Anne Frank naplója

Anne Frank nevét talán még gimnáziumi magyar tanárnőm említette Radnóti Miklós kapcsán, de mivel nem olvastam híressé vált naplóját, amit júniusi amszterdami utazásom előtt meg kellett volna tennem, ezért most igyekeztem pótolni a lemaradást. A városban végül nem jutottunk el a házukig, de ennek okáról talán majd részletesebben mesélek később az eddigi utazásaim élménybeszámolóinak közlésekor.

A lényeg, hogy a MEK jóvoltából sikerült a magyar fordítást megtalálnom az interneten, amibe egy kicsit beleolvasgattam. Hosszas olvasónaplót nem is várjatok tőlem, mert tudtam, hogy nem leszek képes végigolvasni. Alapvetően irtózom a fegyverektől, így a világháborúk kora is általában fel szokott zaklatni. Mivel elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam előre a lány életrajzát a neten, ami angolból átvett szóval élve spoilernek számított, ezért csak rövid részleteket olvastam el belőle az elejéről, a partraszállásról, illetve az utolsó bejegyzésekből. A döntésem utólag helyesnek bizonyult, mert eléggé vizuális típus vagyok és a tehetetlenség nagyon felháborított. Akárhány filmet, regényt látok vagy olvasok abból a korszakból, attól még a valóság messze felülmúlhatta az irodalomban megjelenteket. Erre éppen egy zsidó ismerősöm hívta fel a figyelmemet pár éve a Schindler listája kapcsán. Engem bosszant, hogy több milliónyi ember életét oltották ki vagy tették tönkre értelmetlenül, hogy utána pár tollvonással mindent visszacsináljanak. Ha történelmet tanulunk a gimnáziumban, akkor a legtöbb diák hajlamos elfeledni az események emberi vonatkozásait, egy csatatér borzalmait. Anne Frank naplója mai szemmel nézve akár lehetne egy pár szereplős kamaradráma, hiszen a részletek alapján az egész a civilizáció közepén, egy városban játszódik, ám a zárt életmódjuk miatt a magányuk, a bújkálásuk miatt mégis az olvasó úgy érezheti, mintha egy lelki pusztaságba tévedt volna és az egész világ kifordulva önmagából már csak a horizontnál látszik.

A könyv arra is emlékeztet, hogy nem szabad feledni, hogy ha melletünk szembejön egy idős ember az utcán, akkor emlékezzünk rá, hogy fiatal korában ő olyan traumát élt át, amihez a mi problémáink nem mérhetőek. Anne Frank sem ezt a sorsot érdemelte volna, de talán vigasz lehet a hozzátartozóinak, hogy éppen a feljegyzéseivel érte el a halhatlanságot, amire jövőbeni írónőként is vágyott.

S hogy mi lenne a jó megoldás? Olvassam el végig, hogy aztán gyötörjem magam? Nem tudom. Talán szívtelennek tűnik, de nem akarok tudatosan szomorkodni, ami úgyis megtörténne, mivel nem tudnék a témától elvonatkoztatni. Így tehát Anne Frank naplója egyelőre parkolópályára kerül, de ettől még a vélt vagy valós üzenetét igyekszem megőrizni és úgy élni, hogy ez többet ne ismétlődhessen meg. Legalábbis hinnem kell benne.