó nyitva volt, így láttam, hogy ott a kormány van, így legalább az első jelentős égéstől megkíméltem magam. A kocsiban elkezdtünk beszélgetni hármasban angolul, majd a Londont körülvevő autópályán átmentünk Lutonba, ahol az új szövetségünkhöz még egy lengyel srác (kiejtve "Zsagor") és a román Emanuel csatlakozott. Így már nem fértek el a csomagjaink, ezért a sofőr mellett ülve az ölemben kellett a következő 1,5-2 órára a csomagjaimat tartani. Én próbáltam a sofőrrel beszélgetni, aki az útfelújítást ecsetelte, míg hátul az érthetetlen módon két külön járattal érkező lengyel kollégák kedélyesen nagyon jól elcseverésztek egymással.

Birminghambe nagyjából kettő óra magasságában érkeztünk, de az izgalomtól még csak most kezdtem el igazán érezni, hogy meg nem is ettem semmit a mai napon. A szállásunk az Old Fire Station ("Régi Tűzoltóállomás") volt, amely maradjunk annyiban, hogy egy éjszakára elment, de egyébként nem volt egy nagy eresztés. A legfurcsább az volt, hogy a folyosók nagyon-nagyon keskenyek voltak és mivel eleve egy testesebb - köznyelvben kövér - ember vagyok, így már-már néha azt éreztem, hogy menten beleszorulok majd a két ajtófélfa közzé. Aki most mosolyog, az gondoljon Micimackóra a Nyuszi házánál...

Aztan volt egy kis szusszanásnyi idő, amit a többiek pihenéssel töltöttek a cseppnyi kis szobákban, míg én elmentem a kocsiból kifigyelt Tesco Express névre hallgató boltba. Amikor beleptem ebbe a csemegébe, még csak akkor tudatosult velem igazán, hogy Angliában vagyok, mert a polcokról angol termékek figyeltek kajánul. Vettem egy kis vizet, pár szendvicset és diétásnak nem igazán mondható péksüteményt a többieknek is.

Az eligazítás nem tartott sokáig, gyakorlatilag az angol A-Team lengyel képviselője a kezembe nyomott pár bankos papírt, illetve elmondta, hogy mit kell majd elintézni a következő hetekben. Ennyit talán arról, hogy majd mindenben segítenek, de ők a kiközvetítésért voltak felelősek és mostantól tényleg magamnak kellett intézni mindent...

Ennyit talán mára, mert az egy óra megint letelt.


* * *

Úgy tűnik, hogy ez a nap sosem akar véget érni vagy én akkor túl részletesen beszámolni nektek. Szóval megkaptuk a papírokat, majd az alig egy órás igazán családias megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy elindulunk Birminghamet felfedezni. Elsőnek betértünk egy közeli Barclays bankfiókba, amellyel szemben egy körforgalom közepén egy kicsi Big Bennek megfelelő toronyóra állt. A srácok nem intéztek el a bankos papírokat időben, mint én vagy Joan, de bizonyos okmányok hiánya miatt nem is tudtak a helyiek segíteni nekik. Hármasban folytattuk az utat, miután Emanuel leszakadt tőlünk.

Birmingham tényleg nyüzsgő nagyváros, de a történelmi belvárosát csak az nem találja meg, aki nagyon nem akarja. Kicsit olyan érzésem volt, mintha őket is lebombáztak volna a világháborúban, mert néha egészen szocreál betonépületeket is belepasszíroztak a látképbe. A könyvtárban "Zsagor" előjegyzett magának egy gépet, mert itt még az idegenek is ingyen használhatják a helyi gépeken 1-1 órát az internetet. Nálunk hol van ilyen, hogy gyakorlatilag egy turista ingyen netezhetne? Mi pedig a könyvtárral szemben vártuk Emanuelt a következő kb. 2 órában, mert ugyan legalább ötször felhívott minket, egyszerűen nem talált el hozzánk. Az időjárás is egyre rosszabb lett és a borult ég alatt az egyre erősödő hidegben szobroztunk őt várva. Közben én elmentem kisebb körökre és igyekeztem lencsevégre kapni a főbb attrakciókat, majd miután visszamentem két lengyel társamhoz, akkor Emanuel közölte telefonon, hogy ő inkább már visszamegy a szállásra. Ekkor kicsit mindannyian kiakadtunk rá, mert miatta nem néztünk körbe napsütésben. Végül a maradák trió is három felé szakadt, mert lengyelek a könyvtárba húzódtak be, míg én végigmentem a sétálóutcán és annak a végében megcsodáltam a templom mellett egy nagyon furcsa épületet. Csupa körből álló borítása volt, de térben itt-ott kipúposodott, mintha egy Vasarely festményt ötvöztek volna egy méhkaptárral. Aztán találtam egy telefonfülkét, ahol a batyámat felhívva, majd általa Skypepal visszahívva el tudtam mesélni a családnak, hogy minden oké, megérkeztem, élek és új társaimmal virulok. Ekkor már kezdett sötétedni is, de mivel Kasia a kezünkbe nyomott egy Birmingham térképet, így simán elnavigáltam magam egyedül is. Bementem a hatalmas helyi plázába (Bullring), amely nem túlzok, simán vetekedett a budapesti West End méreteivel, mivel legalább 3-4-5 szinten lehetett költeni a pénzt a helyi vásárlóknak. Én bedobtam a helyi Burger Kingben egy menüt (kb. 5-6 font volt), tehát végre egy kis meleg élelem is jutott a feneketlen bendőmbe. Aztán próbaltam megkeresni a csatornákat, amelyeket lengyel vendéglátónk emlegetett. Azt mondta ugyanis, hogy Birminghamben több lagúna van, mint Velencében. Erre már akkor is egy belső felmordulás volt a válaszom, de azért nem adtam fel. A szállásunkon adott prospektusban ugyanis tényleg láttam néhány szép épületet egy folyócska partján, de nem volt már idő megkeresni. Helyette belebotlottam megint abba a zsiliprendszerbe, amely hatalmas toronyházak tövében húzódott. Mellette pár lelkes sportoló futkározott, míg én csak ámulattal néztem a dombos vidéken a kisebb hajók dombon való felemelésére szolgáló szerkezetkomplexumot. Úgy képzeljétek el, mintha sok-sok sorompó lenne egymás után, hogy egy 10-15 méteres hajó beférjen, aztán több lépésben szépen le vagy éppen fel tudjak engedni őket. Nos, ilyen zsilipből legalább 20-25 volt egymás után, tehát ilyen utazásra csak az időmilliomosok nevezhetnek be... A városban még lefotóztam pár érdekesebb köztéri táblát, cinikus választási plakátot és a helyi SyFy csatorna "V" sorozat reklámját is. A szállásra visszatérve három társam már otthon volt és Emanuel nagyon kiüthette magát, mert eléggé zavartan viselkedett. Másnap arra hivatkozott, hogy lebetegedett és a fárasztó utazás miatt nem volt kedve este sem csevegni velünk. Én a helyi szállásunkon lévő gépre letöltöttem a birminghami fotókat, majd rámásoltam Zsagor egyik pendrivejára, majd zuhanyzás után mindenki nyugovóra tért már jóval előttem.

Az első éjszaka borzalmas volt, mivel ebben az ősrégi házban a lábam éppen az ablaknál volt, ahol a klasszikus nyaktiló típusú felfelé tolható ablak volt, ami azonban oly rosszul zárt, hogy gyakorlatilag már-már a szabad ég alatt is aludhattam volna. Szerencsére volt elektromos fűtőtest a helységben, amit felvettem maximumra, majd végiggondolva a nap eseményeit én is elaludtam.

Olvass tovább!

2010. április 11., vasárnap

Andrea Bocelli & Sarah Brightman - Time to say goodbye

Elérkezett a búcsú pillanata.



Andrea Bocelli & Sarah Brightman - Time to say goodbye

Quando sono solo
Sogno all'orizzonte
E mancan le parole
Si lo so che non c'?luce
In una stanza
Quando manca il sole
Se non ci sei tu con me, con me.
Su le finestre
Mostra a tutti il mio cuore
Che hai acceso
Chiudi dentro me
La luce che
Hai incontrato per strada

Time to say goodbye
Paesi che non ho mai
Veduto e vissuto con te
Adesso si li vivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
It's time to say goodbye.

Quando sei lontana
Sogno all'orizzonte
E mancan le parole
E io si lo so
Che sei con me con me
Tu mia luna tu sei qui con me
Mio sole tu sei qui con me
Con me con me con me

Time to say goodbye
Paesi che non ho mai
Veduto e vissuto con te
Adesso si li vivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
Con te io li rivivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
Con te io li rivivro.
Con te partiro
Io con te.


* * *

When I'm alone
I dream on the horizon
And words fail;
Yes, I know there is no light
In a room
Where the sun is not there
If you are not with me.
At the windows
Show everyone my heart
Which you set alight;
Enclose within me
The light you
Encountered on the street.

Time to say goodbye,
To countries I never
Saw and shared with you,
Now, yes, I shall experience them,
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall experience them.

When you are far away
I dream on the horizon
And words fail,
And yes, I know
That you are with me;
You, my moon, are here with me,
My sun, you are here with me.
With me, with me, with me,

Time to say goodbye,
To countries I never
Saw and shared with you,
Now, yes, I shall experience them,
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall re-experience them.
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall re-experience them.
I'll go with you,
I with you.


* * *

Magyar verzió :

Zámbó Jimmy és Miklósa Erika - Miért búcsúznál





Olvass tovább!

2010. április 1., csütörtök

Én és az RPSGB tagság

A blogot alapvetően azért hoztam létre tavaly nyáron, mert akkor már függőben volt a terv, hogy szeretnék Angliában gyógyszerészként dolgozni. Az RPSGB nem más, mint a Royal Pharmaceutical Society of Great Britain, azaz a Nagy Britannia-i Királyi Gyógyszerészeti Társaság, rövidebb címén az angol gyógyszerészkamara. Ennek lettem a tagja, még ha éppen a bolondok napjára is esett és már-már ironikus volt az időpont.

A tagság ugyanis alapvető fontosságú, hogy elinduljalak Angliába, mert ha nem szerepelek az adatbázisukban, akkor kalandom itt véget is ér és nem dolgozhatok. Tegnap végre feltöltöttek az adatbázisba, amit meg is nézhettek erre a linkre kattintva.

A kivándorlásom vagy nevezzük csak simán kinti munkavállalás okairól, a felvételi eljárásról, a lehetséges városokról és a kinti életről majd hosszasan mesélek később a blogban, csak eddig nem akartam semmit sem elkiabálni. Igyekszem a gyógyszerész kollégák számára hasznos információkat is majd megemlíteni, miközben azért a "civil" foglalkozásúakat is elszórakoztatni.

Mivel most az RPSGB tagság valósult meg, így az időrendiséget picit felrúgva ezen regisztráció folyamatának bemutatásával kezdeném a mesélést.

2009. december eleje - megkaptam a második állásajánlatot, amely Fakenhamről szólt. Akkor már eldőlt, hogy szeretnék kimenni, így még az ünnepek előtt gyors ügyintézésbe kezdtem.

2009. december közepe - meglátogattam a korábbi munkáltatóimat, akik írtak nekem munkáltatói igazolásokat, illetve a Belügyminisztériumtól kértem postai úton erkölcsi bizonyítványt. A Városházán is jártam, ahol 2000 forint illetékbélyegért adtak angol nyelvű anyakönyvi kivonatot. Ezután pár hét szünet jött, mert már csak az új évben folytatódott az ügyintézés.

2010. január eleje és közepe - a jelenlegi és az egyik előző főnökömtől kértem referencia levelet, amely abból állt, hogy dicsérniük kellett a munkabírásomat és a szakmai hozzáértésemet. Ez nekem roppant furcsa volt, mert eddigi munkahelyváltásaimnál nem igazán kellett ilyen jellegű öntömjénezés és nem is rajongok azért, ha dicsérgetnek. Nem is értettem, hogy mire is jó ez pontosan, hiszen egy levélben mindenki azt ír, amit akar, de egy munkavállaló értéke nem feltétlenül ebből fog kiderülni. Végül ők szépen átolvasták és elfogadták az együtt megírt leveleket.

Közben el kellett mennem igazolványfotókat is készíteni. Ez sem ment persze egyszerűen, mert törvényszerű volt, hogy az első szérián végül a szemüvegemen tükröződött az egyik lámpa fénye és az RPSGB leírásában pontosan szerepelt, hogy milyen feltételekkel fogadnak el fotókat. Még az is meg volt szakszerűen szabva, hogy ne vágjak arcokat és ne takarjam ki az arcomat semmivel, mintha legalábbis rendőrségi adatbázis számára készülnének. A fotók elkészülte volt a könnyebb dolog, még ha sosem felejtem el, ahogy biciklivel mentem szépen nyakkendőben, ingben és felül öltöny felsőben, mint aki csak félig öltözött ki egy színházi estére. A képek sorsa ugyanis az volt, hogy egy legalább 2 éves ismeretségből származó ismerősöm dedikálja a hátoldalát és írja rá, hogy valóban én szerepelek rajta. Mellékeltek hozzá még egy olyan okmányt is, amelyben bekérték a dedikáló adatait és elérhetőségét. Itt végül elsőnek Pálmát, legjobb barátomat választottam, de aztán hiába ismerjük egymást 17 éve, de kikötés volt az is, hogy lehetőleg gyógyszerészeti pályámmal kapcsolatos emberke legyen az illető. Így fájó szívvel, de kedvenc házi pszichológusomtól autogramjától megváltam és végül második főnökömet kértem fel a harci feladatra.

Aztán még az EEKH számára is kellett eljárási díjat (kb. 2*18375 = 36750 Ft) fizetni, hogy elküldjék a következő két nyomtatványt:
- Certificate of Good Standing (Jó hírnevet tanúsító hatósági bizonyítvány)
- Certificate (Hatósági tanúsítvány)
A második elvileg a konformitást igazoló papír, de aztán később csak ilyen egyszerű nevet kapott az EEKH-tól. De ne ugorjunk előre, mert mivel Nyíregyházán élek, így nem röppenhettem be 10 ezer forintos vonatjeggyel minden nap Budapestre. A banki átutalást választottam, ami egy szokásostól eltérő formanyomtatvány kitöltésével folytatódott, mivel angol számlára ment az összeg. Másnap vissza kellett mennem és hivatalos banki igazolást is kérni az Erste Banktól, hogy tényleg elküldték a pénzt.

A banki megpróbáltatások nem értek ennyivel véget, mivel az RPSGB egy csinos jelentkezési díjat (application fee) is kért (kb. 102 font, azaz durván 31000 forint). Hogy ne legyen ilyen egyszerű a történet, nem lehetett közvetlenül utalni és csekken sem befizetni. Éppen ezért ezt csak úgy tudtuk megoldani, hogy az A-Team birminghami irodájának utaltam a pénzt, akik utána csekkszelvényt már tudtak benyújtani a kamara felé.

S volt még egy, ha jól számolom ötödik műsorszám is, amely az orvosi igazolás volt angolul, hogy nincsen semmi munkát akadályozó bajom és mehetek ki mérget keverni. Decemberben már jártam a doktornőmnél és elkövettük azt a hibát, hogy akkor ráírtuk a dátumot a lapomra, mert később derült ki, hogy az összes okmányon ennek egyeznie kell. Ezért most szépen megint felkerestem és készségesen kitöltött mindent újból.

2009. január 28. - elutaztam Budapestre az A-Team Hungary már jól ismert irodájába. Ott az egyik kedves alkalmazott, Andi segített, hogy hová is menjek tovább a fővárosban. Az angol kamara ugyanis bekért még pár okmányt, ami egész pontosan abból állt hogy le kellett az "orvos" szó miatt fordíttatnom a korábban említett egészségügyi igazolásomat. Ugyanígy járt a Debrecenben kapott diplomám angol nyelvű fordítása is, mivel ott is a pecsétet szakfordító irodával kellett lefordíttatni. Szerencsére a többnyelvű anyakönyvi kivonattal jól jártam, mert abba már nem tudtak belekötni, így azt elfogadták. Emellett még fordíttatnom kellett az EEKH - Elektromos Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal által éppen ősszel újabb 5 évre meghosszabbított működési engedélyemet igazoló kártyám két oldalát is, így végül a négy oldal együtt került 10 ezer forintba. A fordítást így is pár nappal későbbre vállalták el.

Aznap még közjegyzőnél is jártam, mivel az útlevelemről, a működési engedélyemről és a diplomámról angol nyelven is kértek igazolást. A négy oldal itt végül csak kb. 4400 forintba került. Kicsit ugyan zokon vettem, hogy nem vállalták ott élőben, és ezeket ott kellett hagynom eredetiben, mert nem szívesen adtam ki a kezem közül a dokumentumokat. Ezeket később a korábban említett ügyintéző hölgy adta vissza, amikor február 7.-én megint Budapestre mentem, hogy a csillagkapus fórumtalálkozón részt vegyek.

Az ügyintézés rám eső része tehát itt egyelőre lezajlott. Andi elküldte a papírjaimat az EEKH felé. Itt meg tudjátok nézni pdf formátumban, hogy tulajdonképpen mit is kértek be. Elvileg az ő részükről már mindent adott volt és mivel én három évnél korábban végeztem, ezért kellett a jó hírnevet és a szerzett jogot ennyi papírral igazolnom. A fordítások és a közjegyzés után pedig elvileg az RPSGB számára is minden okmányom készen állt, de a biztonság kedvéért még az A-Team angliai és romániai munkatársai is átnézték a papírokat, nehogy akár egy vessző hiba is legyen. Engem így is már megkavart, hogy akkor ékezettel vagy ékezet nélkül töltsem ki a nevem vagy éppen hogyan is írjam alá. A "dr." cím meg eleve nem is használható kint, de azon annyira nem is keseregtem.

2010. február 5. - írtam egy szívhez szóló emailt az EEKH számára, hogy beérkeztek-e az okmányok. Meglepő módon már fél vagy egy órán belül válaszoltak emailben és közölték, hogy ugyan befutott február 2.-án a csomag, de 22 nap az eljárási idő, amit majdnem az utolsó napig várva ki is töltöttek. Ez perdöntő volt a folyamat időbeli lefutását nézve, mivel az RPSGB az EEKH-ra várt.

2010. február 28. - majdnem a névnapomon kaptam egy ajánlott csomagot az EEKH-tól, amiben benne lapult 2 angol és 2 magyar nyelvű lepecsételt igazolás. Értelemszerűen felrémlett bennem, hogy bár csatoltam a kérvényt nekik, hogy ezeket a dokumentumokat eredetiben küldjék el közvetlenül az RPSGB-nek, valahogy mégis nálam kötöttek ki. A dátum alapján február 23.-án voltak kiállítva. Mondanom sem kell, hogy írtam egy levelet nekik, amiben rákérdeztem, hogy akkor most merre is tartanak az igazolások, erre közölték, hogy ők eleve emailben adták fel nekik. Mit ne mondjak, ez azért szíven ütött ennyi pénzért és sosem derült ki, hogy akkor most előzetes email után valóban elküldték-e nekik postai úton is vagy sem.

Ezután újabb várakozás következett, miközben nekem fel kellett mondanom a munkahelyemet április elsejével, mert nem igazán volt rá lehetőség, hogy csonka hónapban is esetleg dolgozhassak. Így szép lassan azért elkezdtem morogni, mert nem akartam két szék közzé esni, hogy itt már felmondok, ott meg még nem él a munkaviszonyom. A tanúsítványoknak, illetve az A-Teamnél lévő papírjaimnak és a csekkszelvénynek ugyanis egyszerre kellett volna befutnia úgy, hogy közben még egyik se legyen 3 hónapnál régebbi.

2010. március 11. - a kamara megerősíti, hogy megkaptam mindent és most kezdődik el a tényleges felvételi folyamat. Az előbbi aggodalmam csak tovább fokozódott.

2010. március 24. - csütörtök délután jött egy újabb email, amiben közölték, hogy a jelentkezésem lezárult és most már a regisztráció következik. Ehhez megint ki kellett tölteni pár nyomtatványt, amelyben többek között személyes adatokra kérdeztek rá megint. Volt benne egy önkéntesen kitölthető kérdőív arról, hogy milyen rasszba tartozom és mi a vallásom. A lényeg azonban a 202 fontnyi (60000 forint) regisztrációs díj (registration fee) befizetése volt. A korábbi bónuszkör helyett itt megint mást találtak ki, mert a kártyaszámomat kellett megadnom egy újabb formanyomtatványon, amiben hozzájárulok, hogy levegyék a pénzt, mintha online vásároltam volna az Amazonnál.

2010. március 25. - péntek délben feladtam a levelet mindennel megfejelve (légi posta, ajánlott, térti vevényes).

2010. március 30. - újabb email, hogy a regisztrációm is kész és 10 munkanapon belül iktatnak.

2010. április 1. - meglepő módon az előbbi már másnapra meg is történt és kamarai tag lettem hivatalosan is.

Teljes jogú tag majd akkor leszek, ha letettem a három hónapos próbaidő végén lévő záróvizsgát, mert utána már magamtól is expediálhatok. A városom helyett is valamiért a lakcímemet tették ki a honlapra, de ezt majd úgyis módosítom majd, ha beálltam. A lényeg úgy is az, hogy mivel RPSGB tag lettem, így akár másnaptól már lehetne dolgozni.

Ezzel zárult végül ez a hosszadalmas procedúra és én boldogan osztottam meg ismerőseimmel is a hírt, még ha ők nem is tudhatták, hogy milyen hosszú utat jártam be eddig. Mellette még most zajlik az "angol bankszámla projekt" is, de arról majd egy külön bejegyzésben értekezem.


Olvass tovább!

Nancy Ajram - Marathon

Hosszas keresés után végre megtaláltam ezt a számot!
A történet úgy kezdődik, hogy a tavalyi egyiptomi nyaralás előtt jártam párszor az Index Hurghada fórumában, hogy a szállodákról és az országról tájékozódjak. Az utazás előtti lelkesedésem odáig fajult, hogy elhatároztam, hogy pár szót vagy legalább a betűket megtanulom arabul. Az egyik felhasználó nagyon lelkes volt a nílusi hajóút kapcsán és küldött nekem pár arab zenét, úti szótárt és nyomtatható egyiptomi térképeket. Még nem is láttam ilyen önzetlen segítséget a neten egy idegentől és jól esett a kedvessége.

Az elküldött fileok között volt Nancy Ajram száma is, amelyből akkor és most se értenék egy árva szót se, ha nem lelem meg most feliratozva a YouTubeon. A szám a maratonfutásról és a szerelemről szól röviden, de maga a dal úgy megmaradt bennem, hogy többször meghallgattam egymás után akkor ősszel és most is. Azóta kiderült, hogy Nancy Ajram libanoni, de szép sikereket ért el az egyiptomi fiatalok körében is. Ez a pörgős száma valószínűleg mindig egyiptomi utazásomat fogja eszembe juttatni. Remélem tetszeni fogtok nektek annak ellenére is, hogy természetesen a hölgy arabul énekel a társaival (Yuri Marqadi, Dina Hayek, Haifaa Wahby és Joe Ashqar) együtt.



Itt van a latin betűkkel leírt szövegkönyv:

elhagni elhagni
rah tesbagni
lagini belagik
men houn lahouni
shrik enta shrik
bel beit ma bkhalik
gom ehagni we sbagni
bel marathon
sghir wala kbir ma trah ma betkoun
a tebea asir andek marathon
helwi el haraki fiha baraki
gom elhagni rah tesbagni
afen shababek
law farah be dwabek
betol btethalek
wel roh btetjalah
kel denie kela
betnadilek yalllaaa


Ez pedig már egy még gyorsabb feldolgozás, amit picit áthangszereltek:



Nancy Ajram hivatalos oldala
Nancy Ajram a magyar wikipedián



Olvass tovább!