Tünde ajánlotta ezt a remek nótát, amelyet leginkább egy lánybúcsúban tudnék elképzelni.
Te Baby! Te Baby! Te Baby! Jár nekünk a boldogság!
Oh annana...
Baby! Te Baby! Te Baby! (Hát) rúzsozd ki a szád!
Mit ér egy nő, mondd?!
Áldozat a léte.
Miért a férfi
kényszeríti térdre?
S mit ér egy férfi,
(ha) nélkülünk senki?
Elég volt, Baby
az elnyomásból ennyi!
Kevés vagy, Ádám!
Nálam van az alma.
Mit ér a kígyód,
(ha) nulla a hatalma?!
Ma éjjel végre
győzni fog a nőnem.
Beléphet bárki
a party-ra csak ők nem.
RÉG EZT A KÖNNYED ÉRZÉST VÁROD!
TUDOM, HOGY VISSZATART A
FÉK, HOGY ELHAGY A PÁROD.
TUDOM, HOGY,
TUDOM, HOGY VISSZAFOG A
LUBADUBA-LABADABA
JAJ ISTENEM SOK A RIZSA!
Bárhol élsz, ott te csak egy nő vagy.
Bármit kérsz,
az ára az túl nagy.
Okosnak, szépnek,
szajhának kell lenni.
Elég volt, Baby
az elnyomásból ennyi!
Kevés vagy, Ádám!
Nálam van az alma.
Mit ér a kígyód,
(ha) nulla a hatalma?!
Ma éjjel végre
győzni fog a nőnem.
Beléphet bárki
a party-ra csak ők nem.
RÉG
EZT A KÖNNYED ÉRZÉST VÁROD!
TUDOM, HOGY VISSZATART A
FÉK,
HOGY ELHAGY A PÁROD.
TUDOM, HOGY,
TUDOM, HOGY VISSZAFOG A...
Tudom, hogy visszafog a társadalmi morál.
Elég, egy görbe est, a város máris subi-dumál.
Nekik meg bármit szabad, kis etye-petye.
Viszont egy rendes nőnek otthon van a helye!
Vokál: Szééép!
Nekik meg bármit szabad, bulik meg etye-petye.
Viszont egy rendes nőnek otthon van a helye!
Nekik meg bármit szabad, bulik meg etye-petye.
Viszont egy rendes nőnek otthon van a helye!
RÉG
EZT A KÖNNYED ÉRZÉST VÁROD!
TUDOM, HOGY VISSZATART A
FÉK,
HOGY ELHAGY A PÁROD.
TUDOM, HOGY,
TUDOM, HOGY VISSZAFOG A
Élj csak így,
ha neked ez jó!
Viszont az én szerelmem
nem eladó!
A Nő az Nő,
és így az egál,
ami egy hímnek,
az nekem is jár.
Hát táncolj, tombolj
ruhát kigombolj!
Táncolj,
ameddig úgy jó!
Táncolj, tombolj!
Magadra gondolj!
Táncolj!
Egy nő nem eladó!
RÉG
EZT A KÖNNYED ÉRZÉST VÁROD!
TUDOM, HOGY VISSZATART A
FÉK,
HOGY ELHAGY A PÁROD.
TUDOM, HOGY,
TUDOM, HOGY VISSZAFOG A
Tudom, hogy visszafog a társadalmi morál.
Elég, egy görbe est, a város máris subi-dumál.
Nekik meg bármit szabad, kis etye-petye.
Viszont egy rendes nőnek otthon van a helye!
Vokál: Szééép!
Nekik meg bármit szabad, bulik meg etye-petye.
Viszont egy rendes nőnek otthon van a helye!
Olvass tovább!
2010. október 26., kedd
2010. október 18., hétfő
BonBon - Viva España
A nyaralás után itt egy kis spanyolos életérzést idéző régi nóta.
Jól ment a bolt,
Az asszonynak mondtam: ollé!
Rám nézett s gyorsan pakolt,
Húztunk is már dél felé.
Nézd! Hét nyelven beszél
Itt minden őrült spanyol.
Ám semmit sem ér,
Én csak magyar tudni jól!
Viva Espana!
Nanananananana
Érted élek!
Viva Espana!
Nanananananana
Visszatérek!
Nézd, itt egy szép, nagy bazár.
Száz múzeummal felér.
Jó, valóban nem kultúrál,
De jól jár ki egyszer betér.
És bármit veszel:
Kávét, vagy szép bőrcipőt,
Félisten leszel
Otthon a szomszéd előtt.
Viva Espana!
Nanananananana
Érted élek!
Viva Espana!
Nanananananana
Visszatérek!
Viva Espana!
Soha nem felejthetsz el,
Én se téged!
Viva Espana!
Ne örülj, hogy mennem kell,
Mert visszatérek?
Olvass tovább!
Jól ment a bolt,
Az asszonynak mondtam: ollé!
Rám nézett s gyorsan pakolt,
Húztunk is már dél felé.
Nézd! Hét nyelven beszél
Itt minden őrült spanyol.
Ám semmit sem ér,
Én csak magyar tudni jól!
Viva Espana!
Nanananananana
Érted élek!
Viva Espana!
Nanananananana
Visszatérek!
Nézd, itt egy szép, nagy bazár.
Száz múzeummal felér.
Jó, valóban nem kultúrál,
De jól jár ki egyszer betér.
És bármit veszel:
Kávét, vagy szép bőrcipőt,
Félisten leszel
Otthon a szomszéd előtt.
Viva Espana!
Nanananananana
Érted élek!
Viva Espana!
Nanananananana
Visszatérek!
Viva Espana!
Soha nem felejthetsz el,
Én se téged!
Viva Espana!
Ne örülj, hogy mennem kell,
Mert visszatérek?
Olvass tovább!
2010. október 17., vasárnap
Nyaralás - Andalúzia (2010)
Mielőtt belekezdenek a legújabb kaland bemutatásába, azelőtt mindenki hozzon itókát és ennivalót, mert egy kisregény következik.
Előzmények
Az angol munkáltatómnál hat hónappal előre be kell jelenteni a szabadságigényt, így a lehetséges időpontok közül botor módon októberben pipáltam ki két hetet, mert akkor áprilisban még azt hittem, hogy majd valamilyen társas utazást meg tudok arra az időpontra szervezni vagy találni. B-tervnek pedig eleve ott a hazalátogatás lehetősége. Aztán a hetek alatt jártam utazási irodában és szembesültem vele, hogy októberben nem igazán szerveznek utakat a cégek, mert a Közel-Keletre is inkább október végén vagy novemberben visznek csoportokat, amikor a klíma még elviselhetőbb. Az angol cégek is eléggé maximális haszonkulccsal dolgoznak a helyi kereseteket is figyelembe véve. Közben hetek alatt jelentős anyagi kiadások is közbejöttek (pl. bútor, bicikli, hűtő, mosógép, majd számítógép vásárlás, telefon- és internet bekötés), így várakozó álláspontra helyezkedtem és jó szokásomhoz híven ez gyakorlatilag majdnem az utolsó utáni időpontot jelentette.
2010. 09. 28. Kedd
Végre megint kaptunk fizetést és a munkáltatóm is kifizette az elmaradt bér egy jelentősebb részét, így munka után már el is kezdtem szemezni az interneten a lehetőségekkel.
2010. 09. 30. Szerda
Erről a napról majd még mesélek talán külön is. Peterboroughba kellett utaznom egy szakmai továbbképzésre a szakadó esőben, így az egész nap elment ezzel.
2010. 09. 31. Csütörtök
Ezen a napon szabad voltam, így végre sikerült érdemben is foglalkozni a vasárnap után már küszöbön álló szabadság optimális felhasználási módjának kifundálásával. Miután a céges szervezésű utazásról letettem és István is lebeszélt a török kalandozásról az időfaktor miatt, így másik terv lépett életbe, amellyel korábban is szemeztem. Spanyolország déli tartományát tűztem ki célnak, mert ott a Google Maps szerint is sok, jelentős történelmi múltat felmutató város van egymás közelében. Ám még estig is csak méláztam, hogy mi legyen, így még este drága jó anyám is csak aggódva kérdezte a telefonban, hogy mégis mire várok még? Úgyhogy ezek után a tettek következtek és lefoglaltam az Easyjetnél a London, Luton - Málaga, illetve vissza a Madrid - London, Luton repülőjegyet, amely még meglepően jó árban jött ki. Közben kocsit is foglaltam a kapcsolódó Europcaros oldalukon.
2010. Október 1. Péntek
Ezen a napon megint dolgozni kellett, de ebédidőben elrohantam a könyvesboltba, hogy megvegyem a korábban kifigyelt Rough Guide - Andalúcia könyvet, amelyben egy csomó hasznos tippet és várostérképet láttam, ahogy belelapoztam. Ezek után még mindig az egy óra alatt az esőben elmentem eurót kiváltani a helyi Barclays bankfiókba. Munka után a szállás megtalálása volt a következő projekt, amit meg is találtam Antequerában és le is foglaltam egy hétre. A terv ugyanis az lett volna, hogy egy hét Andalúzia, majd egy hét Madrid és környéke. Közben őszintén szólva kicsit bepánikoltam ettől az egész vállalkozástól, ahogy megláttam Madrid környékén a kisebb autópálya erdőt az internetes térképeken. Így miután beláttam, hogy túlvállaltam magam, ezért némi felárért megváltoztattam a madridi visszautat Málagára és a kocsi leadását is módosítottam, hogy mégis csak azon a reptéren adnám le, ahol kiváltom. Ez azzal is járt, hogy a szállást is megint módosítani kellett két hétre. Én sem így terveztem, hogy ennyire kapkodva kell mindent szervezni, ennyi módosítással és kavarással. A történet folytatása, hogy pakolás és foglalás miatt még éjjel fél háromkor kerültem ágyba, miközben még várt rám egy utolsó szombati műszak.
2010. Október 2. Szombat
A patikában majd elaludtam, de egy éjfekete tea ébren tartott és a kolléganőm is nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Ebédidőben még vettem egy-két apróságot az utazásra, majd a munka után elindultam, hogy megvegyem a vonatjegyemet. A járatom ugyanis reggel 06:00-kor indult, de hogy ezt elérhessem, ezért be kellett vállalnom, hogy a két utolsó vonat egyikével (fél kilenc vagy fél tíz) elindulok Londonba, mert onnan már félóránként megy a másik irányba, a lutoni reptérhez vonat. Hajnalban viszont nem lehet eljutni King's Lynnből Lutonba, így eleve az éjszakát ott kell majd töltenem a csomagjaimmal. Ha ez ilyen könnyen ment volna!
A munka után valóban elmentem a jegyemet megvenni és kezdetét vette az agyvérzés. A pénztáros hölgy közölte, hogy a kártyámat "declined", tehát nem lehet vele fizetni. Én csak azt hittem, hogy valamilyen műszaki hiba lehet, így gyorsan elkerekeztem a bankfiókhoz, amelynek a falában van két automata is. Az egyenleget látni lehetett, de pénzt felvenni nem. Gyorsan hazasiettem, majd az éppen fent lévő ausztrál barátnőmnek Skypeon előadtam a problémát, miközben a bátyámat is felhívtam, aki még csak akkor hallotta az egész nyaralásról. Mindketten nyugtattak, hogy minden rendben lesz. Felhívtam a tanácsára a bankkártyámon lévő telefonszámokat, de hiába csörgött ki, semmi válasz. Aztán nagy nehezen sikerült egy ügyintézőbe botlani. A fickónak alig érhető indiai akcentusa volt és amikor elmondtam a nevem, a rövid és a hosszú bank kódomat, erre közölte, hogy nem lát a rendszerben és majd hétfőn menjek be intézkedni a helyi bankfiókba. Hiába mondtam neki, hogy hajnalban megy már a gépem, gyakorlatilag lerázott. Újabb telefon haza, ahol a bátyám tanácsát követve elmentem más bankok automatáihoz. Három bank, három bank egyenleg. Sehol nem volt egyforma a pénzem, ami roppant gyanús volt. A tesóm ugyanis még kérdezte is, hogy mennyi volt a repülőjegy, a hotel és a kocsi, de már annyira ideges voltam, hogy már abban sem vagyok biztos benne, hogy az online vásárlások létre jöttek, pedig mindegyikről kaptam megerősítő emailt, amiket ki is nyomtattam. Aztán úgy okoskodtunk, hogy a péntek éjjeli-szombat hajnali fizetés miatt lehet túlterheltem a kártyám napi keretét és ez lehet a gond. A neten is próbáltam a honlapról valamilyen információt találni, de mivel nem voltam a netbanknál regisztrálva, így hiába túrtam fel kapkodva az egész lakást a papírok miatt, így arról letettem végül, hogy ott kérjek segítséget, mert az óra ellenem dolgozott. Végül a bátyám azt tanácsolta, hogy induljak el vonattal, aztán hajnalban még mindig megnézhetem, hogy a tiltás rajta maradt-e a kártyámon, mert vasárnapra fordulva hátha megszűnik a korlátozás. Végső esetben még mindig visszavonatozhatok King's Lynnbe, hogy lefújva a foglalásokat legalább a pénzem egy részét visszakapjam.
Szerencsére a csomagok már össze voltak készítve, de mivel nincs szoba mérlegem, így csak blikkre dobáltam össze a holmikat két hétre, mert változékony időre számítottam Spanyolországban. Még gyorsan felszaladtam erdélyi barátaimhoz, hogy egy kis angol-magyar szótárt visszakérjek, majd továbbmentem az állomásra, ahol szembesültem azzal, hogy már nincs ott a jegyárus, így csak az automatával lehet fizetni a jegyemért. Igen ám, de Angliában erre csak bankkártyát lehet használni, amit a gép nem fogadott el. Így felhívtam Tündiéket, akik szerencsére nem messze laknak és 21:15-kor az ő bankkártyájukkal már sikerült is jegyet vennem. Közben még aggódtak is értem, hogy komolyan gondoltam ezt a kocsikázást spanyol területen?
Aztán csak elindult a vonat és London felé közeledve szakadt az eső. Cambridgeben rengeteg fiatal szállt fel a szombat esti buliból hazafelé tartottak. Londonban is nem csak simán esett az eső, hanem mintha a héten végig monszunt idéző időjárást akarták volna a természeti erők megkoronázni, egyszerűen csak ömlött az égi áldás. A London-Luton vonal már ismerős volt, de annyi megázott és fáradt embert együtt már rég láttam együtt éjfél után. Ugyanis ki hitte volna, hogy ilyen éjszakai élet van azon a járaton? A reptérre való kijutás a szokásos módon zajlott, hogy a vasútállomásról még buszi viszi át az utasokat a kb. 2-3 kilométerre lévő terminálhoz. Egyedül itt nézték meg a vonatjegyemet, de sem a King's Crosson, sem a St. Pancrason nem érdekelte őket.
2010. Október 3. Vasárnap - 1. nap - ANTEQUERA
A reptérre megérkezve velem szembe éppen egy Barclays bankautomata vigyorgott a sarokban, így megint megnéztem a kártyámat. Egyenleget látja, tehát csak nem raboltak ki a neten. Aztán gondoltam egyet és feltöltöttem a mobilomat pénzzel, ami szintén sikerült. S mivel volt nálam elég euró, ezért készpénzt már nem vettem fel, mert azt hittem, hogy minden rendben van. A hit pedig hegyeket mozgat meg, mint tudjuk. A hajnali bejelentkezésre való várakozás mp3 hallgatással telt. Próbáltam ugyan sétálni, de aztán nagy nehezen találtam ülőhelyet. Szivacs nem volt rajta, így szép lassan ráfagytam a fém székre. Próbáltam kicsit szundikálni is, de aggódtam a bőröndömért és a hátizsákomért. Végül az idő csak telt és hajnal 04:00-kor már legalább legalább a poggyászt le tudtam adni, ami 22.7 kg lett a szemmértékemnek köszönhetően, de nem szóltak érte.
A repülőn igyekeztem úgy leülni, hogy bal oldalt legyek, mert térben elképzeltem a gép útvonalát és látni kívántam a napfelkeltét a felhők fölött. Induláskor ugyanis még korom sötét volt Lutonban és a felszállás után én magam is elbóbiskoltam, így már csak arra riadtam fel dereng az ég, majd a nap tényleg megjelent a horizontnál. Az ablakom annyira nem volt tiszta, hogy a pillanatot megörökíthessem normálisan, mert az alvás miatt a legelejéről le is maradtam, másrészt a Nappal szembe fotózás túl sok volt a fényképezőgép lelki világának. Aztán megint szunyókáltam egy kicsit, majd pár fényben úszó víztározót és hegyeket fotóztam. Gyönyörűek voltak a hegyek és a dombok, ahogyan megint egy új ország fölött suhantunk. Spanyolországban ugyanis alig vannak erdők és a sok-sok olívabogyó ültetvény miatt szabályos sorokban álló bokrokat és fákat lehetett látni többnyire. Aztán a Sierra Nevada hegylánc is ott volt a távolban, ahogy a gép alatt kibukkant Málaga és a tenger. Délre tettünk egy kört, majd a stewardessek kikapcsoltatták velem a fényképezőgépet, hogy ne zavarjam a leszállást. Ez érdekes pillanat volt, mert soha senki nem mondta, hogy egy elemmel működő fényképezőgép is képes lenne összezavarni a berendezéseket.
A megérkezési utáni útlevél-ellenőrzés, majd csomagfelvétel után elindultam a táblákat követve az autóbérléses cégekhez a földszinten, ahol gyakorlatilag mindenkinek volt egy standja. Be is álltam szépen sorba az Europcarhoz, ahol aztán közölték, hogy a foglalásomat nem tudják elfogadni, mert a bankkártyával gondok vannak. Elmondtam nekik, hogy már tegnap is gondok voltak vele, de azt hittem, hogy a bank idő közben ezt rendezte. Felhívtak egy ügyintézőt és standnál állva próbáltam a biztonsági kérdésekre válaszolni, ahol sikerült azon elhasalnom, hogy nem tudtam, hogy a "water supplier" szó mit is jelent. Hirtelen totál lefagytam és nem ugrott be, pedig a nő még arra volt kíváncsi, hogy betűzzem le a vízszolgáltató cégemet nekik. Ezek után előadta, hogy most buktam meg a második körben is, erre visszakérdeztem, hogy mikor volt az első? Az indiai pali lett volna? Aztán mivel a sort feltartottam, így már a mobilomról kellett hívnom őket és röpke 35-40 perc alatt már mindent sikerült megoldani. Legalább a nemzetközi hívás ingyenes volt, de elképzelhetitek, hogy milyen ideges voltam. Csak azért kegyeskedtek szóba állni velem, mert mondtam nekik, hogy már kint vagyok Spanyolországban. Az ügyintéző nő csak nyomta a szokásos bankos rizsát, hogy most kivételt tesz, megkérdezi a managerét, de ha nem tudok válaszolni a harmadik körre sem, akkor zárolják a kártyámat, mert nem hitték el, hogy én vagyok én. Én jól bepipultam, mert még vissza is kérdeztem, hogy minden kérdésre válaszoltam, tehát mégis mit akarnak még? Mert hogy olyan kérdéseket is feltett, amire nem lehet meg nekik a válasz nekik. Ilyen volt pl. hogy milyen korábbi magyar munkáltatóim voltak és felsoroltam nekik a cégek nevét, amit gondolom le se tudott volna írni. Aztán olyan kérdéseket is kaptam, hogy hol szoktam vásárolni, milyen banki átutalásokat intézek általában havonta, jövő ilyenkor hány éves leszek stb. A vízmű volt a csúcspont. Úgyhogy a nő végül habozva és várakoztatva közölte, hogy feloldják a tiltást a kártyámról. A gond ugyanis az volt, hogy nem jelentettem be hivatalosan a cég üzleti szabályzata szerint a külföldi tartózkodásomat. Oké, hogy az én érdekemben cselekedtek, de nekem ezt honnan kellene tudnom? Miért nem lehet a kártya tulajdonosát is értesíteni? Pláne úgy, hogy még a valutát is náluk vettem és említettem, hogy megyek külföldre. Úgyhogy a kedvenc angol bankom megint lejáratta magát és fogadkoztam is, hogy panaszlevelet fogok írni az egész eljárás miatt, de a végén már örültem, hogy 10-15 perc átfutás után a kártyám megint aktív lett. Mentségükre szóljon, hogy legalább ez a második ügyintéző normális volt, de tényleg nem kívánom ezt a tortúrát senkinek sem.
Utána bescannelték a jogosítványomat, ami miatt szintén izgultam egy kicsit, mert emlékeim alapján egyetlen szó nem jelöli idegen nyelven, hogy tényleg jogosítvány. Aztán az útlevelemet is megnézték, majd 45 eurót kicsengettem a teli tank benzinért (bankkártyával), hogy aztán a papírok és a kulcs átadása után a kis járgányomat megtaláljam a három szintes parkolóházban. Egy Kia Picantót kaptam, ami hű társam lett erre a két hétre. Kezdetben a váltást gyakoroltam egy kicsit körbe-körbe haladva, majd a lámpánál kértem még segítséget két helyi taxistól, mert nem találtam sehol a műszerfalon, miközben csak az indexnek a végét kellett volna elcsavarni. Nem mintha Spanyolországban bárki is nappal lámpával utazna, mert annyira erős a napsugárzás, hogy csak estefelé van szükség a tompított fényszóróra. A parkolóházban már megismerkedtem a sok-sok fekvőrendőrrel is, amelyet imádnak használni Andalúzia minden területén, majd kihajtottam a parkolóból egy új kaland felé...
A reptérről kifelé tartva öt perc után már az autópályán voltam. Az egyik kijáratnál leálltam egy parkolóban és onnan hívtam fel a családomat és angliai barátaimat, hogy minden rendben van most már és a kocsiban ülök. Tanulmányoztam a térképet, majd elindultam Antequera felé indultam. A Málaga-Antequera szakasz egy folyóvölgyben megy végig, majd pár alagút közbeiktatásával gyakorlatilag át kell kelni egy kisebb hegyen, majd a másik oldalon egy hatalmas völgyteknőben kibukkant Antequera.
Erre a városkára esett a választásom, mert emellett több autópálya kereszteződik és innen, Andalúzia majdnem mértani közepétől lehetett a legkönnyebben elérni a kitűzött célokat : Granada, Sevilla, Córdoba, Gibraltár és Málaga. Ezeket a városokat szerettem volna mindenképpen megnézni, de annyira már idő sem volt a neten a maradék napokra programot sasolni, de szerencsére a remek útikönyvemet végigolvasva sikerült mindig valami érdekeset találni. Sejtettem, hogy a tenger melletti drágább szállodákba felesleges lett volna befészkelni magam, mert bár az idő csodálatos volt (24-28 C), de a tenger a feltételezéseim szerint ilyenkor már hideg. Egyelőre azonban már annak is örültem, ha végre megérkezek a szobámba. A felfedezés izgalma teljesen magával ragadott és annyira nem éreztem magam fáradtnak. Egyszerűen hihetetlen élmény volt ez az egész oda utazás, pánik, probléma megoldás, hogy aztán spanyol rádiót hallgatva már kamionokat előzzek a forgalmas málagai kivezető szakaszon, ahol kopár sziklák és bozótok néztek vissza rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg megérkeztem és a nyaralás elkezdődött. Rám tört egy kis eufória, mert ilyen nyaraláson még sosem vettem részt, hogy immáron enyém az irányítás és oda mehetek, ahová csak szeretnék. Ez a fajta szabadságérzés volt talán a legjobb az egészben.
Antequeráról tudni kell, hogy mint a spanyol városok többsége, rengeteg szűk és többnyire egyirányú utcából áll. Nem volt nálam GPS, de aztán pár bónuszkör után csak eltaláltam a szállodához. Angliában még beszéltünk is arról, hogy vajon meg fognak-e érteni, de mivel a turistákból élnek (nem, nem a Pikk szalámiról van szó :) ), hogy angolul tudniuk illene. Pár szót tudtak is, de aztán elmutogattam, hogy mit akarok, miközben elővettem a hotel foglalásomat igazoló papírjaimat. Itt történt egy kis malőr, mert a recepciós lány felvezetett egy kétágyas szobába és még sajnálkozva elő is adta, hogy mosdó csak a folyosón lesz, ami azért annyira nem tetszett, de aztán öt perccel később kiderült, hogy az egyágyas szobát kértem. Az eléggé apró volt, de legalább szépen berendezték terrakotta csempékkel, szép barna fabútorokkal. Egy kicsit pihentem, majd máris a szép időben elindultam sétálni.
Felfedeztem a hoteltől kb. 50 méterre lévő élelmiszerboltot, ami a törzshelyemmé vált, amíg két hétig spanyol lettem. A városban elindultam a vár, az Alcazaba felé. Gyönyörű volt látni a sok templomot és a rengeteg fehér házat. Nyáron ugyanis itt annyira meleg van, hogy másképpen nem is lehetne elviselni a forróságot. Ami szokatlan volt Spanyolországban, hogy néhány városban nyitottak voltak a bejárati ajtók, amik mögött márványpadlós és szép, egyedi csempés kis belépőszobák voltak láthatóak, ahol az igazi bejárat volt látható. Ezekben sem fogas, sem lábtörlő nincsen, tehát tényleg csak dekoráció mellett, egyfajta "légzsilip" lehet a spanyol otthonokban az utcai forróság közvetlen kizárására. Így is az utcákon egy picit keveselltem a virágokat, de a legtöbb spanyol házban van bent egy központi árkádos udvar, ahová igyekeznek egy kis zöld területet létrehozni maguknak, mint egykoron a rómaiak. A csobogókat és szökőkutakat is imádják, ami nagyon pozitív, mert Angliában ez annyira nem megszokott, pedig a szárazság miatt éppen az ellenkezőjét vártam volna. Persze voltak ám itt is társasházak, ahol mindez nem megvalósítható. Az is imponált, hogy több helyen Spanyolországban láttam olyan csempékből kirakott igényes szentképeket, amelyeket egyedileg kellett mindenhová elkészíteni.
A város legmagasabb pontjára felérve gyönyörű kilátás nyílt Antequerára. A távolban ott volt a Peña de los Enamorados, ami angol keresztségben a Lovers' rock, azaz a "Szerelmesek sziklája" nevet kapta. Ez a város egyik jelképe, amit volt szerencsém mindennap, mindenféle időjárási körülmény között látni. A sziklák egy arcot formálnak, ahol állítólag egy családjuktól megcsömörlött keresztény-muzulmán Rómeó és Júlia öngyilkos lett.
Andalúzia esetében azt is ki kell emelnem, hogy gyakorlatilag minden településen van egy legalább egy lakótorony vagy régi mór romvár. Ám amikor visszafoglalták a móroktól ezt a területet kb. 600 éve, akkor szinte mindent kiraboltak, letaroltak vagy átalakítottak. Így tehát Antequerában is van egy vár, az Alcazaba, de az most éppen vasárnap este zárva volt, de később sikerült pótolni.
A dombról egy másik úton lesétálva megcsodáltam Antequera takaros kis főtereit, majd a főutcával párhuzamosan kisebb utcák védelmében ismerkedtem a várossal, hogy aztán kilyukadjak a helyi mozi és Burger King mellett a város egyik legszebb körforgalmához, ahol egy nagy boltíves régi városkapu állt. Mellette volt az aréna is és még gondolkodtam is rajta, hogy mi is annak a helynek a neve magyarul, ahol a bikákat öldösik? Amfiteátrum? Aréna? Bika gyilkoló közintézmény? Aztán talán még az aréna adja a legjobban vissza a nevét a spanyol torro-nak. Ez a kör alakú épület az egyik legrégebbi Spanyolországban, mivel kb. 160 éves. Úgy nézett ki kívülről, mint egy színház és mivel az első vasárnapomon sikerült bemennem ingyen, így belülről is megcsodálhattam. Tényleg olyan, mint egy színház, mert a porond körül vannak a filmekben is látható biztonsági falak, ahová a macho legények visszahúzódhatnak, majd még van fából is kerítés és körbe a lelátók. Aznap éppen ünnepeltek valamit, mert ugyan bikaviadalt nem láttam, de a tagadhatatlan spanyol életérzésben részem volt. Középen a ponyva alatt főzőcskéztek a népnek valamilyen babos-húsos ételt, amiből mindenki a lelátón eszegetett a lelátón. Én nem álltam be potyázni, mert a babot nem igazán szeretem. Azt sem értettem, hogy miért volt mindenki pirosba és kékbe öltözve, mintha két csapat találkozott volna a lelátón. Aztán amikor éppen nem ettek, akkor bohóckodtak egy sort. Középen a srácok eljátszották, hogy virtuális bikával harcolnak és imitálták egy kendővel vagy éppen a levett pólójukkal a mozdulatokat, amiket már ismerhettek. A közönség lelkesen ollézott mindenre és valami hihetetlen jó hangulatban telt a délután, hogy tapsolták és ünnepelték a bátor hősöket. Aztán még együtt is énekeltek dalokat, ami szintén imponált. Egy elkezdte, majd egyre többen becsatlakoztak, miközben mindenki mosolygott és tapintható volt a boldogság és nyugalom a levegőben. Ez már az első nap varázslata volt, amiért érdemes ellátogatni Spanyolországba, mert átélni és elmesélni azért korántsem ugyanaz.
Én eléggé fáradt voltam ekkorra már, mert csak a reptéren és a repülőn való szundikálásnál pihentem, így még sötétedés előtt visszaballagtam a szálloda felé. Az egyik plakáton is volt egy lovagról szóló kép, amelyre alá volt írva, hogy Antequera 1410-2010. Ám a város ennél jóval ősibb, ha fellapozzátok a wikipediát. Én az angol útikönyvemből értesültem róla, hogy a környék eleve egy átjáróház volt a civilizációk mezsgyéjén, így minden korból maradt valami ebben a városkában. Este a szobámban olvastam tovább a könyvemet, ami elég jól összefoglalta a régmúlt és közelmúlt főbb andalúziai eseményeit.
* * *
2010. Október 4. Hétfő - EL TORCAL DE ANTEQUERA
Korábban meséltem, hogy az egész utazás nagyon hirtelen lett szervezve, de azért a fantáziámat Andalúzia egy ideje már kísértette. Amikor eldőlt végre az indulás előtt, hogy Antequera lesz a főhadiszállás két hétig, akkor rákerestem a googleval a nevére és ekkor láttam egy roppant érdekes sziklát. Úgy nézett ki, mintha palacsintákat pakolt volna egymásra a természet. Mondanom sem kell, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerült kinyomozni, hogy a helyet El Torcal de Antequerának hívják, ami gyakorlatilag az új lakhelyem melletti hegyek övezte csúcson van. Mivel a második napot pihenésre szántam a tegnapi hosszú ideutazás és reptéri bankos kalamajka után.
Reggel egy kis elemózsia vétele után el is indultam az otthonról hozott Google térképemet követve. Antequeráról tudni kell, hogy gyakorlatilag 7-8 út fut be a szélrózsa minden irányából és a két hét alatt gyakorlatilag nem voltam olyan úton, amin nem lehet a településre bejutni. A nemzeti park is szép barna alapú táblákra ki volt ugyan írva, csak a városszerkezet nem mindig követte ám a jelzéseket, de aztán mentem toronyiránt, amerre a belső GPS-m vitt. Régen is így utaztunk, tehát csak az elmúlt években lett ez a külső segítség ennyire elterjedt.
A város határában még megálltam fotózni a várat és a háttérben az "arcalakú sziklát", majd a szerpentin egyre magasabbra vitt. Szegény kis bérelt járgányomat tényleg meghajtottam, mert tudtam, hogy kb. 1020 méterre fel kell kapaszkodnia. Hihetetlenül élveztem ezt a hegyi vezetést, ahogy többször 180 fokos hajtűkanyarok vittek egymásra, miközben sopánkodtam, hogy a panorámát sofőrként nem tudom megörökíteni, mert teljesen más volt, amikor a buszos körutazásokon szándékosan hátul ültem, hogy tudjak hátrafelé is fotózni.
Az időjárás azonban megoldotta ezt a problémát, mert egy hegygerincen átérve már olyan magasra feljutottam, hogy a felhők nekiütköztek a hegyeknek, így minden ködös és párás volt. Aztán meg is álltam a park bejáratánál, hogy a tájat fotózzam végre, illetve a kocsinak is adtam egy kis szusszanásnyi időt. Aztán az út is összébb szűkült és hatalmas kőtömbök mellett haladt az egy sávosra szűkült aszfaltcsík. Kísérteties volt, hogy alig tíz-húsz méterre lehetett előre látni, mert a felhőfoszlányok annyira kitakartak mindent és csak egy-két kiálló csíkos szikla jelezte, hogy jó irányba tartok. Közben nem véletlenül volt kitéve a 10% emelkedő tábla, mert féltem tőle, hogy a kocsi most adja meg majd magát, mert mintha éreztem volna égett szagot, mintha az ékszíj égett volna. Aztán addigra már be is futottam a parkolóba, így leparkoltam és próbáltam rájönni, hogy mi lehetett ez a szag, de aztán nem jöttem rá.
A park az ingyenes volt. A látogató központ mellett volt egy kiszögellés a lustábbaknak, ahol le lehetett nézni nem csak a völgyre, de az egyik lenti falura is. Azt már az útikönyvből is tudtam, hogy több túraútvonal van, de én a középsőt, a sárgát választottam. Érdekes módon a parkban a sziklák egy része valóban sárgás okkerfestékkel fel volt festve, mint az Ózban. Aztán ahogy haladtam előre a völgyteknőben, akkor realizáltam, hogy a táblák mind a parkoló felé mutatnak, tehát éppen ellentétesen haladtam az ösvényen. A lustaság győzött és nem mentem vissza, mert így legalább mindenki velem szemben jött és nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy nem tép szép valami spanyol vadállat. Oké, nem vártam medvét vagy farkast, de ez nem Magyarország, így simán el tudtam képzelni valami ragadozót a bozótban. Magában a parkban még azért könyörögtem, hogy tisztuljon már ki végre az ég, mert a fényképezőgép szokás szerint megbolondult a barnás-szürkés kőfalaktól és az eget hófehérrel állította. Aztán a Nap csak megérkezett, majd szépen tisztult az idő. Itt-ott eléggé összeszűkült az ösvény, néhol ténylegesen 50-60 centiméteres repedéseken kellett átpréselnem magam, hogy tovább mehessek. Közben azt is felmértem, hogy roppant bölcs ötlet volt vászonnadrágban elmenni hegyet mászni, mert a felázott sáros sziklákon egy kicsit megcsúsztam és a térdem alatt minden koszos lett. De egyáltalán nem tudott érdekelni, mert lenyűgöztek a sziklafalak, de valami mégis hiányzott. Western filmekben látható álló kőcsodák mellett haladtam el, de magát a palacsinta alakú köveket sehol nem találtam. Kicsit csalódott is voltam, amikor visszaértem a parkolóba. Aztán ott is rám tört a frász egy pillanatra, mert a kocsi nem volt sehol. Bosszankodtam, hogy csak én lehetek ilyen peches, hogy már a második napon a járgánynak lába kél. Aztán kiderült, hogy csak abból a szögből, ahol álltam, éppen egy velem szemben parkoló kis mikrobusz takarta kis a piros kis járművemet. Bánatomat, majd örömömet diétásnak egyáltalán nem nevezhető fánkszerű sütibe folytattam. Aztán úgy gondoltam, hogy gyalog visszasétálok még az aszfalt úton, ahol reggel feljöttem, mert az idő olyan szép lett. S milyen jól döntöttem!
Kb. egy fél kilométerrel odébb ott voltak azok a kövek, amit minden Antequera-i képeslapon és a neten is látni lehetett. Egyszerűen elmentem mellettük kocsival reggel, mert a ködben nem láthattam őket. Aztán ahogy közelebb értem, egyszerűen nem tudtam betelni velük, mert jobbról, balról, fentről, lentről le lett minden kismilliószor fotózva. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik és nem csak egy összeragasztott turistacsalogató móka ez az egész, de aztán egy spanyol táblán még mutatták is, hogy keletkeztek ezek az Európában is egyedülálló sziklaformák.
Aztán tettem egy kis kitérőt, hogy lelássak végre a völgybe. Gyönyörű idő volt és egy kicsit megálltam mp3-t hallgatni és napozni. Aztán a távolban ott volt a kopár Sierra Nevada hegység pár csúcsa is, majd hallottam egy kecskenyáj kolompjait. Ezen annyira már nem lepődtem meg, mert amikor ugyanis a kövek felé tartottam, akkor láttam egy kecskeszobrot egy lapos sziklán. Még néztem is, hogy mi a fenének tesznek oda egy ilyet, aztán megmozdult és kiderült, hogy élő hegyi kecske volt. Nagyon vicces volt, ahogy a saját kis hülyeségeimen elszórakoztattam magam, mert legutóbb anyám járt így egy holland macskával. Szerencsétlen jószág ott ült egy függöny nélküli ablakban és mi jó magyarok módjára csak sétálgattunk a kertvárosban, amikor anyám rácsodálkozott erre a plüss állatra. Aztán úgy hátrahőkölt, amikor a macsek pislogott, majd megunva a bámulást lelépett a napfürdőből. Ez a szituáció rá emlékeztetett.
A völgy megtekintése után tovább sétáltam még az úton pár egészen extrém alakú sziklát megnézni, majd visszamentem a kocsihoz. Bementem a látogatóközpontba is, hogy egy kicsit "fésülködjek", ahogy túrázó szlengben mondják, majd vettem egy képeslapot is a biztonság kedvéért. Az egyik ott dolgozó hölggyel ékes angolsággal megbeszéltem, hogy lehet Rondába tovább menni, de csak ugrattam egy picit, mert szegény azt hitte, hogy még aznap akarok oda is elautózni, ami azért jócskán odébb volt Antequerától.
A városba visszavezető 15-20 kilométeres út már könnyedén ment, mert ha üresbe teszem az autót, szerintem simán le tudtam volna gurulni a hotelig. Így is megállítottak egy francia lakókocsis baráti társaság, hogy merre van a park és hogy fent van-e parkoló. Ekkor kezdetét vette egy bábeli nyelvzavar, mert ő beszélt még ugyan olaszul és spanyolul is, de angolol éppen nem. Megmutattam a fényképezőgépemen a parkolóról és a központról készített fotóm egyikét, így már megértette, hogy lesz hely fent bőven. Aztán egy kis bűntudatom is volt, mert ahogy tovább haladtam, eszembe jutott, hogy mintha lett volna egy olyan tábla is, hogy nem lehet fent kempingezni, így lehet majd lezavarják őket a hegyről.
A szállóba visszatérve felfedeztem egy olyan sarkot, ahol mindenféle turistáknak szóló térkép volt odakészítve. Nagyon imponált ez a lépés, hogy ha már belőlünk élnek, akkor minden megyéről és főbb városról volt külön térkép és leírás. A szobában fedeztem fel csak, hogy ott a megyéknek nincs önálló neve, hanem a megyeszékhelyek nevével jelölik őket, így történhetett meg, hogy az egyik felmarkolt térképen nem a város, hanem maga a megye ajánlója szerepelt. Másnap ezt a hibát kiküszöböltem és magamhoz vettem még párat minden típusból, ami éppen elérhető volt.
2010. Október 5. Kedd - Córdoba
2010. Október 6. Szerda - Sevilla és Osuna
2010. Október 7. Csütörtök - El Chorro, Ronda és Olvera
2010. Október 8. Péntek - Tarifa, Algecira és Gibraltár
2010. Október 9. Szombat - Lucena, Cambra, Zuheros és Priego de Córdoba
2010. Október 10. Vasárnap - Málaga
2010. Október 11. Hétfő - Tabernas és Almeria
2010. Október 12. Kedd - Granada I
2010. Október 13. Szerda - Granada II
2010. Október 14. Csütörtök - Antequera II és Járdin de la Concépción (Málaga)
2010. Október 15. Péntek - Jaén, Baeza és Úbeza
2010. Október 16. Szombat - Málaga tengerpart
2010. Október 17. Vasárnap - Málaga-London, Luton repülőút
Folytatása következik...
Előzmények
Az angol munkáltatómnál hat hónappal előre be kell jelenteni a szabadságigényt, így a lehetséges időpontok közül botor módon októberben pipáltam ki két hetet, mert akkor áprilisban még azt hittem, hogy majd valamilyen társas utazást meg tudok arra az időpontra szervezni vagy találni. B-tervnek pedig eleve ott a hazalátogatás lehetősége. Aztán a hetek alatt jártam utazási irodában és szembesültem vele, hogy októberben nem igazán szerveznek utakat a cégek, mert a Közel-Keletre is inkább október végén vagy novemberben visznek csoportokat, amikor a klíma még elviselhetőbb. Az angol cégek is eléggé maximális haszonkulccsal dolgoznak a helyi kereseteket is figyelembe véve. Közben hetek alatt jelentős anyagi kiadások is közbejöttek (pl. bútor, bicikli, hűtő, mosógép, majd számítógép vásárlás, telefon- és internet bekötés), így várakozó álláspontra helyezkedtem és jó szokásomhoz híven ez gyakorlatilag majdnem az utolsó utáni időpontot jelentette.
2010. 09. 28. Kedd
Végre megint kaptunk fizetést és a munkáltatóm is kifizette az elmaradt bér egy jelentősebb részét, így munka után már el is kezdtem szemezni az interneten a lehetőségekkel.
2010. 09. 30. Szerda
Erről a napról majd még mesélek talán külön is. Peterboroughba kellett utaznom egy szakmai továbbképzésre a szakadó esőben, így az egész nap elment ezzel.
2010. 09. 31. Csütörtök
Ezen a napon szabad voltam, így végre sikerült érdemben is foglalkozni a vasárnap után már küszöbön álló szabadság optimális felhasználási módjának kifundálásával. Miután a céges szervezésű utazásról letettem és István is lebeszélt a török kalandozásról az időfaktor miatt, így másik terv lépett életbe, amellyel korábban is szemeztem. Spanyolország déli tartományát tűztem ki célnak, mert ott a Google Maps szerint is sok, jelentős történelmi múltat felmutató város van egymás közelében. Ám még estig is csak méláztam, hogy mi legyen, így még este drága jó anyám is csak aggódva kérdezte a telefonban, hogy mégis mire várok még? Úgyhogy ezek után a tettek következtek és lefoglaltam az Easyjetnél a London, Luton - Málaga, illetve vissza a Madrid - London, Luton repülőjegyet, amely még meglepően jó árban jött ki. Közben kocsit is foglaltam a kapcsolódó Europcaros oldalukon.
2010. Október 1. Péntek
Ezen a napon megint dolgozni kellett, de ebédidőben elrohantam a könyvesboltba, hogy megvegyem a korábban kifigyelt Rough Guide - Andalúcia könyvet, amelyben egy csomó hasznos tippet és várostérképet láttam, ahogy belelapoztam. Ezek után még mindig az egy óra alatt az esőben elmentem eurót kiváltani a helyi Barclays bankfiókba. Munka után a szállás megtalálása volt a következő projekt, amit meg is találtam Antequerában és le is foglaltam egy hétre. A terv ugyanis az lett volna, hogy egy hét Andalúzia, majd egy hét Madrid és környéke. Közben őszintén szólva kicsit bepánikoltam ettől az egész vállalkozástól, ahogy megláttam Madrid környékén a kisebb autópálya erdőt az internetes térképeken. Így miután beláttam, hogy túlvállaltam magam, ezért némi felárért megváltoztattam a madridi visszautat Málagára és a kocsi leadását is módosítottam, hogy mégis csak azon a reptéren adnám le, ahol kiváltom. Ez azzal is járt, hogy a szállást is megint módosítani kellett két hétre. Én sem így terveztem, hogy ennyire kapkodva kell mindent szervezni, ennyi módosítással és kavarással. A történet folytatása, hogy pakolás és foglalás miatt még éjjel fél háromkor kerültem ágyba, miközben még várt rám egy utolsó szombati műszak.
2010. Október 2. Szombat
A patikában majd elaludtam, de egy éjfekete tea ébren tartott és a kolléganőm is nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Ebédidőben még vettem egy-két apróságot az utazásra, majd a munka után elindultam, hogy megvegyem a vonatjegyemet. A járatom ugyanis reggel 06:00-kor indult, de hogy ezt elérhessem, ezért be kellett vállalnom, hogy a két utolsó vonat egyikével (fél kilenc vagy fél tíz) elindulok Londonba, mert onnan már félóránként megy a másik irányba, a lutoni reptérhez vonat. Hajnalban viszont nem lehet eljutni King's Lynnből Lutonba, így eleve az éjszakát ott kell majd töltenem a csomagjaimmal. Ha ez ilyen könnyen ment volna!
A munka után valóban elmentem a jegyemet megvenni és kezdetét vette az agyvérzés. A pénztáros hölgy közölte, hogy a kártyámat "declined", tehát nem lehet vele fizetni. Én csak azt hittem, hogy valamilyen műszaki hiba lehet, így gyorsan elkerekeztem a bankfiókhoz, amelynek a falában van két automata is. Az egyenleget látni lehetett, de pénzt felvenni nem. Gyorsan hazasiettem, majd az éppen fent lévő ausztrál barátnőmnek Skypeon előadtam a problémát, miközben a bátyámat is felhívtam, aki még csak akkor hallotta az egész nyaralásról. Mindketten nyugtattak, hogy minden rendben lesz. Felhívtam a tanácsára a bankkártyámon lévő telefonszámokat, de hiába csörgött ki, semmi válasz. Aztán nagy nehezen sikerült egy ügyintézőbe botlani. A fickónak alig érhető indiai akcentusa volt és amikor elmondtam a nevem, a rövid és a hosszú bank kódomat, erre közölte, hogy nem lát a rendszerben és majd hétfőn menjek be intézkedni a helyi bankfiókba. Hiába mondtam neki, hogy hajnalban megy már a gépem, gyakorlatilag lerázott. Újabb telefon haza, ahol a bátyám tanácsát követve elmentem más bankok automatáihoz. Három bank, három bank egyenleg. Sehol nem volt egyforma a pénzem, ami roppant gyanús volt. A tesóm ugyanis még kérdezte is, hogy mennyi volt a repülőjegy, a hotel és a kocsi, de már annyira ideges voltam, hogy már abban sem vagyok biztos benne, hogy az online vásárlások létre jöttek, pedig mindegyikről kaptam megerősítő emailt, amiket ki is nyomtattam. Aztán úgy okoskodtunk, hogy a péntek éjjeli-szombat hajnali fizetés miatt lehet túlterheltem a kártyám napi keretét és ez lehet a gond. A neten is próbáltam a honlapról valamilyen információt találni, de mivel nem voltam a netbanknál regisztrálva, így hiába túrtam fel kapkodva az egész lakást a papírok miatt, így arról letettem végül, hogy ott kérjek segítséget, mert az óra ellenem dolgozott. Végül a bátyám azt tanácsolta, hogy induljak el vonattal, aztán hajnalban még mindig megnézhetem, hogy a tiltás rajta maradt-e a kártyámon, mert vasárnapra fordulva hátha megszűnik a korlátozás. Végső esetben még mindig visszavonatozhatok King's Lynnbe, hogy lefújva a foglalásokat legalább a pénzem egy részét visszakapjam.
Szerencsére a csomagok már össze voltak készítve, de mivel nincs szoba mérlegem, így csak blikkre dobáltam össze a holmikat két hétre, mert változékony időre számítottam Spanyolországban. Még gyorsan felszaladtam erdélyi barátaimhoz, hogy egy kis angol-magyar szótárt visszakérjek, majd továbbmentem az állomásra, ahol szembesültem azzal, hogy már nincs ott a jegyárus, így csak az automatával lehet fizetni a jegyemért. Igen ám, de Angliában erre csak bankkártyát lehet használni, amit a gép nem fogadott el. Így felhívtam Tündiéket, akik szerencsére nem messze laknak és 21:15-kor az ő bankkártyájukkal már sikerült is jegyet vennem. Közben még aggódtak is értem, hogy komolyan gondoltam ezt a kocsikázást spanyol területen?
Aztán csak elindult a vonat és London felé közeledve szakadt az eső. Cambridgeben rengeteg fiatal szállt fel a szombat esti buliból hazafelé tartottak. Londonban is nem csak simán esett az eső, hanem mintha a héten végig monszunt idéző időjárást akarták volna a természeti erők megkoronázni, egyszerűen csak ömlött az égi áldás. A London-Luton vonal már ismerős volt, de annyi megázott és fáradt embert együtt már rég láttam együtt éjfél után. Ugyanis ki hitte volna, hogy ilyen éjszakai élet van azon a járaton? A reptérre való kijutás a szokásos módon zajlott, hogy a vasútállomásról még buszi viszi át az utasokat a kb. 2-3 kilométerre lévő terminálhoz. Egyedül itt nézték meg a vonatjegyemet, de sem a King's Crosson, sem a St. Pancrason nem érdekelte őket.
2010. Október 3. Vasárnap - 1. nap - ANTEQUERA
A reptérre megérkezve velem szembe éppen egy Barclays bankautomata vigyorgott a sarokban, így megint megnéztem a kártyámat. Egyenleget látja, tehát csak nem raboltak ki a neten. Aztán gondoltam egyet és feltöltöttem a mobilomat pénzzel, ami szintén sikerült. S mivel volt nálam elég euró, ezért készpénzt már nem vettem fel, mert azt hittem, hogy minden rendben van. A hit pedig hegyeket mozgat meg, mint tudjuk. A hajnali bejelentkezésre való várakozás mp3 hallgatással telt. Próbáltam ugyan sétálni, de aztán nagy nehezen találtam ülőhelyet. Szivacs nem volt rajta, így szép lassan ráfagytam a fém székre. Próbáltam kicsit szundikálni is, de aggódtam a bőröndömért és a hátizsákomért. Végül az idő csak telt és hajnal 04:00-kor már legalább legalább a poggyászt le tudtam adni, ami 22.7 kg lett a szemmértékemnek köszönhetően, de nem szóltak érte.
A repülőn igyekeztem úgy leülni, hogy bal oldalt legyek, mert térben elképzeltem a gép útvonalát és látni kívántam a napfelkeltét a felhők fölött. Induláskor ugyanis még korom sötét volt Lutonban és a felszállás után én magam is elbóbiskoltam, így már csak arra riadtam fel dereng az ég, majd a nap tényleg megjelent a horizontnál. Az ablakom annyira nem volt tiszta, hogy a pillanatot megörökíthessem normálisan, mert az alvás miatt a legelejéről le is maradtam, másrészt a Nappal szembe fotózás túl sok volt a fényképezőgép lelki világának. Aztán megint szunyókáltam egy kicsit, majd pár fényben úszó víztározót és hegyeket fotóztam. Gyönyörűek voltak a hegyek és a dombok, ahogyan megint egy új ország fölött suhantunk. Spanyolországban ugyanis alig vannak erdők és a sok-sok olívabogyó ültetvény miatt szabályos sorokban álló bokrokat és fákat lehetett látni többnyire. Aztán a Sierra Nevada hegylánc is ott volt a távolban, ahogy a gép alatt kibukkant Málaga és a tenger. Délre tettünk egy kört, majd a stewardessek kikapcsoltatták velem a fényképezőgépet, hogy ne zavarjam a leszállást. Ez érdekes pillanat volt, mert soha senki nem mondta, hogy egy elemmel működő fényképezőgép is képes lenne összezavarni a berendezéseket.
A megérkezési utáni útlevél-ellenőrzés, majd csomagfelvétel után elindultam a táblákat követve az autóbérléses cégekhez a földszinten, ahol gyakorlatilag mindenkinek volt egy standja. Be is álltam szépen sorba az Europcarhoz, ahol aztán közölték, hogy a foglalásomat nem tudják elfogadni, mert a bankkártyával gondok vannak. Elmondtam nekik, hogy már tegnap is gondok voltak vele, de azt hittem, hogy a bank idő közben ezt rendezte. Felhívtak egy ügyintézőt és standnál állva próbáltam a biztonsági kérdésekre válaszolni, ahol sikerült azon elhasalnom, hogy nem tudtam, hogy a "water supplier" szó mit is jelent. Hirtelen totál lefagytam és nem ugrott be, pedig a nő még arra volt kíváncsi, hogy betűzzem le a vízszolgáltató cégemet nekik. Ezek után előadta, hogy most buktam meg a második körben is, erre visszakérdeztem, hogy mikor volt az első? Az indiai pali lett volna? Aztán mivel a sort feltartottam, így már a mobilomról kellett hívnom őket és röpke 35-40 perc alatt már mindent sikerült megoldani. Legalább a nemzetközi hívás ingyenes volt, de elképzelhetitek, hogy milyen ideges voltam. Csak azért kegyeskedtek szóba állni velem, mert mondtam nekik, hogy már kint vagyok Spanyolországban. Az ügyintéző nő csak nyomta a szokásos bankos rizsát, hogy most kivételt tesz, megkérdezi a managerét, de ha nem tudok válaszolni a harmadik körre sem, akkor zárolják a kártyámat, mert nem hitték el, hogy én vagyok én. Én jól bepipultam, mert még vissza is kérdeztem, hogy minden kérdésre válaszoltam, tehát mégis mit akarnak még? Mert hogy olyan kérdéseket is feltett, amire nem lehet meg nekik a válasz nekik. Ilyen volt pl. hogy milyen korábbi magyar munkáltatóim voltak és felsoroltam nekik a cégek nevét, amit gondolom le se tudott volna írni. Aztán olyan kérdéseket is kaptam, hogy hol szoktam vásárolni, milyen banki átutalásokat intézek általában havonta, jövő ilyenkor hány éves leszek stb. A vízmű volt a csúcspont. Úgyhogy a nő végül habozva és várakoztatva közölte, hogy feloldják a tiltást a kártyámról. A gond ugyanis az volt, hogy nem jelentettem be hivatalosan a cég üzleti szabályzata szerint a külföldi tartózkodásomat. Oké, hogy az én érdekemben cselekedtek, de nekem ezt honnan kellene tudnom? Miért nem lehet a kártya tulajdonosát is értesíteni? Pláne úgy, hogy még a valutát is náluk vettem és említettem, hogy megyek külföldre. Úgyhogy a kedvenc angol bankom megint lejáratta magát és fogadkoztam is, hogy panaszlevelet fogok írni az egész eljárás miatt, de a végén már örültem, hogy 10-15 perc átfutás után a kártyám megint aktív lett. Mentségükre szóljon, hogy legalább ez a második ügyintéző normális volt, de tényleg nem kívánom ezt a tortúrát senkinek sem.
Utána bescannelték a jogosítványomat, ami miatt szintén izgultam egy kicsit, mert emlékeim alapján egyetlen szó nem jelöli idegen nyelven, hogy tényleg jogosítvány. Aztán az útlevelemet is megnézték, majd 45 eurót kicsengettem a teli tank benzinért (bankkártyával), hogy aztán a papírok és a kulcs átadása után a kis járgányomat megtaláljam a három szintes parkolóházban. Egy Kia Picantót kaptam, ami hű társam lett erre a két hétre. Kezdetben a váltást gyakoroltam egy kicsit körbe-körbe haladva, majd a lámpánál kértem még segítséget két helyi taxistól, mert nem találtam sehol a műszerfalon, miközben csak az indexnek a végét kellett volna elcsavarni. Nem mintha Spanyolországban bárki is nappal lámpával utazna, mert annyira erős a napsugárzás, hogy csak estefelé van szükség a tompított fényszóróra. A parkolóházban már megismerkedtem a sok-sok fekvőrendőrrel is, amelyet imádnak használni Andalúzia minden területén, majd kihajtottam a parkolóból egy új kaland felé...
A reptérről kifelé tartva öt perc után már az autópályán voltam. Az egyik kijáratnál leálltam egy parkolóban és onnan hívtam fel a családomat és angliai barátaimat, hogy minden rendben van most már és a kocsiban ülök. Tanulmányoztam a térképet, majd elindultam Antequera felé indultam. A Málaga-Antequera szakasz egy folyóvölgyben megy végig, majd pár alagút közbeiktatásával gyakorlatilag át kell kelni egy kisebb hegyen, majd a másik oldalon egy hatalmas völgyteknőben kibukkant Antequera.
Erre a városkára esett a választásom, mert emellett több autópálya kereszteződik és innen, Andalúzia majdnem mértani közepétől lehetett a legkönnyebben elérni a kitűzött célokat : Granada, Sevilla, Córdoba, Gibraltár és Málaga. Ezeket a városokat szerettem volna mindenképpen megnézni, de annyira már idő sem volt a neten a maradék napokra programot sasolni, de szerencsére a remek útikönyvemet végigolvasva sikerült mindig valami érdekeset találni. Sejtettem, hogy a tenger melletti drágább szállodákba felesleges lett volna befészkelni magam, mert bár az idő csodálatos volt (24-28 C), de a tenger a feltételezéseim szerint ilyenkor már hideg. Egyelőre azonban már annak is örültem, ha végre megérkezek a szobámba. A felfedezés izgalma teljesen magával ragadott és annyira nem éreztem magam fáradtnak. Egyszerűen hihetetlen élmény volt ez az egész oda utazás, pánik, probléma megoldás, hogy aztán spanyol rádiót hallgatva már kamionokat előzzek a forgalmas málagai kivezető szakaszon, ahol kopár sziklák és bozótok néztek vissza rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg megérkeztem és a nyaralás elkezdődött. Rám tört egy kis eufória, mert ilyen nyaraláson még sosem vettem részt, hogy immáron enyém az irányítás és oda mehetek, ahová csak szeretnék. Ez a fajta szabadságérzés volt talán a legjobb az egészben.
Antequeráról tudni kell, hogy mint a spanyol városok többsége, rengeteg szűk és többnyire egyirányú utcából áll. Nem volt nálam GPS, de aztán pár bónuszkör után csak eltaláltam a szállodához. Angliában még beszéltünk is arról, hogy vajon meg fognak-e érteni, de mivel a turistákból élnek (nem, nem a Pikk szalámiról van szó :) ), hogy angolul tudniuk illene. Pár szót tudtak is, de aztán elmutogattam, hogy mit akarok, miközben elővettem a hotel foglalásomat igazoló papírjaimat. Itt történt egy kis malőr, mert a recepciós lány felvezetett egy kétágyas szobába és még sajnálkozva elő is adta, hogy mosdó csak a folyosón lesz, ami azért annyira nem tetszett, de aztán öt perccel később kiderült, hogy az egyágyas szobát kértem. Az eléggé apró volt, de legalább szépen berendezték terrakotta csempékkel, szép barna fabútorokkal. Egy kicsit pihentem, majd máris a szép időben elindultam sétálni.
Felfedeztem a hoteltől kb. 50 méterre lévő élelmiszerboltot, ami a törzshelyemmé vált, amíg két hétig spanyol lettem. A városban elindultam a vár, az Alcazaba felé. Gyönyörű volt látni a sok templomot és a rengeteg fehér házat. Nyáron ugyanis itt annyira meleg van, hogy másképpen nem is lehetne elviselni a forróságot. Ami szokatlan volt Spanyolországban, hogy néhány városban nyitottak voltak a bejárati ajtók, amik mögött márványpadlós és szép, egyedi csempés kis belépőszobák voltak láthatóak, ahol az igazi bejárat volt látható. Ezekben sem fogas, sem lábtörlő nincsen, tehát tényleg csak dekoráció mellett, egyfajta "légzsilip" lehet a spanyol otthonokban az utcai forróság közvetlen kizárására. Így is az utcákon egy picit keveselltem a virágokat, de a legtöbb spanyol házban van bent egy központi árkádos udvar, ahová igyekeznek egy kis zöld területet létrehozni maguknak, mint egykoron a rómaiak. A csobogókat és szökőkutakat is imádják, ami nagyon pozitív, mert Angliában ez annyira nem megszokott, pedig a szárazság miatt éppen az ellenkezőjét vártam volna. Persze voltak ám itt is társasházak, ahol mindez nem megvalósítható. Az is imponált, hogy több helyen Spanyolországban láttam olyan csempékből kirakott igényes szentképeket, amelyeket egyedileg kellett mindenhová elkészíteni.
A város legmagasabb pontjára felérve gyönyörű kilátás nyílt Antequerára. A távolban ott volt a Peña de los Enamorados, ami angol keresztségben a Lovers' rock, azaz a "Szerelmesek sziklája" nevet kapta. Ez a város egyik jelképe, amit volt szerencsém mindennap, mindenféle időjárási körülmény között látni. A sziklák egy arcot formálnak, ahol állítólag egy családjuktól megcsömörlött keresztény-muzulmán Rómeó és Júlia öngyilkos lett.
Andalúzia esetében azt is ki kell emelnem, hogy gyakorlatilag minden településen van egy legalább egy lakótorony vagy régi mór romvár. Ám amikor visszafoglalták a móroktól ezt a területet kb. 600 éve, akkor szinte mindent kiraboltak, letaroltak vagy átalakítottak. Így tehát Antequerában is van egy vár, az Alcazaba, de az most éppen vasárnap este zárva volt, de később sikerült pótolni.
A dombról egy másik úton lesétálva megcsodáltam Antequera takaros kis főtereit, majd a főutcával párhuzamosan kisebb utcák védelmében ismerkedtem a várossal, hogy aztán kilyukadjak a helyi mozi és Burger King mellett a város egyik legszebb körforgalmához, ahol egy nagy boltíves régi városkapu állt. Mellette volt az aréna is és még gondolkodtam is rajta, hogy mi is annak a helynek a neve magyarul, ahol a bikákat öldösik? Amfiteátrum? Aréna? Bika gyilkoló közintézmény? Aztán talán még az aréna adja a legjobban vissza a nevét a spanyol torro-nak. Ez a kör alakú épület az egyik legrégebbi Spanyolországban, mivel kb. 160 éves. Úgy nézett ki kívülről, mint egy színház és mivel az első vasárnapomon sikerült bemennem ingyen, így belülről is megcsodálhattam. Tényleg olyan, mint egy színház, mert a porond körül vannak a filmekben is látható biztonsági falak, ahová a macho legények visszahúzódhatnak, majd még van fából is kerítés és körbe a lelátók. Aznap éppen ünnepeltek valamit, mert ugyan bikaviadalt nem láttam, de a tagadhatatlan spanyol életérzésben részem volt. Középen a ponyva alatt főzőcskéztek a népnek valamilyen babos-húsos ételt, amiből mindenki a lelátón eszegetett a lelátón. Én nem álltam be potyázni, mert a babot nem igazán szeretem. Azt sem értettem, hogy miért volt mindenki pirosba és kékbe öltözve, mintha két csapat találkozott volna a lelátón. Aztán amikor éppen nem ettek, akkor bohóckodtak egy sort. Középen a srácok eljátszották, hogy virtuális bikával harcolnak és imitálták egy kendővel vagy éppen a levett pólójukkal a mozdulatokat, amiket már ismerhettek. A közönség lelkesen ollézott mindenre és valami hihetetlen jó hangulatban telt a délután, hogy tapsolták és ünnepelték a bátor hősöket. Aztán még együtt is énekeltek dalokat, ami szintén imponált. Egy elkezdte, majd egyre többen becsatlakoztak, miközben mindenki mosolygott és tapintható volt a boldogság és nyugalom a levegőben. Ez már az első nap varázslata volt, amiért érdemes ellátogatni Spanyolországba, mert átélni és elmesélni azért korántsem ugyanaz.
Én eléggé fáradt voltam ekkorra már, mert csak a reptéren és a repülőn való szundikálásnál pihentem, így még sötétedés előtt visszaballagtam a szálloda felé. Az egyik plakáton is volt egy lovagról szóló kép, amelyre alá volt írva, hogy Antequera 1410-2010. Ám a város ennél jóval ősibb, ha fellapozzátok a wikipediát. Én az angol útikönyvemből értesültem róla, hogy a környék eleve egy átjáróház volt a civilizációk mezsgyéjén, így minden korból maradt valami ebben a városkában. Este a szobámban olvastam tovább a könyvemet, ami elég jól összefoglalta a régmúlt és közelmúlt főbb andalúziai eseményeit.
* * *
2010. Október 4. Hétfő - EL TORCAL DE ANTEQUERA
Korábban meséltem, hogy az egész utazás nagyon hirtelen lett szervezve, de azért a fantáziámat Andalúzia egy ideje már kísértette. Amikor eldőlt végre az indulás előtt, hogy Antequera lesz a főhadiszállás két hétig, akkor rákerestem a googleval a nevére és ekkor láttam egy roppant érdekes sziklát. Úgy nézett ki, mintha palacsintákat pakolt volna egymásra a természet. Mondanom sem kell, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerült kinyomozni, hogy a helyet El Torcal de Antequerának hívják, ami gyakorlatilag az új lakhelyem melletti hegyek övezte csúcson van. Mivel a második napot pihenésre szántam a tegnapi hosszú ideutazás és reptéri bankos kalamajka után.
Reggel egy kis elemózsia vétele után el is indultam az otthonról hozott Google térképemet követve. Antequeráról tudni kell, hogy gyakorlatilag 7-8 út fut be a szélrózsa minden irányából és a két hét alatt gyakorlatilag nem voltam olyan úton, amin nem lehet a településre bejutni. A nemzeti park is szép barna alapú táblákra ki volt ugyan írva, csak a városszerkezet nem mindig követte ám a jelzéseket, de aztán mentem toronyiránt, amerre a belső GPS-m vitt. Régen is így utaztunk, tehát csak az elmúlt években lett ez a külső segítség ennyire elterjedt.
A város határában még megálltam fotózni a várat és a háttérben az "arcalakú sziklát", majd a szerpentin egyre magasabbra vitt. Szegény kis bérelt járgányomat tényleg meghajtottam, mert tudtam, hogy kb. 1020 méterre fel kell kapaszkodnia. Hihetetlenül élveztem ezt a hegyi vezetést, ahogy többször 180 fokos hajtűkanyarok vittek egymásra, miközben sopánkodtam, hogy a panorámát sofőrként nem tudom megörökíteni, mert teljesen más volt, amikor a buszos körutazásokon szándékosan hátul ültem, hogy tudjak hátrafelé is fotózni.
Az időjárás azonban megoldotta ezt a problémát, mert egy hegygerincen átérve már olyan magasra feljutottam, hogy a felhők nekiütköztek a hegyeknek, így minden ködös és párás volt. Aztán meg is álltam a park bejáratánál, hogy a tájat fotózzam végre, illetve a kocsinak is adtam egy kis szusszanásnyi időt. Aztán az út is összébb szűkült és hatalmas kőtömbök mellett haladt az egy sávosra szűkült aszfaltcsík. Kísérteties volt, hogy alig tíz-húsz méterre lehetett előre látni, mert a felhőfoszlányok annyira kitakartak mindent és csak egy-két kiálló csíkos szikla jelezte, hogy jó irányba tartok. Közben nem véletlenül volt kitéve a 10% emelkedő tábla, mert féltem tőle, hogy a kocsi most adja meg majd magát, mert mintha éreztem volna égett szagot, mintha az ékszíj égett volna. Aztán addigra már be is futottam a parkolóba, így leparkoltam és próbáltam rájönni, hogy mi lehetett ez a szag, de aztán nem jöttem rá.
A park az ingyenes volt. A látogató központ mellett volt egy kiszögellés a lustábbaknak, ahol le lehetett nézni nem csak a völgyre, de az egyik lenti falura is. Azt már az útikönyvből is tudtam, hogy több túraútvonal van, de én a középsőt, a sárgát választottam. Érdekes módon a parkban a sziklák egy része valóban sárgás okkerfestékkel fel volt festve, mint az Ózban. Aztán ahogy haladtam előre a völgyteknőben, akkor realizáltam, hogy a táblák mind a parkoló felé mutatnak, tehát éppen ellentétesen haladtam az ösvényen. A lustaság győzött és nem mentem vissza, mert így legalább mindenki velem szemben jött és nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy nem tép szép valami spanyol vadállat. Oké, nem vártam medvét vagy farkast, de ez nem Magyarország, így simán el tudtam képzelni valami ragadozót a bozótban. Magában a parkban még azért könyörögtem, hogy tisztuljon már ki végre az ég, mert a fényképezőgép szokás szerint megbolondult a barnás-szürkés kőfalaktól és az eget hófehérrel állította. Aztán a Nap csak megérkezett, majd szépen tisztult az idő. Itt-ott eléggé összeszűkült az ösvény, néhol ténylegesen 50-60 centiméteres repedéseken kellett átpréselnem magam, hogy tovább mehessek. Közben azt is felmértem, hogy roppant bölcs ötlet volt vászonnadrágban elmenni hegyet mászni, mert a felázott sáros sziklákon egy kicsit megcsúsztam és a térdem alatt minden koszos lett. De egyáltalán nem tudott érdekelni, mert lenyűgöztek a sziklafalak, de valami mégis hiányzott. Western filmekben látható álló kőcsodák mellett haladtam el, de magát a palacsinta alakú köveket sehol nem találtam. Kicsit csalódott is voltam, amikor visszaértem a parkolóba. Aztán ott is rám tört a frász egy pillanatra, mert a kocsi nem volt sehol. Bosszankodtam, hogy csak én lehetek ilyen peches, hogy már a második napon a járgánynak lába kél. Aztán kiderült, hogy csak abból a szögből, ahol álltam, éppen egy velem szemben parkoló kis mikrobusz takarta kis a piros kis járművemet. Bánatomat, majd örömömet diétásnak egyáltalán nem nevezhető fánkszerű sütibe folytattam. Aztán úgy gondoltam, hogy gyalog visszasétálok még az aszfalt úton, ahol reggel feljöttem, mert az idő olyan szép lett. S milyen jól döntöttem!
Kb. egy fél kilométerrel odébb ott voltak azok a kövek, amit minden Antequera-i képeslapon és a neten is látni lehetett. Egyszerűen elmentem mellettük kocsival reggel, mert a ködben nem láthattam őket. Aztán ahogy közelebb értem, egyszerűen nem tudtam betelni velük, mert jobbról, balról, fentről, lentről le lett minden kismilliószor fotózva. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik és nem csak egy összeragasztott turistacsalogató móka ez az egész, de aztán egy spanyol táblán még mutatták is, hogy keletkeztek ezek az Európában is egyedülálló sziklaformák.
Aztán tettem egy kis kitérőt, hogy lelássak végre a völgybe. Gyönyörű idő volt és egy kicsit megálltam mp3-t hallgatni és napozni. Aztán a távolban ott volt a kopár Sierra Nevada hegység pár csúcsa is, majd hallottam egy kecskenyáj kolompjait. Ezen annyira már nem lepődtem meg, mert amikor ugyanis a kövek felé tartottam, akkor láttam egy kecskeszobrot egy lapos sziklán. Még néztem is, hogy mi a fenének tesznek oda egy ilyet, aztán megmozdult és kiderült, hogy élő hegyi kecske volt. Nagyon vicces volt, ahogy a saját kis hülyeségeimen elszórakoztattam magam, mert legutóbb anyám járt így egy holland macskával. Szerencsétlen jószág ott ült egy függöny nélküli ablakban és mi jó magyarok módjára csak sétálgattunk a kertvárosban, amikor anyám rácsodálkozott erre a plüss állatra. Aztán úgy hátrahőkölt, amikor a macsek pislogott, majd megunva a bámulást lelépett a napfürdőből. Ez a szituáció rá emlékeztetett.
A völgy megtekintése után tovább sétáltam még az úton pár egészen extrém alakú sziklát megnézni, majd visszamentem a kocsihoz. Bementem a látogatóközpontba is, hogy egy kicsit "fésülködjek", ahogy túrázó szlengben mondják, majd vettem egy képeslapot is a biztonság kedvéért. Az egyik ott dolgozó hölggyel ékes angolsággal megbeszéltem, hogy lehet Rondába tovább menni, de csak ugrattam egy picit, mert szegény azt hitte, hogy még aznap akarok oda is elautózni, ami azért jócskán odébb volt Antequerától.
A városba visszavezető 15-20 kilométeres út már könnyedén ment, mert ha üresbe teszem az autót, szerintem simán le tudtam volna gurulni a hotelig. Így is megállítottak egy francia lakókocsis baráti társaság, hogy merre van a park és hogy fent van-e parkoló. Ekkor kezdetét vette egy bábeli nyelvzavar, mert ő beszélt még ugyan olaszul és spanyolul is, de angolol éppen nem. Megmutattam a fényképezőgépemen a parkolóról és a központról készített fotóm egyikét, így már megértette, hogy lesz hely fent bőven. Aztán egy kis bűntudatom is volt, mert ahogy tovább haladtam, eszembe jutott, hogy mintha lett volna egy olyan tábla is, hogy nem lehet fent kempingezni, így lehet majd lezavarják őket a hegyről.
A szállóba visszatérve felfedeztem egy olyan sarkot, ahol mindenféle turistáknak szóló térkép volt odakészítve. Nagyon imponált ez a lépés, hogy ha már belőlünk élnek, akkor minden megyéről és főbb városról volt külön térkép és leírás. A szobában fedeztem fel csak, hogy ott a megyéknek nincs önálló neve, hanem a megyeszékhelyek nevével jelölik őket, így történhetett meg, hogy az egyik felmarkolt térképen nem a város, hanem maga a megye ajánlója szerepelt. Másnap ezt a hibát kiküszöböltem és magamhoz vettem még párat minden típusból, ami éppen elérhető volt.
2010. Október 5. Kedd - Córdoba
2010. Október 6. Szerda - Sevilla és Osuna
2010. Október 7. Csütörtök - El Chorro, Ronda és Olvera
2010. Október 8. Péntek - Tarifa, Algecira és Gibraltár
2010. Október 9. Szombat - Lucena, Cambra, Zuheros és Priego de Córdoba
2010. Október 10. Vasárnap - Málaga
2010. Október 11. Hétfő - Tabernas és Almeria
2010. Október 12. Kedd - Granada I
2010. Október 13. Szerda - Granada II
2010. Október 14. Csütörtök - Antequera II és Járdin de la Concépción (Málaga)
2010. Október 15. Péntek - Jaén, Baeza és Úbeza
2010. Október 16. Szombat - Málaga tengerpart
2010. Október 17. Vasárnap - Málaga-London, Luton repülőút
Folytatása következik...
Olvass tovább!
2010. szeptember 25., szombat
Glee 1. évad
Ez a tipikusan az a sorozat, amit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Egyik április este a hotelben a tévét bambultam, amikor az öt csatorna kínálatából véletlenül belekapcsoltam egy fekete-fehér Madonna számba. Ám az előadó más volt és nem is értettem elsőre, hogy ez most mi is volt? Aztán leesett, hogy a sorozatjunkien emlegették ezt a Glee című sorozatot, amely egy iskolában játszódó musical sorozat. Ennek az egyik epizódja a "The power of Madonna". Ebben a részben csak Madonna dalokat dolgoztak fel és egészen hihetetlen tánckoreográfiákat adtak rá elő. Most végre sikerült megnéztem más részeket is és azt kell mondanom, hogy rendkívül igényes és szórakoztató. Sok tánc és dal szerepel a showban, miközben még a karaktereket is eltalálták és a színészek valóban tudnak játszani. Kár, hogy Magyarországon ez is leszerepelt (Glee - Sztárok leszünk! címen fut), de talán 1-2 részt még el tudtok csípni az RTL Klubon. Nekem viszont annyira bejött az életigenlő, Mamma miát idéző musical stílus, hogy lehet gyári DVD-n is megveszem, mert a Spartacus : Blood and Sand mellett az évad második legkellemesebb meglepetésébe botlottam. Nem is csodálkozom, hogy a sorozatból kiadott zenék is ennyire sikeresek, mert nagyon klassz énekhangokat is sikerült összeválogatniuk a producereknek.
Az első évad ajánlója:
Az első évad táncjeleneteiből egy mix:
Itt pedig pár nóta:
A sort még így is hosszan lehetne folytatni, de inkább nézni kell ezt a sorozatot. A színvonal is tovább emelkedik a 2. évadban, mert egyre nagyobb neveket lehet hallani, hogy vendégszereplők lesznek (pl. Britney Spears, Gwyneth Paltrow). Valami tehát megmozdult az emberekben és remélem sokáig tart még ez a varázs. Az éneklés szeretetét jobban átadja, mint akármelyik X-faktor vagy Megasztár.
Azóta találtam itt és itt egy remek wikipedia oldalt, amelyben a számokat felsorolják.
Az első évad ajánlója:
Az első évad táncjeleneteiből egy mix:
Itt pedig pár nóta:
A sort még így is hosszan lehetne folytatni, de inkább nézni kell ezt a sorozatot. A színvonal is tovább emelkedik a 2. évadban, mert egyre nagyobb neveket lehet hallani, hogy vendégszereplők lesznek (pl. Britney Spears, Gwyneth Paltrow). Valami tehát megmozdult az emberekben és remélem sokáig tart még ez a varázs. Az éneklés szeretetét jobban átadja, mint akármelyik X-faktor vagy Megasztár.
Azóta találtam itt és itt egy remek wikipedia oldalt, amelyben a számokat felsorolják.
Olvass tovább!
2010. szeptember 24., péntek
Trailer - Harry Potter and the Deathly Hallows part 1
Egyre jobb és jobb ajánlók jönnek ki az utolsó Harry Potter könyv filmváltozatához. November 17. a mágikus dátum.
Hihetetlen látványosnak ígérkezik a végjáték felvezetése, még ha a blogmotor most is rakoncátlankodik a videó méreteivel. Az egyik car boots vásárban meg is vettem a hetedik részt is, amiből a kedvenc jeleneteimet elolvastam angolul. Így is nagy élmény, hogy a King's lynnből érkező vonat mindig a King's Cross állomásra fut be és onnan is kell visszatérnem. Szegény épület eléggé lerongálódottnak és kiszolgáltnak tűnik a mellette lévő nemzetközi állomás, a St. Pancras (pancreasról meg lehet jegyezni) mellett. Most viszont az egészet felújítják és építenek mellé az olimpia miatt egy kupolás várótermet, illetve gyalogos felüljáró is lesz az épületen belül. Még azt a bizonyos falszakaszt is sikerült lefotóznom (KATT), ami valójában a harmadik és a negyedik vágány között található.
Hihetetlen látványosnak ígérkezik a végjáték felvezetése, még ha a blogmotor most is rakoncátlankodik a videó méreteivel. Az egyik car boots vásárban meg is vettem a hetedik részt is, amiből a kedvenc jeleneteimet elolvastam angolul. Így is nagy élmény, hogy a King's lynnből érkező vonat mindig a King's Cross állomásra fut be és onnan is kell visszatérnem. Szegény épület eléggé lerongálódottnak és kiszolgáltnak tűnik a mellette lévő nemzetközi állomás, a St. Pancras (pancreasról meg lehet jegyezni) mellett. Most viszont az egészet felújítják és építenek mellé az olimpia miatt egy kupolás várótermet, illetve gyalogos felüljáró is lesz az épületen belül. Még azt a bizonyos falszakaszt is sikerült lefotóznom (KATT), ami valójában a harmadik és a negyedik vágány között található.
Olvass tovább!
2010. szeptember 23., csütörtök
Egy Norvasc mind fölött
Ma végre találtam egy olyan gyógyszert a patikában, aminek a magyar doboza volt átcímkézve. Itt ugyanis nem ritkán görög, spanyol, skandináv vagy lengyel gyógyszerekre is rá lehet bukkanni, mert feltételezem az EU-n belül trükköznek a szállítással. Behozzák Angliába, ahol kap egy szép matricát és egy angol nyelvű betegtájékoztatót és már viszik is a patikákba. Azért a szívem nagyot dobbant, amikor az ISTIN márkanév alatt felsejlett a magyar szöveg. A kollégáknak persze bedobtam, hogy olvassák már fel a gyógyszer szót. Hehe.
Olvass tovább!
2010. szeptember 22., szerda
Petula Clark : Downtown
Ettől a daltól mindig jobb kedvem lesz, még akkor is, ha éppen viharfelhők gyülekeznek.
A számot régebbről is ismertem, de amíg a LOST 3. évad nyitórészében nem hallottam, addig nem kerestem rá az előadóra. A szövegkönyvet is érdemes elolvasni, mert még kapcsolódik is az itteni életformámhoz.
Petula Clark - Downtown
When you're alone
And life is making you lonely,
You can always go downtown
When you've got worries,
All the noise and the hurry
Seems to help, I know, downtown
Just listen to the music of the traffic in the city
Linger on the sidewalk where the neon signs are pretty
How can you lose?
The lights are much brighter there
You can forget all your troubles, forget all your cares and go
Downtown, things'll be great when you're
Downtown, no finer place for sure,
Downtown, everything's waiting for you
(Downtown)
Don't hang around
And let your problems surround you
There are movie shows downtown
Maybe you know
Some little places to go to
Where they never close downtown
Just listen to the rhythm of a gentle bossanova
You'll be dancing with 'em too before the night is over
Happy again
The lights are much brighter there
You can forget all your troubles, forget all your cares and go
Downtown where all the lights are bright,
Downtown, waiting for you tonight,
Downtown, you're gonna be alright now
(Downtown downtown)
Downtown
(Downtown)
And you may find somebody kind to help and understand you
Someone who is just like you and needs a gentle hand to
Guide them along
So, maybe I'll see you there
We can forget all our troubles, forget all our cares and go
Downtown, things'll be great when you're
Downtown, don't wait a minute more,
Downtown, everything's waiting for you
Downtown (downtown) downtown (downtown)
Downtown (downtown) downtown (downtown)
(repeat and fade out)
A számot régebbről is ismertem, de amíg a LOST 3. évad nyitórészében nem hallottam, addig nem kerestem rá az előadóra. A szövegkönyvet is érdemes elolvasni, mert még kapcsolódik is az itteni életformámhoz.
Petula Clark - Downtown
When you're alone
And life is making you lonely,
You can always go downtown
When you've got worries,
All the noise and the hurry
Seems to help, I know, downtown
Just listen to the music of the traffic in the city
Linger on the sidewalk where the neon signs are pretty
How can you lose?
The lights are much brighter there
You can forget all your troubles, forget all your cares and go
Downtown, things'll be great when you're
Downtown, no finer place for sure,
Downtown, everything's waiting for you
(Downtown)
Don't hang around
And let your problems surround you
There are movie shows downtown
Maybe you know
Some little places to go to
Where they never close downtown
Just listen to the rhythm of a gentle bossanova
You'll be dancing with 'em too before the night is over
Happy again
The lights are much brighter there
You can forget all your troubles, forget all your cares and go
Downtown where all the lights are bright,
Downtown, waiting for you tonight,
Downtown, you're gonna be alright now
(Downtown downtown)
Downtown
(Downtown)
And you may find somebody kind to help and understand you
Someone who is just like you and needs a gentle hand to
Guide them along
So, maybe I'll see you there
We can forget all our troubles, forget all our cares and go
Downtown, things'll be great when you're
Downtown, don't wait a minute more,
Downtown, everything's waiting for you
Downtown (downtown) downtown (downtown)
Downtown (downtown) downtown (downtown)
(repeat and fade out)
Olvass tovább!
2010. szeptember 21., kedd
Trailer - Stargate : Universe season 2
Szeptember 28.-án indul az új évad. Az MGM ki is adott egy szép kis trailert, amiben röviden összefoglalják az első évadot is, majd utána kezdődik a tényleges ajánló.
Az első évadot meg is vettem pár héttel ezelőtt születésnapi ajándékként magamnak, amiről majd később fogok értekezni.
Az első évadot meg is vettem pár héttel ezelőtt születésnapi ajándékként magamnak, amiről majd később fogok értekezni.
Olvass tovább!
2010. szeptember 19., vasárnap
Itt van az ősz, itt van újra
Az újra szó talán így erős ebben az összefüggésben, mivel nekem ez lesz az első angliai őszi évszakom itt a kontinens másik végében. Az idő elég változékony lett és próbáltam a végsőkig húzni, de tegnap egy erősebb lehűlést követően ismét felavattam a május végén még használt, car boot vásárban begyűjtött olajradiátoromat. Meglepően kellemes volt mellette ülni és a neten bóklászni, miközben a hátamnál középre húzva melegítette a szobát. A villanyórám is valószínűleg hálásan pörgött, bár mióta felszereltem magam pár energiazabáló géppel, egy rossz szava nem lehet. Az ablakokat is már hetek óta tartom leszigetelni, hogy a hatékonyságot növeljem, de mindig valami mással foglalkoztam éppen. A hétvégén most csak élveztem a világgal való kapcsolattartást, ami azért enyhíti a távolságot.
Olvass tovább!
2010. szeptember 17., péntek
A távolságtartás szintjei
Az angolokról szóló egyik sztereotípiák egyike, hogy hűvösek és távolságtartóak. De vajon ez igaz? Itt vagyok már majdnem öt hónapja, de még most sem értem őket, de talán lássuk a főbb különbségeket.
1. How are you?
Az egyik legkedveltebb kérdésük, a "How are you?", amire én udvariasan csak "Thanks, I am fine." választ szoktam adni. Aztán a hetek alatt sokat gondolkodtam ezen a kérdésen is. A legtöbb esetben úgy érzem, hogy ez igazából csak az üdvözlési forma egy része, mint egy jól begyakorolt udvariassági forma, de igazából egyáltalán nem érdekli őket, hogy örülök- vagy bánt-e valami. Ezt a legkönnyebben abból tudtam leszűrni, hogy a választ olykor meg sem várják, hanem csak elsétálnak mellettem. Valahogy én magyar fejjel ezt eleve tolakodásnak is érzem, mert ha panasznapot akarok tartani, akkor majd a bizalmamra érdemes illetőkkel úgyis megteszem, de minek kell nyaggatniuk? Ám cáfolatként arra is volt példa, hogy totál ismeretlen emberek - akár a patikában a betegek - is kérdezték ezt a kedves kérdést, így még mindig nem tudom, hogy hová is soroljam. Amit még megfigyeltem, hogy az emberek ennek ellenére milyen kedélyesen el tudnak csevegni egymással a patikában a gyógyszerekre várva, pedig kétlem, hogy mindenki mindenkit ismerne.
2. Kézfogás
Meglepetésként ért viszont, hogy nem igazán rajonganak a kézfogásért. Az ember azt hinné, hogy az a nép, aki a fogadásokban éli ki magát, ott a férfiak úton-útfélen így üdvözlik egymást, de ez nem így van. Lehet üzletkötésnél kezet ráznak a frissen bemutatott vagy éppen megállapodott felek, de itt meg a srácok között ez egyáltalán nem alakult ki. Rólam tudni kell, hogy apám sose volt az a kézfogós típus, így mi, a fiai is nem igazán használtuk ezt az üdvözlési formát, de aztán egy idő után megszoktam az egyetem alatt, holott a gimiben olyan túlzott felnőttes gesztusnak éreztem. Itt pedig csak nemektől függetlenül simán köszönünk egymásnak.
3. Keresztnevek és családnevek
A munkatársaimmal a keresztnevünkön szólítjuk egymást és utálnám is, ha Mr. Novaki vagy magyarul Nováki úr lennék, mert ezt én egy kicsit régimódinak gondolom. Ami itt meglepett, hogy együtt dolgoztam velük, de valahogy a családneveket senki nem mondta végig, így amikor néha a telefonban kértek valakit, akkor csak néztem körbe, mint egy kisbirka.
A betegeknél, azaz az ismeretlen embereknél éppen ellentétes ez a folyamat. Ott az udvariasság része, ha Mr., Mrs. vagy éppen Ms. X-nek hívod őket (nem mintha közük lenne hozzá, hogy egy hölgy férjes-e vagy sem) miközben a legelső keresztnév néha, míg a középső név szinte mindig csak lerövidítve szerepel a levelekben. Valahogy mintha már egy belsőségesebb kapcsolatot feltételeznének azzal, hogy elárulják, hogy hogyan is hívják őket. Ezt is elfogadom, mert én sem örülnék, ha a még mindig meg nem kapott névkártyámról leolvasva mindenki Ákosozna, de nem is haragudnék érte, mert hallgatok én már a sima "gyere ide" szókapcsolatra is. Ugyanakkor azon kiakadtam, amikor egy beteg telefonon a segítségemet kérte és megkérdeztem az adatait, hogy árulja már el a családnevét és a lakcímét. Ám ha direkt még a keresztnévre is rákérdeztem (ld. sok-sok egyforma családnév miatt), akkor néha megsértődtek és volt olyan idősebb beteg, amelyik még a telefont is kinyomta dühében. Tényleg nem értem, mert a számítógépen vagy a vényen úgyis látom az adatokat és eleve ők kérik az én segítségemet és nem fordítva.
4. Családi állapot, gyerekek
Azt is megfigyeltem, hogy nem igazán beszélnek önként a magánéletükről a munkahelyen. Több hétnek kellett eltelnie, mire kiderült, hogy bizonyos kolléganőimnek hány gyereke van vagy hogy férjnél van-e. Lehet csak előttem nem tették, de aztán a kezdeti jég megtörése után néha ilyen témák is szóba kerültek. Ettől azonban még a munkatársi és a baráti kapcsolat eléggé szét van választva, de ez lehet egyénenként és közösségenként is váltakozik.
5. Egyéb testi kontaktus
Munka közben nem igazán szeretik, ha hozzájuk ér bárki is, nem mintha direkt csináltam volna. Az intim zóna úgy tűnik itt sokkal nagyobb és jobban "őrzött", mint otthon, mert se pacsi, se simogatás, se ölelés, se vállon veregetés, gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nincs a munkatársak között. Ha véletlenül egymáshoz értünk valami miatt (pl. pakolás közben), akkor már nagyon zavarban voltak. Egyszer viccesen az ajkammal csücsörítve mutattam, mintha megpuszilnám hálából az egyik kolléganőmet a segítségéért, erre megemlítette, hogy neki van ám férje és pirulni kezdett, mint az őrült... Aha, a lényeg, hogy a "poén" nem esett le neki, csak simán elgurult valahol... Tanultam az esetből, mert itt nagyon óvatosan kell ám viselkedni az ellenkező nemmel, mielőtt még félre nem értik és szexuális zaklatási per nem lesz belőle...
6. Telefonszám
Itt úgy éreztem, hogy amíg a földi számukat szívesen osztják meg vagy kérik el egymástól, addig a mobilszám megadása már bizalmi kérdés. S itt nem csak randizási szempontokról beszélek, hanem munkahelyi kapcsolattartásról is. Oké, én sem kértem az övéket, míg ők sem az enyémet, de fogjuk rá, hogy ez annak is köszönhető, hogy szigorúan csak munkatársak és nem barátok vagyunk.
7. Búcsúzás
Az egyik férfi kollégám a harmadik vagy negyedik hét magasságában rám szólt, hogy elbúcsúzáskor ne a "bye, bye" formát használjam, hanem a "see you"-t. Erről nekem a mindig az Avatár jut eszembe, de azóta a "see you" és a kicsit szlengesen "j" hanggal kiejtett "szia" ötvözésével szoktam búcsúzni, aztán hadd örüljenek. Ám még ismerősök vagy munkatársak között ilyenkor sincs se puszi, se kézfogás. Lehet csak én nem mozogtam eleget még az angol körökben és szűk csoport viselkedési formáiból próbálok következtetéseket levonni, de néha nem értem, hogy egyszer túl nyitottak, máskor pedig falakat emelnek maguk köré. Bízom benne, hogy majd lakva jobban megismerjük egymást a következő másfél évben.
1. How are you?
Az egyik legkedveltebb kérdésük, a "How are you?", amire én udvariasan csak "Thanks, I am fine." választ szoktam adni. Aztán a hetek alatt sokat gondolkodtam ezen a kérdésen is. A legtöbb esetben úgy érzem, hogy ez igazából csak az üdvözlési forma egy része, mint egy jól begyakorolt udvariassági forma, de igazából egyáltalán nem érdekli őket, hogy örülök- vagy bánt-e valami. Ezt a legkönnyebben abból tudtam leszűrni, hogy a választ olykor meg sem várják, hanem csak elsétálnak mellettem. Valahogy én magyar fejjel ezt eleve tolakodásnak is érzem, mert ha panasznapot akarok tartani, akkor majd a bizalmamra érdemes illetőkkel úgyis megteszem, de minek kell nyaggatniuk? Ám cáfolatként arra is volt példa, hogy totál ismeretlen emberek - akár a patikában a betegek - is kérdezték ezt a kedves kérdést, így még mindig nem tudom, hogy hová is soroljam. Amit még megfigyeltem, hogy az emberek ennek ellenére milyen kedélyesen el tudnak csevegni egymással a patikában a gyógyszerekre várva, pedig kétlem, hogy mindenki mindenkit ismerne.
2. Kézfogás
Meglepetésként ért viszont, hogy nem igazán rajonganak a kézfogásért. Az ember azt hinné, hogy az a nép, aki a fogadásokban éli ki magát, ott a férfiak úton-útfélen így üdvözlik egymást, de ez nem így van. Lehet üzletkötésnél kezet ráznak a frissen bemutatott vagy éppen megállapodott felek, de itt meg a srácok között ez egyáltalán nem alakult ki. Rólam tudni kell, hogy apám sose volt az a kézfogós típus, így mi, a fiai is nem igazán használtuk ezt az üdvözlési formát, de aztán egy idő után megszoktam az egyetem alatt, holott a gimiben olyan túlzott felnőttes gesztusnak éreztem. Itt pedig csak nemektől függetlenül simán köszönünk egymásnak.
3. Keresztnevek és családnevek
A munkatársaimmal a keresztnevünkön szólítjuk egymást és utálnám is, ha Mr. Novaki vagy magyarul Nováki úr lennék, mert ezt én egy kicsit régimódinak gondolom. Ami itt meglepett, hogy együtt dolgoztam velük, de valahogy a családneveket senki nem mondta végig, így amikor néha a telefonban kértek valakit, akkor csak néztem körbe, mint egy kisbirka.
A betegeknél, azaz az ismeretlen embereknél éppen ellentétes ez a folyamat. Ott az udvariasság része, ha Mr., Mrs. vagy éppen Ms. X-nek hívod őket (nem mintha közük lenne hozzá, hogy egy hölgy férjes-e vagy sem) miközben a legelső keresztnév néha, míg a középső név szinte mindig csak lerövidítve szerepel a levelekben. Valahogy mintha már egy belsőségesebb kapcsolatot feltételeznének azzal, hogy elárulják, hogy hogyan is hívják őket. Ezt is elfogadom, mert én sem örülnék, ha a még mindig meg nem kapott névkártyámról leolvasva mindenki Ákosozna, de nem is haragudnék érte, mert hallgatok én már a sima "gyere ide" szókapcsolatra is. Ugyanakkor azon kiakadtam, amikor egy beteg telefonon a segítségemet kérte és megkérdeztem az adatait, hogy árulja már el a családnevét és a lakcímét. Ám ha direkt még a keresztnévre is rákérdeztem (ld. sok-sok egyforma családnév miatt), akkor néha megsértődtek és volt olyan idősebb beteg, amelyik még a telefont is kinyomta dühében. Tényleg nem értem, mert a számítógépen vagy a vényen úgyis látom az adatokat és eleve ők kérik az én segítségemet és nem fordítva.
4. Családi állapot, gyerekek
Azt is megfigyeltem, hogy nem igazán beszélnek önként a magánéletükről a munkahelyen. Több hétnek kellett eltelnie, mire kiderült, hogy bizonyos kolléganőimnek hány gyereke van vagy hogy férjnél van-e. Lehet csak előttem nem tették, de aztán a kezdeti jég megtörése után néha ilyen témák is szóba kerültek. Ettől azonban még a munkatársi és a baráti kapcsolat eléggé szét van választva, de ez lehet egyénenként és közösségenként is váltakozik.
5. Egyéb testi kontaktus
Munka közben nem igazán szeretik, ha hozzájuk ér bárki is, nem mintha direkt csináltam volna. Az intim zóna úgy tűnik itt sokkal nagyobb és jobban "őrzött", mint otthon, mert se pacsi, se simogatás, se ölelés, se vállon veregetés, gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nincs a munkatársak között. Ha véletlenül egymáshoz értünk valami miatt (pl. pakolás közben), akkor már nagyon zavarban voltak. Egyszer viccesen az ajkammal csücsörítve mutattam, mintha megpuszilnám hálából az egyik kolléganőmet a segítségéért, erre megemlítette, hogy neki van ám férje és pirulni kezdett, mint az őrült... Aha, a lényeg, hogy a "poén" nem esett le neki, csak simán elgurult valahol... Tanultam az esetből, mert itt nagyon óvatosan kell ám viselkedni az ellenkező nemmel, mielőtt még félre nem értik és szexuális zaklatási per nem lesz belőle...
6. Telefonszám
Itt úgy éreztem, hogy amíg a földi számukat szívesen osztják meg vagy kérik el egymástól, addig a mobilszám megadása már bizalmi kérdés. S itt nem csak randizási szempontokról beszélek, hanem munkahelyi kapcsolattartásról is. Oké, én sem kértem az övéket, míg ők sem az enyémet, de fogjuk rá, hogy ez annak is köszönhető, hogy szigorúan csak munkatársak és nem barátok vagyunk.
7. Búcsúzás
Az egyik férfi kollégám a harmadik vagy negyedik hét magasságában rám szólt, hogy elbúcsúzáskor ne a "bye, bye" formát használjam, hanem a "see you"-t. Erről nekem a mindig az Avatár jut eszembe, de azóta a "see you" és a kicsit szlengesen "j" hanggal kiejtett "szia" ötvözésével szoktam búcsúzni, aztán hadd örüljenek. Ám még ismerősök vagy munkatársak között ilyenkor sincs se puszi, se kézfogás. Lehet csak én nem mozogtam eleget még az angol körökben és szűk csoport viselkedési formáiból próbálok következtetéseket levonni, de néha nem értem, hogy egyszer túl nyitottak, máskor pedig falakat emelnek maguk köré. Bízom benne, hogy majd lakva jobban megismerjük egymást a következő másfél évben.
Olvass tovább!
2010. szeptember 13., hétfő
Telefonközelben
Ma voltak beszerelni a telefont és az internetet, de szokás szerint önhibámon kívül ez se ment egyszerűen. A múltkor már meséltem a Talk-talkról, hogy a hölgy milyen kedvesen felolvasta nekem kvázi a teljes szerződést és ugyanazt megkérdezte ötször 27 perc alatt, erre két nappal később kaptam egy designos kis nyomtatott brosúrát, amin az állt, hogy "Akos, welcome to Talk-talk" Aztán belül leírták az új földi angol számomat és az internetes elérhetőségeket.
Közben felfedeztem, hogy a Talk-talk sem kivétel, mert a korábbi hivatalos levelekhez hasonlóan nekik is sikerült elírni a családnevemet és így a Novakiból Lovaki lettem. Csak amiatt aggódtam, hogy akkor a bekötési díj levonása a banknál simán menjen, mert ha a név nem egyezik, akkor vissza fogják dobni. Fel is akartam őket hívni, hogy bejelentsem a hibát, bár a múltkori borsos beszélgetés után egyáltalán nem vágytam rá. Az ügyfélszolgálaton a menüben már elakadtam, mert arra kértek, hogy üssem be az új talk-talk számomat. Ám ekkor még nem fedeztem fel a kiküldött levélben, hogy a számom már benne van, így végül az emailes megoldást választottam.
Szépen leírtam, hogy ki vagyok és mit kértem és hogy a nevemet cseréljék át L-ről N-re. A válasz másnap befutott, amiben elnézést kértek és mivel elég sok adatot megadtam, így az ügyintéző elfogadta a módosítást. Én ostoba erre írtam nekik egy köszönő levelet, amire ők megint reagáltak, hogy akkor minden adatomat küldjem már el nekik. Aztán lett még egy harmadik levélváltás is, mert valamit még mindig hiányoltak, de aztán elvileg megoldódott a névcsere.
Ma meg is jött a szerelő, aki BT szerkóban és kártyával érkezett. Még rá is kérdeztem, hogy akkor ugye a Talk-talknak dolgozik? Azt válaszolta, hogy igen, de dolgoznak mindkét cégnek. A nevemre rákérdezve még mindig Lovaki vagyok. Oké, kit érdekel? Szépen bekötötte a frissiben dobozból kivett Philips vezeték nélküli telefonomat, aztán közben beszédbe elegyedtünk erről-arról. A telefon ugyanis még nem aktív, mert ő nem aktiválhatja. Remek. Aztán kinyögte, hogy routert azt nem hozott, mert azt a Talk-talk futárral szokta küldeni külön. Ekkor azért már morcosabb lettem és még mondtam is neki, hogy én csak ma érek rá, mert honlaptól megint dolgozok. Aztán magyarázott, hogy este biztos itt lesz és ne aggódjak, de muszáj voltam megjegyezni, hogy itt Angliában soha semmi nem megy egyszerűen, hanem bónuszköröket kell beépíteni egy egyszerűnek gondolt és letárgyalt folyamatba. Úgyhogy ez a telefonbekötés is méltán kerül be az "angol ügyintézés" rovatba...
Most tehát van is telefonom és nincs is. Az internetet eleve 24 órával később lehetett volna csak használni az aktiválás után, de bízom benne, hogy ma ez az ügy ma megoldódik.
13:10
Szóval már csörgettem magamat és még mindig halott a vonal. }gy gondoltam, hogy elmegyek a postán feladom a szavazáshoz kitöltött papírt, illetve kiváltom azt a csomagot, amiről az értesítőt még péntek este találtam a lakásban. Itt ugyanis a legtöbb helyen nincsen postaláda Angliában, hanem az ajtókon vannak nyílások, amiben szépen bedobják a leveleket. Ennek speciel annyira nem örülök, mert éppen az egyik műsorban mutatták, hogy egy teleszkópos bottal és némi mágnessel simán lehet az előszobákat fosztogatni, miközben a tulaj otthon éppen alszik. Tehát ott tartottam, hogy elmentem a postára, feladtam az ingyenes válaszlevelet, majd közölték velem, hogy a csomagot már pedig egy másik postai kirendeltségen kell felvennem. Miközben arra sétáltam látom a címzést, hogy kézzel írva Lovaki szerepel rajta. Ekkor eset csak le, hogy valószínűleg a routert küldte ki a Talk-talk, amit ha időben kiváltok, akkor a szerelő már össze is rakhatta volna a telefonnal együtt. Most itthon kibontottam és bár első blikkre kicsit bonyolultnak tűnik, de majd megbirkózok vele. Az internet úgyis csak holnaptól fog elvileg élni, így majd ráérek akkor aggódni, ha nem fog menni...
16:20
Minden rendben van. A telefon aktiválódott egy órája és most egy SMS-t is kaptam, hogy a broadband is aktív lett. Ami kicsit furcsa, hogy semmit nem kellett állítgatni, mert összedugtam, install CDt beraktam és már minden megy is. Nem is kért azonosítót vagy kódot. A Talk-talkos kis dobozkán pedig a hozzám hasonló képességű felhasználóknak bolondbiztos módon minden kontroll led világít. Szóval, ez így meggyőző, ha már a szervezés egy kicsit körülményes volt.
Csináltam egy kis gyors sebességtesztet is, ami egész meggyőző:
Letöltés - 11.88 MBit/s (1.4 MB/s)
Feltöltés - 786.4 MBit/s (96 Kb/s)
17:15
Azért hogy valami kis üröm is vegyüljön az örömbe, elsőnek nem tudtam a magyar rokonságot felhívni, mert 0636-tal próbálkoztam, aztán a "+" jel hiányára fogtam, de aztán Radu besegített és elárulta a titkot, hogy 0036-tal kell kezdeni a telefonálást. Mára talán ennyit.
Közben felfedeztem, hogy a Talk-talk sem kivétel, mert a korábbi hivatalos levelekhez hasonlóan nekik is sikerült elírni a családnevemet és így a Novakiból Lovaki lettem. Csak amiatt aggódtam, hogy akkor a bekötési díj levonása a banknál simán menjen, mert ha a név nem egyezik, akkor vissza fogják dobni. Fel is akartam őket hívni, hogy bejelentsem a hibát, bár a múltkori borsos beszélgetés után egyáltalán nem vágytam rá. Az ügyfélszolgálaton a menüben már elakadtam, mert arra kértek, hogy üssem be az új talk-talk számomat. Ám ekkor még nem fedeztem fel a kiküldött levélben, hogy a számom már benne van, így végül az emailes megoldást választottam.
Szépen leírtam, hogy ki vagyok és mit kértem és hogy a nevemet cseréljék át L-ről N-re. A válasz másnap befutott, amiben elnézést kértek és mivel elég sok adatot megadtam, így az ügyintéző elfogadta a módosítást. Én ostoba erre írtam nekik egy köszönő levelet, amire ők megint reagáltak, hogy akkor minden adatomat küldjem már el nekik. Aztán lett még egy harmadik levélváltás is, mert valamit még mindig hiányoltak, de aztán elvileg megoldódott a névcsere.
Ma meg is jött a szerelő, aki BT szerkóban és kártyával érkezett. Még rá is kérdeztem, hogy akkor ugye a Talk-talknak dolgozik? Azt válaszolta, hogy igen, de dolgoznak mindkét cégnek. A nevemre rákérdezve még mindig Lovaki vagyok. Oké, kit érdekel? Szépen bekötötte a frissiben dobozból kivett Philips vezeték nélküli telefonomat, aztán közben beszédbe elegyedtünk erről-arról. A telefon ugyanis még nem aktív, mert ő nem aktiválhatja. Remek. Aztán kinyögte, hogy routert azt nem hozott, mert azt a Talk-talk futárral szokta küldeni külön. Ekkor azért már morcosabb lettem és még mondtam is neki, hogy én csak ma érek rá, mert honlaptól megint dolgozok. Aztán magyarázott, hogy este biztos itt lesz és ne aggódjak, de muszáj voltam megjegyezni, hogy itt Angliában soha semmi nem megy egyszerűen, hanem bónuszköröket kell beépíteni egy egyszerűnek gondolt és letárgyalt folyamatba. Úgyhogy ez a telefonbekötés is méltán kerül be az "angol ügyintézés" rovatba...
Most tehát van is telefonom és nincs is. Az internetet eleve 24 órával később lehetett volna csak használni az aktiválás után, de bízom benne, hogy ma ez az ügy ma megoldódik.
13:10
Szóval már csörgettem magamat és még mindig halott a vonal. }gy gondoltam, hogy elmegyek a postán feladom a szavazáshoz kitöltött papírt, illetve kiváltom azt a csomagot, amiről az értesítőt még péntek este találtam a lakásban. Itt ugyanis a legtöbb helyen nincsen postaláda Angliában, hanem az ajtókon vannak nyílások, amiben szépen bedobják a leveleket. Ennek speciel annyira nem örülök, mert éppen az egyik műsorban mutatták, hogy egy teleszkópos bottal és némi mágnessel simán lehet az előszobákat fosztogatni, miközben a tulaj otthon éppen alszik. Tehát ott tartottam, hogy elmentem a postára, feladtam az ingyenes válaszlevelet, majd közölték velem, hogy a csomagot már pedig egy másik postai kirendeltségen kell felvennem. Miközben arra sétáltam látom a címzést, hogy kézzel írva Lovaki szerepel rajta. Ekkor eset csak le, hogy valószínűleg a routert küldte ki a Talk-talk, amit ha időben kiváltok, akkor a szerelő már össze is rakhatta volna a telefonnal együtt. Most itthon kibontottam és bár első blikkre kicsit bonyolultnak tűnik, de majd megbirkózok vele. Az internet úgyis csak holnaptól fog elvileg élni, így majd ráérek akkor aggódni, ha nem fog menni...
16:20
Minden rendben van. A telefon aktiválódott egy órája és most egy SMS-t is kaptam, hogy a broadband is aktív lett. Ami kicsit furcsa, hogy semmit nem kellett állítgatni, mert összedugtam, install CDt beraktam és már minden megy is. Nem is kért azonosítót vagy kódot. A Talk-talkos kis dobozkán pedig a hozzám hasonló képességű felhasználóknak bolondbiztos módon minden kontroll led világít. Szóval, ez így meggyőző, ha már a szervezés egy kicsit körülményes volt.
Csináltam egy kis gyors sebességtesztet is, ami egész meggyőző:
Letöltés - 11.88 MBit/s (1.4 MB/s)
Feltöltés - 786.4 MBit/s (96 Kb/s)
17:15
Azért hogy valami kis üröm is vegyüljön az örömbe, elsőnek nem tudtam a magyar rokonságot felhívni, mert 0636-tal próbálkoztam, aztán a "+" jel hiányára fogtam, de aztán Radu besegített és elárulta a titkot, hogy 0036-tal kell kezdeni a telefonálást. Mára talán ennyit.
Olvass tovább!
2010. szeptember 11., szombat
Lakcím kérdezési technika
A patikában egy visszatérő probléma volt, hogy rossz technikával kérdeztem meg a betegek lakcímét.A gyógyszereken szépen le szoktam ellenőrizni, majd a zacskóba rakás után még teszünk egy zacskót lezáró szignatúrát is, amin már csak a neve és a címe szerepel. Ilyenkor ki szoktam menni hozzájuk és az egyik kezemben a vény, a másikban a zacskó van, majd megkérdem:
- Could you tell me your address, please?
S erre a mondatra a reakció általában egy olyan elszúró és ledöbbent tekintet, mintha legalábbis sorozatgyilkos lennék vagy éppen kirabolni készülném őket. Szerintük miért kérdem, viccből?
Aztán egy idő után meguntam ezt a meglepődést és ellenállást, ezért már én tettem fel a lakcímet is magába foglalva a kérdést, de néha olyan litván, lengyel, spanyol vagy orosz betegek is betérnek, akik mindenre bólogatnak, mert alig tudnak angolul. Ez sem járható út tehát.
Az egyik kolléganőmet viszont hallgatva már elsajátítottam egy kifejezést:
- Could you confirm your address, please?
Úgy tűnik ez a kis igeváltás ajtókat tár ki, mivel mióta így kérdezem őket az elmúlt napokban, azóta hajlandóak válaszolni is. Ki érti ezt?
Az már megint egy másik történet, hogy amikor a nevükön hívom őket, akkor néha totál más jön oda, csak azért, mert ránéztem. Honnan kellene tudnom, hogy ki a beteg, ha én nem találkoztam vele a vény elvételekor? S ezt naponta többször is eljátsszák, mintha minden névre hallgatnának. Néha totál le tudok ezen döbbenni, amikor férfi jelentkezik a női névre, de aztán már nem izgatom magam rajta.
A telefonban is vonakodnak elárulni a keresztnevüket, mintha ezzel már az intim zónájukat virtuálisan karistolnám. Elárulják a családnevet és a címet, de többet már nem. Volt olyan betegem, aki szépen lecsapta a telefont, amikor a keresztnevét meg mertem még kérdezni, mert a lakcímét még kevésbé értettem, annyira akcentussal beszélt. Szerencsére ez azért nem mindenkire jellemző, de az a napi pár eset éppen eléggé le tud lombozni.
A vény kitöltésének tortúrája is érdekes. Régebben az idős embereknek nem kellett aláírnia a vényt és amikor most megkérem rá őket, akkor volt, amelyik megtagadta, hogy ő nem fogja aláírni, mire mi egy kis kriksz-krakszot szoktunk ilyenkor rákanyarítani az NHS-nek. Olyan is előfordult, hogy szegény öreg bácsi már alig tudta fogni a tollat, akkor én restelltem a kérésemet.
- Could you tell me your address, please?
S erre a mondatra a reakció általában egy olyan elszúró és ledöbbent tekintet, mintha legalábbis sorozatgyilkos lennék vagy éppen kirabolni készülném őket. Szerintük miért kérdem, viccből?
Aztán egy idő után meguntam ezt a meglepődést és ellenállást, ezért már én tettem fel a lakcímet is magába foglalva a kérdést, de néha olyan litván, lengyel, spanyol vagy orosz betegek is betérnek, akik mindenre bólogatnak, mert alig tudnak angolul. Ez sem járható út tehát.
Az egyik kolléganőmet viszont hallgatva már elsajátítottam egy kifejezést:
- Could you confirm your address, please?
Úgy tűnik ez a kis igeváltás ajtókat tár ki, mivel mióta így kérdezem őket az elmúlt napokban, azóta hajlandóak válaszolni is. Ki érti ezt?
Az már megint egy másik történet, hogy amikor a nevükön hívom őket, akkor néha totál más jön oda, csak azért, mert ránéztem. Honnan kellene tudnom, hogy ki a beteg, ha én nem találkoztam vele a vény elvételekor? S ezt naponta többször is eljátsszák, mintha minden névre hallgatnának. Néha totál le tudok ezen döbbenni, amikor férfi jelentkezik a női névre, de aztán már nem izgatom magam rajta.
A telefonban is vonakodnak elárulni a keresztnevüket, mintha ezzel már az intim zónájukat virtuálisan karistolnám. Elárulják a családnevet és a címet, de többet már nem. Volt olyan betegem, aki szépen lecsapta a telefont, amikor a keresztnevét meg mertem még kérdezni, mert a lakcímét még kevésbé értettem, annyira akcentussal beszélt. Szerencsére ez azért nem mindenkire jellemző, de az a napi pár eset éppen eléggé le tud lombozni.
A vény kitöltésének tortúrája is érdekes. Régebben az idős embereknek nem kellett aláírnia a vényt és amikor most megkérem rá őket, akkor volt, amelyik megtagadta, hogy ő nem fogja aláírni, mire mi egy kis kriksz-krakszot szoktunk ilyenkor rákanyarítani az NHS-nek. Olyan is előfordult, hogy szegény öreg bácsi már alig tudta fogni a tollat, akkor én restelltem a kérésemet.
Olvass tovább!
2010. szeptember 10., péntek
A CCTV ereje
Ma visszatekerve a biztonsági kamerákat elkaptunk egy patikai szarkát.A kedves hölgy észrevett, majd elvett egy kozmetikumot, aztán elfelejtett fizetni. Valószínűleg már unjátok, hogy állandóan a rablást emlegetem, de éppen az ilyen esetekre találták fel a biztonsági kamerákat, amely szépen - vagy többnyire szemcsés és alig kivehető minőségben - rögzíti az ilyen nem kívánatos eseményeket. Magyarországon is minden bolt tulajdonosnak tudnám javasolni, még ha sokba is kerül, de a legtöbb főnök úgysem fog önként kifizetni 200-250 ezer forintot egy ilyen kütyüért. Néha csak álkamerákat szerelnek fel. Az angolok azonban nem szívbajosak, mert a terek is be vannak kamerázva a terrorista mizéria miatt, de nálunk a patikában eleve sok lecsúszó félben lévő egyén is bejön ezért-azért, így észnél kell lenni, hogy mit is művelnek. Tegnap nem volt szerencsénk, mert ketten voltunk a kolléganőmmel és amíg a benti részben serényen ügyködtünk pár recepten, addig az alkalom megszülte a tolvajt. Az illetőt ráadásul ismerjük és ma még egy kebelbarátján keresztül sikerült neki üzenni, hogy vagy visszahozza vagy megy a rendőrségre a felvétel. A csapat is kapott egy kis fejmosást, de az ilyet nem tudom, hogy még a legtudományosabb módszerek alapján sem lehet másként kivédeni, hacsak valaki nem marad mindig a betegekkel, ami ilyen létszámnál szintén kihívás. Most már az üres dobozokat tettük ki eléjük, mint ahogy otthon a Vichy és Eucerin krémekkel kellett tenni néhány patikában.
Aztán, hogy tanuljunk együtt egy kis angolt, meg is kérdeztem tőlük, hogy a CCTV mégis minek a rövidítése? Mert a köztereken is plakátokon szerepel. S mi történt? Nem tudták rá a választ, mert én "camera controlled" szókapcsolatra gondoltam, de aztán a wikipedia besegített : closed-circuit television (CCTV) Ha minden nap megtanulnék egy ilyen kifejezést, akkor az angolom csak javulna már valamit pár hónap után.
Aztán, hogy tanuljunk együtt egy kis angolt, meg is kérdeztem tőlük, hogy a CCTV mégis minek a rövidítése? Mert a köztereken is plakátokon szerepel. S mi történt? Nem tudták rá a választ, mert én "camera controlled" szókapcsolatra gondoltam, de aztán a wikipedia besegített : closed-circuit television (CCTV) Ha minden nap megtanulnék egy ilyen kifejezést, akkor az angolom csak javulna már valamit pár hónap után.
Olvass tovább!
100. bejegyzés
Elértem a 100. bejegyzést. Hihetetlen, de igaz?! Aztán majd az utókor ítélkezhet, hogy volt-e értelme ennek a kísérletnek, mert ez az egész tényleg csak szárnypróbálgatás volt a részemről. Amint láthattátok, volt itt szó mindenről, de elsősorban az utazás, gyógyszertár, filmek, hobbik és idealista tervek megbeszéléséről szólna a kicsiny blogom. Így is lehetne még látványosabb és még tematikusabb, de egyelőre érjétek be ennyivel a szűkös lehetőségek miatt. Találkozzunk az 1000. bejegyzésnél!
Olvass tovább!
Kísérleti konyha blog
Nagy Róbert (BeatBull) az egykori Csillagkapu moderátor és főszerkesztő társam a scifi világok után a főzőtudományban éli ki magát. A népszerű gasztroblogját, a Kísérleti konyhát mindenkinek csak ajánlani tudom, bár én magam nem vagyok rendszeres olvasója, mert csak megéhezek a látványtól. S be kell vallanom, hogy lusta is lennék ennyit játszani egy étellel, még ha néha beszéltük is a patikában otthon, hogy egy jó gyógyszerész nem csak gyógyászati, hanem ehető alapanyagokkal ugyanúgy el tudna játszadozni. A megvásárolt - és néha beszerezhetetlennek tűnő - alapanyagok áráról már nem is beszélve, de talán egyszer nekem is lesz egy olyan konyhám, ahol mindenféle fűszer előfordul. Ám Robi szép sikereket ért el, amire a TvPaprika is felfigyelt, így készített vele egy gasztrobloggerekről szóló műsorsorozat részeként egy interjút is, ahol mesélt magáról és persze főzőcskézett is az érdeklődőknek. Gratulálok és sok sikert!
Olvass tovább!
2010. szeptember 9., csütörtök
Az itteni viselkedési kultúráról
Ma éppen jövök haza a konditeremből, ahová elkezdtem járni pár hete, amikor egy kisebb incidens zavarta meg a kerékpározásomat.A kivilágított parkban előttem megy öt cicababa és egy srác, amikor hátulról látják, hogy előzöm őket, erre az egyik lány elkezd előre futni, akkor hirtelen pördülésből háton vág teljes erőből a retiküljével. Az első reakcióm egy "nagyon vicces" válasz volt magyarul, de a fülemben lévő fülhallgató miatt csak azt a foszlányt hallottam, hogy arról beszélnek, hogy nem is angol vagyok. Szívem szerint megálltam volna, hogy megkérdezzem, hogy mi a helyzet, mert lehet ez itt az ismerkedési modell része. Aztán csak simán tovább tekertem, mert a korábbi tapasztalatok alapján ismét belebotlottam a tanult ügyvéd oktatóm által csak "agyilag szerényen bútorozott" emberkéknek nevezett galeribe.
Korábban is értek hasonló atrocitások, de gyógyszerészként most nyilván nem ugrálhatok térfigyelő kamerák erdejében. A múltkor egy közeli telefonfülkéhez igyekeztem, amikor két velem szemben jövő lány szégyentelenül leszólított, hogy "nem akarnék-e velük együtt sétálni". Én úgy meglepődtem, hogy ott is csak tovább mentem, mert várt a család. Egyik barátom figyelmeztetett, hogy az angol lányok nem szívbajosak, ha kalandokról van szó és egy piáért bármit megtesznek, kellően nyitottak és befogadóak lesznek... Most lehet én vagyok nagyon konzervatív, de akkor már nem csodálkozom, hogy miért van itt ennyi lányanya, de az is megér majd egy külön bejegyzést.
Aztán a biciklis incidensre visszatérve nem csak a lányok, hanem a srácok is kattantak egy csöppet vagy csak a falka szellem uralkodik. Akkor is tornázni mentem, erre velem szemben jött egy társaság. Szépen a mobilról mp3-t hallgattam, erre mikor kielőzöm őket, az egyik jómadár odafordul és teljes erőből rám üvöltött és én meg összerezzentem, mert megijesztett. Erre a csapat kárörvendően vihogott rajtam egy sort, majd mindenki ment a dolgára.
Ugyanezt az ijesztgetős mókát telefonálás közben is legalább négyszer-ötször eljátszották. Állok a fülkében, erre vagy teljes erőből rácsapnak az üvegre, amikor nem figyeltem, de az egyik addig ment, hogy kinyitja az ajtót, majd erőből bevágja. Nos, akkor nem túl nemes szókapcsolatok is elhagyták a számat, de nem mentem ki cirkuszolni. A távolban meg a haverok már ott vihogtak a bátor hősüket látva.
A legdurvább eset az volt, amikor Tündivel, új erdélyi magyar barátommal eszegettünk volna a főutcában lévő McDonaldsban. Várnunk kellett a pitéjére és addig együtt neki láttunk a nekem vett sült krumplinak. Közben magyarul csevegtünk, erre a másik asztalnál lévő három srác közül az egyik hozzánk szólt és elkezdett nyaggatni, hogy milyen nyelvet beszélünk. Tippre orosznak, majd lengyelnek néztek, de aztán amikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, akkor kb. az értelem szerény szikrája sem pislákolt. Erről majd szintén tudnék mesélni, hogy a földrajz nem az erőssége az angol iskolarendszernek. Még azt is kiszedte belőlünk, hogy mivel foglalkozunk, mert halvány reménysugár élt bennem, hogy talán leszáll rólunk, ha hallja, hogy gyógyszerész vagyok, de nem hatotta meg. Aztán magánéleti vonalon is tudakolta, hogy együtt vagyunk-e, aztán hirtelen csak átváltott egy agresszív stílusba. A srác faggatott, hogy utalunk-e haza pénzt a családnak? Erre próbáltam viccesen elütni a kérdést, hogy "önzőek vagyunk és mindent megtartunk magunknak". Aztán csak folytatta, hogy a külföldiek elveszik a munkát előlük és kilopjuk pénzt az országból és csak az adókedvezmények miatt vagyunk itt. Szerencsére után a rendelt kaja megjött, de mi jobbnak láttuk, ha gyorsan lelépünk, mielőtt a félig piásnak tűnő társaság jobban felhergeli magát. Tündi eléggé megijedt és valahogy vártam is, hogy ez a diszkriminációs dolog előbb-utóbb már minket érintően is feljön, de ennyire testközelbe tapasztalni azért picit félelmetes volt. A rablás óta bármit el tudok képzelni, ami velem megeshet.
A tavaszi választásokkor is a nacionalista pártok szépen hergelték a külföldiek a helyieket. Az ausztrál kvótarendszerhez hasonló megszorításokat ígértek. Én ezt is megérteném, mert sok-sok külföldi kijön ide, dolgozik legálisan 6 hónapot, majd bekerülve a szociális hálóba szépen segélyeken eltengődik. Kapnak juttatásokat és ingyen gyógyszereket stb. A munkanélküliség is szépen megugrott, talán ha jól emlékszem, akkor kb. 18-20% körül tartanak. A tankötelezettség itt 16 évesen véget ér. A lányok többnyire szülnek, míg a srácok elmennek kétkezi munkásoknak. Páran így is elkallódnak, mert többre lennének szellemileg képesek, de szinte megfizethetetlenek a jobb felsőoktatási intézmények. Nehéz ügy, de remélem több ilyen inzultus nem fog érni. A patikában éppen elég az általános nyafogást és követelődzést hárítani és kivédeni, de civil emberként minek kötnek belém ezek a galerik? Vagy mást is így szórakoztatnak? Ilyenkor mintha a balekjelzőm villogna a fejem fölött, mert lehet pár ízesebb káromkodásból értenének, de mint mondtam, nem lehet, helyesebben nem szabad őket provokálni, mert csak én látnám kárát. De azért az indokolatlan ugratást sem értem, hogy mire jó, de ahogy egy másik magyar gyógyszerész blogjának szállóigéje lett, "mi magyarok ezt nem érthetjük". Nem mintha a mi fiataljaink szentek lennének, de azért nem is vágják táskával hátba a másikat a biciklin csak úgy...
Korábban is értek hasonló atrocitások, de gyógyszerészként most nyilván nem ugrálhatok térfigyelő kamerák erdejében. A múltkor egy közeli telefonfülkéhez igyekeztem, amikor két velem szemben jövő lány szégyentelenül leszólított, hogy "nem akarnék-e velük együtt sétálni". Én úgy meglepődtem, hogy ott is csak tovább mentem, mert várt a család. Egyik barátom figyelmeztetett, hogy az angol lányok nem szívbajosak, ha kalandokról van szó és egy piáért bármit megtesznek, kellően nyitottak és befogadóak lesznek... Most lehet én vagyok nagyon konzervatív, de akkor már nem csodálkozom, hogy miért van itt ennyi lányanya, de az is megér majd egy külön bejegyzést.
Aztán a biciklis incidensre visszatérve nem csak a lányok, hanem a srácok is kattantak egy csöppet vagy csak a falka szellem uralkodik. Akkor is tornázni mentem, erre velem szemben jött egy társaság. Szépen a mobilról mp3-t hallgattam, erre mikor kielőzöm őket, az egyik jómadár odafordul és teljes erőből rám üvöltött és én meg összerezzentem, mert megijesztett. Erre a csapat kárörvendően vihogott rajtam egy sort, majd mindenki ment a dolgára.
Ugyanezt az ijesztgetős mókát telefonálás közben is legalább négyszer-ötször eljátszották. Állok a fülkében, erre vagy teljes erőből rácsapnak az üvegre, amikor nem figyeltem, de az egyik addig ment, hogy kinyitja az ajtót, majd erőből bevágja. Nos, akkor nem túl nemes szókapcsolatok is elhagyták a számat, de nem mentem ki cirkuszolni. A távolban meg a haverok már ott vihogtak a bátor hősüket látva.
A legdurvább eset az volt, amikor Tündivel, új erdélyi magyar barátommal eszegettünk volna a főutcában lévő McDonaldsban. Várnunk kellett a pitéjére és addig együtt neki láttunk a nekem vett sült krumplinak. Közben magyarul csevegtünk, erre a másik asztalnál lévő három srác közül az egyik hozzánk szólt és elkezdett nyaggatni, hogy milyen nyelvet beszélünk. Tippre orosznak, majd lengyelnek néztek, de aztán amikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, akkor kb. az értelem szerény szikrája sem pislákolt. Erről majd szintén tudnék mesélni, hogy a földrajz nem az erőssége az angol iskolarendszernek. Még azt is kiszedte belőlünk, hogy mivel foglalkozunk, mert halvány reménysugár élt bennem, hogy talán leszáll rólunk, ha hallja, hogy gyógyszerész vagyok, de nem hatotta meg. Aztán magánéleti vonalon is tudakolta, hogy együtt vagyunk-e, aztán hirtelen csak átváltott egy agresszív stílusba. A srác faggatott, hogy utalunk-e haza pénzt a családnak? Erre próbáltam viccesen elütni a kérdést, hogy "önzőek vagyunk és mindent megtartunk magunknak". Aztán csak folytatta, hogy a külföldiek elveszik a munkát előlük és kilopjuk pénzt az országból és csak az adókedvezmények miatt vagyunk itt. Szerencsére után a rendelt kaja megjött, de mi jobbnak láttuk, ha gyorsan lelépünk, mielőtt a félig piásnak tűnő társaság jobban felhergeli magát. Tündi eléggé megijedt és valahogy vártam is, hogy ez a diszkriminációs dolog előbb-utóbb már minket érintően is feljön, de ennyire testközelbe tapasztalni azért picit félelmetes volt. A rablás óta bármit el tudok képzelni, ami velem megeshet.
A tavaszi választásokkor is a nacionalista pártok szépen hergelték a külföldiek a helyieket. Az ausztrál kvótarendszerhez hasonló megszorításokat ígértek. Én ezt is megérteném, mert sok-sok külföldi kijön ide, dolgozik legálisan 6 hónapot, majd bekerülve a szociális hálóba szépen segélyeken eltengődik. Kapnak juttatásokat és ingyen gyógyszereket stb. A munkanélküliség is szépen megugrott, talán ha jól emlékszem, akkor kb. 18-20% körül tartanak. A tankötelezettség itt 16 évesen véget ér. A lányok többnyire szülnek, míg a srácok elmennek kétkezi munkásoknak. Páran így is elkallódnak, mert többre lennének szellemileg képesek, de szinte megfizethetetlenek a jobb felsőoktatási intézmények. Nehéz ügy, de remélem több ilyen inzultus nem fog érni. A patikában éppen elég az általános nyafogást és követelődzést hárítani és kivédeni, de civil emberként minek kötnek belém ezek a galerik? Vagy mást is így szórakoztatnak? Ilyenkor mintha a balekjelzőm villogna a fejem fölött, mert lehet pár ízesebb káromkodásból értenének, de mint mondtam, nem lehet, helyesebben nem szabad őket provokálni, mert csak én látnám kárát. De azért az indokolatlan ugratást sem értem, hogy mire jó, de ahogy egy másik magyar gyógyszerész blogjának szállóigéje lett, "mi magyarok ezt nem érthetjük". Nem mintha a mi fiataljaink szentek lennének, de azért nem is vágják táskával hátba a másikat a biciklin csak úgy...
Olvass tovább!
2010. szeptember 8., szerda
YouTube to MP3
Kis fáziskéséssel egy barátomnak köszönhetően én is feltaláltam a spanyolviaszt.A legkedvesebb, leggyakrabban hallgatott YouTube videóm hanganyagát szerettem volna magamnak és az utókornak megőrizni, erre ő ajánlott egy könnyen kezelhető játékszert. KATT Arról mondjuk már nem szól a fáma, hogy ez most mennyivel legálisabb, mint egy torrent. Tény, hogy egy jobb mixet még ha rosszabb minőségben is, de könnyebb így lementeni.
A tegnapi keresgélésben bukkantam rá teljesen véletlenül erre :
A tegnapi keresgélésben bukkantam rá teljesen véletlenül erre :
Olvass tovább!
Két idegen, egy utazás
Ma jól indult a napom, mert a legkedvesebb és egyben egyetlen unokahúgom, Orsi nyert a Bumeránggal egy tunéziai nyaralást.A bátyám küldött egy SMS-t, hogy nézzem meg a Bumeráng tegnapi adásáról szóló honlapot, pedig tudja, hogy nem vagyok oda a két műsorvezetőért. Azt hittem, hogy az a poén, hogy ma Nyíregyházán voltak, mert a templomról van fent egy kép, erre visszalapozva Orsiról láttam egy fotót. Nem akartam hinni a szememnek, azt képzelhetitek, de nagyon örültem a "sikerének", mert nagyon megérdemli ezt a kis jutalom üdülést. Nagy mázlista, mert ilyen biciklis malőrrel még sosem nyert senki utat. A műsorban való részvételét mp3-ban is meg lehet hallgatni egy darabig. Gratula! :D
Olvass tovább!
2010. szeptember 7., kedd
Flash játék - Ice Breaker
A tegnapi kis ujjgyakorlat után itt van egy sokkal nehezebb játék.Ez ötvözi a varázsceruzás játékot egy kis viking hangulattal. Egy idő után nagyon nehéz, de a 29. pályáig sikerült eljutnom első neki futásra, majd egy kis pihenő után be is fejeztem. A játék lényege, hogy vonalakkal lehet jeget vagdosni és ezzel a harcosokat megmenteni, miközben mindenféle felfuvalkodott Brünhildák, lufiként használható sólymok, gyilkos kőzetek, vulkanikus gázokat kiengedő kőzetek és a tenger mellett agresszív macskák segítik vagy éppen akadályozzák őket a hajóba juttatásban. Az ötletes pályák mellett legjobban a levágott síkidom fizikája tetszett, mert egyre több ilyen flash játék használja ezt a mókát, amiről már korábban áradoztam. Néhány helyen vannak fixen rögzített forgóra erősített jégkockák, ahol a súlypontokat is szépen figyelembe kell ám venni a szeletelés előtt. Jó szórakozást!
Itt van a folytatás, a Red Clan is...
Itt van a folytatás, a Red Clan is...
Olvass tovább!
2010. szeptember 6., hétfő
Flash játék - Centum
Ezt a rendkívül egyszerű flash játékot tegnap fedeztem fel.Régen az iskolában szórakoztunk azzal, hogy egy 10x10-s mezőt lóugrásban haladva le lehet-e fedni és emlékszem sok próbálkozás után sikerült is. Itt majdnem hasonló a feladat, de meglepő módon elsőre sikerült 97-t csinálnom, de aztán a kezdők szerencséjének oda is lett. A matekban jártasok biztosan ki tudják kalkulálni a 100%-os lefedettséget is, míg én csak igyekeztem csigavonalban, majd átlósan és ismételten csigavonalban haladva a táblát befejezni. Érdemes legalább egyszer kipróbálni ezt a törökök által írt játékot.
Olvass tovább!
2010. szeptember 5., vasárnap
Tomb Raider : Anniversary
Az új számítógépemmel végre működőképes formában is láthatom ezt a játékot. A de ja vu nem kifejezés erre a játékra, mert valami elképesztő nosztalgiát áraszt magából, ahogy azokon a pályákon haladok szépen sorra, amit több, mint tíz évvel ezelőtt oly sokszor végigvittem. Néhány helyen még arra is emlékeztem, hogy honnan fognak ellenfelek jönni vagy hol lesznek az első segélycsomagok. Lara Croft semmit nem veszített a varázsából, bár a grafika elképesztő változáson ment át. Emlékszem a legendás első rész szenzációja volt, hogy már Pentium75 kellett hozzá, miközben az átlag magyarok akkor még a 386-486-s gépeket nyüstölték kis fáziskéséssel. A nagy felbontású mód is csak éppen állóképekre volt elég, mert annyira nem bírta a második PC-m a terhelést. Aztán erre az évfordulóra is várnom kellett pár évet, mert immáron a harmadik PC-men sem akart futni az új változat, de végre a gondok elhárultak.
Lara mozgáskombinációt egy kicsit szoknom kellett, mert hiányoltam az oldalra lépés lehetőségét. Néha a kamera sem úgy követ, ahogy szeretném és elég nehéz, hogy két kézzel játszok a billentyűzeten, majd még az egérrel is néha lőni kell és irányba állni. Ugyanakkor nagyon tetszik, hogy automatikusan elkapja a kiszögelléseket, mert már rég nincs olyan, hogy batár nagy kockákon kellene ugrándoznunk. Lara apró párkányokon közlekedik és immáron tud oldalra is ugrani kapaszkodás közben, a lasszó vagy csörlő kombinációjával lengeni, leereszkedni és falon futni, illetve rudakon pörögni, lecsúszni vagy éppen felmászni. Néha még oszlopok tetején is egyensúlyoznia kell, de ilyenkor trükkösen az egérrel gyorsan irányba állítom a kamerát, aztán már csak az előre ugrás gombot kell megnyomni. A későbbi részekben ugyan még többre volt képes (világító rudak használata, kötéltánc, motorozás), de így is változatos mozgásokat hoztak össze neki, mert néha ázás után szárítja magát vagy éppen a peremeken megtorpan.
Amivel nem tudtam megbarátkozni, a Mátrixot idéző adrenalin mód, mert egy csomót szerencsétlenkedtem a T-Rex ellen a harmadik pályán. A másik pedig az úszás, mert külön gomb van a merülésre, emelkedésre és gyorsúszásra, de egy idő után ezt is begyakoroltam. Szükség is volt rá, mert emlékeim alapján krokodilok is lebzseltek a kisebb tavakban és medencékben. A hangeffektektől így is kiver a víz vagy csak én éltem magam bele nagyon a sírrabló hangulatba. A játékmentést is még szoknom kell, mert néha idegesítően messze vannak egymástól a visszatöltésre alkalmas ellenőrző pontok.
A legszebb az egészben mégis a hangulat. Ismerem a pályákat, a titkos kamrákat, de mégis olyan pazar új ötleteket vittek bele, hogy jó párszor tapsikoltam örömömben. A széria negyedik része tetszett volna az Egyiptom miatt, de az nem jött be, hogy a pályák átjárhatóak voltak, míg egy csomó ellenfél halhatatlan volt. A Múmia című film komor hangulata is nekem is sok volt abban a játékban. Így ha még aktiváltuk is a pályaugrató csalást, a megfelelő tárgyak nélkül nem is igazán lehetett előbbre jutni, pedig az egyiptomi élményeim miatt szívesen játszanék megint Gizában. Az ötödik részben nem jött be a gyerek szál és a sok különálló történet, míg a hatodikat már kedvem sem volt végig játszani, mert a harmadánál meguntam a kezelhetetlen felületet. A két újabb részről (Legend és Underworld) viszont csak jókat hallottam és mivel most már egész emberi áron be lehet őket szerezni az Amazonról (kb. 800-1500 forint/db), ezért Lara még sokáig a gépemen fog vendégeskedni.
A neten fent vannak videók formájában a komplett végigjátszások, így akár gép nélkül moziszerűen is átélhetjük Lara legelső kalandját.
KATT
Hazai Tomb Raider oldal
Lara mozgáskombinációt egy kicsit szoknom kellett, mert hiányoltam az oldalra lépés lehetőségét. Néha a kamera sem úgy követ, ahogy szeretném és elég nehéz, hogy két kézzel játszok a billentyűzeten, majd még az egérrel is néha lőni kell és irányba állni. Ugyanakkor nagyon tetszik, hogy automatikusan elkapja a kiszögelléseket, mert már rég nincs olyan, hogy batár nagy kockákon kellene ugrándoznunk. Lara apró párkányokon közlekedik és immáron tud oldalra is ugrani kapaszkodás közben, a lasszó vagy csörlő kombinációjával lengeni, leereszkedni és falon futni, illetve rudakon pörögni, lecsúszni vagy éppen felmászni. Néha még oszlopok tetején is egyensúlyoznia kell, de ilyenkor trükkösen az egérrel gyorsan irányba állítom a kamerát, aztán már csak az előre ugrás gombot kell megnyomni. A későbbi részekben ugyan még többre volt képes (világító rudak használata, kötéltánc, motorozás), de így is változatos mozgásokat hoztak össze neki, mert néha ázás után szárítja magát vagy éppen a peremeken megtorpan.
Amivel nem tudtam megbarátkozni, a Mátrixot idéző adrenalin mód, mert egy csomót szerencsétlenkedtem a T-Rex ellen a harmadik pályán. A másik pedig az úszás, mert külön gomb van a merülésre, emelkedésre és gyorsúszásra, de egy idő után ezt is begyakoroltam. Szükség is volt rá, mert emlékeim alapján krokodilok is lebzseltek a kisebb tavakban és medencékben. A hangeffektektől így is kiver a víz vagy csak én éltem magam bele nagyon a sírrabló hangulatba. A játékmentést is még szoknom kell, mert néha idegesítően messze vannak egymástól a visszatöltésre alkalmas ellenőrző pontok.
A legszebb az egészben mégis a hangulat. Ismerem a pályákat, a titkos kamrákat, de mégis olyan pazar új ötleteket vittek bele, hogy jó párszor tapsikoltam örömömben. A széria negyedik része tetszett volna az Egyiptom miatt, de az nem jött be, hogy a pályák átjárhatóak voltak, míg egy csomó ellenfél halhatatlan volt. A Múmia című film komor hangulata is nekem is sok volt abban a játékban. Így ha még aktiváltuk is a pályaugrató csalást, a megfelelő tárgyak nélkül nem is igazán lehetett előbbre jutni, pedig az egyiptomi élményeim miatt szívesen játszanék megint Gizában. Az ötödik részben nem jött be a gyerek szál és a sok különálló történet, míg a hatodikat már kedvem sem volt végig játszani, mert a harmadánál meguntam a kezelhetetlen felületet. A két újabb részről (Legend és Underworld) viszont csak jókat hallottam és mivel most már egész emberi áron be lehet őket szerezni az Amazonról (kb. 800-1500 forint/db), ezért Lara még sokáig a gépemen fog vendégeskedni.
A neten fent vannak videók formájában a komplett végigjátszások, így akár gép nélkül moziszerűen is átélhetjük Lara legelső kalandját.
KATT
Hazai Tomb Raider oldal
Olvass tovább!
Óh mondd, te kit választanál?
Vasárnap egy ismeretlen hölgy csengetett be hozzám és a kezembe nyomott egy borítékot, amelyben az itteni helyhatósági választásokra kérnek be a lakóktól adatokat.Azt tudtam, hogy otthon nem fogok tudni szavazni, de azt nem sejtettem, hogy itt meg igen. Még meg is kérdeztem a hölgyet, hogy magyar vagyok és ekkor is szavazhatok? Erre a válasza ennyi volt: "Magyarország az Európai Unió része?" Khmmm, nyeltem egyet, helyeseltem, de már meg sem lepődtem, hogy azt se tudják, hogy esznek vagy isznak minket. Erről majd mesélek még, mert az alapműveltség vagy csak azon belül a földrajz egy csöppet kimaradt az életükből. Én magam szkeptikus vagyok, hogy beleszólásom lenne az itteni polgármesteri székről szóló szavazásba, de ki tudja? Kitöltöm az okmányokat, ahogy a hölgy kérte, aztán majd meglátjuk, hogy tényleg EU konform lettem-e én magam is.
Olvass tovább!
2010. szeptember 1., szerda
A végén csak egy maradhat
Elkezdtem pótolni az ékezeteket az eddigi angliai bejegyzésekben, de nem is hittem, hogy ez ilyen fárasztó munka.A szóismétlésekért bocsánat, de a "végre", "végül", "végső soron", "mondanom sem kell", "erre" szavak halmozottan fordultak elő. Pár aggasztó helyesírási és elgépelési hiba is kijavításra került.
Az is nagy meló lesz, mire mindent kiírok magamból. A fényképezőgéppel minden egyes általam vett cuccról készült fotó, mert a rögzített dátummal egyfajta naplót akartam magamnak csinálni. Ezekről azért nem fogok mesélni, de a kirándulásokról, az angol szokásokról, az angol nyelvről és a kinti melóról igen. A türelem bejegyzést terem.
Az is nagy meló lesz, mire mindent kiírok magamból. A fényképezőgéppel minden egyes általam vett cuccról készült fotó, mert a rögzített dátummal egyfajta naplót akartam magamnak csinálni. Ezekről azért nem fogok mesélni, de a kirándulásokról, az angol szokásokról, az angol nyelvről és a kinti melóról igen. A türelem bejegyzést terem.
Olvass tovább!
2010. augusztus 31., kedd
Az idővonal
A scifiben gyakran használják ezt a kifejezést és én is sorrendben akarnám tenni a bejegyzéseket, de hiába dátumozom vissza, a blog motorja ezt hol végrehajtja, hol nem.Remélem tudnak a még okosabbak valami épkézláb megoldást nyújtani. Úgy tűnik, hogy valaminek mindig történnie kell itt.
Azóta megvilágosodtam szerdán. Mivel éjszakába nyúlóan meséltem, így végül úgy dátumoztam vissza a bejegyzéseket, hogy 23:59, de mivel más időzónában vagyok, ezért a fórummotor úgy érzékelte, hogy az már mindig a következő naphoz tartozik. Hehe.
Olvass tovább!
2010. augusztus 30., hétfő
London - St. Paul, Tate Modern és Notting Hill Carnival
A munkaszüneti nap örömére visszatértem a fővárosra, hogy újabb attrakciókat pipáljak ki a képzeletbeli listámon.Korán reggel kellett kelnem a rendkívüli zord hidegben, hogy elérjem a 7:12-or induló vonatot. Mivel King's Lynn a végállomás ezen a járaton, így az a veszély nem áll fenn, hogy lekésnék bármiről is, de ezen a National Rail Enquiries oldalon utána lehet nézni a dolgoknak. Most is szerencsém volt, mert még tart a hétvégi és ünnepnapi városlátogatási akció, így még a 30%-os vasúti kedvezménykártyával együtt az oda-vissza jegy egy napos korlátlan utazásra szóló travel carddal együtt csak 18,5 font volt. Ez csak azért is számít relatíve olcsónak, mert Nyíregyházáról Budapestre a Csillagkapu találkozókra több pénzért utaztam el.
Hamarosan a Harry Potteres állomáson, a King's Crosson találtam magam, majd a vele szembe lévő ikerpárján, angol nevén St. Pancras állomás (újmagyar általam végezett átkeresztelésben csak pancreas néven futó vasútállomásból neki vágtam London újbóli felfedezésének.
Az állomáson magamhoz vettem a metróhálózat térképet (tube map), de már emlékeztem rá, hogy a sárga jelzésű "The Circle" (azaz a Kör) pont a St. Paul közelébe fog vinni, ha elszállok a Masion House nevű állomáson. Volt is egy kis de ja vum, mivel egy éve, amikor Andreával találkoztam, akkor éppen ugyanott jöttem fel a metróból és két sarokkal arrébb már ott tornyosult előttem a Szent Pál katedrális roppant méretű épületegyüttese. Akkor sikerült beslisszani ingyen a templomba, de most kedvesen legomboltak rólam 12,5 fontos, amit én sokallok bármilyen templomért. Tavaly a Westminster is 15 font volt, de nem értem, hogy minek kell ennyire megvágniuk a turistákat. Magyar nyelvű leírás természetesen nem volt, amiért pironkodva elnézést kért a jegyszedő, míg bent fotózni sem igazán lehet, ha nem akarom, hogy a teremőrök touchdown jellegű rám vetődéssel földre vigyenek. A kupola alatt tényleg iszonyú picinek éreztem magam és nem véletlen, hogy a St. Paul a világ legnagyobb templomai között van számon tartva.
Mielőtt a mennyezeti mozaikokkal ékesített főoltárhoz mentem volna, elindultam a kitűzött cél, a torony megmászására. Kezdetben csak széles és enyhén emelkedő csigalépcsők vittek a kupola közepéig, ami a Whispering gallery ("Suttogó galéria") néven fut. Mivel legalább 8-10 emelet magasságot kell elképzelnetek, addigra már kellően szédültem, míg fent már rám tört a tériszony, ahogy próbáltam a kupola freskóiban gyönyörködni. Így is rossz volt nézni, ahogy páran a korlátnak dőlve néztek lefelé, mert valahogy egyáltalán nem tűnt stabilnak. Pár rakoncátlan látogató próbált fotózni, ami miatt a teremőrök újból sipítozó üzemmódba váltottak.
A következő szintre feljutás már sokkal szűkebb csigalépcsőkön át vitt fel, ahol külön fülkék voltak kialakítva a megfáradt vándoroknak. A szabadba kiérve gyönyörű panoráma fogadott a Stone gallery ("Kő galéria") szintről, de onnan még magasabbra fel lehetett menni acélból készült csigalépcsőkön a Golden gallery ("Aranyozott galéria") szinte. Kicsit most puskázok a prospektusból, de idáig 528 lépcső vezetett fel és 85 méter magasan voltam a padlóhoz képest. Elvileg van egy még magasabb szint, de az turistáknak nem látogatható, de csak érdekességnek elmondanám, hogy az már 111 méter magasan van. Menet közben volt egy lyuk lefelé, ami pont a kupola középpontja és onnan le lehetett nézni a mélységben lévő hatalmas sokágú iránytűre emlékeztető szimmetrikus mozaikra.
Fent lett egy kisebb tömegnyomor, ahogy a szűk karzaton mindenki mindent próbált lekapni. Szépen ráláttam a Temzére, a távolban a szivar alakú Sears Towerre, a Tower Bridgere és a London Eye-Parlamant-Westminster Abbey csoportra. A reggeli hideg ellenére most már verőfényes napsütéses időnk lett, de mivel melegem volt a vonaton, így levettem a kabátomat a hátizsákba téve, de fent meg már nem nagyon volt lehetőség a szélben újból elővenni. Az elemek is kezdték beadni az unalmast, mert meggondolatlanul elfelejtettem a mai kalandra feltölteni őket. Szerencsére a tartalék három párból az utolsóban még volt némi energia, így én is szép panorámaképeket tudtam készíteni.
A lépcsőzés lefelé már könnyebben ment, ami után lementem az altemplomba, hogy megnézzem Nelson admirális sírját. Kicsit ironikus is volt, hogy tavaly láttam az "HMS The Victory" nevű vezérhajóját Portsmouthban, ahol meghalt a trafalgari csatában, míg most a végső nyughelyét is láthattam. A lenti sírok között volt egy vendéglő is, ami roppant perverz ötletnek tűnt, de a nottinghami templomból lett kocsma után már nem nagyon tudnak meglepni. Fent tettem pár kört, de zavart, hogy nem lehetett fotózni, de a roppant dimenziók miatt úgyse lehetett volna ezt a gyönyörűséget lencsevégre kapni. A főoltár teljesen a római másolatának tűnt, ahogy a négy csavart oszlop egy timpanont tartott.
A St. Paul újbóli kivesézése után átsétáltam a Millenium Bridgen, majd bementem a Tate Modern nevű múzeumba. Kívülről szerintem ez borzalmasan ocsmány azzal a kéményszerű toronnyal, de mint kiderült régen valamilyen erőmű volt, pedig a belső csarnok alapján hajószerelő üzemnek gondoltam volna. Szerencsére a kiállítások ingyenesek voltak, de maradjunk annyiban, hogy a modern művészetek nem lesznek a kedvenceim. Láthattam két színű festményt, amibe tuti bele lehetne magyarázni valamit, de emellett 1-2-3 alakzatból álló kompozícióból is volt kiállítva több tucat, aminél őszintén szóval bármelyikünk képes jobbat csinálni. Aztán volt még vászonra fröccsentett vörös festék, ami a szerző elborult állapotát egyértelműen tükrözte a számomra. A csúcs talán az volt, amikor utcán használt burkolóanyagok voltak felhasogatva műtárgyként, de volt itt egy olyan kompozíció is, hogy egy asztalon lévő konyhai eszközök alatt felváltva lámpák gyulladnak ki. Borzalmas. A szürrealista részleg már egy fokkal jobban tetszett, míg Picasso erotikus tárlata egy kicsit merész volt. Mert hogy azokon a fekete-fehér rajzokon táncosnők mutatják mindenüket eléggé kitárulkozó pozíciókban. Úgyhogy köszönöm szépen a lehetőséget, de egy Picasso és befejezetlennek tűnő Monet kép mellett a többségre kár még a villanyt és a teremőrök bérét is rászánni.
Ezután egy kicsit sétáltunk és a London Eye mellett elhaladva és a Parlamentet érintve felszálltunk a metróra. A következő program ugyanis a Notting Hill Carnival volt, amiről egyébként 24 órával ezelőtt még csak nem is hallottam. London nyugati részében egy össznépi utcabálnak hirdették, ahol a riói karneválhoz hasonlóan táncosok vonulnak fel pár utcán. Már az odajutás sem volt egyszerű, mert pár állomást lezártak. Az egyik megállón így is hirtelen felszállt rengeteg fiatal, ami a legszebb debreceni tömegközlekedési emlékeimet idézte fel, ahogy reggel passzírozott szardíniák módjára próbáltunk az egyetemre eljutni. A tömeg végül leszállt pár megállóval később és mi velük tartottunk. Egy gyors McDonaldsos étkezés után a séta mellett döntöttünk, de a zenebona alapján lehetett sejteni, hogy hol zajlik móka. Ami kicsit aggasztó volt, hogy a rendőrök száma egyenes arányban emelkedett a dél-amerikai kisebbségek számával. A hangulat nem volt rossz, mert mindenki sípolt és dudált, de végül néhány sarkon nagyon bedugult a tömeg és ott meg már lépni se nagyon lehetett. A karneválnak elkaptuk az elejét és a végét egy másik utcában, ami tényleg jól nézett ki az óriási méretű díszek miatt, de az összes többi egy kicsit nyomasztó volt. Minta egy Love Parade jellegű buliban lettünk volna, de közben mindenki szétdobált minden szemetet, mint egy háborús ütközetben. A sör és valószínűleg a kábítószer is fogyott ám rendesen. A palik simán pisiltek az utcán, míg pár méterre tőlük a nép az árusoktól extra drágán vett sült husit eszegették. A legrosszabb mégis a tömegnyomor volt, mert néha abszolút egymást lökdösve próbáltak haladni. El se tudom képzelni, hogy mi történne ezen a több tízezres rendezvényen, ha pánik törne ki, mert nem lett volna lehetőség a tömeget terelni. Zárszóként tehát érdekes volt, de azt hiszem ez nem az én világom és jövőre ezt már kihagyhatom.
Az este már majdnem eseménytelenül telt. A sok sétától gyarapodtam pár vízhólyaggal, majd a vonaton elnyomott az álom. Aztán Cambridgeben felriadtam, mert át kellett szállni egy másik vonatra, ami már King's Lynnig elment. Ezen kicsit ugyan morogtam, mert a kijelző szerint ez a kis esti izgalom nem volt benne a programban.
szerk. Kedden fel is töltöttem este pár képet a városról, hogy is néz ki a St. Paul tetejéről:
London képek
Hamarosan a Harry Potteres állomáson, a King's Crosson találtam magam, majd a vele szembe lévő ikerpárján, angol nevén St. Pancras állomás (újmagyar általam végezett átkeresztelésben csak pancreas néven futó vasútállomásból neki vágtam London újbóli felfedezésének.
Az állomáson magamhoz vettem a metróhálózat térképet (tube map), de már emlékeztem rá, hogy a sárga jelzésű "The Circle" (azaz a Kör) pont a St. Paul közelébe fog vinni, ha elszállok a Masion House nevű állomáson. Volt is egy kis de ja vum, mivel egy éve, amikor Andreával találkoztam, akkor éppen ugyanott jöttem fel a metróból és két sarokkal arrébb már ott tornyosult előttem a Szent Pál katedrális roppant méretű épületegyüttese. Akkor sikerült beslisszani ingyen a templomba, de most kedvesen legomboltak rólam 12,5 fontos, amit én sokallok bármilyen templomért. Tavaly a Westminster is 15 font volt, de nem értem, hogy minek kell ennyire megvágniuk a turistákat. Magyar nyelvű leírás természetesen nem volt, amiért pironkodva elnézést kért a jegyszedő, míg bent fotózni sem igazán lehet, ha nem akarom, hogy a teremőrök touchdown jellegű rám vetődéssel földre vigyenek. A kupola alatt tényleg iszonyú picinek éreztem magam és nem véletlen, hogy a St. Paul a világ legnagyobb templomai között van számon tartva.
Mielőtt a mennyezeti mozaikokkal ékesített főoltárhoz mentem volna, elindultam a kitűzött cél, a torony megmászására. Kezdetben csak széles és enyhén emelkedő csigalépcsők vittek a kupola közepéig, ami a Whispering gallery ("Suttogó galéria") néven fut. Mivel legalább 8-10 emelet magasságot kell elképzelnetek, addigra már kellően szédültem, míg fent már rám tört a tériszony, ahogy próbáltam a kupola freskóiban gyönyörködni. Így is rossz volt nézni, ahogy páran a korlátnak dőlve néztek lefelé, mert valahogy egyáltalán nem tűnt stabilnak. Pár rakoncátlan látogató próbált fotózni, ami miatt a teremőrök újból sipítozó üzemmódba váltottak.
A következő szintre feljutás már sokkal szűkebb csigalépcsőkön át vitt fel, ahol külön fülkék voltak kialakítva a megfáradt vándoroknak. A szabadba kiérve gyönyörű panoráma fogadott a Stone gallery ("Kő galéria") szintről, de onnan még magasabbra fel lehetett menni acélból készült csigalépcsőkön a Golden gallery ("Aranyozott galéria") szinte. Kicsit most puskázok a prospektusból, de idáig 528 lépcső vezetett fel és 85 méter magasan voltam a padlóhoz képest. Elvileg van egy még magasabb szint, de az turistáknak nem látogatható, de csak érdekességnek elmondanám, hogy az már 111 méter magasan van. Menet közben volt egy lyuk lefelé, ami pont a kupola középpontja és onnan le lehetett nézni a mélységben lévő hatalmas sokágú iránytűre emlékeztető szimmetrikus mozaikra.
Fent lett egy kisebb tömegnyomor, ahogy a szűk karzaton mindenki mindent próbált lekapni. Szépen ráláttam a Temzére, a távolban a szivar alakú Sears Towerre, a Tower Bridgere és a London Eye-Parlamant-Westminster Abbey csoportra. A reggeli hideg ellenére most már verőfényes napsütéses időnk lett, de mivel melegem volt a vonaton, így levettem a kabátomat a hátizsákba téve, de fent meg már nem nagyon volt lehetőség a szélben újból elővenni. Az elemek is kezdték beadni az unalmast, mert meggondolatlanul elfelejtettem a mai kalandra feltölteni őket. Szerencsére a tartalék három párból az utolsóban még volt némi energia, így én is szép panorámaképeket tudtam készíteni.
A lépcsőzés lefelé már könnyebben ment, ami után lementem az altemplomba, hogy megnézzem Nelson admirális sírját. Kicsit ironikus is volt, hogy tavaly láttam az "HMS The Victory" nevű vezérhajóját Portsmouthban, ahol meghalt a trafalgari csatában, míg most a végső nyughelyét is láthattam. A lenti sírok között volt egy vendéglő is, ami roppant perverz ötletnek tűnt, de a nottinghami templomból lett kocsma után már nem nagyon tudnak meglepni. Fent tettem pár kört, de zavart, hogy nem lehetett fotózni, de a roppant dimenziók miatt úgyse lehetett volna ezt a gyönyörűséget lencsevégre kapni. A főoltár teljesen a római másolatának tűnt, ahogy a négy csavart oszlop egy timpanont tartott.
A St. Paul újbóli kivesézése után átsétáltam a Millenium Bridgen, majd bementem a Tate Modern nevű múzeumba. Kívülről szerintem ez borzalmasan ocsmány azzal a kéményszerű toronnyal, de mint kiderült régen valamilyen erőmű volt, pedig a belső csarnok alapján hajószerelő üzemnek gondoltam volna. Szerencsére a kiállítások ingyenesek voltak, de maradjunk annyiban, hogy a modern művészetek nem lesznek a kedvenceim. Láthattam két színű festményt, amibe tuti bele lehetne magyarázni valamit, de emellett 1-2-3 alakzatból álló kompozícióból is volt kiállítva több tucat, aminél őszintén szóval bármelyikünk képes jobbat csinálni. Aztán volt még vászonra fröccsentett vörös festék, ami a szerző elborult állapotát egyértelműen tükrözte a számomra. A csúcs talán az volt, amikor utcán használt burkolóanyagok voltak felhasogatva műtárgyként, de volt itt egy olyan kompozíció is, hogy egy asztalon lévő konyhai eszközök alatt felváltva lámpák gyulladnak ki. Borzalmas. A szürrealista részleg már egy fokkal jobban tetszett, míg Picasso erotikus tárlata egy kicsit merész volt. Mert hogy azokon a fekete-fehér rajzokon táncosnők mutatják mindenüket eléggé kitárulkozó pozíciókban. Úgyhogy köszönöm szépen a lehetőséget, de egy Picasso és befejezetlennek tűnő Monet kép mellett a többségre kár még a villanyt és a teremőrök bérét is rászánni.
Ezután egy kicsit sétáltunk és a London Eye mellett elhaladva és a Parlamentet érintve felszálltunk a metróra. A következő program ugyanis a Notting Hill Carnival volt, amiről egyébként 24 órával ezelőtt még csak nem is hallottam. London nyugati részében egy össznépi utcabálnak hirdették, ahol a riói karneválhoz hasonlóan táncosok vonulnak fel pár utcán. Már az odajutás sem volt egyszerű, mert pár állomást lezártak. Az egyik megállón így is hirtelen felszállt rengeteg fiatal, ami a legszebb debreceni tömegközlekedési emlékeimet idézte fel, ahogy reggel passzírozott szardíniák módjára próbáltunk az egyetemre eljutni. A tömeg végül leszállt pár megállóval később és mi velük tartottunk. Egy gyors McDonaldsos étkezés után a séta mellett döntöttünk, de a zenebona alapján lehetett sejteni, hogy hol zajlik móka. Ami kicsit aggasztó volt, hogy a rendőrök száma egyenes arányban emelkedett a dél-amerikai kisebbségek számával. A hangulat nem volt rossz, mert mindenki sípolt és dudált, de végül néhány sarkon nagyon bedugult a tömeg és ott meg már lépni se nagyon lehetett. A karneválnak elkaptuk az elejét és a végét egy másik utcában, ami tényleg jól nézett ki az óriási méretű díszek miatt, de az összes többi egy kicsit nyomasztó volt. Minta egy Love Parade jellegű buliban lettünk volna, de közben mindenki szétdobált minden szemetet, mint egy háborús ütközetben. A sör és valószínűleg a kábítószer is fogyott ám rendesen. A palik simán pisiltek az utcán, míg pár méterre tőlük a nép az árusoktól extra drágán vett sült husit eszegették. A legrosszabb mégis a tömegnyomor volt, mert néha abszolút egymást lökdösve próbáltak haladni. El se tudom képzelni, hogy mi történne ezen a több tízezres rendezvényen, ha pánik törne ki, mert nem lett volna lehetőség a tömeget terelni. Zárszóként tehát érdekes volt, de azt hiszem ez nem az én világom és jövőre ezt már kihagyhatom.
Az este már majdnem eseménytelenül telt. A sok sétától gyarapodtam pár vízhólyaggal, majd a vonaton elnyomott az álom. Aztán Cambridgeben felriadtam, mert át kellett szállni egy másik vonatra, ami már King's Lynnig elment. Ezen kicsit ugyan morogtam, mert a kijelző szerint ez a kis esti izgalom nem volt benne a programban.
szerk. Kedden fel is töltöttem este pár képet a városról, hogy is néz ki a St. Paul tetejéről:
London képek
Olvass tovább!
2010. augusztus 29., vasárnap
Talk-talk ... tényleg bírnak beszélni
A mai napon feltöltöttem a British Museumban tett látogatásomról szóló képeket és pár korábbi angliai kirándulásról szólót, illetve a memóriakártyáról letöltöttem és alkönyvtárakba rendeztem az elmúlt négy hónapban lőtt összes képet a winchesteremen. Aztán mivel nem tudtam megállni, hogy a rengeteg műkincsről szóló képeim egy részét ne mutassam meg, így a "3" hálózat máris küldött üzenetet, hogy az 1 GByteos adatforgalmi határ 80%-t máris feléltem három nap alatt. Nem akartam elhinni, mert egyrészt nagyon drága volt szerintem (közel 30 font a kütyüvel együtt), másrészt még egy videót nem néztem meg, csak szörföltem kb. 15-20 órát összesen a két este és a teljes vasárnap alatt.
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy követve a terveket a tettek mezejére lépek és megrendelem a Talk-talk nevű telefon+internet kombinációt. A neten akartam lebonyolítani a dolgot, ahol felfedeztem ezt a nemzetközi hívásokról szóló extra csomagot, amely szerint havi két fontért korlátlanul lehet hívni 26 országot, többek között Magyarországot is. A döntés tehát megszületett, de a gond ott kezdődött, hogy nincs angol földi számom, így amikor felhívtam az ügyintézőt, akkor máris a 18 hónapos hűségnyilatkozatból 24 hónapot csináltak. Tettem fel pár kérdést, hogy el lehet-e majd költöztetni másik lakásba, ha váltanék stb. Itt Angliában imádják húzni az időt a protokoll betartásával, így szépen eldiskuráltunk majd lebetűztem a nevemet, a postacímemet, az email címemet és a mobilszámomat, majd a vonal ezután diszkréten megszakadt, mert nem volt már több pénz a mobilomon. Nem adtam fel, mert elkerekeztem a hatalmas szél ellenére a majd később elmesélt okok miatt hírhedt-híres helyi Barclays bank fiókhoz, hogy feltöltsem (angolosan top-upoljam) a mobilom. A lakásba visszatérve megnéztem az emaileket, de csak nem kaptam semmit sem tőlük. Aztán megint felhívtam őket és kis naivan azt hittem, hogy az előbb már mindent megbeszéltünk, de aztán a másik ügyintéző csak beszélt és beszélt és beszélt. Elmesélte kötelező jelleggel az akciót, az árakat, a munkám miatt elnapolt bekötés idejét, a lemondási lehetőséget, majd megkérdezte komolyan mondom, hogy 4-5 alkalommal az adataimat újból. Aztán a bankkártyám adatait is bekérte, hogy fizethessem a beszerelési díjat és ami fura volt, hogy még a háromjegyű biztonsági kódomat is kérte a hátoldalról. Még vissza is kérdeztem, hogy ezt miért is kellene megadnom, de hablatyolt valamit elég hosszan, hogy ez kell az átutaláshoz. Nem szeretem az ilyet. Feltett még vagy 10-15 kérdést, amivel határozott igenekkel kellett válaszolni, hogy képes voltam felfogni a vállalt anyagi kötelezettségeket, majd a végén megint összefoglalta az egészet, mint a dedóban. A történet lényege, hogy végül a kedves leányzó 27 percen (!) át szórakoztatott és a frissen feltöltött 20 fontomból a mobil meg is evett rögtön 7,5 fontot. Úgyhogy máris lett egy remek véleményem lett a Talk-talk cégről, hogy nem bírtak egy ingyenes zöld számot csinálni, de az árak tényleg korrektnek tűnnek, így végül szeptember 13.-án talán már be is fogják tudni kötni a vonalat és másnaptól az internet is aktív lesz. Hurrá.
Olvass tovább!
2010. augusztus 28., szombat
Bank holiday előtt
A mai napon ismét dolgoztam, ami egész jól telt. A metadon méricskélés vette el elég sok időmet, mert bár pénteken neki kezdtem, de még így is bőven maradt mit csinálni szombaton. A metadon egy zöldes színű lötyi és többnyire a masszív heroin alkalmazók leszoktatására vagy legális hozzájutására használják itt a drogambulanciák. Mivel hagyományos "magikat", azzal készített kenőcsöket, kúpokat vagy oldatokat nem is készítünk itt Angliában így a ritkán előforduló szirup mérés mellett egyedül a metadon mérésében élhetem ki magam. A helyi drogambulanciával is szoros kapcsolatban állunk, mert elég sokan visszaesnek a hétvégi vad dorbézolás miatt, így aki nem veszi fel az adagját három napig, azoknál mindenképpen hívni kell a kezelőorvost. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy itt sokkal több ilyen beteg van, mert otthon közforgalmú patikában nincs is metadon kiadás. Itt azonban a magasabb életszínvonalból fakadó pénzforrás és a nyitottabb felfogás miatt a kábítószer-használat sokkal elterjedtebb. Jó páran agyilag teljesen kilúgozták magukat, mert majdnem hogy beszédre és munkára alkalmatlan zombik is vannak köztük. Néha totál úgy jönnek be, hogy őrülten verejtékeznek és már sík idegek, ha nincsenek azonnal mindent félredobva kiszolgálva, hogy mikor kaphatják meg végre a napi adagjukat. Mit ne mondjak, nem valami lélekemelő, de ők még mindig a jobbik kategóriába tartoznak, mert legalább próbálnak a szenvedélyük ellen tenni valamit. Sokan csak az ingyen tűkért és fecskendőkért jönnek be, míg néhány metadonos betegünk is eleve kér, tehát eszük ágában sincs meginni otthon, hanem majd beszúrják maguknak. A betegek egy része viszont annyira megbízhatatlan, hogy előttünk kell meginniuk az adagjukat, amiért legalább a patika kap egy kis plusz pénzt, ha a dokumentációt kitöltjük normálisan. Nekik naponta kellene, hogy betérjenek hozzánk és már mindenkit név szerint ismerek. Ilyenkor szombatonként megkapják a vasárnapi adagot is külön kimérve, míg a hétfői bank holiday miatt még egy adagot kaptak. S mivel a patikában igyekszünk egy nappal előre dolgozni, így még a keddi dózisokat is ki kellett mérni. Ami érdekesség itt, hogy fél év munkaviszony után mindenki bekerül a szociális hálóba, így jogosult nem csak adókedvezményre, támogatásra, hanem még bizonyos gyógyszerekre is. Ennek is köszönhető, hogy a metadonos csipet-csapat harmada nem is angol. Néha eltűnődök azon is, hogy vajon ki tudnak-e ebből az ördögi körből valaha is törni, ha 1-2 dózist kihagynak vagy ivás helyett vénásan beadják maguknak, de szerencsére van pár pozitív példa is, akiknél már lehetett az adagot csökkenteni. A többség kedves ugyan, de a hangulati ingadozás ott van a levegőben és a velük való bánásmódról majd tanácsot kérek egy hazai drogambulancián önkéntesen dolgozó kedves pszichológus barátomtól. Mivel nap, mint nap látom őket és néven szólítva hívom őket magamhoz, mert ugyebár tudnotok kell, hogy néhányan annyira felfokozottan izgágák, mint a mérgezett egerek és nem bírnak két percet egy helyben állni vagy kimennek még dohányozni egy picit, hogy nem szabad abba a hibába sem beleesnem, hogy túl kedves vagy barátságos vagyok velük. A lejárt recepteknél, kihagyott dózisoknál és az ebéd- vagy zárási idő be nem tartásánál ugyanis nincs pardon. Próbálom az egyensúlyt tartani a szigorúság és megbízhatóság között, mert már többen megörültek, hogy állandóan velük vagyok a hét négy napján az ismeretlen arcok helyett, de józan ésszel tudom, hogy bármikor veszélyesek is lehetnek és az ominózus rablás óta eleve gyanakvóbb lettem. Azzal is tisztában vagyok, hogy a rövid csevegéseink ellenére egyáltalán nem érdekli őket a gyógyszerész személye, amíg hozzájutnak legálisan az újabb napi cucchoz. Ám ez az ő döntésük volt, így ezt a saját magukkal szembeni harcot nekik kell megvívniuk.
Este pedig a netről töltöttem le pár létfontosságú programot (pl. Firefox, Windows Comander, Skype), mert ezekre később még mindenképpen szükségem lesz. Annatarnak köszönhetően sikerült kiküszöbölni a z-y cseréből fakadó problémákat a magyar billentyűzetemen. Köszönet érte itt is!
Este pedig a netről töltöttem le pár létfontosságú programot (pl. Firefox, Windows Comander, Skype), mert ezekre később még mindenképpen szükségem lesz. Annatarnak köszönhetően sikerült kiküszöbölni a z-y cseréből fakadó problémákat a magyar billentyűzetemen. Köszönet érte itt is!
Olvass tovább!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
