2010. október 17., vasárnap

Nyaralás - Andalúzia (2010)

Mielőtt belekezdenek a legújabb kaland bemutatásába, azelőtt mindenki hozzon itókát és ennivalót, mert egy kisregény következik.

Előzmények
Az angol munkáltatómnál hat hónappal előre be kell jelenteni a szabadságigényt, így a lehetséges időpontok közül botor módon októberben pipáltam ki két hetet, mert akkor áprilisban még azt hittem, hogy majd valamilyen társas utazást meg tudok arra az időpontra szervezni vagy találni. B-tervnek pedig eleve ott a hazalátogatás lehetősége. Aztán a hetek alatt jártam utazási irodában és szembesültem vele, hogy októberben nem igazán szerveznek utakat a cégek, mert a Közel-Keletre is inkább október végén vagy novemberben visznek csoportokat, amikor a klíma még elviselhetőbb. Az angol cégek is eléggé maximális haszonkulccsal dolgoznak a helyi kereseteket is figyelembe véve. Közben hetek alatt jelentős anyagi kiadások is közbejöttek (pl. bútor, bicikli, hűtő, mosógép, majd számítógép vásárlás, telefon- és internet bekötés), így várakozó álláspontra helyezkedtem és jó szokásomhoz híven ez gyakorlatilag majdnem az utolsó utáni időpontot jelentette.

2010. 09. 28. Kedd
Végre megint kaptunk fizetést és a munkáltatóm is kifizette az elmaradt bér egy jelentősebb részét, így munka után már el is kezdtem szemezni az interneten a lehetőségekkel.

2010. 09. 30. Szerda
Erről a napról majd még mesélek talán külön is. Peterboroughba kellett utaznom egy szakmai továbbképzésre a szakadó esőben, így az egész nap elment ezzel.

2010. 09. 31. Csütörtök
Ezen a napon szabad voltam, így végre sikerült érdemben is foglalkozni a vasárnap után már küszöbön álló szabadság optimális felhasználási módjának kifundálásával. Miután a céges szervezésű utazásról letettem és István is lebeszélt a török kalandozásról az időfaktor miatt, így másik terv lépett életbe, amellyel korábban is szemeztem. Spanyolország déli tartományát tűztem ki célnak, mert ott a Google Maps szerint is sok, jelentős történelmi múltat felmutató város van egymás közelében. Ám még estig is csak méláztam, hogy mi legyen, így még este drága jó anyám is csak aggódva kérdezte a telefonban, hogy mégis mire várok még? Úgyhogy ezek után a tettek következtek és lefoglaltam az Easyjetnél a London, Luton - Málaga, illetve vissza a Madrid - London, Luton repülőjegyet, amely még meglepően jó árban jött ki. Közben kocsit is foglaltam a kapcsolódó Europcaros oldalukon.

2010. Október 1. Péntek
Ezen a napon megint dolgozni kellett, de ebédidőben elrohantam a könyvesboltba, hogy megvegyem a korábban kifigyelt Rough Guide - Andalúcia könyvet, amelyben egy csomó hasznos tippet és várostérképet láttam, ahogy belelapoztam. Ezek után még mindig az egy óra alatt az esőben elmentem eurót kiváltani a helyi Barclays bankfiókba. Munka után a szállás megtalálása volt a következő projekt, amit meg is találtam Antequerában és le is foglaltam egy hétre. A terv ugyanis az lett volna, hogy egy hét Andalúzia, majd egy hét Madrid és környéke. Közben őszintén szólva kicsit bepánikoltam ettől az egész vállalkozástól, ahogy megláttam Madrid környékén a kisebb autópálya erdőt az internetes térképeken. Így miután beláttam, hogy túlvállaltam magam, ezért némi felárért megváltoztattam a madridi visszautat Málagára és a kocsi leadását is módosítottam, hogy mégis csak azon a reptéren adnám le, ahol kiváltom. Ez azzal is járt, hogy a szállást is megint módosítani kellett két hétre. Én sem így terveztem, hogy ennyire kapkodva kell mindent szervezni, ennyi módosítással és kavarással. A történet folytatása, hogy pakolás és foglalás miatt még éjjel fél háromkor kerültem ágyba, miközben még várt rám egy utolsó szombati műszak.

2010. Október 2. Szombat
A patikában majd elaludtam, de egy éjfekete tea ébren tartott és a kolléganőm is nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Ebédidőben még vettem egy-két apróságot az utazásra, majd a munka után elindultam, hogy megvegyem a vonatjegyemet. A járatom ugyanis reggel 06:00-kor indult, de hogy ezt elérhessem, ezért be kellett vállalnom, hogy a két utolsó vonat egyikével (fél kilenc vagy fél tíz) elindulok Londonba, mert onnan már félóránként megy a másik irányba, a lutoni reptérhez vonat. Hajnalban viszont nem lehet eljutni King's Lynnből Lutonba, így eleve az éjszakát ott kell majd töltenem a csomagjaimmal. Ha ez ilyen könnyen ment volna!

A munka után valóban elmentem a jegyemet megvenni és kezdetét vette az agyvérzés. A pénztáros hölgy közölte, hogy a kártyámat "declined", tehát nem lehet vele fizetni. Én csak azt hittem, hogy valamilyen műszaki hiba lehet, így gyorsan elkerekeztem a bankfiókhoz, amelynek a falában van két automata is. Az egyenleget látni lehetett, de pénzt felvenni nem. Gyorsan hazasiettem, majd az éppen fent lévő ausztrál barátnőmnek Skypeon előadtam a problémát, miközben a bátyámat is felhívtam, aki még csak akkor hallotta az egész nyaralásról. Mindketten nyugtattak, hogy minden rendben lesz. Felhívtam a tanácsára a bankkártyámon lévő telefonszámokat, de hiába csörgött ki, semmi válasz. Aztán nagy nehezen sikerült egy ügyintézőbe botlani. A fickónak alig érhető indiai akcentusa volt és amikor elmondtam a nevem, a rövid és a hosszú bank kódomat, erre közölte, hogy nem lát a rendszerben és majd hétfőn menjek be intézkedni a helyi bankfiókba. Hiába mondtam neki, hogy hajnalban megy már a gépem, gyakorlatilag lerázott. Újabb telefon haza, ahol a bátyám tanácsát követve elmentem más bankok automatáihoz. Három bank, három bank egyenleg. Sehol nem volt egyforma a pénzem, ami roppant gyanús volt. A tesóm ugyanis még kérdezte is, hogy mennyi volt a repülőjegy, a hotel és a kocsi, de már annyira ideges voltam, hogy már abban sem vagyok biztos benne, hogy az online vásárlások létre jöttek, pedig mindegyikről kaptam megerősítő emailt, amiket ki is nyomtattam. Aztán úgy okoskodtunk, hogy a péntek éjjeli-szombat hajnali fizetés miatt lehet túlterheltem a kártyám napi keretét és ez lehet a gond. A neten is próbáltam a honlapról valamilyen információt találni, de mivel nem voltam a netbanknál regisztrálva, így hiába túrtam fel kapkodva az egész lakást a papírok miatt, így arról letettem végül, hogy ott kérjek segítséget, mert az óra ellenem dolgozott. Végül a bátyám azt tanácsolta, hogy induljak el vonattal, aztán hajnalban még mindig megnézhetem, hogy a tiltás rajta maradt-e a kártyámon, mert vasárnapra fordulva hátha megszűnik a korlátozás. Végső esetben még mindig visszavonatozhatok King's Lynnbe, hogy lefújva a foglalásokat legalább a pénzem egy részét visszakapjam.

Szerencsére a csomagok már össze voltak készítve, de mivel nincs szoba mérlegem, így csak blikkre dobáltam össze a holmikat két hétre, mert változékony időre számítottam Spanyolországban. Még gyorsan felszaladtam erdélyi barátaimhoz, hogy egy kis angol-magyar szótárt visszakérjek, majd továbbmentem az állomásra, ahol szembesültem azzal, hogy már nincs ott a jegyárus, így csak az automatával lehet fizetni a jegyemért. Igen ám, de Angliában erre csak bankkártyát lehet használni, amit a gép nem fogadott el. Így felhívtam Tündiéket, akik szerencsére nem messze laknak és 21:15-kor az ő bankkártyájukkal már sikerült is jegyet vennem. Közben még aggódtak is értem, hogy komolyan gondoltam ezt a kocsikázást spanyol területen?

Aztán csak elindult a vonat és London felé közeledve szakadt az eső. Cambridgeben rengeteg fiatal szállt fel a szombat esti buliból hazafelé tartottak. Londonban is nem csak simán esett az eső, hanem mintha a héten végig monszunt idéző időjárást akarták volna a természeti erők megkoronázni, egyszerűen csak ömlött az égi áldás. A London-Luton vonal már ismerős volt, de annyi megázott és fáradt embert együtt már rég láttam együtt éjfél után. Ugyanis ki hitte volna, hogy ilyen éjszakai élet van azon a járaton? A reptérre való kijutás a szokásos módon zajlott, hogy a vasútállomásról még buszi viszi át az utasokat a kb. 2-3 kilométerre lévő terminálhoz. Egyedül itt nézték meg a vonatjegyemet, de sem a King's Crosson, sem a St. Pancrason nem érdekelte őket.

2010. Október 3. Vasárnap - 1. nap - ANTEQUERA
A reptérre megérkezve velem szembe éppen egy Barclays bankautomata vigyorgott a sarokban, így megint megnéztem a kártyámat. Egyenleget látja, tehát csak nem raboltak ki a neten. Aztán gondoltam egyet és feltöltöttem a mobilomat pénzzel, ami szintén sikerült. S mivel volt nálam elég euró, ezért készpénzt már nem vettem fel, mert azt hittem, hogy minden rendben van. A hit pedig hegyeket mozgat meg, mint tudjuk. A hajnali bejelentkezésre való várakozás mp3 hallgatással telt. Próbáltam ugyan sétálni, de aztán nagy nehezen találtam ülőhelyet. Szivacs nem volt rajta, így szép lassan ráfagytam a fém székre. Próbáltam kicsit szundikálni is, de aggódtam a bőröndömért és a hátizsákomért. Végül az idő csak telt és hajnal 04:00-kor már legalább legalább a poggyászt le tudtam adni, ami 22.7 kg lett a szemmértékemnek köszönhetően, de nem szóltak érte.

A repülőn igyekeztem úgy leülni, hogy bal oldalt legyek, mert térben elképzeltem a gép útvonalát és látni kívántam a napfelkeltét a felhők fölött. Induláskor ugyanis még korom sötét volt Lutonban és a felszállás után én magam is elbóbiskoltam, így már csak arra riadtam fel dereng az ég, majd a nap tényleg megjelent a horizontnál. Az ablakom annyira nem volt tiszta, hogy a pillanatot megörökíthessem normálisan, mert az alvás miatt a legelejéről le is maradtam, másrészt a Nappal szembe fotózás túl sok volt a fényképezőgép lelki világának. Aztán megint szunyókáltam egy kicsit, majd pár fényben úszó víztározót és hegyeket fotóztam. Gyönyörűek voltak a hegyek és a dombok, ahogyan megint egy új ország fölött suhantunk. Spanyolországban ugyanis alig vannak erdők és a sok-sok olívabogyó ültetvény miatt szabályos sorokban álló bokrokat és fákat lehetett látni többnyire. Aztán a Sierra Nevada hegylánc is ott volt a távolban, ahogy a gép alatt kibukkant Málaga és a tenger. Délre tettünk egy kört, majd a stewardessek kikapcsoltatták velem a fényképezőgépet, hogy ne zavarjam a leszállást. Ez érdekes pillanat volt, mert soha senki nem mondta, hogy egy elemmel működő fényképezőgép is képes lenne összezavarni a berendezéseket.

A megérkezési utáni útlevél-ellenőrzés, majd csomagfelvétel után elindultam a táblákat követve az autóbérléses cégekhez a földszinten, ahol gyakorlatilag mindenkinek volt egy standja. Be is álltam szépen sorba az Europcarhoz, ahol aztán közölték, hogy a foglalásomat nem tudják elfogadni, mert a bankkártyával gondok vannak. Elmondtam nekik, hogy már tegnap is gondok voltak vele, de azt hittem, hogy a bank idő közben ezt rendezte. Felhívtak egy ügyintézőt és standnál állva próbáltam a biztonsági kérdésekre válaszolni, ahol sikerült azon elhasalnom, hogy nem tudtam, hogy a "water supplier" szó mit is jelent. Hirtelen totál lefagytam és nem ugrott be, pedig a nő még arra volt kíváncsi, hogy betűzzem le a vízszolgáltató cégemet nekik. Ezek után előadta, hogy most buktam meg a második körben is, erre visszakérdeztem, hogy mikor volt az első? Az indiai pali lett volna? Aztán mivel a sort feltartottam, így már a mobilomról kellett hívnom őket és röpke 35-40 perc alatt már mindent sikerült megoldani. Legalább a nemzetközi hívás ingyenes volt, de elképzelhetitek, hogy milyen ideges voltam. Csak azért kegyeskedtek szóba állni velem, mert mondtam nekik, hogy már kint vagyok Spanyolországban. Az ügyintéző nő csak nyomta a szokásos bankos rizsát, hogy most kivételt tesz, megkérdezi a managerét, de ha nem tudok válaszolni a harmadik körre sem, akkor zárolják a kártyámat, mert nem hitték el, hogy én vagyok én. Én jól bepipultam, mert még vissza is kérdeztem, hogy minden kérdésre válaszoltam, tehát mégis mit akarnak még? Mert hogy olyan kérdéseket is feltett, amire nem lehet meg nekik a válasz nekik. Ilyen volt pl. hogy milyen korábbi magyar munkáltatóim voltak és felsoroltam nekik a cégek nevét, amit gondolom le se tudott volna írni. Aztán olyan kérdéseket is kaptam, hogy hol szoktam vásárolni, milyen banki átutalásokat intézek általában havonta, jövő ilyenkor hány éves leszek stb. A vízmű volt a csúcspont. Úgyhogy a nő végül habozva és várakoztatva közölte, hogy feloldják a tiltást a kártyámról. A gond ugyanis az volt, hogy nem jelentettem be hivatalosan a cég üzleti szabályzata szerint a külföldi tartózkodásomat. Oké, hogy az én érdekemben cselekedtek, de nekem ezt honnan kellene tudnom? Miért nem lehet a kártya tulajdonosát is értesíteni? Pláne úgy, hogy még a valutát is náluk vettem és említettem, hogy megyek külföldre. Úgyhogy a kedvenc angol bankom megint lejáratta magát és fogadkoztam is, hogy panaszlevelet fogok írni az egész eljárás miatt, de a végén már örültem, hogy 10-15 perc átfutás után a kártyám megint aktív lett. Mentségükre szóljon, hogy legalább ez a második ügyintéző normális volt, de tényleg nem kívánom ezt a tortúrát senkinek sem.

Utána bescannelték a jogosítványomat, ami miatt szintén izgultam egy kicsit, mert emlékeim alapján egyetlen szó nem jelöli idegen nyelven, hogy tényleg jogosítvány. Aztán az útlevelemet is megnézték, majd 45 eurót kicsengettem a teli tank benzinért (bankkártyával), hogy aztán a papírok és a kulcs átadása után a kis járgányomat megtaláljam a három szintes parkolóházban. Egy Kia Picantót kaptam, ami hű társam lett erre a két hétre. Kezdetben a váltást gyakoroltam egy kicsit körbe-körbe haladva, majd a lámpánál kértem még segítséget két helyi taxistól, mert nem találtam sehol a műszerfalon, miközben csak az indexnek a végét kellett volna elcsavarni. Nem mintha Spanyolországban bárki is nappal lámpával utazna, mert annyira erős a napsugárzás, hogy csak estefelé van szükség a tompított fényszóróra. A parkolóházban már megismerkedtem a sok-sok fekvőrendőrrel is, amelyet imádnak használni Andalúzia minden területén, majd kihajtottam a parkolóból egy új kaland felé...

A reptérről kifelé tartva öt perc után már az autópályán voltam. Az egyik kijáratnál leálltam egy parkolóban és onnan hívtam fel a családomat és angliai barátaimat, hogy minden rendben van most már és a kocsiban ülök. Tanulmányoztam a térképet, majd elindultam Antequera felé indultam. A Málaga-Antequera szakasz egy folyóvölgyben megy végig, majd pár alagút közbeiktatásával gyakorlatilag át kell kelni egy kisebb hegyen, majd a másik oldalon egy hatalmas völgyteknőben kibukkant Antequera.

Erre a városkára esett a választásom, mert emellett több autópálya kereszteződik és innen, Andalúzia majdnem mértani közepétől lehetett a legkönnyebben elérni a kitűzött célokat : Granada, Sevilla, Córdoba, Gibraltár és Málaga. Ezeket a városokat szerettem volna mindenképpen megnézni, de annyira már idő sem volt a neten a maradék napokra programot sasolni, de szerencsére a remek útikönyvemet végigolvasva sikerült mindig valami érdekeset találni. Sejtettem, hogy a tenger melletti drágább szállodákba felesleges lett volna befészkelni magam, mert bár az idő csodálatos volt (24-28 C), de a tenger a feltételezéseim szerint ilyenkor már hideg. Egyelőre azonban már annak is örültem, ha végre megérkezek a szobámba. A felfedezés izgalma teljesen magával ragadott és annyira nem éreztem magam fáradtnak. Egyszerűen hihetetlen élmény volt ez az egész oda utazás, pánik, probléma megoldás, hogy aztán spanyol rádiót hallgatva már kamionokat előzzek a forgalmas málagai kivezető szakaszon, ahol kopár sziklák és bozótok néztek vissza rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg megérkeztem és a nyaralás elkezdődött. Rám tört egy kis eufória, mert ilyen nyaraláson még sosem vettem részt, hogy immáron enyém az irányítás és oda mehetek, ahová csak szeretnék. Ez a fajta szabadságérzés volt talán a legjobb az egészben.

Antequeráról tudni kell, hogy mint a spanyol városok többsége, rengeteg szűk és többnyire egyirányú utcából áll. Nem volt nálam GPS, de aztán pár bónuszkör után csak eltaláltam a szállodához. Angliában még beszéltünk is arról, hogy vajon meg fognak-e érteni, de mivel a turistákból élnek (nem, nem a Pikk szalámiról van szó :) ), hogy angolul tudniuk illene. Pár szót tudtak is, de aztán elmutogattam, hogy mit akarok, miközben elővettem a hotel foglalásomat igazoló papírjaimat. Itt történt egy kis malőr, mert a recepciós lány felvezetett egy kétágyas szobába és még sajnálkozva elő is adta, hogy mosdó csak a folyosón lesz, ami azért annyira nem tetszett, de aztán öt perccel később kiderült, hogy az egyágyas szobát kértem. Az eléggé apró volt, de legalább szépen berendezték terrakotta csempékkel, szép barna fabútorokkal. Egy kicsit pihentem, majd máris a szép időben elindultam sétálni.

Felfedeztem a hoteltől kb. 50 méterre lévő élelmiszerboltot, ami a törzshelyemmé vált, amíg két hétig spanyol lettem. A városban elindultam a vár, az Alcazaba felé. Gyönyörű volt látni a sok templomot és a rengeteg fehér házat. Nyáron ugyanis itt annyira meleg van, hogy másképpen nem is lehetne elviselni a forróságot. Ami szokatlan volt Spanyolországban, hogy néhány városban nyitottak voltak a bejárati ajtók, amik mögött márványpadlós és szép, egyedi csempés kis belépőszobák voltak láthatóak, ahol az igazi bejárat volt látható. Ezekben sem fogas, sem lábtörlő nincsen, tehát tényleg csak dekoráció mellett, egyfajta "légzsilip" lehet a spanyol otthonokban az utcai forróság közvetlen kizárására. Így is az utcákon egy picit keveselltem a virágokat, de a legtöbb spanyol házban van bent egy központi árkádos udvar, ahová igyekeznek egy kis zöld területet létrehozni maguknak, mint egykoron a rómaiak. A csobogókat és szökőkutakat is imádják, ami nagyon pozitív, mert Angliában ez annyira nem megszokott, pedig a szárazság miatt éppen az ellenkezőjét vártam volna. Persze voltak ám itt is társasházak, ahol mindez nem megvalósítható. Az is imponált, hogy több helyen Spanyolországban láttam olyan csempékből kirakott igényes szentképeket, amelyeket egyedileg kellett mindenhová elkészíteni.

A város legmagasabb pontjára felérve gyönyörű kilátás nyílt Antequerára. A távolban ott volt a Peña de los Enamorados, ami angol keresztségben a Lovers' rock, azaz a "Szerelmesek sziklája" nevet kapta. Ez a város egyik jelképe, amit volt szerencsém mindennap, mindenféle időjárási körülmény között látni. A sziklák egy arcot formálnak, ahol állítólag egy családjuktól megcsömörlött keresztény-muzulmán Rómeó és Júlia öngyilkos lett.

Andalúzia esetében azt is ki kell emelnem, hogy gyakorlatilag minden településen van egy legalább egy lakótorony vagy régi mór romvár. Ám amikor visszafoglalták a móroktól ezt a területet kb. 600 éve, akkor szinte mindent kiraboltak, letaroltak vagy átalakítottak. Így tehát Antequerában is van egy vár, az Alcazaba, de az most éppen vasárnap este zárva volt, de később sikerült pótolni.

A dombról egy másik úton lesétálva megcsodáltam Antequera takaros kis főtereit, majd a főutcával párhuzamosan kisebb utcák védelmében ismerkedtem a várossal, hogy aztán kilyukadjak a helyi mozi és Burger King mellett a város egyik legszebb körforgalmához, ahol egy nagy boltíves régi városkapu állt. Mellette volt az aréna is és még gondolkodtam is rajta, hogy mi is annak a helynek a neve magyarul, ahol a bikákat öldösik? Amfiteátrum? Aréna? Bika gyilkoló közintézmény? Aztán talán még az aréna adja a legjobban vissza a nevét a spanyol torro-nak. Ez a kör alakú épület az egyik legrégebbi Spanyolországban, mivel kb. 160 éves. Úgy nézett ki kívülről, mint egy színház és mivel az első vasárnapomon sikerült bemennem ingyen, így belülről is megcsodálhattam. Tényleg olyan, mint egy színház, mert a porond körül vannak a filmekben is látható biztonsági falak, ahová a macho legények visszahúzódhatnak, majd még van fából is kerítés és körbe a lelátók. Aznap éppen ünnepeltek valamit, mert ugyan bikaviadalt nem láttam, de a tagadhatatlan spanyol életérzésben részem volt. Középen a ponyva alatt főzőcskéztek a népnek valamilyen babos-húsos ételt, amiből mindenki a lelátón eszegetett a lelátón. Én nem álltam be potyázni, mert a babot nem igazán szeretem. Azt sem értettem, hogy miért volt mindenki pirosba és kékbe öltözve, mintha két csapat találkozott volna a lelátón. Aztán amikor éppen nem ettek, akkor bohóckodtak egy sort. Középen a srácok eljátszották, hogy virtuális bikával harcolnak és imitálták egy kendővel vagy éppen a levett pólójukkal a mozdulatokat, amiket már ismerhettek. A közönség lelkesen ollézott mindenre és valami hihetetlen jó hangulatban telt a délután, hogy tapsolták és ünnepelték a bátor hősöket. Aztán még együtt is énekeltek dalokat, ami szintén imponált. Egy elkezdte, majd egyre többen becsatlakoztak, miközben mindenki mosolygott és tapintható volt a boldogság és nyugalom a levegőben. Ez már az első nap varázslata volt, amiért érdemes ellátogatni Spanyolországba, mert átélni és elmesélni azért korántsem ugyanaz.

Én eléggé fáradt voltam ekkorra már, mert csak a reptéren és a repülőn való szundikálásnál pihentem, így még sötétedés előtt visszaballagtam a szálloda felé. Az egyik plakáton is volt egy lovagról szóló kép, amelyre alá volt írva, hogy Antequera 1410-2010. Ám a város ennél jóval ősibb, ha fellapozzátok a wikipediát. Én az angol útikönyvemből értesültem róla, hogy a környék eleve egy átjáróház volt a civilizációk mezsgyéjén, így minden korból maradt valami ebben a városkában. Este a szobámban olvastam tovább a könyvemet, ami elég jól összefoglalta a régmúlt és közelmúlt főbb andalúziai eseményeit.

* * *

2010. Október 4. Hétfő - EL TORCAL DE ANTEQUERA
Korábban meséltem, hogy az egész utazás nagyon hirtelen lett szervezve, de azért a fantáziámat Andalúzia egy ideje már kísértette. Amikor eldőlt végre az indulás előtt, hogy Antequera lesz a főhadiszállás két hétig, akkor rákerestem a googleval a nevére és ekkor láttam egy roppant érdekes sziklát. Úgy nézett ki, mintha palacsintákat pakolt volna egymásra a természet. Mondanom sem kell, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerült kinyomozni, hogy a helyet El Torcal de Antequerának hívják, ami gyakorlatilag az új lakhelyem melletti hegyek övezte csúcson van. Mivel a második napot pihenésre szántam a tegnapi hosszú ideutazás és reptéri bankos kalamajka után.

Reggel egy kis elemózsia vétele után el is indultam az otthonról hozott Google térképemet követve. Antequeráról tudni kell, hogy gyakorlatilag 7-8 út fut be a szélrózsa minden irányából és a két hét alatt gyakorlatilag nem voltam olyan úton, amin nem lehet a településre bejutni. A nemzeti park is szép barna alapú táblákra ki volt ugyan írva, csak a városszerkezet nem mindig követte ám a jelzéseket, de aztán mentem toronyiránt, amerre a belső GPS-m vitt. Régen is így utaztunk, tehát csak az elmúlt években lett ez a külső segítség ennyire elterjedt.

A város határában még megálltam fotózni a várat és a háttérben az "arcalakú sziklát", majd a szerpentin egyre magasabbra vitt. Szegény kis bérelt járgányomat tényleg meghajtottam, mert tudtam, hogy kb. 1020 méterre fel kell kapaszkodnia. Hihetetlenül élveztem ezt a hegyi vezetést, ahogy többször 180 fokos hajtűkanyarok vittek egymásra, miközben sopánkodtam, hogy a panorámát sofőrként nem tudom megörökíteni, mert teljesen más volt, amikor a buszos körutazásokon szándékosan hátul ültem, hogy tudjak hátrafelé is fotózni.

Az időjárás azonban megoldotta ezt a problémát, mert egy hegygerincen átérve már olyan magasra feljutottam, hogy a felhők nekiütköztek a hegyeknek, így minden ködös és párás volt. Aztán meg is álltam a park bejáratánál, hogy a tájat fotózzam végre, illetve a kocsinak is adtam egy kis szusszanásnyi időt. Aztán az út is összébb szűkült és hatalmas kőtömbök mellett haladt az egy sávosra szűkült aszfaltcsík. Kísérteties volt, hogy alig tíz-húsz méterre lehetett előre látni, mert a felhőfoszlányok annyira kitakartak mindent és csak egy-két kiálló csíkos szikla jelezte, hogy jó irányba tartok. Közben nem véletlenül volt kitéve a 10% emelkedő tábla, mert féltem tőle, hogy a kocsi most adja meg majd magát, mert mintha éreztem volna égett szagot, mintha az ékszíj égett volna. Aztán addigra már be is futottam a parkolóba, így leparkoltam és próbáltam rájönni, hogy mi lehetett ez a szag, de aztán nem jöttem rá.

A park az ingyenes volt. A látogató központ mellett volt egy kiszögellés a lustábbaknak, ahol le lehetett nézni nem csak a völgyre, de az egyik lenti falura is. Azt már az útikönyvből is tudtam, hogy több túraútvonal van, de én a középsőt, a sárgát választottam. Érdekes módon a parkban a sziklák egy része valóban sárgás okkerfestékkel fel volt festve, mint az Ózban. Aztán ahogy haladtam előre a völgyteknőben, akkor realizáltam, hogy a táblák mind a parkoló felé mutatnak, tehát éppen ellentétesen haladtam az ösvényen. A lustaság győzött és nem mentem vissza, mert így legalább mindenki velem szemben jött és nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy nem tép szép valami spanyol vadállat. Oké, nem vártam medvét vagy farkast, de ez nem Magyarország, így simán el tudtam képzelni valami ragadozót a bozótban. Magában a parkban még azért könyörögtem, hogy tisztuljon már ki végre az ég, mert a fényképezőgép szokás szerint megbolondult a barnás-szürkés kőfalaktól és az eget hófehérrel állította. Aztán a Nap csak megérkezett, majd szépen tisztult az idő. Itt-ott eléggé összeszűkült az ösvény, néhol ténylegesen 50-60 centiméteres repedéseken kellett átpréselnem magam, hogy tovább mehessek. Közben azt is felmértem, hogy roppant bölcs ötlet volt vászonnadrágban elmenni hegyet mászni, mert a felázott sáros sziklákon egy kicsit megcsúsztam és a térdem alatt minden koszos lett. De egyáltalán nem tudott érdekelni, mert lenyűgöztek a sziklafalak, de valami mégis hiányzott. Western filmekben látható álló kőcsodák mellett haladtam el, de magát a palacsinta alakú köveket sehol nem találtam. Kicsit csalódott is voltam, amikor visszaértem a parkolóba. Aztán ott is rám tört a frász egy pillanatra, mert a kocsi nem volt sehol. Bosszankodtam, hogy csak én lehetek ilyen peches, hogy már a második napon a járgánynak lába kél. Aztán kiderült, hogy csak abból a szögből, ahol álltam, éppen egy velem szemben parkoló kis mikrobusz takarta kis a piros kis járművemet. Bánatomat, majd örömömet diétásnak egyáltalán nem nevezhető fánkszerű sütibe folytattam. Aztán úgy gondoltam, hogy gyalog visszasétálok még az aszfalt úton, ahol reggel feljöttem, mert az idő olyan szép lett. S milyen jól döntöttem!

Kb. egy fél kilométerrel odébb ott voltak azok a kövek, amit minden Antequera-i képeslapon és a neten is látni lehetett. Egyszerűen elmentem mellettük kocsival reggel, mert a ködben nem láthattam őket. Aztán ahogy közelebb értem, egyszerűen nem tudtam betelni velük, mert jobbról, balról, fentről, lentről le lett minden kismilliószor fotózva. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik és nem csak egy összeragasztott turistacsalogató móka ez az egész, de aztán egy spanyol táblán még mutatták is, hogy keletkeztek ezek az Európában is egyedülálló sziklaformák.

Aztán tettem egy kis kitérőt, hogy lelássak végre a völgybe. Gyönyörű idő volt és egy kicsit megálltam mp3-t hallgatni és napozni. Aztán a távolban ott volt a kopár Sierra Nevada hegység pár csúcsa is, majd hallottam egy kecskenyáj kolompjait. Ezen annyira már nem lepődtem meg, mert amikor ugyanis a kövek felé tartottam, akkor láttam egy kecskeszobrot egy lapos sziklán. Még néztem is, hogy mi a fenének tesznek oda egy ilyet, aztán megmozdult és kiderült, hogy élő hegyi kecske volt. Nagyon vicces volt, ahogy a saját kis hülyeségeimen elszórakoztattam magam, mert legutóbb anyám járt így egy holland macskával. Szerencsétlen jószág ott ült egy függöny nélküli ablakban és mi jó magyarok módjára csak sétálgattunk a kertvárosban, amikor anyám rácsodálkozott erre a plüss állatra. Aztán úgy hátrahőkölt, amikor a macsek pislogott, majd megunva a bámulást lelépett a napfürdőből. Ez a szituáció rá emlékeztetett.

A völgy megtekintése után tovább sétáltam még az úton pár egészen extrém alakú sziklát megnézni, majd visszamentem a kocsihoz. Bementem a látogatóközpontba is, hogy egy kicsit "fésülködjek", ahogy túrázó szlengben mondják, majd vettem egy képeslapot is a biztonság kedvéért. Az egyik ott dolgozó hölggyel ékes angolsággal megbeszéltem, hogy lehet Rondába tovább menni, de csak ugrattam egy picit, mert szegény azt hitte, hogy még aznap akarok oda is elautózni, ami azért jócskán odébb volt Antequerától.

A városba visszavezető 15-20 kilométeres út már könnyedén ment, mert ha üresbe teszem az autót, szerintem simán le tudtam volna gurulni a hotelig. Így is megállítottak egy francia lakókocsis baráti társaság, hogy merre van a park és hogy fent van-e parkoló. Ekkor kezdetét vette egy bábeli nyelvzavar, mert ő beszélt még ugyan olaszul és spanyolul is, de angolol éppen nem. Megmutattam a fényképezőgépemen a parkolóról és a központról készített fotóm egyikét, így már megértette, hogy lesz hely fent bőven. Aztán egy kis bűntudatom is volt, mert ahogy tovább haladtam, eszembe jutott, hogy mintha lett volna egy olyan tábla is, hogy nem lehet fent kempingezni, így lehet majd lezavarják őket a hegyről.

A szállóba visszatérve felfedeztem egy olyan sarkot, ahol mindenféle turistáknak szóló térkép volt odakészítve. Nagyon imponált ez a lépés, hogy ha már belőlünk élnek, akkor minden megyéről és főbb városról volt külön térkép és leírás. A szobában fedeztem fel csak, hogy ott a megyéknek nincs önálló neve, hanem a megyeszékhelyek nevével jelölik őket, így történhetett meg, hogy az egyik felmarkolt térképen nem a város, hanem maga a megye ajánlója szerepelt. Másnap ezt a hibát kiküszöböltem és magamhoz vettem még párat minden típusból, ami éppen elérhető volt.

2010. Október 5. Kedd - Córdoba
2010. Október 6. Szerda - Sevilla és Osuna
2010. Október 7. Csütörtök - El Chorro, Ronda és Olvera
2010. Október 8. Péntek - Tarifa, Algecira és Gibraltár
2010. Október 9. Szombat - Lucena, Cambra, Zuheros és Priego de Córdoba
2010. Október 10. Vasárnap - Málaga
2010. Október 11. Hétfő - Tabernas és Almeria
2010. Október 12. Kedd - Granada I
2010. Október 13. Szerda - Granada II
2010. Október 14. Csütörtök - Antequera II és Járdin de la Concépción (Málaga)
2010. Október 15. Péntek - Jaén, Baeza és Úbeza
2010. Október 16. Szombat - Málaga tengerpart
2010. Október 17. Vasárnap - Málaga-London, Luton repülőút

Folytatása következik...

Olvass tovább!