2009. augusztus 30., vasárnap

Nyaralás - Anglia és Wales (2009)

Az Unitravel segítségével egy gyönyörű buszos körúton vettem részt az elmúlt napokban.

0. nap
Az utazást megelőző héten egy picit morogtam, mert a részvételi jegyemet csak éppen az út előtt egy héttel faxolta át a Unitravel a közvetítői szerepet felvállaló Nyírség Utazási Iroda felé. Elég rosszul esett, hogy kifizettem egy ilyen szép összegbe kerülő utat, erre annyi fáradtságot nem vettek, hogy engem, mint utast postán értesítsenek. A tavalyi ügyintézés a Car Tour céggel sokkal gördülékenyebben ment, de talán ez annak is volt köszönhető, hogy telefonon közvetlenül a budapesti irodájukkal tárgyaltam meg minden részletet. Előző héten a nyíregyháziak szóltak, hogy nem lesz visszafelé transzfer Budapestről, mivel nem jött össze a négy ember, így végül egy másik cég ajánlatára kellett, hogy rábólintsak 9800 forintért.

Amiatt is aggódtam, hogy kint élő ismerőseim mesélték, hogy a kinti konnektorba nem fognak passzolni az itteni dugaszok, így végül a Media Marktban vettem egy univerzálisnak tűnő, három átalakító fejet is tartalmazó adaptert kb. 2000 forintért. Én azért ezt megemlítettem volna az utasaimnak a levélben, mivel ott csak azt írták, hogy 220V 50Hz, ami igazából nem túl sokat mondott nekem. Végül nem is baj, hogy vittem magammal a kütyüt, mivel szükségem is lett rá, amikor a mobilomat és az elemeket is töltenem kellett.

Ennek ellenére az út előtti eufória hamar elhatalmasodott rajtam, hiszen Angliával kapcsolatban egyéb terveim is lennének. Kiváltottam tehát egy tekintélyes összegért fontot, mivel az előzetes kalkulációk alapján a belépők 60000 forint körüli összegbe jöttek volna ki. Ezen élménybeszámolóm végén majd fel is sorolom, hogy mi mennyibe került.

Az út előtt egy nappal még dolgoztam, ráadásul akkor volt a születésnapom is. A munka után este nyolckor még a bőröndöt kezdtem el pakolni az ágyamra korábban kikészített ruhákkal. Igazából annyira felemás időjárást mondtak Angliába és Walesbe, hogy jobbnak láttam, ha mindenféle ruhából viszek legalább 3-4 váltást. Így végül a szokásos bőröndömben csak ruhák, míg egy utazótáskába a félpanziós ellátás ellenére hideg élelem került, míg a buszra a kézitáskámat és a napi élelmet és vizet tartalmazó hátizsák volt még hű társam az újabb nagy kaland során.

1. nap
Az utazás hamar elkezdődött, mivel technikailag már nem is volt értelme lefeküdnöm, mert 3/4 2-kor volt a transzferes találkozó Nyíregyházán, de végül a sofőr rám telefonált és hamarabb elindultunk 20 perccel, hogy aztán eseménytelen utazás után az Erzsébet-híd lábánál lévő Mátyás Pincénél mindenki átszállhasson az ott várakozó 4-5 buszra.

A buszon szerencsére oda kerültem, amit kértem. Leghátul szeretek ülni, mert ott ki tudom nyújtani a lábamat és hátra is tudok fotózni. Szerencsére a busz is erre alkalmas volt, mert nem borította levonó vagy rács. Hátul végül az öt helyen még egy hölgy ült, akivel később fokozatosan összebarátkoztam. Róla azt kell tudni, hogy egy walesi-angliai körutat szervezett volna a barátaival, de létszám hiányában nem tudta megvalósítani. Ám tele volt jegyzetekkel és térképekkel, s merem állítani, hogy még jobban felkészült mindenből, mint a saját idegenvezetőnk. Rá egyébként szintén nem tudok panaszt mondani, mert ügyes és talpraesett volt, akinek sikerült nagyobb viták nélkül összefognia a csoportot. A buszon előttem ült még egy nagyon aranyos pár is, akikkel tavaly Isztambulba mentem, így az ő kellemes társaságuk már eleve adott volt.

Maga az út az elég érdektelenül telt, mivel júniusban szinte végig ugyanezen az útvonalon mentünk Hollandiában, csak arról még nem meséltem itt nektek a blogon. Megfésülködtünk itthon Mosonmagyaróvárnál, majd a bécsi erdőn átmenő autópályán legközelebb a szokásos Rosenberg lánc aktuális osztrák tagjánál álltunk meg Linz után, majd haladtunk szépen Passau mellett. Megint lefotóztam a régi római templomra emlékeztető Walhallát, majd egy elég unalmas bajorországi átkelő következett. Aztán szépen és néha rémisztően lassúnak tűnő módon vánszorogtuk tovább egy darabig az egymást keresztező autópályák sűrűjében, ahonnan kvázi fasorokon kívül semmit nem lehetett látni Németországból, majd egy kisebb dugó után megkésve ugyan, de megérkeztünk a Luxemburg reptere mellett lévő első Campanile hotelbe. Itt ugyan már volt egy kis affér, mert egy idősebb hölgy amiatt panaszkodott, hogy a sofőrök csak kivágták a csomagjait a placcra és ő nem találta meg, majd utána a csoport egymáson átfurakodva próbálta magát bepasszírozni a kb. 2-3 személyes liftbe a szobák kiosztása után.

Késő este mi még elmentünk az ismerős párral egy kis sétára, ahol eljutottunk a repülőgép terminálba. Még sosem jártam igazi reptéren, mert emlékeim alapján gyerekkoromba is csak egyszer vitt be apám Ferihegyre körbenézni.

2. nap
A szoba meglepően kényelmes volt és mivel egyágyas felárat fizettem, így eléggé fejedelmi dolgom volt. Önző módon nem akartam másokhoz alkalmazkodni, így jobbnak láttam, ha magamban vagyok. A reggeli az rém kiábrándító volt és féltem, hogy végig ilyen lesz. A tányérokra szépen ki volt porciózva két péksüteményt, majd a svédasztalról lehetett volna venni még sonkát és sajtot, de a sáskarajnak beillő csoportom mindent lelegelt, mire leértem. A kis vajacskák és dzsemek pedig annyira nem vonzottak, de mivel még nem is nagyon nyúltam hozzá az éppen ilyen helyzetek miatt hozott elemózsiámhoz, ezért nem is orroltam meg különösebben, mert nagyjából ezt vártam, ahogy egy korábbi blog bejegyzésemben az ilyen irányú tapasztalataimat összegeztem.

Franciaországba átérve egy szép nagy dugóba kerültünk, így sikerült lépésben megtennünk két óra alatt kb. 50 kilométert és akkor szerintem még sokat is mondtam. Éppen ezért eleve késésben voltunk, mert az eredeti program szerint Metzben és nem Luxembourgban szálltunk volna meg, de lényegesen már az sem változtatott volna a Calais kikötőjébe érkezésen.

Maga a dokk rendkívül érdekes volt. Szerencsénkre nem volt előttünk busz, így gyorsan leszállítottak minket és mindenkinek bescannelték az útlevelét, majd szépen beálltunk a Calais 7 egyik várakozó sávjába. Kaptunk itt egy csomó szabadidőt, így volt szerencsém megfigyelni érkező kompokat is. Ezek nem egyszerű ladikok, mivel az emeletről egy hídra érkeznek az autók. A befogadóképességül óriási, mivel szerintem legalább 120 személygépkocsit, 15-20 kamiont és a mi egyedüli buszunkat is képes volt elnyelni.

Az átkelés 45 percig tartott. Mivel imádom a tengert, így nagy örömmel vetettem bele magam a fotózásba, mert úgysem jártam még a La Manche csatornán és az Északi-tengeren. Calaisban rengetegen fürödtek is a tengeren, amit csodálok, mert kétlem, hogy ennyire északon igazán meleg lett volna. A védett francia partoktól távolodva a szél egyre erősödött és egyszerűen olyan erővel fújt, hogy beljebb kellett húzódnunk, mert a napsütés és az általam viselt kabát ellenére eléggé fázni kezdtem. Bent a hajón viszont szépen eluralkodott rajtam a tengeri betegség, amit kezdetben arra fogtam, hogy a homlokom is eléggé lehűlt a széltől. Ám egyszerűen a komp dobálózott a tengeren, pedig ez még nem is volt vihar sem. Én furcsállottam is, hogy mások nem érzik ezt az undok imbolygást, de végül egy Daedalon tablettával tettem pontot az ügy végére, ami szerencsére hatni kezdett. Magán a hajón voltak különböző minőségű és persze árfekvésű éttermek és boltok, ahol a biztonság kedvéért csak vettem 4 fontért egy konnektordugaszt, mert aggódtam, hogy az elemeimet nem fogom tudni feltölteni majd.

Anglia felé közeledve kimentünk megint fotózni, ahol a fényképezőgépemet érte egy kis permet, mert a hullámok tetejét a szél finom cseppek formájában lecsapta. A száraz papír zsebkendő sokat segített, de újból és újból végül kapott pár cseppet a gép és persze én is. Dover fehér sziklái szép lassan közelítettek ugyanis felénk és tényleg magával ragadó a látványuk. Nem is nagyon tudtam betelni velük, így sok-sok felvételt készítettem olykor ugyanarról a témáról. Ahogy befordultunk a dokkba, a Nap is kisütött, így megint más színben látszottak.

Az idő is kitisztult szépen és mi vissza lesétáltunk a fedélközbe, hogy lassú kiszállás után Angliába érkezzünk immáron hivatalosan is. Ezen az oldalon már semmilyen ügyintézés nem történt, hanem egy hurkos megoldással gyakorlatilag az autóút a sziklák fölé került és elindultunk első látnivalónk felé. Itt szembesültem vele először, hogy az autók bal oldalt közlekednek. Idővel meg lehetett szokni, bár a pöttyökkel kirakott zebráknál is elsőnek mindig balra néztem, holott jobbról tudnak elcsapni leghamarabb. Ami tetszett az angol utakon, hogy sokkal több magyarázó ábrát tesznek ki maguknak, ami vagy az ottani KRESZ tudásának hiányára, de valószínűleg a nagyobb óvatosságra utal.

Az első megállónk Canterbury volt, bár a prospektusban megjelentek szerint elvileg kisebb városok és egy kastély is benne lett volna ebben a napban még. A részvételi jegyhez csatolt leíráson ezeket már előzékenyen kivették, így végül csak Canterbury maradt. Itt egy gyönyörű katedrálist tekintettünk meg, amelyet utána az út során még 5-6 követett. Igazából ezekről nehéz lenne leírást adni, mert bár az alaprajzuk, az angolokra jellemző gótikus kerengők szinte mindenhol jelen voltak, de maguk a templomok díszítettségben mind eltértek. Itt is voltak ugyan károk a világháborúk során, de azért elég egyértelmű, hogy az anglikán egyház szépen megtollasodott, mert igazán pazar sírboltok, csempék és szőtt anyagok szolgálnak díszítésül szinte mindenhol. A katedrális okozta vizuális sokk után a városban bóklásztam még egy picit az utastársam tanácsát követve, majd elkövettem első késésemet is, mivel annyi időt elszöszmötöltem az épületek megörökítésével, hogy végül túl messzire mentem el és késve értem vissza a rendkívül szépen díszített katedráliskapuhoz, ami a találkozóhelyünk volt.

A szállás végül Dartfordban volt a Campanile lánc ottani tagjában. A szobámból lehetett látni a hatalmas Erzsébet királynő hidat is. A szobákban itt is volt vízforraló, keksz és sok-sok teafilter, mert a tea ugyebár az angolok egyik nemzeti itala. Maga az első angol vacsora elég nagy csalódás volt, mert előételnek kihoztak egy pástétomnak hívott májkrémet egy kis zöldséggel. Ám 15 embernek sikerült ehhez adni 3 db (!) felvágott kiflit. Most lehet, hogy mi voltunk nagyon bénák és kérni kellett volna, de azt hiszem ezt egy pincérnek észre kellett volna vennie. A vacsora további része sem volt egy nagy eresztés, mert kaptunk egy kis húst szintén nagyon kevés körettel, amit végül gyümölcssaláta követett. Első blikkre tehát az angol vendégszeretet kudarcot vallott, de szerencsére ez volt a mélypont és innentől kezdve jobbnál-jobb reggelikkel örvendeztettek meg minket. Az este másik meglepetése az volt, hogy nem zártam le jól a tusfürdőt, ami eláztatott egy csomó mindent.

3. nap
A reggeli előtt én elrohantam a felkelő nap fényében a gyönyörű hidat lefotózni, amit egyébként a közlekedők eleve csak pénzért vehetnek igénybe. Ez nekem roppant furcsa volt, mert azt hittem, hogy már nincs ilyen, hogy egy hídon való átkelésért külön fizetni kelljen. A reggeli egész jó volt, mivel Fornetti jellegű három féle sütiből kitettek egy csomót, míg a többség derekasan kenegette a pirítósnak adott kenyerét a különféle feltétekkel. Így tehát határozottan jobb lett a hangulatom a luxemburgi, kiábrándítóan gyenge felhozatal után.

A nap során egy darabig a Londont körbevevő autópálya körgyűrűn haladtunk, majd elindultunk délre. Itt már építenek újabb autópályákat, tehát a közlekedés egyre könnyebb és könnyebb lesz. Maga az angol táj eléggé dimbes-dombos, tehát nagy hegyeket vagy kiterjedt síkságot sehol nem lehetett látni. Kisebb erdők, majd többnyire hatalmas művelt területek és sok-sok állatgazdaság mindenhol. Rég láttam ennyi szarvasmarhát és juhot a karámok mögött legelészni, mert ez még Hollandiát is simán felülmúlta, míg nálunk ugyebár az állattenyésztő ágazat gyakorlatilag vegetál.

Portsmouth városába érkezve már messziről feltűnt a kikötőt őrző vitorla alakú torony, amely a főként haditengerészetéről ismert település egyik szimbóluma. Itt a felhős-napos idő eléggé váltakozott, de sikerült a múzeumban rengeteg képet készítenem. Van mire büszkének lenniük, mivel a HMS Warrior és a HMS Victory nevű három árbocos fregattjaik valóban impozáns méretűek. A belépőnkkel minden látványosságon végigmehettünk, így kvázi 6-8 hely közül lehetett választani a szűkre szabott 2-2,5 óra alatt. Elsőnek az 1860-ban készült Warriort néztük meg, ahol a fedélzet nagyságán csak ámulni tudtam. Teljesen más ott állni, mint amikor egy tévében egy játszott kalandfilmbe képzeljük bele magunkat. A hajó gyomrában, amely 4-5-6 szintből is állt, megismerkedtünk a legénység életével, hierarchiájával. Az 1765-ből származó Victory még ennél is gyönyörűbb és nagyobb hajó, amelyen három sor ágyú kapott helyet. Ez volt Horatio Nelson admirális hajója és ez volt a trafalgari tengeri csata egy kulcsfontosságú szereplője. Nekem eléggé szűkek voltak a mennyezetek és elképzelni sem tudom, hogy egy mozgó szörnyetegben hogyan tudott több száz fő együtt élni. A fedélzeten azt is meg lehetett nézni, hogy hol is halt meg az admirális, illetve ma is aktív csatahajókra lehetett pillantást vetni, amelyek a dokk elzárt és őrök által védett részében vesztegeltek. A kiállítás harmadik érdekessége volt a Mary Rose hajó, amely legjobb tudomásom szerint soha nem is indult el a rossz tervezés miatt, mert már a kikötőben elsüllyedt és az iszapba ágyazódott. Azóta utánanéztem itt és tévedtem, mert részt vett ütközetben, ám a súlyos ágyúk miatt felborult. Egy hatalmas csarnokot emeltek a most kiemelt roncs fölé és számos felszerelési tárgyat sikerült kimenteni még, amely egy hatalmas teremben volt kiállítva. A három hajón túl volt még hajók építéséről, összegyűjtött orrdíszekről szóló részleg is. A shopban is minden hajózással kapcsolatos mütyürt meg lehetett találni, mondanom sem kell, hogy a szebbek elég drágák voltak. Ezen kívül lehetett volna hajózni az öbölben illetve megismerkedni a Királyi Haditengerészet múltjával, de ezeket én kihagytam, mert túl sok idő ment el korábban. A gyerekeknek még volt játszóház is, ahol különféle szimulátorokban próbálhatták ki a repülőgép-, tengeralattjáró- és cirkálóvezetés rejtelmeit.

A fárasztó kaland után a nem messze lévő Salisburybe mentünk, ahol a történelmi városrész is szépen megmaradt. A katedrális itt igazi angol gyep vette körül, amelyet talán úgy tudnék leírni, hogy élő szőnyeg. Annyira finoman nyírt és sűrű, mintha nem is igazi lenne. Simán alkalmas lett volna golfozásra is. A ragyogó napsütésben sokan kiültek a padokra vagy csak simán piknikeztek a katedrális udvarán. Maga a templom mondanom sem kell, hogy lélegzetelállító. Ami a legjobban tetszett, hogy a közepén van egy rózsakereszt alakú kút, amelyből négy irányba folyik a szentelt víz. Ha senki nem ért hozzá a víztükörhöz, akkor a rózsaablakok és a mennyezet szépen tükröződött benne. A gótikus kerengőből nyílt az a helység is, ahol fotózni nem lehetett, mert ott őrizték az eredeti Magna Carta egyik 1215-s példányát, ha jól emlékszem az évszámra, amely végül a mi Aranybullánkat is ihlette. A városban a szabadidő során bejártam a főbb utcákat, elmentem egy angol patikába is, majd végül megint visszamentem a katedrálisba, ahol a vasárnapi mise már véget ért.

Salisbury után Anglia egyik jelképe, Stonehenge következett. A parkolóból az elég borsos belépő után egy kis alagúton lehet a kőkör közelébe jutni. Tényleg nagyon hangulatosak, ahogy körbejártuk, de mivel nem is engedtek közel hozzájuk és az idő is egy picit felhőssé vált, így annyira azért nem is hatották meg a csoportunkat sem. Természetesen ezt is körbejártuk és a kismillió fotó után a helyi boltban egy elég drága, de annál szebben kidolgozott makettet is vettem, miközben a sok építési célról szóló elméletet is megbeszéltük a többiekkel.

Az esti szállás Bath mellett a Limpley Stoke hotelben volt, amely messze a legelegánsabb volt az egész út során. Ha jól emlékszem, ez egy több, mint 100 éves épület volt, amelyet hotellé alakítottak. Egy szép park veszi körül, míg bent szőnyegekkel borított folyosók, szalonok vártak minket. Én végül egy padlásszobát kaptam, de nem túl sok időt tudtam ott tölteni, mert mentem le a hallba vacsorázni. Itt eléggé fejedelmi dolgunk volt, mivel három előételből, főételből és desszertből lehetett választani. A többség a pisztrángra szavazott, de amikor feltálalták fejétől a farkáig a szerencsétlen állatot, akkor már tudtam, hogy jól döntöttem, hogy a csirkemellet választottam. Maga a hús is érdekes volt, mivel egy apró combcsonton nem csupán a comb, hanem egy jelentős méretű színhús is rajta volt, mintha ott másképpen bontanák a csirkét, mert ilyet itthon nem láttam. Este nagyon kényelmes ágyból tudtam az LCD tévét nézni, ahol többnyire az Afganisztánban megölt katonákkal és persze a focival foglalkoztak.. Aztán a fürdőszobába is bekukkantottam, ahol szembesültem a hideg és meleg vizes csapok látványával. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a kádnál és a mosdókagylónál külön-külön van 1-1 csap, de a különböző hőmérsékletű vizet nem lehet keverni. Ez is valamilyen angol hagyomány, de ha kint élhetnék, akkor tuti lecserélném a mosdókagylót is és a csaptelepet is. Elvileg úgy mosakszanak, hogy a dugót bedugják, majd a vizet elkeverik. Ám higénia szempontjából ez több, mint aggályos nálam, hiszen ki tudja, hogy volt ez takarítva, ki mosott bele fogat, kinek a szappanhabja maradt volt vagy melyik férfi pisilt bele. Mert hát ugye emberek vagyunk és ez megtörténik, kár is lenne tagadni. Oké, persze egy ilyen elit szállodában ez nem lehet kérdés, hogy tisztán van tartva, de a pubok mosdóiban is hasonlóak voltak a vízművek. A zuhanynál legalább lehetett keverni a vizet, de ott meg külön gomb volt az átáramló víz erősségének beállítására.

4. nap
A reggelinél is bőséges volt a kínálat és én szinte minden szimpatikusnak tűnőt kipróbáltam. A legrosszabb a háromszög alakú kenyérből készült pirítósuk volt, amiből csak úgy tocsogott az olaj, míg az omlett is annyira habosra volt felverve, mintha sosem találkozott volna tojással. A sült sonka viszont nagyon bejött és ez legalább tényleg igazán angolos volt.

Az első állomásunk a mai napon a Longleat birtok volt, amelynél a kastély tulajdonosai a park egy részéből szafari parkot csináltak. Aki látta a Jurassic Park című filmet, annak ismerős lehet a szituáció. Kocsival kell végigmenni egy kanyargós úton, ahol elsőnek a növényevőkkel találkoztunk. Sajnos a buszsofőrben kérésünk ellenére nem volt annyi együttérzés, hogy pár pillanatra teljesen megállt volna, mert így sokan csak életlen fotókat tudtak készíteni a zebrákról, zsiráfokról, antilopokról és a szarvasokról. Az őzeket kézből etették a személygépkocsival érkezők, de mi ebből az élményből kimaradtunk sajnos, bár az ablakon befigyelő zsiráf így is nagyon édes volt. Az itteni legvidámabb színfolt egy orrszarvú volt, amelyet egy traktoros őr figyelt, aki gond esetén finoman noszogatta egy hóeke jellegű erősítéssel, hogy szálljon le az aszfaltcsíkról. A növényevők után zsilipkapun keresztül lehetett bemenni a ragadozókhoz, ahol számos tábla figyelmeztetett arra, hogy ne szálljanak ki, ne húzzák le az ablakot és veszély esetén dudáljanak a zebra mintás dzsipekben ülő őröknek. A tigrisek, az oroszlánok és farkasok végül elég unottan figyeltek minket. A szafari így végül hamar véget is ért, amit egy kastélylátogatás követett. Itt nem lehetett fotózni, de vettem pár képeslapot és egy könyvet, hogy a rendkívül pazar berendezést meg tudjam az ismerőseimnek mutatni. Nem nyomorog a család, annyi bizonyos. A kastély mellett vidámpark jellegű attrakciókat is építettek még, így lehetett kisvonatozni, hajókázni, de én legjobban a park fotózása után a tükör- és a sövénylabirintust élveztem. Ez utóbbi teljesen visszaadta a Harry Potter 4 hangulatát, de végül a büszkeségemen csorba esett és az egyik járat fölött átívelő hídról kattintottam pár képet, majd vissza kellett térnem a kijárathoz. Egész egyszerűen térkép nélkül kb. 10 percem maradt rá, ami alatt nem lehet a közepén lévő toronyba eljutni, mert a becsült végigjárási idő is min. 30-60 perc. Az élelmesebbek meg eleve megvették a térképet is, de én nem éltem a lehetőséggel. A járatok így sem voltak igazán elágazóak, de a sugaras elrendezés miatt túl sokat kell bolyongani. Én relatíve nagyon jól tájékozódok a városokban és ezért esett rosszul, hogy kifogott rajtam a labirintus. Csalni se nagyon lehetett, mert a legtöbb helyen kerítés is volt a sövények közepén.

Longleat után Bath városa következett, ahol megnéztük a világ egyik legépebben megmaradt római fürdőjét. A brit szigeteken nem túl sok, gyakorlatilag ezen kívül nulla számú természetes hőforrás van, ezért ez a hely már régóta nagyon népszerű. Tényleg csodás volt látni a fürdő részeit, a szobrokat, az egykori medencéket, a padlófűtés maradványát a sok turista ellenére is, akiktől szinte lépni nem lehetett. Aztán sikerült a helyi, rögtön a fürdő mellett lévő katedrálisba is bemennünk, melyet egy rövid szabad városnézés követett. A folyón átívelő híd valóban a firenzei Ponte Vecchióra emlékeztetett, ahogy az idegenvezető is mondta, mert még itt is boltok voltak benne. A várost elhagyva egy sor egyforma sorházat is láttunk, amely a várostervezés iparosodás korából megmaradt szép példája. Nekem ezek is tetszettek, de az angolokra egyébként is jellemző, hogy nem épít mindenki hivalkodó formájú és színű házat, hanem a falvakban az utcák arculatát igyekeztek egységessé tenni. Barna téglák, sok apró fehér ablak és kis előkertek. Szerintem sokkal szebben mutatott így minden az egységes hatás miatt, mint nálunk, ahol minden kapualj más színű és méretű. Azt is értékeltem, hogy többnyire csak jelképes kerítések vannak.

Aztán a bristoli öböl mellett szépen elmentünk Gloucester városába, ahol szintén megnéztük a helyi katedrálist. Itt a kerengő mintázata is nagyon szép legyező formájú. A plakátok szerint díszletnek ezt a helyszínt használták a Harry Potter első részében is. A városka gyönyörű és rendezett, de ezt szinte minden angol településről el lehetne mondani. Pedig kétlem, hogy ott több értelmiségi lenne, egyszerűen csak más az emberek mentalitása és nem szemetelnek, nem verik szét a köztulajdont és vigyáznak egymásra. Nekünk ezt még azért itthon csiszolni kellene. A dokkot is meglátogattuk, ahol láttunk 90 fokban elfordítható hidat, majd én visszamentem a főtér felé. Éppen fotóztam, amikor egy angol srác biciklivel mellém lépett és tanácsot adott, hogy mit nézzek meg még a városban és azt feltétlenül fotózzam le. Ez a kedvesség és figyelmesség nagyon jól esett és ezt máshol is tapasztaltam, hogy ha sokáig bambultam egy térképet, akkor előbb-utóbb valaki megkérdezte, hogy miben tudna nekem segíteni.

5. nap
Itt az egész napon csak utaztunk Walesben és közben igyekeztünk minél több látnivalót megtekinteni. Maga Wales szerintem nem tér el sokban Angliától. Elsősorban a kultúra szempontjából a walesi nyelven írt táblákon hökkenhet meg az erre járó turista, de szerencsére másodsorban minden ki van írva angolul is. A táj itt sokkal változatosabb, mert több a dombság és a hegyvidék. Aki játszott rally játékkal, az tudhatja, hogy a walesi pályákat hogyan is szokták ábrázolni. Valóban az utak mellett hatalmas sövénykerítések húzódnak vagy pedig egy méter magasságú kőfalak. Ezeket speciel én pazarlásnak éreztem, mert még a telekhatáron is végighúzódtak és nem is értettem, hogy erre mi szükség van. Feltehetően a nagy parcellákon lévő rengeteg állatot így óvják meg az elcsatangolástól.

A mai napi első megállónk Chirk kastély volt. Magába az épületbe nem mentünk be, mert később nyitott, így megelégedtünk a belső udvarával és a gyönyörűen karban tartott parkjával. Itt sikerült a Hercules szoborig elsétálnom, aminek az lett az ára, hogy kertet körbejárva csak késve tudtam a buszhoz visszaérkezni, de többnyire már kezdték megszokni a fotózási hóbortomat. Ilyen sövények, bokrok és sétányok láttán ti is szívesen maradtatok volna még egy picit. A busz így is nélkülem indult el, de szerencsére éppen szembe jöttek és akkor vették észre, hogy nem is vagyok rajta. A társaim hiába szóltak, mert állítólag a hír nem jutott elég hamar előre.

A buszról láttuk azt a Pontcysyllte aquaduktot, amely valójában egy mesterséges csatorna volt és úgy tűnt, hogy hajók tudtak átkelni zsilipeken át egy másik folyó fölött. Kár, hogy itt nem álltunk meg.

A következő attrakció Llangollen városkája volt, ahol elmentünk a Hölgyek házához. Ők az Írországból ide szökött helyi vénlányok, akik nemesi származásúk révén számos híres vendéget elszórakoztattak a lexikális tudásukkal. Állítólag 40-50 éven át mindig a saját maguk által szépítgetett házban aludtak egymás ágyában, így nem csoda, hogy a kor egyik legellentmondásosabb leszbikus párjaként vonultak be a történelembe. Persze ez csak rosszindulatú pletyka a részemről, de élek a gyanúval, hogy igaz. A visszatérő látogatóiktól azt kérték, hogy hozzanak nekik fa alapanyagokat, amiket ők végül be is építettek a házikóba, az egykori templomdíszítő töredékektől kezdve a régi ágyakon át mindennek hasznát tudták venni. Tényleg jól nézett ki a pár szobás ház, de fotózni itt sem engedtek. A város főutcája is élettel teli, nyüzsgő. Megnéztük a vasúti állomást, ahonnan szép rálátás nyílt a folyón átívelő hídra. A boltokban itt minden a címerállatról, a vörös sárkányról szólt, így szinte mindenre rátették. Vettem pár hűtőmágnest, illetve vettem egy limonádés italt, hogy a palackját víztárolásra tudjam használni, mert idő közben a sofőrök felhatalmazva érezték magukat, hogy Chirk alatt a buszon hagyott üres flakonjaimat kidobják, ami nem igazán tetszett, mert nem kérte rá őket erre senki. A helyi édességbolt kínálatával is megismerkedtem, majd vettem még pár apróságot.

Továbbhaladva északnyugat irányába megálltunk rövid időre a Swallow Falls („Fecske vízesés”) nevű látványosságnál is, de túl sok magyarázatra nem szorul. Szép. Aztán már haladtunk is tovább a Snowdonia hegység egyik hágóján át, ahol Skóciára emlékeztető sivár hegyvidék várt minket. Minden sziklák voltak és a fák mintha eltűntek volna varázsütésre. Itt volt egy nagyobb tó is, de a sofőrök itt sem álltak meg a csoport kérése ellenére. Szerencsére én hátrafelé elég sok fotót tudtam készíteni, de akkor sem így kellett volna ezt intézni.

A sietség oka végül Caernarfon városkája volt, ahol a vár ötkor már zárt, így egy bő óránk maradt közbenézni. Az UNESCO Világörökség listán rajta lévő vár arról híres, hogy itt iktatják be a walesi hercegeket, aki mindig az angol uralkodó első fiúgyermeke. Szépen felmásztam az egyik legfelső toronyba, mint Shrek, ahol a csodás öbölre nyíló kilátásban gyönyörködtem. Ha elővesztek egy térképet, akkor láthattok egy Anglesey nevű csücsköt, amely valójában nem félsziget, hanem egy normális sziget, mert egy aprócska tenger által elárasztott szoros választja el Angliától. A várban fent ért egy apró baleset is. Éppen elbambulva fotóztam, amikor egy utastársam rám szólt, én pedig megijedve reflexszerűen oldalra léptem és sikerült rajzfilmeket megszégyenítő módon a mellettem lévő csigalépcsőbe belelépnem. A bal térdemről szépen lehántottam a bőrt, a jobb alkaromat úgy bevágtam a vaskorlátba, hogy végül abból tenyérnyi kék folt lett. Az egyetlen szerencsém, hogy a bal kezemmel meg tudtam ragadni a korlátot, mert különben szépen belezúgok az elég meredek lépcsősorba és sokkal rosszabbul is járhattam volna. z nem akadályozott meg, hogy egy másik toronyba is felmenjek és a városban is körbenézzek, de a Nap is lebukott és egyre hűvösebb lett. Az erődített városfalak jól mutattak, míg a kikötőben a sirályok „tak-tak-tak” jellegű nevetése derített jobb kedvre a fájó végtagjaim ellenére. Mondanom sem kell, a tusfürdős incidens miatt az összes sebtapaszt kidobtam még a második nap, mert azt hittem, hogy nem lesz rá szükségem. Jó gyógyszerészként is sikerült az úti patikámat úgy felszerelnem, hogy itthon hagytam minden fertőtlenítőszert, így azt borotválkozás utáni szesszel helyettesítettem.

6. nap
Abergele melletti szállásunkat elhagyva az Ír-tenger partján folytattuk utunkat, de Conwy városa gyakorlatilag ott volt mellettünk. Itt is felmásztam a várba, ahol konstatáltam, hogy a válltáskám bolyholódása annak köszönhető, hogy a szűk csigalépcsőn a falhoz ért. A vár uralta az öblöt és itt is remek kilátás nyílt a bástyákkal erődített városkára, illetve a régi és új városba vezető hidakra. A városnézés során megnéztük kívülről Anglia legkisebb házát, majd én egy kis bóklászás után csak befizettem magam, hogy a hidak másik oldaláról is lássam a várat, amely szögből a legtöbb képeslapon láthattam. Gyakorlatilag itt van egy vasúti híd, a régi városba vezető Thomas Telford által tervezett 1826-s vashíd, illetve egy teljesen modern, kibővített és újonnan épített.

Conwyból már lehetett látni Llandudno üdülővároskát, ahol elsőként felmentünk drótvasúttal a Great Orme nevű sziklára. A villamoskocsik félúton elhaladtak egymás mellett, majd át kellett szállni a félúton lévő állomásnál a másikra. Fent iszonyú erősen fújt a tenger felől a szél és ekkor éreztem, hogy a bermudanadrág oda kevés lesz. Fényképezni is alig tudtam és még csodálkoztam, hogy képesek ott a gyerekek a kilátónál minigolfozni. Végül úgy döntöttem, hogy lesétálok a középen lévő másik állomásra. Nem bántam meg a döntésem, mert így jobban le tudtam fotózni a füves sziklák között hatalmas tömbökben virító sárga és rózsaszín virágokat, illetve lentebb volt egy bronzkori bánya. A látogatók is tettek ki kövekből üzeneteket a velünk szembe lévő dombra. Én végül átmentem egy másik dombra is, hogy a várost le tudjam fotózni, de akkor már-már vacogtam a hidegtől. A látvány így is megérte a szenvedést, mert még a Conwy vár egy részét is lehetett látni, illetve a lenti öbölben meghúzódó sok-sok szállodát. A fagyoskodás után azért nem bántam, hogy lejöhettem végül a villamossal a hegyről és kicsit körbenéztünk a városkában is. Itt sok-sok régi hotel sorakozott egymás után, amit nem is értek, mert a kezemmel megnéztem az Ír-tenger hőmérsékletét és iszonyúan hideg volt az én ízlésemnek. Pár kisgyerek a felhős idő ellenére fürdött benne, de nem lehetett több 14-16 C foknál. A városban túl sok látnivaló a homlokzatokon kívül nem igazán van, de egy patikát itt is meglátogattam, majd a helyi vidámpark forgatagában merültem el.

A következő állomás Bodnant Garden volt, amely nagyon híres állítólag. Egy kastélyszerű épületet körbevevő arborétumról van szó, amely számos kertépítő magazinban szerepelni szokott és versenyeket, kiállításokat is tartanak itt. A napsütés ellenére finom permetszerű eső hullott itt és a kert többsége elvirágzott már, de a tavi rózsák, hortenziák és az erdei szakaszon lévő ösvények tényleg bámulatosak. Kis patakok csordogálnak, pihenőpadok vannak kirakva minden kanyarban. Az óriási mamutfenyők mérete meg önmagában lenyűgözőek. Ami igazán tetszett az angol gyep mellett, hogy a kert több szintből állt és a teraszos kialakítás miatt számos lépcsőt is beépítettek. Nagyszerű sétákat lehet itt tenni és tavasszal gondolom alig lehet eldönteni, hogy mit fotózzon a látogató, amikor minden virágba borul. Nem mintha most csúnya lett volna, csak akkor lett volna ez a kert az igazi.

Wales elhagyása után végül Liverpooltól délre szálltunk meg ismét a Campanile láncban. Picit olyan ez, mint valami scifi, hogy más városban jártunk, de mintha mindig ugyanabba a szobába nyitottunk volna be, mert annyira hasonló volt a berendezés.

7. nap
Első utunk a liverpooli Albert dockba vezetett, ahol megnéztem a Beatles kiállítást. Eleve nem vagyok a rajongójuk és úgy fogalmaznék, hogy most sem lettem az. Alapvetően egy együttesről nem sok mindent lehet bemutatni, de azért elmesélték az élettörténetüket, a díjaikat, az első fellépéseket, próbákat, majd az egyre nagyobb nemzetközi sikerüket. Én a többiek kedvéért rögzítettem mindent, de így is émelyítő volt, amikor a rajongói szekcióba eljutottam és mindenféle tinilányok által rajzolt képekkel sokkoltak. Brrr.

Utána továbbhaladtunk Liverpool belvárosába is és kicsit nehezményeztem, hogy nem álltunk meg a Mersey torkolatánál a város három legszebb épületénél (Royal Liver Building, Cunard Building és a Port of Liverpool), melyek szintén 2004-ben az UNESCO listájára kerültek. A város hatalmas károkat szenvedett el a világháború során, ezért a történelmi belváros szinte teljesen megsemmisült és a helyüket modern felhőkarcolók vették át. Végül a főtér közelében megállva tettünk egy szép nagy sétát, megmutatták a Beatles egykori első fellépésének a helyét, majd a szabad időmben megpróbáltam feljutni a tévétoronyba, amely hétköznap sajnos nem látogatható. Aztán az utastársaim tanácsára megnéztük a Walker múzeumot, ami legalább ingyenes volt.

A Mersey alatt átmentünk az alagúton, ahol megint kifizette a busz ezért a pénzt, majd elutaztunk a közelben lévő Chester városba. Ez tényleg egy ékszerdoboz, mert rengeteg régi és szép épület sorakozik a 3-4 főutcán. A fekete-fehér vázas házakról talán Svájc vagy Ausztria is beugorhat az idegenben, de azért a díszítés mégis eltér. A katedrális és a vele szemben lévő városháza itt is gyönyörű volt, ezt mondanom sem kell. Sétáltunk a várfalon, megnéztük az óratornyot, a régi római kori ligetet is, majd kezdett lehűlni az idő vagy én voltam túl fáradt, de alig vártam, hogy a buszhoz visszamehessek, mert gyakorlatilag mindent megnéztem, amit érdemes volt.

8. nap
Gyakorlatilag innentől kezdve már több lépésben elindultunk haza. Az időjárás ezen a napon volt a legzordabb, de szerencsére még ez is kimerült pár perces esőkben.

Lichfield katedrálisát így gyakorlatilag nem is nagyon élvezte a csoport, mert körbejártuk, bementünk, de mély nyomokat nem hagyott bennem. Szerencsére a képek segítenek emlékezni. Általában egy idő után én magam is telítődök az élményekkel és a sokadik katedrális után már nem is nagyon tudom, hogy melyik melyik is volt, ha nem örökítettem volna meg belülről. A belsejének egy részét így is renoválták, így nekem a legnagyobb élményt a földön lévő csempék jelentették. A külső homlokzat is igényesen megmunkált, ami napfényben egész biztosan más arcát mutatta volna.

Ezután Stratford-upon-Avon városába érkeztünk, amely William Shakespeare szülővárosa, ahová kalandos élete során később visszatért és végül ott is temették el. A szülőházának megtekintése óriási lehúzás jellegű volt, mert egy sima parasztház, ahol fotózni nem lehetett és gyakorlatilag csak pénzkidobás volt. Ugyanakkor ha nem nézem meg, akkor tuti motoszkált volna bennem, hogy valami rendkívüliből maradtam ki, így végül hasonló fanyalgó szájízt hagyott bennem, mint a tegnapi Beatles kiállítás.
Sokkal jobban tetszett a házával szemben lévő karácsonyi üzlet, ahol minden a szeretet ünnepéről szólt. Bent több polcon álltak a díszek különböző színekben és kicsit furcsa is volt, hogy augusztus közepén engem éppen ez kötött le a legjobban. Az árak sajnos elég borsosak voltak, így a kézzel készített koronák és bohóc figurák megvétele inkább csak álom maradt, mivel tartalékolni akartam a pénzt Londonra, ahol a fakultatív látványosságok elég drágának ígérkeztek.
A városban meglátogattuk még a mester sírját is, de közben már megint eleredt az eső. A tetőszerkezetet itt is éppen javították, amire szükség is lehetett, mert éppen az író sírkövére potyogott a víz egy oda tett műanyag edénybe, így végül csak a falon lévő híres mellszobrát örökítettem meg. Kiérve a templomból mintha elvágták volna az előző rossz időt és verőfényes napsütés következett. Leballagtam a köztéri szobrához, amely egy épülő színház mellett egy kisebb parkban helyezkedett el négy általa kreált figura körében. Már ha egyáltalán ő teremtette őket. Az idegenvezető és az utastársaim ugyanis mesélték az élettörténetét és a feltételezések szerint egy nemes írhatta valójában a műveit álnéven, mert olyan szófordulatokat, politikai intrikákat, etikett szabályokat is beleszőtt a műveibe, ami egyáltalán nem vallott a helyi Shakespeare nevű polgárra, aki még a saját lányait olvasni nem tanította meg és egyébként is évekre elhagyta a családját. Így tehát elég ellentmondásos lett a vele kapcsolatos kép, de legalább a művei megmaradtak.

Az utazás következő állomása Oxford volt, amely nem véletlenül a világ egyik leghíresebb egyetemi városa. 26 egyetem és főiskola található itt. A történelmi városrészben több száz éves épületek sorakoznak egymás után, hogy én csak egyik ámulatból estem a másikba, hogy ilyen is létezik és így megmaradhat. Ha jól tudom, akkor az Arany iránytű című számos jelenetét itt forgatták. Maguk a sulik viszont turisták számára nem látogathatóak és mi magunk is késő délután érkeztünk ide. Elvileg mindenhol van belső udvar és saját templom vagy kápolna is. A szabadidőben felmásztam a templomtoronyba, ahol legalább körbe tudtam nézni és a sok-sok tornyos épületeket megörökíteni madártávlatból.

Este visszaérkeztünk Dartfordba, ahol az első angliai éjszakánkat töltöttük és így egy szép kört leírtunk a szigeten.

9. nap
Ez a nap csak Londoné volt, ami roppant kevés egy ekkora városra. Előtte napokon át tanakodtunk, hogy lehetne a legjobban az időt beosztani, de végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a csoporttal Hampton Courtba. Dartfordból egy HÉV jellegű vonattal bementünk a Waterloo Eastre, majd onnan Wimbledon érintésével elmentünk VIII. Henrik palotáját megnézni. Itt leszállás után érte az új fényképezőgépemet egy apró baleset, mert kiesett a kezemből és tok nélkül koppant a peronon, majd a sínek közzé esett. Pár karcolással megúszta szerencsére és működött tovább.

Hampton Courtbe való érkezés felemásul sikerült. A vasútállomáson páran szereztek egy olyan turistáknak szóló szórólapot, amelyben olyan jegyek voltak, amellyel féláron lehetett ide is bemenni. Az idegenvezetővel végül sikerült ezt megértetni, így a csoport jelentős része kedvezményesen tudott bejutni a hatalmas kastélyba. A kezünkbe nyomott térkép segítségével sikerült a 4-5 kialakított útvonalat végigjárni. Láttunk hatalmas gobelineket, amelyekkel a falakat takarták, illetve meseszép freskókkal díszített mennyezeteket. Voltak olyan termek, ahol fegyverekből alkottak képeket a falon, így kardok és tőrök voltak feltéve körben. Nekem mégis hiányérzetem támadt Longleat vagy éppen Versailles után, hogy a palota túl üres és csupasz volt. Szerintem a megtekinthető használati tárgyak száma feszélyezett egy kicsit, mert bevallom, hogy sokkal nagyobbat, még impozánsabb berendezést vártam. Elképzelhető, hogy ezeket elvitték valamelyik múzeumukba. A parkokban szerencsére már nem csalódtam és megnéztük a matuzsálemi korú szőlőtőkét is.

A palota után visszatértünk Londonba, de eddigre már 13:00 lett és a csoport ugyanonnan 19:00 indult vissza Dartfordba. Én végül az ismerős párral együtt hármasban egy saját programot állítottam össze, így elsőnek megnéztünk a London Eyet, a Parlamentet, majd a Westminster apátság következett. Ide végül be is mentünk, amely iszonyat drága volt, de bőven megérte. Maga az apátság kívülről nem egy nagy eresztés az oldalsó hatalmas rózsaablakot leszámítva, hiszen most bőven volt összehasonlítási alapom, de belülről a legszebb volt azok közül, amiket láttunk. Kaptunk is egy nagyon jó magyar audio guidet, ahol két csicsergő hang nagyon kedvesen magyarázta, hogy ne siessünk és hogy mit nézzünk meg. Fotózni itt egyáltalán nem lehetett és több piros tallárt viselő teremőr figyelte minden mozdulatunkat. Nem hiába ez az egyik leghíresebb templom, ha London nevét vagy Angliát meghalljuk, mert ide rengeteg királyukat temették és itt is szokták megkoronázni őket. A belső pompa magával ragadó és itt összpontosult az egykori világbirodalom vagyonának jelentős része, mert számos királyuk szépítgette. Az egyik társam így is megpróbált stikában fotózni egyet távozáskor, de egy őr megállította és követelte, hogy az utolsó képet törölje ki. Nekem is megszólalt a mobilom, ami után azt vártam, hogy majd az őrök a földre birkóznak.

A nap folyamán ugyanis találkozni szerettem volna egy kint élő magyar ismerősömmel is és ő keresett. Vele megbeszéltem egy találkozót a Szent Pál székesegyháznál 16:00-kor, de addig mi még szépen elsétáltunk a Buckingham-palotához hármasban. A Saint James parkban és Green parkban a kacsák békésen pihentek a tóparton egy elválasztott részben, míg a mókusok vidám ugrándoztak a fűben és pofátlan módon próbáltak élelmet csórni. Magába a palotába nem volt időnk bemenni, de megnéztünk a díszes kaput és az előtte lévő emlékművet, majd gyalog a Piccadilly Circus tér felé vettük az irányt. Kipróbáltuk az emeletes buszt is, ha már aznapra korlátlan utazásra jogosító Travelcardot kaptunk, majd én elváltam a két társamtól és gyalog elmentem a Trafalgar térre, ahol metrós átszállásokkal együtt el is érkeztem a Szent Pál katedrálisról. Tényleg óriási méretű és tavaly Isztambulban említették meg, hogy a világ három legnagyobb temploma között szerepel. Miközben várakoztam az ismerősömre, találkoztam az egyik utastársammal, aki csalódottan említette, hogy nem engedték be. Szerencsére amikor kalandos találkozásunk után az internetes ismerősömmel mi tíz perccel később megpróbáltunk bejutni, akkor beengedtek minket ingyen. A toronyba viszont nem mászhattunk fel, pedig kíváncsi lettem volna a városra felülről. Londonról ugyanis tudni kell, hogy a fekvése alapvetően síkvidéki. Lehet elfogult vagyok, de Budapest és látnivalói már csak ezért is különbek, mert ott a hegyen lévő várról nagyon jól rá lehet látni Pestre és a hidakra. Mi végül szépen átsétáltunk a Millenium Bridgen, ami a Harry Potter 6 film elején is szerepelt. Aztán egy nagy sétát tettünk és megnéztük a déli oldalon a Southwark katedrálist, Sir Francis Drake hajóját, a Hay's Galleryben lévő modern hajószobrot, majd végre elérkeztünk London másik jelképéhez, a Tower Bridgehez. Ez a hír gyönyörű és szerencsére erről is tudtam magamnak venni egy makettet. Közben nagyon jót beszélgettünk és a nap remekül telt. A hídon átkelve többször lefotóztam a hivatalosan szivar, számomra inkább kúp alakú Sears Towert, majd körbejártuk a Tower of Londont is. Kezdett esteledni, így még bementünk egy mütyür boltba, ahol vettem egy Parlament makettet is. A legszebb angolos dolgokat szerintem Salisburyben árulták és kicsit bántam, hogy ott nem vásároltam ezt-azt és ennyi fontot meghagytam a belépőkre. London ebben a tekintetben egy picit csalódás volt, mert azt hittem, hogy több ilyen szuvenír árus lesz, de valószínűleg csak én nem figyeltem kellően. A Tower of Londonba is elég borsos lett volna a belépő és igazából nem is terveztem, így végül az ismerősömmel elmentünk metróval a Covent Gardent megnézni. Onnan gyalog megnéztük esti fényeknél is a Piccadilly Circust és a négy ló szobrát, majd a Trafalgar Squaren az oroszlánokat, a National Galleryt és persze Nelson szobrát az oszlopon. Aztán bekukkantottunk a Buckinghamhez tartozó lovas őrök terére és az ott álló épületekre is vetettem egy pillantást. Utána láttuk a rendkívül szigorúan őrzött Downing Streetet, majd visszatértünk a Big Benhez és a Parlament épületéhez. A Nap ekkor már lebukott a horizontnál és a város közvilágítását szépen elkezdték felkapcsolni, így esti fényekben megnézhettünk a Westminster Bridge környékét. Végül a 21:20-s vonattal elmentem volna vissza Dartfordba, de azt lekéstem és ezért végül a végállomásról, Charing Crossról indultam 21:50-kor. A vonaton éppen Arsenal szurkolókkal mentem haza, akik nagyon vidám fickók voltak, mert az egyik alvó társukat csínytevésekkel szórakoztatták. A Greenhithe for Bluewater állomáson kellett végül leszállnom 22:40-kor, ahonnan még jó 25-30 percre volt a szállásunk, így eléggé lestrapálva érkeztem meg szombat este a szobámba.

10. nap
London után az egész csapat elfáradt és még javasoltuk is, hogy a jövőre menő csoport két napot kapjon a városra, mert aki kifizet egy ilyen utat, azt már nem fogja padlóra küldeni, ha még egy szállást ki kell fizetnie.

Az első megállónk Kent megyében Rochester volt, ahol a vasárnapi mise miatt picit várni kellett a templomocska bejárata előtt. Mondanom sem kell, hogy ez is grandiózus méretű katedrális volt, de én már annyira telítődtem, hogy nem is bántam, amikor a következő mise miatt kitereltek minket finoman. Utána megnéztük a várat, ahol felmásztunk a kb. 5-6 emelet magasságnak megfelelő toronyba, ahol egész jó kilátás nyílt a környékre.

Az utolsó látnivaló a Leeds kastély volt, amely véletlenül sem keverendő össze a Leeds várossal, mert az teljesen máshol van. A parkon hosszasan sétálva alig vártam, hogy meglássam a félig vízen álló épületet. Belülről is nagyon szép, mert mindig is imádtam a sarokszobákat, ahol minden falon van ablak és szobák nem szabályos téglalapok. A berendezés itt is mesés volt és angol arisztokrácia jó ízlését nem győzöm dicsérni. A kastély mellett Longleathez hasonlóan volt pár szórakoztató park jellegű látványosság. Volt gyerekeknek itt is játszóház, mini állatkerthez hasonlító madárház és persze egy sövénylabirintus. Ez utóbbi kisebb volt, mint az előző, de a lényegen nem változtat, mert itt is felsültem. Utólag vettem róla egy képeslapot, ahol a helyes útvonalat ki lehetett kalkulálni, így már tudom, hogy melyik kanyart néztem el újra és újra.

Doverben sajnos lekéstük a kompot, így elég sokat kellett várnunk. Én szükségmegoldásként egy utastársammal ebédeltem a helyi Burger Kingben. Itt elkövettem azt a hibát, hogy nem váltottam vissza a maradék fontjaimat euróra, míg mások levásárolták apróságokra még. Nem is tudom, hogy én mire tartalékoltam. A hajóút visszafelé is gyönyörű volt, így megint le kellett fotóznom a doveri sziklákat. Az idő sokkal tisztább és nyugodtabb volt, aminek köszönhetően egyszerre lehetett látni mindkét oldalt. Ettől még persze ugyanúgy tengeri beteg lettem és már nyúltam is a gyógyszerért. Franciaországba visszaérve engem meglepett, hogy nem nézték meg az útleveleinket, sőt még csak határőrrel sem találkoztunk, mert annyira nem érdekelte őket, hogy kik hagyják el a szigetet. A csúszás után eleve késésben voltunk, aztán megint az útfelújítás miatt ugyanott dugóba kerültünk, így végül 21:00 helyett éjfélre értünk a luxemburgi szállásunkra, ahol első alkalommal is megszálltunk.

11. nap
A reggeli megint siralmas volt, ezt nem is akarom szépíteni és az út végén az értékelésnél ezt külön ki is emeltem. Az út eléggé monotonon telt hazafelé, de a kis csipet-csapat hátul jól elszórakoztatta saját magát hazáig, ami többnyire abból állt ki, hogy én beszéltem, ők meg tűrték. Végül beiktattuk Linz után a Randiguru című filmet, majd este 21:45-re érkeztünk Budapestre, ahonnan a transzfer végül Debrecen érintésével éjjel fél 2-re vitt haza.

* * *

Összegzésnek talán azt mondanám, hogy az út szuper volt. Remek időt fogtunk ki, mert az út jelentős részében végig napsütés volt és csak 1-2 napon fordult elő eső. Angliával kapcsolatban sikerült sok-sok tévhitet eloszlatnom magamban és a képzeletbeli térkémre végre ők is felkerültek. Sok-sok élménnyel is gazdagodtam és mi sem bizonyítja jobban, hogy 4259 fotót sikerült készítenem. A szakmai részéről talán most nem mesélnék, mert egyelőre nem untatnék senkit sem ezekkel a részletekkel.

Képek
Program

* * *

Meglátogatott vagy érintett UNESCO Világörökségek

- Canterbury Cathedral
- Stonehenge
- City of Bath
- Pontcysyllte Aqueduct
- Caernarfon and Conwy
- Liverpool – Maritime Mercantile City
- Westminster Abbey
- Tower of London



* * *

Belépők

7,5 font - Canterbury katedrális
17 font – Portsmouth kikötő
6,6 font – Stonehenge
8,2 font – Bath római fürdő
16,1 font – Longleat szafari és kastély
3,5 font – Hölgyek háza
1,5 font – Swallow Falls
4,95 font – Caernarfon vár
4,6 font – Conwy vár
5,4 font – Great Ormes villamos
6,5 font – Bodenant Garden
8,3 font – Beatles ház
4 font – Chester katedrális
1,5 font – Shakespeare sír
9,65 font – Shakespeare ház
5,4 font – Egy napos Travelcard Londonban
15 font - Westminster apátság
5 font – Rochester
13,5 font – Leeds kastély


Hivatalos árfolyamadatok



Olvass tovább!