Az angolokról szóló egyik sztereotípiák egyike, hogy hűvösek és távolságtartóak. De vajon ez igaz? Itt vagyok már majdnem öt hónapja, de még most sem értem őket, de talán lássuk a főbb különbségeket.
1. How are you?
Az egyik legkedveltebb kérdésük, a "How are you?", amire én udvariasan csak "Thanks, I am fine." választ szoktam adni. Aztán a hetek alatt sokat gondolkodtam ezen a kérdésen is. A legtöbb esetben úgy érzem, hogy ez igazából csak az üdvözlési forma egy része, mint egy jól begyakorolt udvariassági forma, de igazából egyáltalán nem érdekli őket, hogy örülök- vagy bánt-e valami. Ezt a legkönnyebben abból tudtam leszűrni, hogy a választ olykor meg sem várják, hanem csak elsétálnak mellettem. Valahogy én magyar fejjel ezt eleve tolakodásnak is érzem, mert ha panasznapot akarok tartani, akkor majd a bizalmamra érdemes illetőkkel úgyis megteszem, de minek kell nyaggatniuk? Ám cáfolatként arra is volt példa, hogy totál ismeretlen emberek - akár a patikában a betegek - is kérdezték ezt a kedves kérdést, így még mindig nem tudom, hogy hová is soroljam. Amit még megfigyeltem, hogy az emberek ennek ellenére milyen kedélyesen el tudnak csevegni egymással a patikában a gyógyszerekre várva, pedig kétlem, hogy mindenki mindenkit ismerne.
2. Kézfogás
Meglepetésként ért viszont, hogy nem igazán rajonganak a kézfogásért. Az ember azt hinné, hogy az a nép, aki a fogadásokban éli ki magát, ott a férfiak úton-útfélen így üdvözlik egymást, de ez nem így van. Lehet üzletkötésnél kezet ráznak a frissen bemutatott vagy éppen megállapodott felek, de itt meg a srácok között ez egyáltalán nem alakult ki. Rólam tudni kell, hogy apám sose volt az a kézfogós típus, így mi, a fiai is nem igazán használtuk ezt az üdvözlési formát, de aztán egy idő után megszoktam az egyetem alatt, holott a gimiben olyan túlzott felnőttes gesztusnak éreztem. Itt pedig csak nemektől függetlenül simán köszönünk egymásnak.
3. Keresztnevek és családnevek
A munkatársaimmal a keresztnevünkön szólítjuk egymást és utálnám is, ha Mr. Novaki vagy magyarul Nováki úr lennék, mert ezt én egy kicsit régimódinak gondolom. Ami itt meglepett, hogy együtt dolgoztam velük, de valahogy a családneveket senki nem mondta végig, így amikor néha a telefonban kértek valakit, akkor csak néztem körbe, mint egy kisbirka.
A betegeknél, azaz az ismeretlen embereknél éppen ellentétes ez a folyamat. Ott az udvariasság része, ha Mr., Mrs. vagy éppen Ms. X-nek hívod őket (nem mintha közük lenne hozzá, hogy egy hölgy férjes-e vagy sem) miközben a legelső keresztnév néha, míg a középső név szinte mindig csak lerövidítve szerepel a levelekben. Valahogy mintha már egy belsőségesebb kapcsolatot feltételeznének azzal, hogy elárulják, hogy hogyan is hívják őket. Ezt is elfogadom, mert én sem örülnék, ha a még mindig meg nem kapott névkártyámról leolvasva mindenki Ákosozna, de nem is haragudnék érte, mert hallgatok én már a sima "gyere ide" szókapcsolatra is. Ugyanakkor azon kiakadtam, amikor egy beteg telefonon a segítségemet kérte és megkérdeztem az adatait, hogy árulja már el a családnevét és a lakcímét. Ám ha direkt még a keresztnévre is rákérdeztem (ld. sok-sok egyforma családnév miatt), akkor néha megsértődtek és volt olyan idősebb beteg, amelyik még a telefont is kinyomta dühében. Tényleg nem értem, mert a számítógépen vagy a vényen úgyis látom az adatokat és eleve ők kérik az én segítségemet és nem fordítva.
4. Családi állapot, gyerekek
Azt is megfigyeltem, hogy nem igazán beszélnek önként a magánéletükről a munkahelyen. Több hétnek kellett eltelnie, mire kiderült, hogy bizonyos kolléganőimnek hány gyereke van vagy hogy férjnél van-e. Lehet csak előttem nem tették, de aztán a kezdeti jég megtörése után néha ilyen témák is szóba kerültek. Ettől azonban még a munkatársi és a baráti kapcsolat eléggé szét van választva, de ez lehet egyénenként és közösségenként is váltakozik.
5. Egyéb testi kontaktus
Munka közben nem igazán szeretik, ha hozzájuk ér bárki is, nem mintha direkt csináltam volna. Az intim zóna úgy tűnik itt sokkal nagyobb és jobban "őrzött", mint otthon, mert se pacsi, se simogatás, se ölelés, se vállon veregetés, gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nincs a munkatársak között. Ha véletlenül egymáshoz értünk valami miatt (pl. pakolás közben), akkor már nagyon zavarban voltak. Egyszer viccesen az ajkammal csücsörítve mutattam, mintha megpuszilnám hálából az egyik kolléganőmet a segítségéért, erre megemlítette, hogy neki van ám férje és pirulni kezdett, mint az őrült... Aha, a lényeg, hogy a "poén" nem esett le neki, csak simán elgurult valahol... Tanultam az esetből, mert itt nagyon óvatosan kell ám viselkedni az ellenkező nemmel, mielőtt még félre nem értik és szexuális zaklatási per nem lesz belőle...
6. Telefonszám
Itt úgy éreztem, hogy amíg a földi számukat szívesen osztják meg vagy kérik el egymástól, addig a mobilszám megadása már bizalmi kérdés. S itt nem csak randizási szempontokról beszélek, hanem munkahelyi kapcsolattartásról is. Oké, én sem kértem az övéket, míg ők sem az enyémet, de fogjuk rá, hogy ez annak is köszönhető, hogy szigorúan csak munkatársak és nem barátok vagyunk.
7. Búcsúzás
Az egyik férfi kollégám a harmadik vagy negyedik hét magasságában rám szólt, hogy elbúcsúzáskor ne a "bye, bye" formát használjam, hanem a "see you"-t. Erről nekem a mindig az Avatár jut eszembe, de azóta a "see you" és a kicsit szlengesen "j" hanggal kiejtett "szia" ötvözésével szoktam búcsúzni, aztán hadd örüljenek. Ám még ismerősök vagy munkatársak között ilyenkor sincs se puszi, se kézfogás. Lehet csak én nem mozogtam eleget még az angol körökben és szűk csoport viselkedési formáiból próbálok következtetéseket levonni, de néha nem értem, hogy egyszer túl nyitottak, máskor pedig falakat emelnek maguk köré. Bízom benne, hogy majd lakva jobban megismerjük egymást a következő másfél évben.
Olvass tovább!
