Pár nap kényszerű hallgatás után itt vagyok, kedves rajongóim. Sajnos most csak így ékezet és úgy tűnik aposztróf nélkül (szerk. - éppen most korrigálom 2010. 09. 01.), illetve bűbájos y és z betűcserékkel megspékelve tudlak benneteket szórakoztatni életem legújabb fejleményeivel, mivel jelenleg a King's Lynn-i könyvtár legújabb és alighanem egyetlen magyar tagjaként próbálok pár publikus gondolatot elétek tárni a szűkre szabott 1 órás időkeret alatt, mintha visszarepültem volna megint az egyetemi évekbe, amikor a Netscapes gépekre vártunk két előadás között. Szóval úgy alakult, hogy az utolsó napok a búcsú jegyeben teltek. Szombaton egy kis sütizés keretében találkoztam pár barátommal (az érintettek tudják a "szigorú" óránkénti váltásban történő időbeosztást), míg másnap mar a lázas mobil winchesterre való mentegetéssel és pakolással telt a nap. Csináltam pár (kb. 100-150 db) fotót a szobámról és a kutyámról, aztán végül még anyám is engedett pár kattintást. Mit ne mondjak nem volt valami lélekemelő elbúcsúzni a korábbi életemtől és pár bőröndbe bepakolni.
Drága anyám lázasan vasalt, mivel ha ismeritek a termetes Godzilla alkatomat, akkor sejthetitek, hogy nem könnyű rám ruhát találni. S mivel kint elvárás lesz az elmondások alapján minden nap a nyakkendő és ing viselése, így jobbnak láttam, ha minél több dolgot bepakolok. Ellátogattam ugyan a British Airways honlapjára, ahol nagyon korrekten leírtak, hogy mik a csomagok dimenziói. Ez még csak véletlenül sem keverendő össze az X-dimenzióval. Elvileg van egy laptoptáska, egy utastérbe is felvihető csomag, illetve egy raktérbe leadott. Végül nem a hármas Matroska-babákra emlékeztető szettel mentem, hanem édesanyám vadi új oldalzsebekkel is megfejelt már-már hajóbőrönd méretű bőröndjébe pakolgattam. Így is átrendeztünk mindent vagy ötször, de a megengedett 23 kg helyett végül 25.5 kg-nál állt a mérleg, amikor nagy keservesen sikerült végre megmérni, mert valahol mindig lelógott. Aztán forgattam, mint egy Rubik kockát és csak találtunk egy olyan pozíciót, ahol mérhetővé vált. A kutyám, Laura (művésznevén "Foltos") méricskélése ment még ilyen nehezen, amikor citerázó lábai közül egyet mindig sikerült letennie. :)
A lényeg, hogy belefáradtam az egészbe, aztán úgy voltam vele, hogy inkább kifizetem a büntetést, de nem fogok már semmit sem kipakolni. A háztól való búcsú roppant lehangoló volt, de Debrecenbe érve gyorsabban teltek az események. Mindig is utáltam búcsúzkodni, így most se volt jó érzés az unokaöcsikémet úgy lefektetni, hogy csak hetek múlva láthatom élőben megint. A többiek nyugovóra tértek, de én még mindig a másolással voltam elfoglalva, amibe talán nem mennék most bele mélyebben. Éjjel 01:30-kor még fent voltam, míg 03:00-kor meg már kelni kellett, mert ugyan a gép csak 08:25-kor indult, de 2 órával korábban kellett csekkolni. Vagy check-in, ha igy jobban tetszik nektek.
A reptérre elég hamar elértünk hármasban, mert a bátyám vezetett, akivel végig dumáltuk az utat, míg anyukám csak hátul szunyókált. A reptéren ért az a meglepetés, hogy a laptoptáskának álcázott legkisebb bőröndömet nem fogadták el, így ki kellett fizetni meg egy bőrönd díjat (35 font). Erre én magam is gondoltam, mert ilyen erővel a 13 kg helyett +10 kg holmit hozhattam volna.
Leadtuk a két bőröndömet tehát, majd egy rövid búcsú után bementem a kapun. Nem, ez nem a csillagkapu. Rutinos voltam Kairó után, mivel megint a Ferihegy 2B-rol ment a gép. Azért mondanom sem kellene, hogy nem ment ez olyan simán, mivel szigorúbb volt az ellenőrzés. Le kellett venni az övemet, az öltöny felsőmet, a kabátomat, az órámat és persze a szemüvegemet. A fémdetektoron áthaladva még mindig csipogtam, erre az őr félre állított, majd fehér kesztyűben diszkréten, de alaposan végig motozott... Ehhem. Már vártam, hogy mikor jönnek az intim részek vazelinnel, amit nem kívánnék semelyik ellenségemnek sem, de aztán elővett egy kézi fémdetektort és az csipogni kezdett a cipőmnél. Levettem, majd azt külön átküldték megint, de valószínűleg csak a gyártáskor valamilyen kis fémszál maradt benne. Úgyhogy már rég nem éreztem magam ilyen csupasznak, mert ilyen ellenőrzés még a négy egyiptomi repülés alatt sem volt. Így is szándékosan minden mobiltöltőt, elemtöltőt, USB kábelt ás mobil adatkábelt a nagy kofferbe tettem, nehogy baj legyen belőle.
Maga a gep elég termetes jószág volt, mert ilyen 2*3 üléses géppel legutoljára Kairóból vittek Asszuánba. Itt teljesen tele volt a járat és egyszerre ment 4 gép (!) Londonba. Maga az út egy darabig eseménytelenül telt, amit a mellettem ülő 75 és a halál között lévő bácsi felváltva használt angol és magyar nyelve szakított csak meg...
Sajna lejárt az időm, így mára ennyit. :)
* * *
folyt. köv.
Senki ne lepődjön meg, hogy napokig nem volt bejegyzés, mert ezt most április 17.-én írom, csak visszadátumoztam az időrendi sorrend követése miatt...
Szóval ott tartottam, hogy a bácsi emigrált 1965-ben és Houstonban él az USA-ban, aztán szemérmetlenül flörtölt a stewardessekkel. Én elfelejtettem bevenni a Daedalont és mivel éjjel alig aludtam, reggel pedig már nem bírtam enni, így egyre jobban korgott a gyomrom és fajt a fejem. Szerencsére felszállás után pár perccel kaptunk egy klasszikus angol szendvicset, amit imádnak itt a helyiek is. Háromszög alakúra vágott kenyér sajtkrémmel. Nem volt rossz, de ha nem kapok hozza egy kis itókat, akkor megfulladok... Az utazási betegség is felütötte rút fejét, mivel London fölött 3-4 bónuszkört kellett tenni, mire a Heathrow reptér fogadott minket. Ekkor ereztem azt, hogy elkezd kavarogni a gyomrom és hamarosan a róka koma is megérkezett volna, ha végre nem kezdünk el ereszkedni. Én ültem a középső ülésen és a kisebb bőröndben ("laptoptáskában") lévő válltáskámban lévő gyógyszerért nem akartam felállni, de a macho hősködés majdnem rosszul végződött. Pedig tanulhattam volna a korábbiakból, mert ezt az egyszemélyes műsort már Egyiptomban is eljátszottam, csak ott az ablakból hátrafelé fotózás pláne összezavart...
* * *
folyt. kov. 2.
A híres Heathrow reptéren lassan, de szépen landoltunk és pár perc után majdnem utolsóként kikászálódtam a gépből, majd elég egyirányúan tereltek minket egy útlevél-ellenőrzés felé, amit bescanneltek, majd egy hatalmas csarnokba kötöttünk ki, ahova a csomagjaink érkeztek. Ilyet még nem is nagyon láttam, mert egy nagy digitális táblára a különböző járatok csomagjainak érkezése volt feltüntetve, hogy melyik körkörös forgóra érkeznek. Ágcsi biztos tudná ennek a pontos nevet, de a vágány sem illik rá, így maradjunk tehát annyiban Kazincy szellemét (és a méltán hírhedt Pécsi Blankát) követve a "bőröndérkeztető forgó bigyó" lett a rövid keresztségben a neve. A csomagjaim szépen rendre meg is érkeztek elég hamar, majd egy tolható kiskocsira szépen rátettem őket, miután kivettem a kézi táskámat is.
Kiérve ebből a csarnokból, amelybe más repterek termináljai simán beférnének, egy csomó táblás emberkébe botlottam. Ahogy körbementem vagy ötször, csak nem sikerült az A-Teames táblával felékesített illetőt megpillantani. Aztán gyorsan telefonáltam Budapestre az egyik ügyintéző leányzónak, hogy szóljon az angoloknak, hogy ők meg szóljanak a sofőrnek, hogy megjöttem és hiányolom a vörös szőnyeget. Persze-persze. Aztán a helyzet megoldódott magától, mert a semmiből anyagiasult angliai utazásom folytatásában nélkülözhetetlen kísérőnk. Igen, beszélhetek immáron többes számról is, mert pár perc után egy lengyel lány is csatlakozott, aki Johanna (helyesen írva Joan) néven mutatkozott be. A terem üvegajtaján kiérve közvetlenül egy több szintes autóparkolóba érkeztünk. A sofőr egy terepjáróval jött, aminek a csomagtartóját külön lehetett csak lezárni, de még így se volt magasabb, mint a kocsinak a pereme. Ezt most nagyon jól elmeséltem, de talán akkor úgy mondanám, hogy elől volt egy öt üléses utastér, míg hátul az állatok és egyéb cókmókok szállításra alkalmas fedett plató volt a csomagtér. Egy kicsit szörnyülködött, hogy ennyi holmim van, de aztán elrendezett mindent. El is indultam, hogy beszálljak a kocsiba jobb oldalról, de hal' Istennek az ajtó nyitva volt, így láttam, hogy ott a kormány van, így legalább az első jelentős égéstől megkíméltem magam. A kocsiban elkezdtünk beszélgetni hármasban angolul, majd a Londont körülvevő autópályán átmentünk Lutonba, ahol az új szövetségünkhöz még egy lengyel srác (kiejtve "Zsagor") és a román Emanuel csatlakozott. Így már nem fértek el a csomagjaink, ezért a sofőr mellett ülve az ölemben kellett a következő 1,5-2 órára a csomagjaimat tartani. Én próbáltam a sofőrrel beszélgetni, aki az útfelújítást ecsetelte, míg hátul az érthetetlen módon két külön járattal érkező lengyel kollégák kedélyesen nagyon jól elcseverésztek egymással.
Birminghambe nagyjából kettő óra magasságában érkeztünk, de az izgalomtól még csak most kezdtem el igazán érezni, hogy meg nem is ettem semmit a mai napon. A szállásunk az Old Fire Station ("Régi Tűzoltóállomás") volt, amely maradjunk annyiban, hogy egy éjszakára elment, de egyébként nem volt egy nagy eresztés. A legfurcsább az volt, hogy a folyosók nagyon-nagyon keskenyek voltak és mivel eleve egy testesebb - köznyelvben kövér - ember vagyok, így már-már néha azt éreztem, hogy menten beleszorulok majd a két ajtófélfa közzé. Aki most mosolyog, az gondoljon Micimackóra a Nyuszi házánál...
Aztan volt egy kis szusszanásnyi idő, amit a többiek pihenéssel töltöttek a cseppnyi kis szobákban, míg én elmentem a kocsiból kifigyelt Tesco Express névre hallgató boltba. Amikor beleptem ebbe a csemegébe, még csak akkor tudatosult velem igazán, hogy Angliában vagyok, mert a polcokról angol termékek figyeltek kajánul. Vettem egy kis vizet, pár szendvicset és diétásnak nem igazán mondható péksüteményt a többieknek is.
Az eligazítás nem tartott sokáig, gyakorlatilag az angol A-Team lengyel képviselője a kezembe nyomott pár bankos papírt, illetve elmondta, hogy mit kell majd elintézni a következő hetekben. Ennyit talán arról, hogy majd mindenben segítenek, de ők a kiközvetítésért voltak felelősek és mostantól tényleg magamnak kellett intézni mindent...
Ennyit talán mára, mert az egy óra megint letelt.
* * *
Úgy tűnik, hogy ez a nap sosem akar véget érni vagy én akkor túl részletesen beszámolni nektek. Szóval megkaptuk a papírokat, majd az alig egy órás igazán családias megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy elindulunk Birminghamet felfedezni. Elsőnek betértünk egy közeli Barclays bankfiókba, amellyel szemben egy körforgalom közepén egy kicsi Big Bennek megfelelő toronyóra állt. A srácok nem intéztek el a bankos papírokat időben, mint én vagy Joan, de bizonyos okmányok hiánya miatt nem is tudtak a helyiek segíteni nekik. Hármasban folytattuk az utat, miután Emanuel leszakadt tőlünk.
Birmingham tényleg nyüzsgő nagyváros, de a történelmi belvárosát csak az nem találja meg, aki nagyon nem akarja. Kicsit olyan érzésem volt, mintha őket is lebombáztak volna a világháborúban, mert néha egészen szocreál betonépületeket is belepasszíroztak a látképbe. A könyvtárban "Zsagor" előjegyzett magának egy gépet, mert itt még az idegenek is ingyen használhatják a helyi gépeken 1-1 órát az internetet. Nálunk hol van ilyen, hogy gyakorlatilag egy turista ingyen netezhetne? Mi pedig a könyvtárral szemben vártuk Emanuelt a következő kb. 2 órában, mert ugyan legalább ötször felhívott minket, egyszerűen nem talált el hozzánk. Az időjárás is egyre rosszabb lett és a borult ég alatt az egyre erősödő hidegben szobroztunk őt várva. Közben én elmentem kisebb körökre és igyekeztem lencsevégre kapni a főbb attrakciókat, majd miután visszamentem két lengyel társamhoz, akkor Emanuel közölte telefonon, hogy ő inkább már visszamegy a szállásra. Ekkor kicsit mindannyian kiakadtunk rá, mert miatta nem néztünk körbe napsütésben. Végül a maradák trió is három felé szakadt, mert lengyelek a könyvtárba húzódtak be, míg én végigmentem a sétálóutcán és annak a végében megcsodáltam a templom mellett egy nagyon furcsa épületet. Csupa körből álló borítása volt, de térben itt-ott kipúposodott, mintha egy Vasarely festményt ötvöztek volna egy méhkaptárral. Aztán találtam egy telefonfülkét, ahol a batyámat felhívva, majd általa Skypepal visszahívva el tudtam mesélni a családnak, hogy minden oké, megérkeztem, élek és új társaimmal virulok. Ekkor már kezdett sötétedni is, de mivel Kasia a kezünkbe nyomott egy Birmingham térképet, így simán elnavigáltam magam egyedül is. Bementem a hatalmas helyi plázába (Bullring), amely nem túlzok, simán vetekedett a budapesti West End méreteivel, mivel legalább 3-4-5 szinten lehetett költeni a pénzt a helyi vásárlóknak. Én bedobtam a helyi Burger Kingben egy menüt (kb. 5-6 font volt), tehát végre egy kis meleg élelem is jutott a feneketlen bendőmbe. Aztán próbaltam megkeresni a csatornákat, amelyeket lengyel vendéglátónk emlegetett. Azt mondta ugyanis, hogy Birminghamben több lagúna van, mint Velencében. Erre már akkor is egy belső felmordulás volt a válaszom, de azért nem adtam fel. A szállásunkon adott prospektusban ugyanis tényleg láttam néhány szép épületet egy folyócska partján, de nem volt már idő megkeresni. Helyette belebotlottam megint abba a zsiliprendszerbe, amely hatalmas toronyházak tövében húzódott. Mellette pár lelkes sportoló futkározott, míg én csak ámulattal néztem a dombos vidéken a kisebb hajók dombon való felemelésére szolgáló szerkezetkomplexumot. Úgy képzeljétek el, mintha sok-sok sorompó lenne egymás után, hogy egy 10-15 méteres hajó beférjen, aztán több lépésben szépen le vagy éppen fel tudjak engedni őket. Nos, ilyen zsilipből legalább 20-25 volt egymás után, tehát ilyen utazásra csak az időmilliomosok nevezhetnek be... A városban még lefotóztam pár érdekesebb köztéri táblát, cinikus választási plakátot és a helyi SyFy csatorna "V" sorozat reklámját is. A szállásra visszatérve három társam már otthon volt és Emanuel nagyon kiüthette magát, mert eléggé zavartan viselkedett. Másnap arra hivatkozott, hogy lebetegedett és a fárasztó utazás miatt nem volt kedve este sem csevegni velünk. Én a helyi szállásunkon lévő gépre letöltöttem a birminghami fotókat, majd rámásoltam Zsagor egyik pendrivejára, majd zuhanyzás után mindenki nyugovóra tért már jóval előttem.
Az első éjszaka borzalmas volt, mivel ebben az ősrégi házban a lábam éppen az ablaknál volt, ahol a klasszikus nyaktiló típusú felfelé tolható ablak volt, ami azonban oly rosszul zárt, hogy gyakorlatilag már-már a szabad ég alatt is aludhattam volna. Szerencsére volt elektromos fűtőtest a helységben, amit felvettem maximumra, majd végiggondolva a nap eseményeit én is elaludtam.
Drága anyám lázasan vasalt, mivel ha ismeritek a termetes Godzilla alkatomat, akkor sejthetitek, hogy nem könnyű rám ruhát találni. S mivel kint elvárás lesz az elmondások alapján minden nap a nyakkendő és ing viselése, így jobbnak láttam, ha minél több dolgot bepakolok. Ellátogattam ugyan a British Airways honlapjára, ahol nagyon korrekten leírtak, hogy mik a csomagok dimenziói. Ez még csak véletlenül sem keverendő össze az X-dimenzióval. Elvileg van egy laptoptáska, egy utastérbe is felvihető csomag, illetve egy raktérbe leadott. Végül nem a hármas Matroska-babákra emlékeztető szettel mentem, hanem édesanyám vadi új oldalzsebekkel is megfejelt már-már hajóbőrönd méretű bőröndjébe pakolgattam. Így is átrendeztünk mindent vagy ötször, de a megengedett 23 kg helyett végül 25.5 kg-nál állt a mérleg, amikor nagy keservesen sikerült végre megmérni, mert valahol mindig lelógott. Aztán forgattam, mint egy Rubik kockát és csak találtunk egy olyan pozíciót, ahol mérhetővé vált. A kutyám, Laura (művésznevén "Foltos") méricskélése ment még ilyen nehezen, amikor citerázó lábai közül egyet mindig sikerült letennie. :)
A lényeg, hogy belefáradtam az egészbe, aztán úgy voltam vele, hogy inkább kifizetem a büntetést, de nem fogok már semmit sem kipakolni. A háztól való búcsú roppant lehangoló volt, de Debrecenbe érve gyorsabban teltek az események. Mindig is utáltam búcsúzkodni, így most se volt jó érzés az unokaöcsikémet úgy lefektetni, hogy csak hetek múlva láthatom élőben megint. A többiek nyugovóra tértek, de én még mindig a másolással voltam elfoglalva, amibe talán nem mennék most bele mélyebben. Éjjel 01:30-kor még fent voltam, míg 03:00-kor meg már kelni kellett, mert ugyan a gép csak 08:25-kor indult, de 2 órával korábban kellett csekkolni. Vagy check-in, ha igy jobban tetszik nektek.
A reptérre elég hamar elértünk hármasban, mert a bátyám vezetett, akivel végig dumáltuk az utat, míg anyukám csak hátul szunyókált. A reptéren ért az a meglepetés, hogy a laptoptáskának álcázott legkisebb bőröndömet nem fogadták el, így ki kellett fizetni meg egy bőrönd díjat (35 font). Erre én magam is gondoltam, mert ilyen erővel a 13 kg helyett +10 kg holmit hozhattam volna.
Leadtuk a két bőröndömet tehát, majd egy rövid búcsú után bementem a kapun. Nem, ez nem a csillagkapu. Rutinos voltam Kairó után, mivel megint a Ferihegy 2B-rol ment a gép. Azért mondanom sem kellene, hogy nem ment ez olyan simán, mivel szigorúbb volt az ellenőrzés. Le kellett venni az övemet, az öltöny felsőmet, a kabátomat, az órámat és persze a szemüvegemet. A fémdetektoron áthaladva még mindig csipogtam, erre az őr félre állított, majd fehér kesztyűben diszkréten, de alaposan végig motozott... Ehhem. Már vártam, hogy mikor jönnek az intim részek vazelinnel, amit nem kívánnék semelyik ellenségemnek sem, de aztán elővett egy kézi fémdetektort és az csipogni kezdett a cipőmnél. Levettem, majd azt külön átküldték megint, de valószínűleg csak a gyártáskor valamilyen kis fémszál maradt benne. Úgyhogy már rég nem éreztem magam ilyen csupasznak, mert ilyen ellenőrzés még a négy egyiptomi repülés alatt sem volt. Így is szándékosan minden mobiltöltőt, elemtöltőt, USB kábelt ás mobil adatkábelt a nagy kofferbe tettem, nehogy baj legyen belőle.
Maga a gep elég termetes jószág volt, mert ilyen 2*3 üléses géppel legutoljára Kairóból vittek Asszuánba. Itt teljesen tele volt a járat és egyszerre ment 4 gép (!) Londonba. Maga az út egy darabig eseménytelenül telt, amit a mellettem ülő 75 és a halál között lévő bácsi felváltva használt angol és magyar nyelve szakított csak meg...
Sajna lejárt az időm, így mára ennyit. :)
* * *
folyt. köv.
Senki ne lepődjön meg, hogy napokig nem volt bejegyzés, mert ezt most április 17.-én írom, csak visszadátumoztam az időrendi sorrend követése miatt...
Szóval ott tartottam, hogy a bácsi emigrált 1965-ben és Houstonban él az USA-ban, aztán szemérmetlenül flörtölt a stewardessekkel. Én elfelejtettem bevenni a Daedalont és mivel éjjel alig aludtam, reggel pedig már nem bírtam enni, így egyre jobban korgott a gyomrom és fajt a fejem. Szerencsére felszállás után pár perccel kaptunk egy klasszikus angol szendvicset, amit imádnak itt a helyiek is. Háromszög alakúra vágott kenyér sajtkrémmel. Nem volt rossz, de ha nem kapok hozza egy kis itókat, akkor megfulladok... Az utazási betegség is felütötte rút fejét, mivel London fölött 3-4 bónuszkört kellett tenni, mire a Heathrow reptér fogadott minket. Ekkor ereztem azt, hogy elkezd kavarogni a gyomrom és hamarosan a róka koma is megérkezett volna, ha végre nem kezdünk el ereszkedni. Én ültem a középső ülésen és a kisebb bőröndben ("laptoptáskában") lévő válltáskámban lévő gyógyszerért nem akartam felállni, de a macho hősködés majdnem rosszul végződött. Pedig tanulhattam volna a korábbiakból, mert ezt az egyszemélyes műsort már Egyiptomban is eljátszottam, csak ott az ablakból hátrafelé fotózás pláne összezavart...
* * *
folyt. kov. 2.
A híres Heathrow reptéren lassan, de szépen landoltunk és pár perc után majdnem utolsóként kikászálódtam a gépből, majd elég egyirányúan tereltek minket egy útlevél-ellenőrzés felé, amit bescanneltek, majd egy hatalmas csarnokba kötöttünk ki, ahova a csomagjaink érkeztek. Ilyet még nem is nagyon láttam, mert egy nagy digitális táblára a különböző járatok csomagjainak érkezése volt feltüntetve, hogy melyik körkörös forgóra érkeznek. Ágcsi biztos tudná ennek a pontos nevet, de a vágány sem illik rá, így maradjunk tehát annyiban Kazincy szellemét (és a méltán hírhedt Pécsi Blankát) követve a "bőröndérkeztető forgó bigyó" lett a rövid keresztségben a neve. A csomagjaim szépen rendre meg is érkeztek elég hamar, majd egy tolható kiskocsira szépen rátettem őket, miután kivettem a kézi táskámat is.
Kiérve ebből a csarnokból, amelybe más repterek termináljai simán beférnének, egy csomó táblás emberkébe botlottam. Ahogy körbementem vagy ötször, csak nem sikerült az A-Teames táblával felékesített illetőt megpillantani. Aztán gyorsan telefonáltam Budapestre az egyik ügyintéző leányzónak, hogy szóljon az angoloknak, hogy ők meg szóljanak a sofőrnek, hogy megjöttem és hiányolom a vörös szőnyeget. Persze-persze. Aztán a helyzet megoldódott magától, mert a semmiből anyagiasult angliai utazásom folytatásában nélkülözhetetlen kísérőnk. Igen, beszélhetek immáron többes számról is, mert pár perc után egy lengyel lány is csatlakozott, aki Johanna (helyesen írva Joan) néven mutatkozott be. A terem üvegajtaján kiérve közvetlenül egy több szintes autóparkolóba érkeztünk. A sofőr egy terepjáróval jött, aminek a csomagtartóját külön lehetett csak lezárni, de még így se volt magasabb, mint a kocsinak a pereme. Ezt most nagyon jól elmeséltem, de talán akkor úgy mondanám, hogy elől volt egy öt üléses utastér, míg hátul az állatok és egyéb cókmókok szállításra alkalmas fedett plató volt a csomagtér. Egy kicsit szörnyülködött, hogy ennyi holmim van, de aztán elrendezett mindent. El is indultam, hogy beszálljak a kocsiba jobb oldalról, de hal' Istennek az ajtó nyitva volt, így láttam, hogy ott a kormány van, így legalább az első jelentős égéstől megkíméltem magam. A kocsiban elkezdtünk beszélgetni hármasban angolul, majd a Londont körülvevő autópályán átmentünk Lutonba, ahol az új szövetségünkhöz még egy lengyel srác (kiejtve "Zsagor") és a román Emanuel csatlakozott. Így már nem fértek el a csomagjaink, ezért a sofőr mellett ülve az ölemben kellett a következő 1,5-2 órára a csomagjaimat tartani. Én próbáltam a sofőrrel beszélgetni, aki az útfelújítást ecsetelte, míg hátul az érthetetlen módon két külön járattal érkező lengyel kollégák kedélyesen nagyon jól elcseverésztek egymással.
Birminghambe nagyjából kettő óra magasságában érkeztünk, de az izgalomtól még csak most kezdtem el igazán érezni, hogy meg nem is ettem semmit a mai napon. A szállásunk az Old Fire Station ("Régi Tűzoltóállomás") volt, amely maradjunk annyiban, hogy egy éjszakára elment, de egyébként nem volt egy nagy eresztés. A legfurcsább az volt, hogy a folyosók nagyon-nagyon keskenyek voltak és mivel eleve egy testesebb - köznyelvben kövér - ember vagyok, így már-már néha azt éreztem, hogy menten beleszorulok majd a két ajtófélfa közzé. Aki most mosolyog, az gondoljon Micimackóra a Nyuszi házánál...
Aztan volt egy kis szusszanásnyi idő, amit a többiek pihenéssel töltöttek a cseppnyi kis szobákban, míg én elmentem a kocsiból kifigyelt Tesco Express névre hallgató boltba. Amikor beleptem ebbe a csemegébe, még csak akkor tudatosult velem igazán, hogy Angliában vagyok, mert a polcokról angol termékek figyeltek kajánul. Vettem egy kis vizet, pár szendvicset és diétásnak nem igazán mondható péksüteményt a többieknek is.
Az eligazítás nem tartott sokáig, gyakorlatilag az angol A-Team lengyel képviselője a kezembe nyomott pár bankos papírt, illetve elmondta, hogy mit kell majd elintézni a következő hetekben. Ennyit talán arról, hogy majd mindenben segítenek, de ők a kiközvetítésért voltak felelősek és mostantól tényleg magamnak kellett intézni mindent...
Ennyit talán mára, mert az egy óra megint letelt.
* * *
Úgy tűnik, hogy ez a nap sosem akar véget érni vagy én akkor túl részletesen beszámolni nektek. Szóval megkaptuk a papírokat, majd az alig egy órás igazán családias megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy elindulunk Birminghamet felfedezni. Elsőnek betértünk egy közeli Barclays bankfiókba, amellyel szemben egy körforgalom közepén egy kicsi Big Bennek megfelelő toronyóra állt. A srácok nem intéztek el a bankos papírokat időben, mint én vagy Joan, de bizonyos okmányok hiánya miatt nem is tudtak a helyiek segíteni nekik. Hármasban folytattuk az utat, miután Emanuel leszakadt tőlünk.
Birmingham tényleg nyüzsgő nagyváros, de a történelmi belvárosát csak az nem találja meg, aki nagyon nem akarja. Kicsit olyan érzésem volt, mintha őket is lebombáztak volna a világháborúban, mert néha egészen szocreál betonépületeket is belepasszíroztak a látképbe. A könyvtárban "Zsagor" előjegyzett magának egy gépet, mert itt még az idegenek is ingyen használhatják a helyi gépeken 1-1 órát az internetet. Nálunk hol van ilyen, hogy gyakorlatilag egy turista ingyen netezhetne? Mi pedig a könyvtárral szemben vártuk Emanuelt a következő kb. 2 órában, mert ugyan legalább ötször felhívott minket, egyszerűen nem talált el hozzánk. Az időjárás is egyre rosszabb lett és a borult ég alatt az egyre erősödő hidegben szobroztunk őt várva. Közben én elmentem kisebb körökre és igyekeztem lencsevégre kapni a főbb attrakciókat, majd miután visszamentem két lengyel társamhoz, akkor Emanuel közölte telefonon, hogy ő inkább már visszamegy a szállásra. Ekkor kicsit mindannyian kiakadtunk rá, mert miatta nem néztünk körbe napsütésben. Végül a maradák trió is három felé szakadt, mert lengyelek a könyvtárba húzódtak be, míg én végigmentem a sétálóutcán és annak a végében megcsodáltam a templom mellett egy nagyon furcsa épületet. Csupa körből álló borítása volt, de térben itt-ott kipúposodott, mintha egy Vasarely festményt ötvöztek volna egy méhkaptárral. Aztán találtam egy telefonfülkét, ahol a batyámat felhívva, majd általa Skypepal visszahívva el tudtam mesélni a családnak, hogy minden oké, megérkeztem, élek és új társaimmal virulok. Ekkor már kezdett sötétedni is, de mivel Kasia a kezünkbe nyomott egy Birmingham térképet, így simán elnavigáltam magam egyedül is. Bementem a hatalmas helyi plázába (Bullring), amely nem túlzok, simán vetekedett a budapesti West End méreteivel, mivel legalább 3-4-5 szinten lehetett költeni a pénzt a helyi vásárlóknak. Én bedobtam a helyi Burger Kingben egy menüt (kb. 5-6 font volt), tehát végre egy kis meleg élelem is jutott a feneketlen bendőmbe. Aztán próbaltam megkeresni a csatornákat, amelyeket lengyel vendéglátónk emlegetett. Azt mondta ugyanis, hogy Birminghamben több lagúna van, mint Velencében. Erre már akkor is egy belső felmordulás volt a válaszom, de azért nem adtam fel. A szállásunkon adott prospektusban ugyanis tényleg láttam néhány szép épületet egy folyócska partján, de nem volt már idő megkeresni. Helyette belebotlottam megint abba a zsiliprendszerbe, amely hatalmas toronyházak tövében húzódott. Mellette pár lelkes sportoló futkározott, míg én csak ámulattal néztem a dombos vidéken a kisebb hajók dombon való felemelésére szolgáló szerkezetkomplexumot. Úgy képzeljétek el, mintha sok-sok sorompó lenne egymás után, hogy egy 10-15 méteres hajó beférjen, aztán több lépésben szépen le vagy éppen fel tudjak engedni őket. Nos, ilyen zsilipből legalább 20-25 volt egymás után, tehát ilyen utazásra csak az időmilliomosok nevezhetnek be... A városban még lefotóztam pár érdekesebb köztéri táblát, cinikus választási plakátot és a helyi SyFy csatorna "V" sorozat reklámját is. A szállásra visszatérve három társam már otthon volt és Emanuel nagyon kiüthette magát, mert eléggé zavartan viselkedett. Másnap arra hivatkozott, hogy lebetegedett és a fárasztó utazás miatt nem volt kedve este sem csevegni velünk. Én a helyi szállásunkon lévő gépre letöltöttem a birminghami fotókat, majd rámásoltam Zsagor egyik pendrivejára, majd zuhanyzás után mindenki nyugovóra tért már jóval előttem.
Az első éjszaka borzalmas volt, mivel ebben az ősrégi házban a lábam éppen az ablaknál volt, ahol a klasszikus nyaktiló típusú felfelé tolható ablak volt, ami azonban oly rosszul zárt, hogy gyakorlatilag már-már a szabad ég alatt is aludhattam volna. Szerencsére volt elektromos fűtőtest a helységben, amit felvettem maximumra, majd végiggondolva a nap eseményeit én is elaludtam.
Olvass tovább!
