2010. április 11., vasárnap

Andrea Bocelli & Sarah Brightman - Time to say goodbye

Elérkezett a búcsú pillanata.



Andrea Bocelli & Sarah Brightman - Time to say goodbye

Quando sono solo
Sogno all'orizzonte
E mancan le parole
Si lo so che non c'?luce
In una stanza
Quando manca il sole
Se non ci sei tu con me, con me.
Su le finestre
Mostra a tutti il mio cuore
Che hai acceso
Chiudi dentro me
La luce che
Hai incontrato per strada

Time to say goodbye
Paesi che non ho mai
Veduto e vissuto con te
Adesso si li vivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
It's time to say goodbye.

Quando sei lontana
Sogno all'orizzonte
E mancan le parole
E io si lo so
Che sei con me con me
Tu mia luna tu sei qui con me
Mio sole tu sei qui con me
Con me con me con me

Time to say goodbye
Paesi che non ho mai
Veduto e vissuto con te
Adesso si li vivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
Con te io li rivivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
Con te io li rivivro.
Con te partiro
Io con te.


* * *

When I'm alone
I dream on the horizon
And words fail;
Yes, I know there is no light
In a room
Where the sun is not there
If you are not with me.
At the windows
Show everyone my heart
Which you set alight;
Enclose within me
The light you
Encountered on the street.

Time to say goodbye,
To countries I never
Saw and shared with you,
Now, yes, I shall experience them,
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall experience them.

When you are far away
I dream on the horizon
And words fail,
And yes, I know
That you are with me;
You, my moon, are here with me,
My sun, you are here with me.
With me, with me, with me,

Time to say goodbye,
To countries I never
Saw and shared with you,
Now, yes, I shall experience them,
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall re-experience them.
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall re-experience them.
I'll go with you,
I with you.


* * *

Magyar verzió :

Zámbó Jimmy és Miklósa Erika - Miért búcsúznál





Olvass tovább!

2010. április 1., csütörtök

Én és az RPSGB tagság

A blogot alapvetően azért hoztam létre tavaly nyáron, mert akkor már függőben volt a terv, hogy szeretnék Angliában gyógyszerészként dolgozni. Az RPSGB nem más, mint a Royal Pharmaceutical Society of Great Britain, azaz a Nagy Britannia-i Királyi Gyógyszerészeti Társaság, rövidebb címén az angol gyógyszerészkamara. Ennek lettem a tagja, még ha éppen a bolondok napjára is esett és már-már ironikus volt az időpont.

A tagság ugyanis alapvető fontosságú, hogy elinduljalak Angliába, mert ha nem szerepelek az adatbázisukban, akkor kalandom itt véget is ér és nem dolgozhatok. Tegnap végre feltöltöttek az adatbázisba, amit meg is nézhettek erre a linkre kattintva.

A kivándorlásom vagy nevezzük csak simán kinti munkavállalás okairól, a felvételi eljárásról, a lehetséges városokról és a kinti életről majd hosszasan mesélek később a blogban, csak eddig nem akartam semmit sem elkiabálni. Igyekszem a gyógyszerész kollégák számára hasznos információkat is majd megemlíteni, miközben azért a "civil" foglalkozásúakat is elszórakoztatni.

Mivel most az RPSGB tagság valósult meg, így az időrendiséget picit felrúgva ezen regisztráció folyamatának bemutatásával kezdeném a mesélést.

2009. december eleje - megkaptam a második állásajánlatot, amely Fakenhamről szólt. Akkor már eldőlt, hogy szeretnék kimenni, így még az ünnepek előtt gyors ügyintézésbe kezdtem.

2009. december közepe - meglátogattam a korábbi munkáltatóimat, akik írtak nekem munkáltatói igazolásokat, illetve a Belügyminisztériumtól kértem postai úton erkölcsi bizonyítványt. A Városházán is jártam, ahol 2000 forint illetékbélyegért adtak angol nyelvű anyakönyvi kivonatot. Ezután pár hét szünet jött, mert már csak az új évben folytatódott az ügyintézés.

2010. január eleje és közepe - a jelenlegi és az egyik előző főnökömtől kértem referencia levelet, amely abból állt, hogy dicsérniük kellett a munkabírásomat és a szakmai hozzáértésemet. Ez nekem roppant furcsa volt, mert eddigi munkahelyváltásaimnál nem igazán kellett ilyen jellegű öntömjénezés és nem is rajongok azért, ha dicsérgetnek. Nem is értettem, hogy mire is jó ez pontosan, hiszen egy levélben mindenki azt ír, amit akar, de egy munkavállaló értéke nem feltétlenül ebből fog kiderülni. Végül ők szépen átolvasták és elfogadták az együtt megírt leveleket.

Közben el kellett mennem igazolványfotókat is készíteni. Ez sem ment persze egyszerűen, mert törvényszerű volt, hogy az első szérián végül a szemüvegemen tükröződött az egyik lámpa fénye és az RPSGB leírásában pontosan szerepelt, hogy milyen feltételekkel fogadnak el fotókat. Még az is meg volt szakszerűen szabva, hogy ne vágjak arcokat és ne takarjam ki az arcomat semmivel, mintha legalábbis rendőrségi adatbázis számára készülnének. A fotók elkészülte volt a könnyebb dolog, még ha sosem felejtem el, ahogy biciklivel mentem szépen nyakkendőben, ingben és felül öltöny felsőben, mint aki csak félig öltözött ki egy színházi estére. A képek sorsa ugyanis az volt, hogy egy legalább 2 éves ismeretségből származó ismerősöm dedikálja a hátoldalát és írja rá, hogy valóban én szerepelek rajta. Mellékeltek hozzá még egy olyan okmányt is, amelyben bekérték a dedikáló adatait és elérhetőségét. Itt végül elsőnek Pálmát, legjobb barátomat választottam, de aztán hiába ismerjük egymást 17 éve, de kikötés volt az is, hogy lehetőleg gyógyszerészeti pályámmal kapcsolatos emberke legyen az illető. Így fájó szívvel, de kedvenc házi pszichológusomtól autogramjától megváltam és végül második főnökömet kértem fel a harci feladatra.

Aztán még az EEKH számára is kellett eljárási díjat (kb. 2*18375 = 36750 Ft) fizetni, hogy elküldjék a következő két nyomtatványt:
- Certificate of Good Standing (Jó hírnevet tanúsító hatósági bizonyítvány)
- Certificate (Hatósági tanúsítvány)
A második elvileg a konformitást igazoló papír, de aztán később csak ilyen egyszerű nevet kapott az EEKH-tól. De ne ugorjunk előre, mert mivel Nyíregyházán élek, így nem röppenhettem be 10 ezer forintos vonatjeggyel minden nap Budapestre. A banki átutalást választottam, ami egy szokásostól eltérő formanyomtatvány kitöltésével folytatódott, mivel angol számlára ment az összeg. Másnap vissza kellett mennem és hivatalos banki igazolást is kérni az Erste Banktól, hogy tényleg elküldték a pénzt.

A banki megpróbáltatások nem értek ennyivel véget, mivel az RPSGB egy csinos jelentkezési díjat (application fee) is kért (kb. 102 font, azaz durván 31000 forint). Hogy ne legyen ilyen egyszerű a történet, nem lehetett közvetlenül utalni és csekken sem befizetni. Éppen ezért ezt csak úgy tudtuk megoldani, hogy az A-Team birminghami irodájának utaltam a pénzt, akik utána csekkszelvényt már tudtak benyújtani a kamara felé.

S volt még egy, ha jól számolom ötödik műsorszám is, amely az orvosi igazolás volt angolul, hogy nincsen semmi munkát akadályozó bajom és mehetek ki mérget keverni. Decemberben már jártam a doktornőmnél és elkövettük azt a hibát, hogy akkor ráírtuk a dátumot a lapomra, mert később derült ki, hogy az összes okmányon ennek egyeznie kell. Ezért most szépen megint felkerestem és készségesen kitöltött mindent újból.

2009. január 28. - elutaztam Budapestre az A-Team Hungary már jól ismert irodájába. Ott az egyik kedves alkalmazott, Andi segített, hogy hová is menjek tovább a fővárosban. Az angol kamara ugyanis bekért még pár okmányt, ami egész pontosan abból állt hogy le kellett az "orvos" szó miatt fordíttatnom a korábban említett egészségügyi igazolásomat. Ugyanígy járt a Debrecenben kapott diplomám angol nyelvű fordítása is, mivel ott is a pecsétet szakfordító irodával kellett lefordíttatni. Szerencsére a többnyelvű anyakönyvi kivonattal jól jártam, mert abba már nem tudtak belekötni, így azt elfogadták. Emellett még fordíttatnom kellett az EEKH - Elektromos Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal által éppen ősszel újabb 5 évre meghosszabbított működési engedélyemet igazoló kártyám két oldalát is, így végül a négy oldal együtt került 10 ezer forintba. A fordítást így is pár nappal későbbre vállalták el.

Aznap még közjegyzőnél is jártam, mivel az útlevelemről, a működési engedélyemről és a diplomámról angol nyelven is kértek igazolást. A négy oldal itt végül csak kb. 4400 forintba került. Kicsit ugyan zokon vettem, hogy nem vállalták ott élőben, és ezeket ott kellett hagynom eredetiben, mert nem szívesen adtam ki a kezem közül a dokumentumokat. Ezeket később a korábban említett ügyintéző hölgy adta vissza, amikor február 7.-én megint Budapestre mentem, hogy a csillagkapus fórumtalálkozón részt vegyek.

Az ügyintézés rám eső része tehát itt egyelőre lezajlott. Andi elküldte a papírjaimat az EEKH felé. Itt meg tudjátok nézni pdf formátumban, hogy tulajdonképpen mit is kértek be. Elvileg az ő részükről már mindent adott volt és mivel én három évnél korábban végeztem, ezért kellett a jó hírnevet és a szerzett jogot ennyi papírral igazolnom. A fordítások és a közjegyzés után pedig elvileg az RPSGB számára is minden okmányom készen állt, de a biztonság kedvéért még az A-Team angliai és romániai munkatársai is átnézték a papírokat, nehogy akár egy vessző hiba is legyen. Engem így is már megkavart, hogy akkor ékezettel vagy ékezet nélkül töltsem ki a nevem vagy éppen hogyan is írjam alá. A "dr." cím meg eleve nem is használható kint, de azon annyira nem is keseregtem.

2010. február 5. - írtam egy szívhez szóló emailt az EEKH számára, hogy beérkeztek-e az okmányok. Meglepő módon már fél vagy egy órán belül válaszoltak emailben és közölték, hogy ugyan befutott február 2.-án a csomag, de 22 nap az eljárási idő, amit majdnem az utolsó napig várva ki is töltöttek. Ez perdöntő volt a folyamat időbeli lefutását nézve, mivel az RPSGB az EEKH-ra várt.

2010. február 28. - majdnem a névnapomon kaptam egy ajánlott csomagot az EEKH-tól, amiben benne lapult 2 angol és 2 magyar nyelvű lepecsételt igazolás. Értelemszerűen felrémlett bennem, hogy bár csatoltam a kérvényt nekik, hogy ezeket a dokumentumokat eredetiben küldjék el közvetlenül az RPSGB-nek, valahogy mégis nálam kötöttek ki. A dátum alapján február 23.-án voltak kiállítva. Mondanom sem kell, hogy írtam egy levelet nekik, amiben rákérdeztem, hogy akkor most merre is tartanak az igazolások, erre közölték, hogy ők eleve emailben adták fel nekik. Mit ne mondjak, ez azért szíven ütött ennyi pénzért és sosem derült ki, hogy akkor most előzetes email után valóban elküldték-e nekik postai úton is vagy sem.

Ezután újabb várakozás következett, miközben nekem fel kellett mondanom a munkahelyemet április elsejével, mert nem igazán volt rá lehetőség, hogy csonka hónapban is esetleg dolgozhassak. Így szép lassan azért elkezdtem morogni, mert nem akartam két szék közzé esni, hogy itt már felmondok, ott meg még nem él a munkaviszonyom. A tanúsítványoknak, illetve az A-Teamnél lévő papírjaimnak és a csekkszelvénynek ugyanis egyszerre kellett volna befutnia úgy, hogy közben még egyik se legyen 3 hónapnál régebbi.

2010. március 11. - a kamara megerősíti, hogy megkaptam mindent és most kezdődik el a tényleges felvételi folyamat. Az előbbi aggodalmam csak tovább fokozódott.

2010. március 24. - csütörtök délután jött egy újabb email, amiben közölték, hogy a jelentkezésem lezárult és most már a regisztráció következik. Ehhez megint ki kellett tölteni pár nyomtatványt, amelyben többek között személyes adatokra kérdeztek rá megint. Volt benne egy önkéntesen kitölthető kérdőív arról, hogy milyen rasszba tartozom és mi a vallásom. A lényeg azonban a 202 fontnyi (60000 forint) regisztrációs díj (registration fee) befizetése volt. A korábbi bónuszkör helyett itt megint mást találtak ki, mert a kártyaszámomat kellett megadnom egy újabb formanyomtatványon, amiben hozzájárulok, hogy levegyék a pénzt, mintha online vásároltam volna az Amazonnál.

2010. március 25. - péntek délben feladtam a levelet mindennel megfejelve (légi posta, ajánlott, térti vevényes).

2010. március 30. - újabb email, hogy a regisztrációm is kész és 10 munkanapon belül iktatnak.

2010. április 1. - meglepő módon az előbbi már másnapra meg is történt és kamarai tag lettem hivatalosan is.

Teljes jogú tag majd akkor leszek, ha letettem a három hónapos próbaidő végén lévő záróvizsgát, mert utána már magamtól is expediálhatok. A városom helyett is valamiért a lakcímemet tették ki a honlapra, de ezt majd úgyis módosítom majd, ha beálltam. A lényeg úgy is az, hogy mivel RPSGB tag lettem, így akár másnaptól már lehetne dolgozni.

Ezzel zárult végül ez a hosszadalmas procedúra és én boldogan osztottam meg ismerőseimmel is a hírt, még ha ők nem is tudhatták, hogy milyen hosszú utat jártam be eddig. Mellette még most zajlik az "angol bankszámla projekt" is, de arról majd egy külön bejegyzésben értekezem.


Olvass tovább!

Nancy Ajram - Marathon

Hosszas keresés után végre megtaláltam ezt a számot!
A történet úgy kezdődik, hogy a tavalyi egyiptomi nyaralás előtt jártam párszor az Index Hurghada fórumában, hogy a szállodákról és az országról tájékozódjak. Az utazás előtti lelkesedésem odáig fajult, hogy elhatároztam, hogy pár szót vagy legalább a betűket megtanulom arabul. Az egyik felhasználó nagyon lelkes volt a nílusi hajóút kapcsán és küldött nekem pár arab zenét, úti szótárt és nyomtatható egyiptomi térképeket. Még nem is láttam ilyen önzetlen segítséget a neten egy idegentől és jól esett a kedvessége.

Az elküldött fileok között volt Nancy Ajram száma is, amelyből akkor és most se értenék egy árva szót se, ha nem lelem meg most feliratozva a YouTubeon. A szám a maratonfutásról és a szerelemről szól röviden, de maga a dal úgy megmaradt bennem, hogy többször meghallgattam egymás után akkor ősszel és most is. Azóta kiderült, hogy Nancy Ajram libanoni, de szép sikereket ért el az egyiptomi fiatalok körében is. Ez a pörgős száma valószínűleg mindig egyiptomi utazásomat fogja eszembe juttatni. Remélem tetszeni fogtok nektek annak ellenére is, hogy természetesen a hölgy arabul énekel a társaival (Yuri Marqadi, Dina Hayek, Haifaa Wahby és Joe Ashqar) együtt.



Itt van a latin betűkkel leírt szövegkönyv:

elhagni elhagni
rah tesbagni
lagini belagik
men houn lahouni
shrik enta shrik
bel beit ma bkhalik
gom ehagni we sbagni
bel marathon
sghir wala kbir ma trah ma betkoun
a tebea asir andek marathon
helwi el haraki fiha baraki
gom elhagni rah tesbagni
afen shababek
law farah be dwabek
betol btethalek
wel roh btetjalah
kel denie kela
betnadilek yalllaaa


Ez pedig már egy még gyorsabb feldolgozás, amit picit áthangszereltek:



Nancy Ajram hivatalos oldala
Nancy Ajram a magyar wikipedián



Olvass tovább!

2010. március 16., kedd

Súlytalanság sújthatna

Mostanában egyre több flash játék használ olyan fizikai modellt, amely képes gravitációt és síkidomok egymáson, illetve felületeken való elcsúszását és súrlódását is reálisan modellezni.

Itt van pár kedvencem, amelyet az Abydos Gaten is megosztottam az ismerőseimmel:
Perfect Balance
Super Stacker 1
Super Stacker 2
A feladat itt az lenne, hogy minden elemet elhelyezzünk úgy, hogy ne dőljön le, amíg az óra számol. Ilyen egyszerű... Kezdetben.

Circles and Squares
Köröket és négyzeteket tudunk a pályán úgy terelni egy megadott helyre, hogy a méretűket és formájukat is változtathatjuk, miközben még a teret forgatva magát a gravitációt is befolyásolhatjuk. A pirosakat viszont ki kell lökni a játéktérből és ettől lesz igazi kihívás minden logikai játékot kedvelő számára. Szépen nehezedik, bár itt-ott voltak eléggé próba szerencse alapon megoldható feladatok is.


Olvass tovább!

2010. március 13., szombat

Játék határok nélkül - Jeux Sans Frontières

A kilencvenes évek másik kedvenc vetélkedője a Fort Boyard mellett számomra a Játék határok nélkül volt.





A Játék határok nélkül egy évtizedek óta futó műsorszéria volt, amelyben a magyarok 1993-1998 között vettek részt. Általában közszolgálati tévék finanszírozták a produkciót és a változó összetételű évadokban az éppen résztvevő országok egy-egy város csapatával képviseltették magukat. A műsorokban minden ország bemutatkozott egy rövid filmmel, így olyan volt, mintha egy turisztikai műsort összekötöttek volna egy kis bolondozással.

A nemzetközi játékban elsősorban a békehangulat ragadott meg, hogy a különböző nemzetek fiai és lányai így együtt tudnak mókázni. Talán ez fejezné ki legjobban az Európai Unió egységét. A színes jelmezek miatt úgy tűnt, mintha egy nagy vidám karnevált néztünk volna. A bohókás, teljesen komolytalan feladatok ugyanis többnyire csak ügyességiek voltak, ezért tőlünk általában testnevelésszakos fiatalokat vagy sportolókat küldtek játszani. A Magyar Televíziót a helyszínen Geszler Dorottya, majd később Borbás Mária képviselte, akiket remekül kiegészített Gundel Takács Gábor ironikus megjegyzései, amikor egymást kellett a játékosoknak akadályozni vagy éppen a pontduplázó jokert valaki nem jókor használta fel (pl. görögök). Néha ahhoz is fűzött kommentárokat, hogy a szomszédos közvetítő állásban ordibáló olasz kollégái mennyire mély beleéléssel dolgoztak. Egyszerűen lehetett érezni, hogy ő is élvezi az események közvetítését. Nálunk ugyan csak pár évig ment a móka, de nyaranként kötelező program volt a számomra. Jó volt mindig viszontlátni a francia főbírót, illetve egy idő után a többi ország tévés embereit is. Mintha az is rémlene, hogy párszor nekik is játszaniuk kellett, de ebben annyira nem vagyok biztos.

Aztán a produkció egyik évről a másikra eltűnt, amit nagyon hiányolok. A gyártási költségek emelkedtek, mert egy-egy epizódot mindig máshol forgattak. Emlékszem, hogy a hazai kecskeméti és pécsi adásra. Aztán szóba került, hogy több adást ugyanott vennének fel, hogy ne kelljen ekkora stábot utaztatni. A magyar részről egy idő után ugyanazok a városok léptek fel, mert nem sok önkormányzat tudta bevállalni a költségeket.

Később hallottam, hogy a nézők petíciót indítottak a műsor felélesztésére, de ebből 2010-re se lett még semmi sem.

A YouTubeon néhány adás szinte végig megtekinthető. Itt egy kis ízelítő:




Olvass tovább!

2010. március 12., péntek

Kit itt belépsz, hagyd itt minden recepted!

Pár alapvető viselkedésnormát érintő gondolat eszembe jutott, hogy hogyan tehetnénk hatékonyabbá a gyógyszerész-beteg kapcsolatot.

Nem kezdenék el túlságosan hosszasan kirohanni a mai vásárlói morál negatív változásának ócsárló irányába, mert mi is csak emberek vagyunk a táraasztal mögött, így csak pár olyan dolgot említenék meg címszavakban, amit én magam is elvárnék másoktól, ha bemegyek egy üzletbe vagy egy másik patikába.

Kezdjük ott, hogy ha megérkezem, akkor megnézem, hogy egyáltalán nyitva van-e az adott intézmény, jelen esetben a példánknál maradva, a patika. Tehát teljesen felesleges letépni a kilincset, rángatni a zárat, ha nincs a nyitva tábla kitéve vagy nincs semmi mozgás bent. Ha pedig elfelejtették megfordítani, akkor meg lehet kopogni vagy csengetni. Ugyanígy nem kellene neki menni a bejárati ajtónak a babakocsival és megvárnám, amíg a fotocellás ajtó kinyílik vagy az álmos gyógyszerész éjjeli ügyeletben kibotorkál az elektromos zárat megnyomni. Ez sajnos nem mindenkinek egyértelmű és volt szerencsém pár koppanást látni.

Miután sikeresen bejutottam a patikába, akkor mindkét félnek illene köszönni. Tisztában vagyok vele, hogy erről önmagában regényt lehetne írni, hogy kinek hogy mikor milyen stílusban kellene ezt megtennie kortól és nemtől függően, de a lényeg, hogy ha bemegyek valahová és rám köszönnek, akkor vissza szoktam köszönni, mert ezt evidensnek tartom.

Ha már a patikában sorba állok, akkor megtisztelném a másikat azzal, hogy kikapcsolom a telefonomat vagy fel sem veszem addig, amíg éppen velem foglalkoznak. Tudom, hogy ez is rohanó világunkban már túlzott kérés, hiszen mindenkinek szíve-joga bárhol cseverészni, de ha közben feltartja a sort vagy nem tudok visszakérdezni az adagolás miatt, akkor áll az egész gyógyszerkiadói munkafolyamat.

A mással való telefonálás mellett a kedvencem, amikor a kedves látogató bevágja a recepteket, majd kifordul, hogy ő most nem várja ki a sort, mert előtte elmegy a boltba is még. Aztán amikor visszatér, akkor csodálkozik, hogy nincs beütve, csak összekészítve, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy most készpénzzel vagy bankkártyával óhajt vásárolni? Az olyan extra kívánságról már nem is kellene beszélni, hogy legyen mindenkinél TAJ kártya vagy legalább felírt változata, hogy ha mégis elírta a doki a vényen, akkor lehessen javítani, mert végső soron a beteg akar támogatást igényelni.

Az első négy pont általában még így se teljesül, mert amikor bejönnek az "itt mit kapok?" vagy "itt milyen kedvezményt adnak?" kérdéssel, akkor elég gyakran önmaguktól is kifordulnak köszönés nélkül. Ilyen esetekben eleve szó nincs kialakult hűségről vagy szimpátiáról, mert csak a pénz beszél. Az egész kedvezmény adás eléggé elharapódzott az utóbbi években. Nem sajnálom én senkitől sem, de azon senki nem gondolkodik el, hogy minden szatyor, újság, akármilyen szétosztott apróság pénzbe kerül. Manapság mindenkinek jár minden a "kiszolgálhattok" mentalitás tükrében, aztán az senkit sem hat meg, hogy tudja azt az adott patika kitermelni, mert úgyis az a tévképzet el az emberekben, hogy mindenki milliomos és a gyógyszerek teljes ára után nyerészkednek a patikusok. Fogalmuk sincs, hogy bizonyos értékhatár fölött is ugyanannyi a haszon, mintha 10x drágább értékű gyógyszert váltana ki az illető.

Általában itt lyukadunk ki oda, hogy az adott gyógyszer nincsen készleten. Tudom, hogy ciki, hogy nem tartunk mindenből legalább egy tucattal több milliós összértékben, de készletérték és forgási sebesség is van a világon. Manapság egy nap kétszer is szállítanak már a nagykereskedők, így ha valaki nem éppen péntek délután váltja ki a több hete felírt létfontosságú orvosságát, akkor aznap vagy másnap reggel meg is érkezik pár órán belül. Régen hol volt ilyen? Néha eltűnődök, hogy vajon ezt miért nem lehet megérteni? Miért kellene több tízezres vagy olykor százezres gyógyszert készletben tartani, ha korábban senkinek nem írták fel? Vagy ha fel is írták, akkor is előfordul, hogy éppen eladtuk, hiánycikk ellátási gondok miatt vagy a doktor a szokásos adag dupláját vagy tripláját írta fel több hónapi szükségletként, tehát eleve esélytelen, hogy az adott patika minden lehetőségre fel tudjon készülni.

Ugyanígy meg kell említeni a helyettesíthetőséget, aminél a beteg görcsösen az orvosnak jobban hisz, mint a gyógyszerészének, mintha mi direkt akarnánk a drágát rátukmálni a páciensre vagy rosszat akarnánk neki. Ez akár a bizalmi válság jele is lehet, aminek legyőzése érdekében küzdeni kell és kommunikációs tréningeken fejlődni. A legtöbben magával a kifejezéssel nincsenek tisztában, mert nem értik, hogy nem más hatóanyagot javaslunk nekik. Én sem rajongok érte, hogy adott hatóanyagból kihoznak 5-10 ugyanolyan hatóanyag tartalmú helyettesítő gyógyszert, de ha sikerül leszorítani az árat a gyárak közti verseny miatt, akkor elvileg a beteg és vele az állam is nyert. Az már senkit nem érdekel, hogy a patika árrése ezzel együtt tovább szűkül, miközben évente bérfejlesztést és növekvő rezsit is kell fizetnie.

Aztán ott vannak még a készítendő gyógyszerek, amelyek közül a legnépszerűbbekből a legtöbb patika azért előre is szokott bekészíteni. Aztán ha még sincs készen, akkor a betegek egy része morog, holott egyedi összetételnél szintén esélytelen, hogy éppen legyen készen egy kenőcs, kúp vagy oldat. Ha sikerül rávenni, hogy hagyja ott a vényét, akkor az a furcsa szituáció is elő szokott fordulni, hogy megszabják, hogy mennyi időt kaphatunk az elkészítésére (ld. boltba átugrásra szánt negyedóra). Az senkit nem zavar, hogy szombat van esetleg, hogy kevesebb létszámon vagyunk, hogy napokkal ezelőtt felírták, ha egyszer ő most ért rá ezt beadni. Az ilyen vásárlókat igyekszünk finoman erről leszoktatni, de az is előfordult már, hogy gyakorlatilag megzsaroltak minket, hogy ha nem csináljuk meg ott és azonnal, akkor elviszi a többi vényét is. Erre mit lehet mondani?

Amikor pedig már látszólag mindenen túl lennénk, akkor néha előjön a szatyor kérdés is. Miért nem lehet hozni egyet, ha tudom, hogy öt tápszert fogok kiváltani? Próbáltam betegként gondolkodni és az is igaz, hogy ha x ezer forintot kifizet, akkor miért ne férhetne bele egy tíz-húsz forintos szatyor (halkan jegyezném meg, hogy a környezetvédelmi díj kb. a 80%-t teszi ki), de valójában az elkérésének is rengeteg előadási módja van. Mert ha nagy ritkán elfelejteném a vásárolt termékeket beletenni nekik és kedvesen megkér a beteg, akkor rögtön nyúlok én is érte és adom szívesen, de ha egy doboz gyógyszernek flegmán követel, akkor azért az rosszul esik. Más üzletekben még ennyit sem adnak ingyen.

A végére marad a korábban említett kedvezmény és ajándék téma is. Régebben adhattunk a vények után receptenkénti kedvezményt, amit azonban januártól betiltottak egy december végi kormányrendelettel, mivel tilos eladásösztönzést végezni a patikában. Az újsághirdetések és szórólapok is azok lesznek akkor mostantól a nagy liberalizmusban? Mások ezt simán úgy játszik ki, hogy nem a támogatott vényes gyógyszerek után fizetett összegből, hanem a pluszban vett gyógytermék árából adnak kedvezményt vagy ajándékutalványt adnak. A köztes megoldás talán még a hűségkártya program, amivel mindenki jól jár, de okulásként itt olvasható egy extrém eset is ízelítőül. A néni éppen kiváltotta ingyen a pontjaiért a katalógusból kiválasztott termékeket:

- Ajándékot nem is kapok?
- De hát most tetszett kiváltani a pontokért a törölközőt és a C-vitamint.
- Azok a pontjaim, nem az ajándékok...


Szóval itt tartunk most, hogy a betegek azt látják, hogy mindenhol nyílnak a már nem is gyógyszerészek kezében lévő patikák és maximálisan vissza is élnek az erősödő piaci versennyel. Ha emelkednek a gyógyszerek árai, akkor nem azt látják a médiának köszönhetően, hogy a kormány levette vagy csökkentette a támogatást, hanem hogy a gazdag gyógyszerészek nyerészkedni akarnak rajtuk még jobban. Nyilván szakmán belül itt is vannak fekete bárányok, de a többség próbálja a vállalkozását évek óta egyre csökkenő nyereség ellenére becsületesen, hivatástudattal működtetni, miközben egyetlen más szakmát nem köt annyi rendelet és szabály, mint éppen a gyógyszerészetet. Tehát amíg egy virágárus, pék vagy akármilyen más szolgáltató szabadon emelheti az árakat, addig nálunk eleve több millió forintot kell a készletbe beinvesztálni, ami csak pörög, de soha nem lesz kivehető. A fix támogatás miatt kötöttek a lehetőségek, amelyből fakadó bevételek ráadásul még fokozatosan csökkentek is a gyógyszerár-árrés összefüggés miatt, így a patikák próbálnak a vény nélküli gyógyszerekből és a gyógytermékekből kompenzálni. Aztán amikor szóvá teszik az emberek, hogy bezzeg az XYZ hipermarket vagy drogéria olcsóbban árulja a sampont vagy hajerősítő vitamint, akkor azon nem gondolkodnak el, hogy ott mások a beszállítók és az anyagi dimenziók. Egy multi megvehet több ezer darabot, míg egy vidéki patikus nem, hogy még igazán kedvező áron is tudja adni. A pénz azonban mindenkinek pénz, és nem feltétlenül mérlegeli, hogy érdemes-e átmenni a város másik végébe akármilyen kedvezményért ilyen benzinárak mellett. Az ilyen kellemetlen tendenciák csökkentik az emberekbe, az ország és a szakma jövőjébe vetett hitemet.



Olvass tovább!

Gyimóthy Gábor : Nyelvlecke

Véletlenül botlottam ebbe a versbe és bár rákeresve úgy tűnik, hogy sokan közölték már, egy kis ismétlés sosem árt.


Gyimóthy Gábor : Nyelvlecke
(Firenze 1984. X. 12. )

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, a ki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér ...
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki 'slattyog', miért nem 'lófrál'?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki 'beslisszol' elinal,
Nem 'battyog' az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg...
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet...!





Olvass tovább!

2010. március 9., kedd

Fort Boyard - Az erőd

Minden idők legjobb és leglátványosabb vetélkedőjét a francia TV5-n láttam sok-sok évvel ezelőtt.

Stílusosabb lesz, ha magával a főcímmel kezdjük az erőd felderítését!



Imádom ezt a dobolást, ahogy elindulnak a gumicsónakkal a kis szigeten álló börtönerőd felé. Az épület történelméről itt olvashattok bővebben. A lényeg, hogy régen egy tenger által körülölelt börtön volt, amelyet 1990 óta egy népszerű televíziós vetélkedő, a "Fort Boyard" forgatására használnak. A feladat abból áll, hogy különböző kamrákba kell bemenni, ahol ügyességi vagy logikai feladatokat kell megoldani, majd 7 kulcs megszerzése után a második fázisban már a végső megoldáshoz vezető kulcsszavakat nyerhetnek a játékosok, hogy aztán a kb. 80 perc játékidő letelte után a megoldás betűire ráállva (ld. Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag) végül az aranyat is megszerezzék a kapu leereszkedése előtt.

Látszólag tehát ennyi a feladat, de közben a feladványok is sokat módosultak, mert voltak túl könnyűek és túlságosan is nehezek. Ezeknek a listáját talán most nem sorolnám fel, mert a kiváló angol és francia oldalon el tudjátok érni ezeket. Itthon csak egy évad készült belőle a TV2 gondozásában 2000-ben, de a formátum rajtunk kívül sok helyen szintén csak egy évet élt meg, de a franciáknál a lelkesedés töretlen. Náluk vannak különkiadások gyerekekkel, illetve hírességekkel (pl. Eva Longoria) és sportolókkal. A nehézségi szint miatt nem is csodálkozom ezen, mert egy-két erőgyakorlat még edzett embereken is kifogott.

Pedig a megvalósítás minden téren nagyon pazar és látszik, hogy bejáratott, hogy mit hogyan milyen szögből érdemes mutatni a nézőknek. Párszor csináltak éjszakai adást is a sorozatból, amikor fáklyák világítanak meg mindent. Hihetetlen!

Minden egyes kamrához tartozik egy kék folyadékóra, amelyet belépés előtt megfordítanak. Ennyi idő áll rendelkezésre a feladat elvégzésére. Néha vannak nagyon kegyetlen egyirányú játékok (pl. hozzá bilincselik egy csőhöz a játékost, akinek végig kell menni egy akadályokkal teli pályán vagy vasrács lezárja a kivezető ajtót), ahol hiába dörömbölnek lelkesen sürgető kiáltással a kontroll monitorokon mindent látó társak, a játékos akkor sem tud kimenni, ha akarna. Ilyenkor bezárják a cellába és kiesik a játékból, ahol a börtönbe kerül. Ebben az esetben a játék megy tovább, de közben bevágják, hogy az erőd egyik nagy melák karaktere elviszi egy cellába.

Nagyon ritkán az is előfordul, hogy több játékosnak egyszerre kell bemennie és egymást segítve kell megoldani feladatokat. Ha hibáznak, akkor akár mindenki kieshet. Valamelyik játékban volt is arra példa, hogy a 6 fős csapatból csak kettő maradt már a végjátékra.

Néha a ősz szakálló varázsló féleség (a mi verziónkban Bárdy György egy csöppet őrült kalózt alakított) felhívja a világítótoronyba az egyik játékost, akinek egy találós kérdést kell megválaszolnia vagy pedig hanyag eleganciával kidobja a kulcsot az ablakon bele a tengerbe, amihez egy búvár már előre bekészült és alulról veszi a csobbanást. Régebben ilyenkor egy másik játékosnak bele kellett ugrani a hideg tengerbe, hogy a kis bójával ellátott kulcsot felvigye egy kötélhágcsón. A későbbi változatban mintha ez a fázis már kimaradt volna.

Ha összejött a 7 kulcs, akkor a kincseskamrához mennek és berakják a zárakba, majd utána jönnek a kulcsszavak gyűjtése. Általában a műsoridő kétharmada ilyenkor már letelt és nagyjából 2-5 szó megtalálására van lehetőség. Ezek a kihívások már nem a cellákban, hanem technikai eszközök igénybevételével az udvarokban vagy a börtön külső részén zajlanak (pl. le kell ugrani a mélybe gumikötéllel, kimászni a párkányra, bemenni a kígyók vagy pókok közzé stb.) A játékosokra persze figyelnek, hogy ne essen bajuk. Ha az idő elfogy, akkor a szót rejtő pergamen el szokott égni egy kis füst kíséretében.

Később behozták a Tanácsot. Gyakorlatilag egyesével behívták a játékosokat az oroszlánfejet viselő próbamesterek elé és mindenki kapott egy-egy feladatot (pl. szeg beverése felváltva, 21 francia kártyával, színes golyók sorrendje emlékezetből). Ilyenkor hol a végső mérlegelésnél felhasználható bónusz érméket vagy extra kincskamra időt vagy a kútból lezúduló pénzeknél kisebb ládák vagy zacskók kinyitásához szükséges apró kulcsokat kapnak a játékosok.

Aztán amikor a gong letelik, akkor összegyűlnek a játékosok a kamra előtt. Néha itt ugyan a show kiesik a valós időből, mert a gong után már általában már a 4 perces fosztogatásra használt idő kezd el fogyni. Felindra elküldi az eddig mutogatott tigriseket pihenni, így elvileg szabad az út, mert a kapu magától kinyílik a korábban összegyűjtött kulcsok miatt. Ám ekkor ki kell találni a kulcsszavakból a végső megoldást vagy pedig játékosokat kell feláldozni. Ez azért nem ilyen kegyetlen, mert arról van szó, hogy van négy oroszlánszobor a kapunál, amibe ha belenyúlnak, akkor kapnak egy-egy megoldáshoz vezető újabb szót, de az illető kezére rázáródik a bilincs és így ő már nem mehet be. Később ezt úgy változtatták meg, hogy be kell nyúlni egy üreges műanyag eszközbe, amiből ugyan ki lehet venni a kulcsszót, de a játékos mindkét keze beleszorul, így nem tud markolni és ezáltal segíteni semmit sem.

A végjáték ugyanis arról szólna, hogy bemennek a középen lévő betűket rejtő udvarba, miután a nagymacskák lepihentek. Rá kell állni a megoldásra vagy ha hosszabb szó, akkor ágyúgolyóval kipótolni, majd az idomár lány elfordítja a tigris fejet. Láttam régebben egy nemzetközi mixet, ahol mutatják, hogy a padlón a betűkészlet persze cserélhető cirill és kalligrafikus arab jelekre a játékosok nemzetiségének megfelelően. A lényeg, hogy mindenki izgatott és egy haláli jó nyikorgó hangot játszik be a forgató csoport. Egyesével mutatják az izguló játékosokat eközben, akik arra várnak, hogy vajon a középen lévő kút tetejéből elkezd-e hullani a sok aranytallér. Néha ugyan hibáznak a csapatok és akkor rögtön elkezd lezáródni a kapu, de a többség azért sikerrel jár. Ez is trükkösen van megcsinálva, mert alig lehet benyúlni értük és mivel fogytán van az idő, így a lányokat ölükbe szokták kapni a legények és abba dobálják az érméket, hogy minél többet ki tudjanak vinni. Mostanában apró kulcsok is vannak a pénzérmék alatt, amivel kint további ládákat lehet kinyitni plusz pénzért. Aztán az ajtó elkezd leereszkedni és a tigrisek újból elfoglalják az udvart. Itt is történt egy kis módosítás, mert régebben totál leereszkedett a rács, de egyszer valaki nem tudott már kibújni alatta, így később ezt a hatáselemet mellőzték. Kint elengedik a fogságban lévő társakat és lemérik a tallérok súlyát, amit átkonvertálnak a csapat nyereményének, amelyet 1993 óta jótékony célra ajánlanak fel a franciák.

Az epilógusban pedig a férfi játékmester felmegy a varázslóhoz a toronyba, ahol megbeszélik a csapatot, akik a nyereménnyel elhajózva maguk mögött hagyják a Fort Boyardot.

Ideális esetben tehát így zajlik a játék, amit én az első parabolaantennánk megvétele óta véletlenszerűen csíptem csak el. Sosem felejtem el, hogy bár sosem tanultam franciául, de ez a műsor olyan látványos és profin szerkesztett, hogy még így is képes voltam nézni. Amikor 1993-ban Párizsban jártunk, akkor is a Forma 1 hotelben éppen ez ment véletlenül a tévében. Nyáron a bátyámmal is néha azt játszottuk, hogy biciklis feladatok végzése közben kulcsokat kellett szerezni nyárfákra felakasztva, mert annyira megmozgatta a fantáziám. Párszor azt kívántam, hogy bár nekünk lennének ilyen kastélyaink, ahol ilyen jópofa játékokat lehetne nemzetközi porondon eladni.

A hangulatból fakadó lelkesedésem most sem múlt el, mert ha véletlenül belekapcsolok, akkor megnézem, de szerencsére az interneten is fent van egy csomó próba (ld. Fortkinglee videói). Érdemes belenézni ezekbe nyelvismeret nélkül is, mert nagyon szórakoztató lesz még így is.









Olvass tovább!

2010. március 7., vasárnap

Néhány sör reklám

Miután a múltkor a kóla világban kalandoztunk, itt az idő egy kis sör ivásra!

Nem igazán élek a folyékony kenyérrel sem, így joggal kérdezhetitek, hogy mégis akkor minek akarom reklámozni? Ez a két hazafiasabb jellegű Soproni reklám levett a lábamról, mert több hazaszeretet tud átadni, mint gondolnánk:





Radnóti Miklós : Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.


* * *

A második reklám Magyar Baromfi Terméktanács által készített változata:




Olvass tovább!

2010. február 14., vasárnap

Török kezdőknek - Türkisch für Anfänger

Két éve Törökországban jártam és azóta amikor egy-egy hírben említik a törököket, akkor azokat általában elolvasom. Így lyukadtam ki a Duna TV egyik sorozatajánlójához is, amely a "Török kezdőknek" címet viseli.

A stílus gyakorlatilag egy tinédzser lány bűbájos kommentárjaival megspékelt török-német vegyes családról szóló sitcom. Itt-ott merészen szókimondó és bár többször átlépnek fontos határokat etnikai és vallási kérdésekben, de végül mégsem lesznek bántóak a párbeszédek, mert szerethetőek a karakterek. Tegnap felfedeztem, hogy egy jótét lélek (erika80) feltette az első két évad összes részét magyar szinkronnal. Meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve volt, amit jól bizonyít, hogy képes voltam 5 órán át egy maraton keretében nézni.


Itt van az első epizód ízelítőül három szeletbe vágva, amikbe érdemes belekukkantani, mert az elsők talán a legszórakoztatóbbak, míg utána egy kicsit már-már csöpögőssé válik a szerelmi szálaktól.

1. rész : Ez az a rész, amelyben elveszítem a szabadságomat






További részek


Olvass tovább!

Roly Poly flash játékok

Az utóbbi napokban ezzel a flash játékkal játszottam talán a legtöbbet.
Az enyhén szadista cél elég egyértelmű, mert a gonosz kis korong Roly Polykat kell humánus módon másvilágra segíteni. Az eutanáziához egy szép nagy ágyú és pár időzített bomba áll rendelkezésünkre. A profik minimális lövésszámáról több videót is találhattok a YouTubeon, de talán nem érdemes előre lelőni a megoldást. A játék meglepően jó fizikai modellel rendelkezik, mivel az ellenfelek és a különböző tárgyak is képesek elcsúszni életszerűen egymáson. Jó szórakozást!

Roly Poly Eliminator

Roly Poly Cannon 1

Roly Poly Cannon 2

* * *




Olvass tovább!

2010. február 11., csütörtök

Néhány kóla reklám

Egy ismerősöm csak lónyálként hivatkozott ezekre a savas lötyikre, de néha az íze miatt én is csatlakozom a fogyasztói társadalomhoz.
Itt van pár kedvenc reklámom a múltból, amikor a Coca-Cola és a Pepsi látványosan összecsapott egymással:













A jegesmedvéseket is mindig imádtam:










Itt van pár "történelmi" ihletésű:











A végére hagytam a durvábbakat:







Olvass tovább!

2010. január 8., péntek

2010 köszöntő

Adjon az új év,
amit a régi nem adott:
nevető örömet, édes bánatot;
adjon az is, aki még nem adott,
hidegben meleget, melegben árnyékot;
kálváriánkban könnyű keresztet,
szőlőtőkénkre nehéz gerezdet,
ha száraz a mezsgye adjon az ég
bőséges esőt, de ne legyen jég;
fagyosszentek ne hozzanak veszélyt,
gazdaszívekben ébresszenek reményt;
minden haragos béküljön jóra,
kaszálókon viruljon pünkösdirózsa;
adjon az Isten mindig jó napot,
templomainkban áldásos papot;
ültessenek a kertbe legalább egyet,
teremjenek fáink roskadva meggyet;
búzatáblákba kevesebb egeret,
adjon az Isten puha kenyeret;
adjon nekünk, ha nem is kérünk,
boldog szerelmet, ameddig élünk.


Ezt a szép köszöntőt az Egészség Természetbarát Egyesülettől kaptam levélben és több blogban is láttam már, ahogy rákerestem. Mit is mondhatnék még? Kívánom, hogy így legyen! Boldog új évet!
Olvass tovább!

2009. december 22., kedd

Avatar

Az mindent elárul, ha azt mondom, hogy az ilyen látványfilmek miatt volt érdemes a mozit feltalálni.

Az Avatar című film sorsát már két éve figyelem, bár a történetről csak apróbb pletykákat hallottam. Igazából a rendező személye, James Cameron győzött, mert ő eddig olyan klasszikusokat tett le az asztalra, amely felrázta Hollywoodot. Elég ha csak a Terminátor 2-t, az Abysst vagy a legnagyobb sikert, a Titanicot említenem.

A filmet alapvetően IMAX-ban kellett volna megnéznem, de mivel Nyíregyházán erre nincs lehetőség, így beértem az egyszerű 2D-vel, amit ráadásul a közepén még 15 perc szünetre megállítottak... A látvány szerintem önmagáért beszél így is, mert egészen félelmetes technikai ugrást vitt végbe a rendező és már emiatt önmagában biztos DVD vétel lesz a számomra, mert ezt még át szeretném élni párszor.

Az egész világot végig digitálisan készítették el az utolsó fűszálig, így a néző tényleg azt érezheti, hogy egy idegen környezetbe csöppent. Technikailag mindenképpen tökéletes az illúzió, mert ilyen élethű környezetet még soha nem láttam. Lombok között átszűrődő napfény, lebegő sziklák, vízmosások, éjjel foszforeszkáló növények. Néha ugyan már-már azt éreztem, hogy ez csak erődemonstráció, mivel gyakorlatilag mindenféle napszakot és környezetet igyekeztek megjeleníteni. Technikailag nem hiszem, hogy nagyon kellene még dicsérnem a filmet, mert ezt számos kritikában megteszik helyettem, így talán nézzük a negatívabb vélt vonásokat.

1. Történet

Ha röviden akarnám összefoglalni, akkor "Bio-Matrix".

Eleve az avatárra való rákapcsolódás, illetve az ezzel járó technikai bonyodalmak is a Mátrixra emlékeztettek, de a két lábon járó óriásrobotok is ezt a hatást erősítették. Az viszont szellemes volt, hogy gyakorlatilag minden élőlényen volt egy konnektor jellegű csáp, így mindenki mindenkivel össze tudott kapcsolódni és ez a végén előre is vetített bizonyos ellenlépéseket, amelyet a Pandora bolygó tett saját maga védelméért.

A Farkasokkal táncoló hatás akkor ugrott be igazán, amikor megláttam, hogy a na'vik hajviselete erősen indiános stílusú volt a tollakkal. A főszereplő is átállt az ő oldalukra, ami szintén várható volt, csak kíváncsi voltam, hogy fogják a test kérdéskört lerendezni a végére. Mert egy darabig nem volt egyértelmű, hogy akkor végül akkor Jake Scully valóban meghalt-e és önként ment az avatárba, de az utolsó rögzített videóüzenet alapján igen.

Az Eragon film akkor ugrott be, amikor sárkányok helyett elkezdték a gyíkokat meglovagolni, amit itt kereszteztek némi Harry Potteres hipogriff hatással, hogy még a szemébe sem szabad belenézni és be kell törni a legelején.

Azt meg végképpen nem értettem, hogy bár a na'vik vallása szerint minden élet szent, de aztán szívbaj nélkül irtják az állatokat, majd az istenüknek ajánlják? Ez lenne a bűnbocsánat a gyilkosságért? Morális szinten ez nekem kevés és valahogy ezt jobban is ki lehetett volna fejteni még a filmben.

Ugyanígy a lebegő kövekről is lehetett volna ezt-azt megtudni, mert ha magától lebeg az asztali tartóban, akkor miért van a kéregben a na'vi falu alatt? Vagy ott még nem repedt szét a föld?

A rendező korábbi munkája a True Lies - Két tűz között pedig a végső csatában egy az egyben le lett másolva, ahogy a repülőn harcoló Jake elveszíti az egyensúlyát és a rakétakilövő állásra esik. Ezt a jelenetet én talán kihagytam volna a filmből, de végül is nem volt ez rossz.

Én ugyanígy kihagytam volna a fa kidöntését is, mert azt az egész jelenetsort hosszúnak és feleslegesnek éreztem, ahogyan menekülnek az ágak elől és aztán meg még lángol is sokáig. A lázadó repülő se tűnt fel senkinek, ahogy később a bázisról való távozásuk is majdnem problémamentes volt.

Itt jegyezném meg, hogy a pilótákra biztonsági okokból eleve adni kellett volna maszkot, de fogjuk fel, hogy minden tökéletesen zár. Ám akkor beszálláskor a pilótafülkének zsilippel el kellene választva lennie a nyitott utastértől, mert akkor beszálláskor kiszökne a levegő, de talán ebbe ne mélyedjünk bele.

Maga a cselekmény kellemes lendületű volt, bár nekem a fordulatokat is sikerült nagyjából kitalálni. Ami talán kicsit kiábrándító volt, ahogy újra és újra visszatértünk a bázisra, az emberek szürke valóságába a lüktető színkavalkád után.

2. Lények

A World of WarCraft nem csak a világfa jellegű óriás kapcsán ugrott be, hanem a na'vik kinézete alapján. Tény, hogy a bőrüket és a törzsi kultúrákra jellemző ruháikat és ékszereiket nagyon megcsinálták, de ha nem lettek volna rajtuk a világító pöttyök, akkor simán fantasy világokban megszokott sötét elfnek (drow) lehetett volna nézni őket. Régen a Lands of Lore nevű játékszériában volt egy ilyen macskaember jellegű faj. A hatalmas fából kialakított falujuknál pedig azt vártam, hogy a wookie nép mikor teszik tiszletét.

Magából a filmmel is ez a fő bajom, hogy én több kreativitást vártam volna el a lények és az egész bolygó megtervezése során. Készítettek legalább 10-15 különböző fajt, de valahogy nem mertek elrugaszkodni a földi formáktól. Más evolúció, más törzsfejlődés.

A növények közül talán a leginkább a bambuszerdő zavart abban a jelenetben, amikor Jaket üldöző a párducjellegű lény a film legelején. Miért nem tudtak már valami kreatívabbat kitalálni? Mert azt még elfogadom, hogy Cameront megfertőzte a tengerek mélye és pár korallból csinált egzotikus növényt, de én több új növényt hoztam volna be. Szerencsére az éjszakai világítás nagy ötlet volt, így ott legalább kompenzált.

Ugyanígy megcsinálta a hatlábú pörölycápát. Oké, szépen néztek ki a pávaszerű tollakkal, de ettől még minek kell ezt a dinoszauruszos vonalat erősíteni? A na'vik is kaptak pár lovat, ami nekem annyira nem jött be, mert dramaturgiailag is teljesen feleslegesek voltak, hiszen a végső csatában sem kaptak hangsúlyos szerepet. A szárnyas gyíkok és a rá vadászó ragadozómadár is mintha csak a Jurassic Parkból soron következő részéből lépett volna. Imádom azokat a filmeket is, de egy másik naprendszerben mást várna az ember.

Olyan apróságokra meg már rég nem kell figyelni, hogy a lebegő sziklán hullik alá a víz és ugyan elporlik a levegőben, de mégis mitől? Párává változik? S mi táplálja fentről, hogy ekkora mennyiségben hullik alá? S ki kötötte össze a sziklákat indákkal? A na'vik építették a madaraikkal?

3. Karakterek

Ezekről igazából annyira nem tudok mit mondani, mert teljesen átlagosak voltak. Minden színész hozott egy kellemes szintet és senkiben nem csalódtam.

Én magam nem értem a főszereplő mitől lett ilyen felkapott Hollywoodban, de tény, hogy tud játszani, ha adnak rá lehetőséget. Őt egyedül akkor ismertem fel na'vi testben, amikor oldalról mutatták.

Az új mimikát rögzítő filmes technológiának köszönhetően a legeredetibb na'vi nem más, mint Sigourney Weaver lett, mert az ő arca annyira karakteres. Nagyon örültem, hogy újra jó filmben láthatom, mert már egy ideje semmit nem láttam tőle.

A sámánlány is nagyon alakított, mert a haragos kiáltozásai, illetve szerelmes tekintete nagyon kifejező volt. Ez az új technika bámulatos, mert az animált karakter tényleg profi módon adta vissza a színésznő minden érzelmi rezdülését.

Annak pedig kifejezetten örültem, hogy Michelle Rodrigez egy nagyobb szerepet kapott a LOST fiaskó után, ahol kirúgatta magát egy kisebb botrány miatt. A film elején pedig az SG:A-ból ismert Paul McGillion (dr. Beckett) is feltűnik pár másodpercre.

Mindezen kis kritikák persze csak kötözködés a részemről, mert ettől még az egész világ kidolgozása mesés és technikai megjelenítése messze rávert a mai fantáziaszegény- vagy éppen tucattermékekre. Ilyen részletesen bemesélt bolygót már régóta senki nem vállalta be, mert bár az etalonná vált Star Wars III-ban is gyönyörű helyszínek, de ott a sztori jelentős része városban vagy sivár vidéken játszódott. Itt meg élő volt minden, ahogy a dzsungelben a főszereplővel együtt fedezzük fel az új lényeket. 3D-ben biztos még nagyobb élmény lett volna. Csak remélni tudom, hogy ez a fajta igényes technika a követező évtizedekben elterjedt lesz. Vajon mivel lehet ezt majd még felülmúlni? Nagyon várom George Lucas válaszát pár éven belül. Addig is beérem ennek a DVD változatával, mert jövőre ez biztos vételnek tűnik.


IMDB - Avatar




Olvass tovább!

2009. december 12., szombat

Flóra margarin reklámok

Szívbarát Flóra margarin reklámok.


"Mindnyájunknak van szíve, de nem egyformán törődünk vele. Ha látnád a szíved, jobban vigyáznál rá? Egy kis odafigyelés most, sokat jelenthet később. Flóra, szeresd a szíved!"



"Kövesd! Újítsd meg! Bízz benne! Ne add ki túl könnyen, de add bele mindenbe! Öntsd ki valakinek! Tartsd közel szeretteidhez! És bárki is próbálta összetörni, sose félj kitárni! Akár hideg, akár meleg, s még ha kőből is van, vigyázz rá nagyon, ő a központja mindannak, ami vagy!"

Ez utóbbi annyira szép, hogy több nyelven is megnéztem, illetve csodálattal hallgattam, ahogy valaki zongorán is előadta.






Olvass tovább!

2009. november 30., hétfő

Az Olimpia megnyitókról

Az egyik legszebb ötletet az athéni olimpia megnyitóján mutatták be.



Ez pedig ugyanez a jelenet másik szögből, bár sajnos itt a zene recseg a háttérben:



A görög műsor káprázatos volt, ahogy vízzel elárasztották a stadiont és utána az istenek megteremtették a szigeteket. A zene is magával ragadó ennél a résznél is. Ám a látvány is fenséges, ahogy feljönnek a csillagok a padlón és a nézők előre kiosztott öngyújtóival. Mindezt sikerült még magasabb szintre emelni, ahogy végül még a vízpermetre vetített lézerrel fel is szálltak az égitestek a magasba, hogy aztán összeállva egyesüljenek DNS-sé, amely minden emberben közös és ezáltal mindenki egységes. Szerintem ez egy gyönyörű és scifit szerető szívemet melengető gondolat. Kár, hogy erre a varázslatra mindig négy évet kell várni.

A kínainál pedig a rengeteg táncos ejtett rabul. Amikor elkezdődik a visszaszámolás, a videón keresztül is az volt az érzésem, mintha ott lennék a Madárfészekben.



A tűzijáték formában érkező korábbi olimpiák, majd a kitekeredő LED pergamen is nagy ötlet volt a szervezőktől. Érdemes tovább nézni a folytatást a YouTube-on, mert ilyen showt csak egyszer láthatunk, amikor a házigazdán túl önmagát is ünnepli a világ. Az abszolút csúcsot itt a földgömbnél érték el.



Vajon hogyan tudja majd ezt London 2012-ben és Buenos Aires 2016-ban még fokozni?

* * *

Az elmúlt évek legjobb hivatalos betétdalai, amelyeket rendszeresen meg szoktam hallgatni. Sarah Brightman mindkettőben közös.






Olvass tovább!

2009. november 26., csütörtök

Tabáni István - Fényév távolság

Pár éve láttam a Padlás előadást, de már nem emlékeztem arra, hogy ez a dal onnan van, amikor Tabáni István a Csillag születik második szériájában gyönyörűen előadta.


Presser Gábor - Sztevanovity Dusán : Padlás - Fényév távolság

Lehet számtalan hely,
ami szebb és jobb a mi Földünknél.
Lehet, létezik ő is,
aki többre képes az embernél.

Egyszer ismeretlen távolba vágyom,
máskor megriaszt egy álom,
hogy a hang,
hogy a csend,
hogy a fény,
hogy a tűz,
már nem vigyáz e cseppnyi földre,
s el kell mennünk mindörökre.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Áldott ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.

Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a jel, ami szól,
de a hang, ami hív
még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…




















Olvass tovább!

2009. november 15., vasárnap

Trailer - Prince Of Persia : The Sands Of Time

Ő pedig a másik üdvöske, amelytől szintén sokat várnék.


A Karib-tenger kalózainak producere tudtommal eleve itt is trilógiában gondolkodik. Kíváncsian várom, hogy milyen fogadtatása lesz ennek a játékadaptációnak. A perzsa-arab-török világból is remélem sikerül becsempészni a hangulatot, bár láthatólag ez is egy önálló Disney mesevilággá fog bővülni, amely csak felhasznál némi valódi kulturális hátteret kiindulásnak.

A számítógépes játékok számomra túl nehezen irányíthatóak voltak Lara Crofthoz képest, mert a Tomb Raider szériában a kamerakövetés jobb volt. Hősünk itt többet kardozik és nekem ez a rész annyira nem jött be, mert kevés volt a mentési lehetőség a játékban és az első pár pálya után elakadtam, majd a lelkesedés elvesztése után végleg félre raktam a Prince of Persia játékokat. A régi 2D-s változatokhoz azért így is számos kellemes emlék fűz, amelyek újra felidéződtek a YouTube videók nézegetése kapcsán.

A PC sorozat tagjai:
- Prince of Persia
- Prince of Persia : The Shadow and the Flame
- Prince of Persia 3D
- Prince of Persia : The Sands of Time
- Prince of Persia : Warrior Within
- Prince of Persia : The Two Thrones











Olvass tovább!

Trailer - Clash Of The Titans

2010-ben két olyan látványos kalandfilm jön végre a moziba, amelyeket biztosan meg fogok nézni.

Korábban is meséltem, hogy imádom a kosztümos kalandfilmeket, de ezek így egy kis fantasyvel és mitológiával megbolondítva és a mai kor technikai trükkjeivel megspékelve igazán nekem való mozicsemegének ígérkeznek. A jó szereposztás ellenére mély mondandót azt hiszem, hogy véletlenül sem kell keresni, de már a trailerek is üdítően hatnak a sok képregény adaptáció után.



Egyedül azt nem értettem, hogy miért szerepel a "titans" szó a címben, ha a történetben gyakorlatilag nem is lesznek benne. Mivel nem láttam az eredetit, ezért lehet meglepnek és kibővítik a történetet ezzel-azzal.



Olvass tovább!

Janelle Monae - Many Moons

Múlt hét péntek óta csak ez a dal jár a fejemben, amióta a Stargate : Universe sorozat "Earth" című részében vendégszerepelt az énekesnő.


A tényleges nóta kb. 00:45-kor indul. Ez a neo soulnak nevezett stílus nem mindenkinek fog bejönni. Én olyan szinten megszerettem, hogy azóta is körbe-körbe megy a lejátszómban háttérzenének. S ráadásul még a klipje is scifi.


Olvass tovább!

2009. november 8., vasárnap

Egyiptom reklám film

Találtam egy szép Egyiptom reklámot.

Egész hangulatos, ahogy Abu Simbelnél a felkelő Nap besüt II. Ramszesz templomába. A legszebb mégis az egészben, hogy kellemes emlékeket idéz fel bennem, amikor megnézem. A törökországiak egy picivel lendületesebbek is ehhez képest, mert ott az aláfestő zene is gyorsabb.


Olvass tovább!

2009. október 30., péntek

Nyaralás - Egyiptom (2009)

Az Anubis Travelnek köszönhetően eljutottam Afrikába, hogy megnézzem gyerekkori álmomat, Egyiptomot.

Előhang

Egyiptom. Elég egy név és milliók fejében ugrik be egy eltűnt kultúra. Nagyon kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy ilyen szinten egy bolygó meghatározó civilizációja lett, mely még évezredekkel később is izgalomban tartja az utazót.

Már a gyerekek is, ha egy sárga háromszöget vagy kicsit jobb térlátás esetén tetraédert rajzolnak pálmafával egy sivatagba, akkor tudják, hogy Egyiptomról van szó. Az átlagember fejében egy erősen média által sarkított kép él, amely magában foglalja a sivatagot pár homokdűnével, a teve karavánt, az állandóság szimbólumaként a piramisokat, a titokzatos hieroglifákat, a nagyszerű fáraókat és persze szarkofágból előrenyújtott kézzel előre ugró vérszomjas múmiákat. Az igényesebbek persze nem csak ezen szimbólumokat látják, hanem elmerülnek a finom részletekben, ami a társadalmukat, vallásukat, hiedelmeiket és céljaikat is érinti, mely által különbséget tudni valóság és a gerjesztett mítoszok között.

Akárhogy is, Egyiptom képes volt arra, hogy bölcs uralkodói révén elérje a saját halhatatlanságát és olyan egyedi színt vigyen az életünkbe, hogy felismerjük egyiptomi kultúrához, stílushoz tartozó tárgyakat és épületeket. Ez talán most furcsának hangozhat, de néha azon tűnődök, hogy a mai globalizálódó világunkban a nemzetek arca fokozatosan eltűnik vagy egymásba ér, így csak nagyon kevés nép mondhatja el magáról (pl. a görögök vagy a kínaiak), hogy igazán összetéveszthetetlent alkottak az őseik, amelyet ilyen nagy arányban tisztel és elfogad az összes többi.

A történelemben persze minden hódító csodálattal adózott eme országnak, ha sikerült elfoglalnia és miután realizálta, hogy ő maga képtelen ilyen pompás épületeket vagy szobrokat létrehozni, ezért megpróbálta hazahozatallal elorozni a régmúlt dicsőségét, hogy részéve válhasson. Mindig is egyszerűbb volt elvinni egy kész alkotást, mint megérteni, hogyan is készült. Vagy pedig maradt a másik változat, hogy inkább erővel megsemmisítik, ha nem tudták a létét elvi szinten elfogadni. Ezért is szorul össze a szívem, ha arra gondolok, hogy a tálibok szándékosan megsemmisítették a Buddha szobrokat Afganisztánban, ahogyan ezzel párhuzamosan azt sem, hogy vajon Napóleon katonái miért éppen a Szfinx orrára tüzelve tartottak tüzérségi gyakorlatot. Mondhatjuk azt a védelmükben, hogy más idők voltak még azok és a műkincsvédelem is gyerekcipőben járt, mert elég, ha Egyiptom kapcsán is téli tüzelőként vagy a kertekben trágyaként használt macskamúmiák sorsára gondolni, amelyről éppen most olvastam egy hírt. Engem kicsit mindig is aggasztott, amikor régészek egy sírt tárnak fel, mert egy csontváz egykoron egy élő, érző lény volt és talán nem kellene a végtisztesség miatt bolygatni a sírját. Egyiptomban ez fokozottan igaz kellene, hogy legyen, mert a mumifikálás miatt még az arcvonások is megmaradtak és ezáltal sokkal elképzelhetőbbek, ember közelebbiek lettek, de közben úgy érzem, hogy ezek az emberek nem arra vágytak spirituális értelemben, hogy pár ezer év után egy múzeumban nézegessék őket. Mármint a létük, a használati tárgyaik, a kőbe vésett tetteik igazolják életútjukat, vágyaikat, reményeiket, amelyek biztosítják valamilyen szinten a halhatatlanságukat, de mégis úgy érzem, mintha mégis meggyaláznánk őket.

Ugyanakkor az érem másik oldalán ott van az is, hogy ha a franciák, angolok vagy németek nem finanszíroztak volna Egyiptom területén ásatásokat, akkor továbbra is csak a sötétben tapogatóznánk e kultúra terén és nem tudnánk semmit sem róluk. Így talán megbocsátható, hogy ennyire szétszóródtak az egyiptomi műkincsek a világ múzeumaiban és magángyűjteményeiben. Ha jobban belegondolunk, akkor a helyben lévő araboknak is csak az ölébe hullottak ezek az ókori romok, amelynek tényleges turisztikai hasznát most ők aratják le. Ám ők mégsem tettek sokáig semmit sem évszázadokon át, hogy saját országukat megismerjék, mert gyanítom az iszlám szorítása mellett számukra művészetileg értéktelenek voltak az ősi romok és sírkamrák. Ezért is fájt még hallani is, hogy pár évtizeddel ezelőtt az angol gát, majd az asszuáni gát megépítésénél nem igazán vették figyelembe, hogy mi lesz Felső-Egyiptom és az egykori Núbia műkincseinek sorsa a duzzasztott Nílus partján, így az UNESCO nyomása és a világ figyelme kellett hozzá, hogy pl. Philae vagy Abu Simbel templomai ne tűnjenek el a növekvő vízszintű Nasszer-tó hullámsírjában örökre. Így sem vagyok róla meggyőződve, hogy pár felfedezetlen lelet nem jutott erre a sorsra, de amiről nem tudunk, az talán nem is fáj.

Ami engem illett, én mindig is vonzódtam az egyiptomi kultúrához, mert számos ponton befolyásolta az életem. Egyik legkedvesebb emlékem egy karácsonyi könyv volt édesapámtól, amely egy mitológia széria Egyiptomról szóló része volt. Akkor ismerkedtem meg kb. 9-10 éves koromban a főbb istenekkel, akiknek története a szemléletes rajzokon keresztül beleégtek a memóriámba.

Ezután az egyik legkedvesebb filmélményem az Indiana Jones trilógia volt kalóz VHS kazettákon, amelynek első és utolsó része szintén Egyiptomban játszódik. Bár teljesen logikátlan volt, hogy egy kamrában még mindig élő kígyók eszegessék a sírrablókat, de mind a mai napig ezek a filmek alapművek. Egyedül talán az nem tetszett, hogy Indy nem igazán volt óvta a leleteket, hiszen gond nélkül törte szét az útjába eső tárgyakat.

Aztán kicsit cseperedvén a hatosztályos gimnáziumban is kiemelten foglalkoztunk Egyiptom történelmével, mert egy nagyszerű tanárunk volt (Prokob Ildikó), aki az átlag tanmenethez képest sokkal részletesebben elmesélte az ókori történelmet. A hölgyben mind a mai napig tudom csodálni, hogy fejből tartotta az órákat más tanerőkkel szemben és hatalmas a lexikális tudása. Még olyasmi is rémlik, hogy egy apró jelenetet adtunk elő az osztálynak, amelyben én múmiának be voltam csavarva gézlapokkal, de magára a történetre sajnos már nem emlékszem pontosan.

Tinédzser korban engem is elkapott a számítógépes játékok szeretete, amely közül az egyik alapműnek számító Tomb Raider széria első részének pár pályája is itt játszódott, amely számos örömteli órát okozott. A játéksorozat negyedik epizódjában pedig Lara Croft végig Egyiptomban kalandozik, így számos helyszínt átültettek a készítők. Azt hiszem, hogy most újból elő fogom venni, mert teljesen más élmény lesz a játék. A belőle készült film sem volt rossz, bár Lara (Angelina Jolie) is ugyanúgy szétverte a harci robottal együtt a pincében összeharácsolt gyűjteményét.

Játékok terén még a Pharaoh nevű városépítő, illetve az Age of Mythology foglalkozott részletesebben az egyiptomi kultúrával. Elvileg volt még egy háromrészes renderelt kalandjáték is, az Egypt, de ezekből csak képeket és rövid videókat láttam és soha nem játszottam velük.

Azt hiszem ezen több szintű élményektől vezérelve már egyenes út vezetett oda, hogy elhatároztam, hogy én is archeológus vagy egyiptológus legyek, de persze komolyan sosem tettem érte semmit, mert a szüleim a biztosabb anyagi jövő felé tereltek, ezért én magam abban bíztam, hogy ha nem is profiként, de lelkes amatőrként eljutok majd egyszer oda. Oly annyira komolyan vettem eme később időhiány miatt egyre gyatrábban űzött hobbimat, hogy az egyik legjobb barátom, Pálma megvette nekem Kákossy László : Az ókori Egyiptom története és kultúrája című könyvét a huszonegyedik születésnapomra, amelyet ha nem is A-tól Z-ig, de váltakozó sorrendben szinte végig el is olvastam. Itt említeném meg, hogy kaptam még egy Egyiptom térképet is tőle és ki hitte volna, hogy alig 10 éven belül el is fogok jutni oda és még azt is fogom használni? Az utazás az ára miatt azonban sokáig csak egy álom maradt és közben én magam is az egyetem padjait koptattam akkoriban gyógyszerészhallgatóként, így elég messze kerültem az ifjonti tervektől. Közben kaptam pár ponyva jellegű tényfeltárónak alig nevezhető irodalmat is Egyiptom témakörben, amely pár nevetséges összeesküvés elméletre, ám egyben néhány elgondolkodtató összefüggésre is ráutalt (pl. a gizai piramisok kapcsolata és az Orion öv csillagainak állása).

Ám mégsem ez, hanem a tévében megérkező 1994-s Csillagkapu című film, majd az 1997-től induló és tíz éven át futó tévésorozat volt az, amely ismét a piramisok és az ősi kultúra szeretete felé terelt az egyetemi évek alatt. Az Abydos Gate scifi közösségének oszlopos tagjaként arra is képes voltam, hogy a fent említett egyiptológia tankönyvből is hosszabb, mitológiát érintő részeket, illetve a Mitológia enciklopédia idevágó felsorolását közkinccsé tegyem. Úgy éreztem, hogy én ezzel a sziszifuszi manuális munkával tudom intellektuálisan szórakoztatni a többieket és kiszolgálni információéhségüket, miközben én magam is sokat tanultam belőle. Bevallom, hogy volt idő, amikor elég pontosan emlékeztem apró részletekre is, de mostanra a tudásom már eléggé megkopott. Ezért is volt most jó olvasgatni a közel tíz évvel korábbi önmagam által írt cikkeit a neten, amelyet több honlap is átvett. Az akkori lelkesedésemet az SG sorozat táplálta és csak megerősítette bennem az egyiptomi kultúra iránti hűségemet, mivel abban a fantáziavilágban ősi egyiptomi istenekkel harcoltak hőseink és öröm volt évről-évre újból belemerülni.

Tévésorozatok terén meg kell még említeni a Róma című sorozatot, amelyben igyekeztek a lehető legkorhűbbre elkészíteni a Pompeius, Caesar, Kleopátra, Marcus Antonius és Brutus életét bemutató HBO szériát. A Róma természetesen csak érintette Egyiptom világát, hiszen az események többsége nem itt játszódott, mégis sikerült a régi rajongás parazsát újból fellobbantania. A legendás szerelmi háromszög pedig eleve gyakran feldolgozott filmes téma, amelynek legalább 2-3 változatát volt szerencsém már megnézni.

Közben voltak olyan mozifilmes vadhajtások is, mint a Múmia, amely kosztümös horrorfilmként nagyszerűen bemutatta az ókori kultúra egy lehetséges és persze sok látványos varázslattal megfűszerezett változatát, ám a túl sok gyilkolás és feleslegesen gusztustalan jelenet miatt sosem lett a kedvencem.

Emellett még nagyon kedvelem mind a mai napig az Almásy László életéről szóló Az Angol beteg című filmet, amelynek egy része azonban szintén csak fikció, mivel pár életrajzi tényt átírtak az egyébként kiváló filmdrámában. Mindig is imádtam a szépen filmezett nyitójelenetet, ahogy a gróf a buckák fölött repül és csak reménykedtem benne, hogy ezt az érzést talán egyszer majd én is átélem. Remélem az Úszók barlangja is látogatható lesz, de mintha egy régi Frei dosszié is azzal foglalkozott volna, hogy a világháborúban akkora aknamezőt telepítettek arra a környékre, amelyet még mind a mai napig nem szedtek fel teljesen, így azon környék meglátogatása még mindig életveszélyes a Szaharában.

E hosszúra nyúlt bevezetőt azért írtam, mert éreztetni akartam, hogy milyen belső késztetés vezetett Egyiptom meglátogatására, hogy ne csak egy sima kulturális nyaralás, hanem egy régi álom beteljesüléséhez vezető út apró részleteit is megértsétek. Ez tehát eddig főként a múlt volt, de most elmesélem a jelennek megfelelő utazásom tapasztalatait és a végén talán még lesz erőm a jövőbe is tekinteni. Úgy gondoltam, hogy egyszerűbb lesz az emlékek szavakba öntése, ha immáron a kb. 2500 képet is gyorsan átfutom, mert korábban mindig emlékezetből írtam beszámolót.

* * *

1. nap Budapest-Kairó repülőút

Éjjel hatalmas vihar tombolt Szabolcsban és édesanyám arra keltett fel, hogy a kutyánk kiszökött a szélben kinyílt kiskapun át. Úgy éreztem, hogy az út máris balszerencsésen indul és a fáraó átka máris lecsapott rám. Elsőnek pizsamában próbáltam a kutyus nyomára bukkanni, de nem volt egyik bokor tövében sem, így végül felöltözve tettem egy jó órán át pár kört a környéken. Éppen lemondtam volna már róla, amikor az utolsó pillanatban egy parkban, alig 50 méterre a házunktól megtaláltam egy bokor tövében.

A pechszéria tovább folytatódott, amikor a szobamérlegen lemért bőröndöm már 19,7 kilogrammot mutatott és nem voltam tisztában azzal, hogy 20 kg vagy 25 kg a súlyhatár. Éppen tettem le a csomagot az előszobába, amikor letört az egyik kereke az aljáról.

A kisbuszos transzfer sofőrje szólt a mobilon, hogy késni fog, de végül csak pár percet csúszott. Nagykálló felé indultunk el, hogy az M3 autópályára felkanyarodjunk, amikor két jármű kettős előzése közben a hátsó szintén előzni akart és oldalba kapta a miénket. Éppen ott ültem bekötve a koccanáskor és ez a csikorgó hang nem volt túl kellemes. A velünk ütköző vétkes fiatalok motorháztetője jobban megkarcolódott, mert a járművük gyengébb szerkezet volt, de szerencsére legalább a lámpák nem törtek be. A sofőr magánemberként annyiban hagyta volna, hogy mivel csak a mi sárvédőnk sérült meg, hogy mindenki menjen isten hírével, de mivel céges autó volt, ezért muszáj volt pár papírt kitölteni. Én persze csak morogtam magamban, hogy háromból három eddig a mérleg a délelőtt folyamán. Végül csak kb. fél órát vesztettünk. Utána az autópályán is hajtott, mint az őrült, s amikor a kamionok mellől a szél megdobta a kisbuszt, az nem volt túl megnyugtató érzés.

Miután felvettünk még egy illetőt Mezőkövesd mellett egy faluból, kb. 14:50-re már a Ferihegy 2B-re és még volt bő két óra az indulásra. Az Anubisz Travel kihelyezett standján én voltam az utolsó, aki megkapta a voucher kártyáját, illetve az útlevélbe a vízumot. Mivel még sosem repültem, ezért nem egy kis segítséget kértem tőlük, hogy mi a teendő és elküldtek a bejelentkezésre. Itt megkaptam a tényleges jegyem, ahol szóltam, hogy az ablak mellé szeretnék ülni, ha lehetséges, majd a bőröndöm szépen elment egy futószalagon. Utána láttam csak, hogy elvileg be lehetett volna fóliázni, de bíztam benne, hogy egy ilyen kacska, egy keréken már megállni alig tudó poggyászba csak nem néznek bele. Telt-múlt az idő, amit fotózásra használtam el, majd azon morfondíroztam, hogy vajon hol vannak a kapuk? S hol ülnek le az emberek? Ezt az apróságot elfelejtették közölni, hogy nyugodtan menjek át az útlevél ellenőrzésen, mert a tényleges váróterem a boltokkal a másik oldalon lesz majd, ahonnan már nem lehet kijönni. Úgyhogy még kicsit nevettem is a saját ostobaságomon, aztán a mosdó felé vettem az irányt egyre sűrűbben, mert már egyre idegesebb voltam a repülés miatt. Közben megfigyeltem egy MALÉV gép begördülését és a reptéri munkások életét, de ez nem csillapította a stresszt és egy Daedalont kénytelen voltam magamhoz venni. A géphez végül egy másik kapunál gyűjtötték össze az embereket, majd egy buszba átszállva elvittek minket az Egyptair kék-fehér színű gépéhez. Már a logójuk is tetszett, ahogy a sólyomisten, Hórusz szerepel rajta.

Utolsóként szálltam fel és még csináltam a gépről 1-2 képet. Még csodálkoztam is, hogy nem szólnák rám, hogy ne fotózzak. A lépcsőkön felérkezve a sorban várakozva is aggódva figyeltem a légmentesen záró ajtó rétegeit, mintha ösztönösen kerestem volna a menekülési útvonalat ebből a mozgó koporsóból. Maga a gép 2x2 üléses volt és rendkívül tiszta, mintha éppen a mosodából jött volna ki. A székemet végül a szárnytól nem messze kaptam, ami annyira nem tetszett, de legalább a hátsó harmadban volt pár szabad ülés és mellettem ült senkit. A többiek szépen felpakoltak a kisebb bőrönd méretű poggyászaikat a tartókba és itt megint meglepődtem, mert én azt hittem, hogy a válltáskám számít annak. Ha tudtam volna, hogy 8 kg-ig fel lehet vinni egy kisebb táskát is, akkor nem kellett volna a bőröndömet úgy megtömni, de fogjuk rá, hogy ez volt a tanulópénz.

Én mondanom sem kell, hogy egyre jobban izgultam, ahogy elkezdtünk egy örökkévalóságnak tűnő perceken át a kifutópálya felé gördülni. A két arab légi utas kísérő lelkesen elmutogatta a vészkijáratokat, a maszk használatát és a mentőmellény ülés alatti elhelyezkedését, ami még kevésbé volt megnyugtató. Az arabot és az angol verziót gyorsan ledarálták és láthatóan rajtam kívül az utasok jelentős része nem is figyelt rájuk. Kicsit csodálkoztam is, hogy egy Budapestről induló járaton miért nem beszélnek legalább magnóról magyarul is, de végül kiderült, hogy voltak velünk németet és szlovákok is, tehát sokan indultak üdülni Afrikába. Én pedig csak nem tudtam kiverni erre a fejemből a gondolatot, hogy majd benne leszünk a hírekben, hogy hány nemzetiség fiai és lányai vesztek oda az Egyptair járatán. Ezt akkor csak a félelem mondatta velem, de aztán kár volt már ezen tovább rágódnom, mert a kifutópályára való ráfordulást követően a pilóta adott egy kis löketet a gépnek és ez a székbe passzírozó érzés egész klassz volt, aminek a többszörösét csak autóversenyzők és űrhajósok érezhetik. A földről való felemelkedés még szépen síkban történt és nem hittem volna, hogy ilyen könnyedén megy, majd utána élesen emelkedni kezdtünk. Ez olyan volt, mint egy hullámvasút csúcsára emelkedtünk volna fel, de mivel közben volt pár plató rész a szél miatt, ezért mintha valóban hullámzott volna az egész. Ami a legfurcsább és természetellenesnek tűnt, hogy a szék támlája eldőlt a géppel együtt mögöttem, de én ugyanúgy ültem merőlegesen, majd jobbnak láttam, ha hátradőlök. Közben próbáltam pár képet is elkattintatni, de ettől a himbálódzó felszállástól rám tört az apró kuncogás, amit még a mögöttem ülők is hallottak. Ha tudták volna, hogy kínomban nevetek! Aztán délre fordultunk és az egész gép szépen megdőlt, s mivel az ablak mellett ültem, ekkor szembesültem a tériszonyommal. Szerencsére ez gyorsan enyhült is, ahogy irányba álltunk és több felhőrétegen áthaladva egyre magasabbra értünk, majd beálltunk egy fix repülési magasságra. Fent az övet kioldva végül átültem a jobb oldalra, hogy a naplementét nézhessem a felhők felett, majd felszolgáltak egy egész jó, több fogásos uzsonnát is. Ennek végezte után kaptunk egy kis üdítőt is, de én beértem ásványvízzel, mert még mindig nem tudtam kellő nyugodtsággal fogadni a tényt, hogy elrepülök Európából. Ekkor járhattunk már a Chalkidiki-félszigetnél Görögország fölött, mivel a három nyúlvánnyal rendelkezdő félszigetet nem igazán lehet mivel összetéveszteni. Ráadásul tavaly ott voltam Stavrosban és emiatt is legalább nosztalgiázhattam egy picit a balkáni körúton. Ezek után a nap lebukott és az út kevésbé volt látványos, s nekem a rázkódó szárnyon lévő villogó lámpák nézésével telt az út további része, illetve lent a tengeren láttam pár hajót is. Végül felbukkant a sötétből Afrika, ahogy a deltavidék fényei egyre közelebbinek tűntek. A gép végül szépen ereszkedett és én néztem a szórványosan megvilágított településeket, ahol egyaránt láttam nappali fényben ragyogó főtereket és gyéren pislákoló külvárosi régiókat egyaránt.
A leszállás relatíve sima volt, bár egy kis rázkódás sajnos elkerülhetetlen. A reptér így is óriási volt és a repülőnk majdnem az egészet megkerülte U alakban, ami legalább 10-20 perc volt. Érkezés után engem meglepett a vízszintes mozgólépcső, ami technikailag mozgójárda volt inkább. Ám nem igazán tudtam a Jetson családot idéző vívmányt élvezni a nagyon modern reptéren, mert megállítottak minket és egy csomó beutazáshoz szükséges okmányt ki kellett tölteni. A H1N1 hisztéria ide is begyűrözött, így arról is tettek fel kérdéseket egy másik formanyomtatványon. Végül közel háromnegyed órás tortúra után végül találkoztunk Ahmeddel, az egyik helyi Anubiszos dolgozóval, aki elvitt minket a szállásainkra mikrobuszokkal. Kiléptem a légkondicionált reptér ajtaján, ahol egyszerűen mellbe vágott a 26-28 C fokos esti hőmérséklet, mivel rajtam még az őszi ruhám volt.

Az út előtt egy nappal felhívtak ugyanis, hogy a 4 csillagos Oazis hotel helyett az 5 csillagos Zoser hotelben fognak minket elhelyezni. Utólag belátom, hogy ezzel jobban jártunk, mert Giza belvárosában volt, így ki tudtunk menni sétálni többször is esténként. Ami első benyomásként ért, hogy milyen nagy 2*4 sávos sugárutat építettek a reptérre, amelyek mellett pálmafák sorakoztak. Kairó (al-Káhira) azonban este megmutatta magát, mert olyan dugókba kerültünk, hogy a KRESZ rugalmas újra értelmezésével és sok apró dudálással tudtunk csak a sugárutakon haladni. Hol elénk vágtak be, hol mi vágtunk be mások elé, de úgy tűnik, hogy itt így zajlik az élet. Ami a városban szintén meglepett, hogy hatalmas felüljárókon is halad a forgalom, így ki tudják küszöbölni egy csomó helyen a csomópontokban a közlekedési jelzőlámpák használatát, bár gyanítom, hogy ezt eleve rugalmasan használták volna.

A Zoser hotel végül tényleg nagyon szép volt és ilyen fenséges előtérben még nem is nagyon voltam. A mérete is tekintélyes, mivel kb. 6-8 emelet magas és a rombusz minta közepén bent, a zárt udvarban, több medence is található. Az én kétágyas szobám az utcára nézett, így kicsit zajos volt, de a többieket ez sokkal jobban zavarta. A svédasztalnál megvacsoráztunk, ahol tényleg elkápráztattak minket minden jóval, majd a földszinten lévő pénzváltó útba ejtése után kimentünk sétálni a kairói éjszakába. Mindenképpen vizet akartam magamhoz venni, mert a szobámba nem tettek be ásványvizet és több korábbi utas említette, hogy még a fogmosáshoz se használjuk a helyi csapvizet. Úgyhogy nekivágtunk a nagy kalandnak, az átkelésnek az úttesten. Normás esetben, mármint Európában, ez nem kellene, hogy gondot okozzon. Adott volt egy felfestett sávok nélküli kb. 3-3 sávnak megfelelő úttest középen sávelválasztó pálmasorral, ahol úgy tűnik minden gyalogos csak a saját feje után haladva belép az autók közzé, mivel zebra se volt sehol a közelben. Végül szerencsésen megúsztuk az útjutást egy kis várakozással és a gyors lépteknek köszönhetően, majd a szemétben kotorászó kóbor cicák mellett elhaladva befordultunk egy vízárushoz, aki végül elég jutányosan 2 LE-ért, tehát durván 70 forintért adott 1,5 liter vizet, amelyet betettem a bőröndből kivett hátizsákomba. A közelben volt pár bolt is és az árusok le is csaptak ránk, de szerencsére a két utastársam könnyedén leszerelte őket, mert mindhárman nagyon fáradtak voltunk már mindenhez. Pedig kedvesek voltak, mert amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, akkor még az U20-s csapat focieredményét is megemlítették, hogy udvaroljanak nekünk. Ekkor még előttünk állt a visszaút és tényleg nem viccelek, ha azt mondom, hogy ez kész életveszély.

Ezután már többet nem kockáztattuk meg a sugárúton való átkelést, helyette elindultunk a hotel oldalában egy kis városnézésre, majd befordultunk egy mellékutcába. Itt sikerült lencsevégre kapnom egy egyiptomi patikát, de láttunk itt mindenféle üzletet még, amik már egyértelműen nem a turistáknak, hanem a helyieknek szóltak. Ami nagyon tetszett, hogy udvariasan köszöntek, ránk mosolyogtak és integettek, de legalább itt nem voltak tolakodóak.

Ami szokatlan volt, hogy a járdákat alig használták a járókelők, hanem ebben a csendesebb utcában mindenki az úttesten közlekedett, akik persze dudáltak, hogy menjünk odébb. Oldalt beépítetlen telkek is sorakoztak, ahogyan kísértetház jellegű toronyházak is. Ami talán a leginkább zavaró volt az a sok háztartási hulladék. A szemét ott állt az út mellett, a házak tövében, s ahogy láttam csak a szálloda környékén volt tisztaság és pár konténer, de itt kirakva szemeteseket nem is lehetett felfedezni. Az elég magas padkák és falak mentén tehát egyre jobban gyűlt a sok papír, de igazából ez még semmi nem volt ahhoz képest, amit később láttunk nappal. Az utcán visszafelé sétálva megnéztük pár helyi jármű rendszámtábláját, ahol a mi arab számaink is fel voltak tüntetve az övéik alatt, így 1-től 9-ig igyekeztünk mindenből találni legalább egyet. Nem tudom, hogy mennyire értékelték, de pár rendszámot le is kattintottam, mert meg akartam ismerni őket a helyi pénzek használatánál. Sétánk során elmentünk pár helyi patika mellett és megnyugtató volt tudni, hogy a kozmetikai óriáscégek ide is eljutnak.

A hotelhez visszaérve láttam csak meg a fehér egyenruhás rendőröket, amin akkor még meglepődtem, de gyakorlatilag minden sarkot, hidat, turisztikai látványosságot és szállodát ők védenek, amit még szoknom kellett. A kairói forgalomban az is szokatlan volt még, hogy voltak ősrégi kisbuszok, amelyek magánjáratként vették fel az út mellett várakozókat egy kis baksisért és olykor 8-15 ember simán bepréselődött egy ilyen járműbe.

Én végül csak kétszer riadtam fel a zajra, mert behúztam hangszigetelő rétegnek a sötétítőt, majd a város is éjjel 2 után picit elcsendesedett, de maga a forgalom sosem állt le.

2. nap – Gizai piramisok, Kairói Múzeum

S valóban, hajnalban a müezzin imára hívó hangjára ébredtem, miközben a dudálás egyre erősödött. Szerencsére még vissza tudtam aludni, miközben azon morfondíroztam, hogy vajon a légkondicionálót bekapcsoljam-e vagy sem, de megfázni sem akartam. Reggel az ablakon kinézve furcsa látvány fogadott. A Nap egy nagyon porosnak, szmogosnak tűnő levegőt világított meg, mintha az egész város egy picit sárgás ködben úszna, ahogy a fény megtört rajta. Este is éreztem ezt a szorítást a tüdőmben, de nem vagyok asztmás, ezért annyira nem is zavart. A csoport hamar összerázódott időre, majd reggel hétkor megkaptuk az első egyiptomi reggelinket, ahol a svédasztalnál mindenki bőségesen lakomázott, mert tudtuk, hogy a kairói napokon még nem lesz ebéd. Én elsősorban kis virsliket és édességet ettem, mivel aggódtam, hogy a sajt vagy tejtermékek nem fogják-e rám hozni az igazi fáraók átkát.

A csoportunk négy tagját az Alexandriába vezető sugárúton lévő másik hotelben vettük fel, miközben már menet közben láttuk a piramisokat. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy olyan szögben érkeztünk erre a sugárútra, hogy Kheopsz (Hufu) piramisa kitakarta a másik kettőt, de aztán a Khephrén (Hafré) is meglett. A másik hotelnél hamar realizáltam, hogy milyen mázlink van, hogy a belvárosban lehetünk, mert ott legalább van élet, ami lehet tanulmányozni, míg nekik a külvárosban nem igazán lehet hová elmenni. Állítólag a kert az gyönyörű volt, de ezzel párhuzamosan kicsit furcsálltam, hogy a szomszédos óriási telken gyakorlatilag semmi, még egy bokor sem volt.

A piramisokhoz megérkezve Moha felvetette, hogy a középsőbe menjünk be, ahová nem tudom, hogy miért, de saját magunknak kellett a jegyet ékes angolsággal és mutogatással megvenni. Ezután szintén áthaladtunk fémdetektoron és a férfiak esetében egy kis motozáson, mert úgy tűnik, hogy ettől sehol nem tudtak elszakadni, miközben a nőket szemérmesen békén hagyták. A dombon kicsit feljebb sétálva szóltak, hogy ne fotózzunk rendőröket, de addigra már éppen kattintottam pár képet a tevén ülő rendőrökről, mert ilyen látványt még csak nem láttam. Azután át kellett szállni egy másik helyi buszba és nem is értettem elsőre, hogy minek kell ez, ha csak a Kheopsz piramis másik oldaláig vitt. Ott szépen kiszálltunk és akkor volt csak igazán szembeötlő a két piramis mérete. A Mükerinosz (Menkaüré) piramist azért nem emlegetem, mert azzal sokáig nem is találkoztunk. A két piramis közül látszólag a középső magasabban van, de az arab idegenvezetőnk elmondta, hogy az alapja is magasabban van és valójában a Kheopsz talán 6-8 méterrel magasabb. Nekem mégis a Khephrén tetszett jobban, ahogy megmaradt a csúcsán az egykori márvány borítás. Így csak elképzelni lehetett már, hogy nézhetett ki teljesen beborítva.

A parkolóból látszott egy fehér épület is a Kheopsz piramis mellett, amiben a fáraó bárkája lett volna megnézhető, de ezt végül kihagytuk, mert azt mondták, hogy az Egyiptomi Múzeumban is lehet majd hasonlót látni. Utólag végiggondolva, lehet hogy hiba volt, hogy nem tekintettük meg. Moha azt is mondta, hogy még csak véletlenül sem itt tevegeljünk, mert nagyon sokat elkérnek érte. Árusokból persze itt elég sok volt és nagyon kellett igyekezni, hogy le tudjuk őket vakarni magunkról, de biztonságos távolságban mindig állt vagy tevegelt egy-egy rendőr is. Végül mi a fapallónkon a Kheprén piramishoz megváltott külön jegyünkkel elindultunk, mivel állítólag a Kheopsz nem volt látogatható.

A piramisba pár lépcső vezetett be, ahol megint megnézték a jegyünket és még a táskákba is belenéztek, hogy nem viszünk-e be kamerát vagy fényképezőgépet. Éppen ezért cselesen felváltva mentünk be és a kint lévők vigyáztak a többiek holmijára. Ahogyan egyre mélyebbre hatoltam a sírkamrába, rögtön beugrott a Tomb Raider 4 hasonló pályája. Kifelé eléggé megkönnyebbült arcokat és nagyon verejtékező embereket láttam, aminek kezdetben nem értettem az okát. Aztán hamar tudatosult bennem is, hogy a járat elég meredeken megy lefelé, miközben kissé meg is kellett görnyednem, hogy majomjárással végig tudjak menni rajta. S mivel elég szűkek voltak a folyosók, így néhol alig fért el két termetesebb ember egymás mellett. A hosszú lejtmenet után jött egy vízszintes folyosó, majd egy kis emelkedő, ahol láthattunk egy lezárt felső folyosót és pár szellőzőt, aztán csak megérkeztünk a piramis szívébe. A csarnok gyönyörű szép, ahogyan a szabályos téglalapot háromszög alakú tetővel zárták el a mesterséges hegy gyomrában és minden szépen illeszkedik egymáshoz. Volt bent egy picivel mélyebben fekvő hatalmas kőszarkofág maradványa és mintha láttam volna egy szellőzőnyílást is pár falfirka mellett, de ezt leszámítva semmilyen díszítés nem volt látható odabent. Ezért nem is értettem, hogy miért kellett ekkora ügyet csinálni a fotózásból, ha egyszer sem egy egy hieroglifa véset, se egy felirat, se egy szobor nem volt bent, ezért nem is lett volna miben kárt tenni. Egyedül a rekkenő hőség uralkodott, mivel a kis csarnokban legalább 35 C volt és mindenkiről ömlött a víz, így hamar kiindultunk a fojtogató hőségből. Az a fajta spirituális feltöltődés tehát elmaradt, amiről cikkeznek, hogy a piramisokban energiák összpontosulnak, de mégis hihetetlen élmény maradt, ahogy bent voltam. A kiérkezés után megkönnyebbülve sóhajtottunk fel és nyúltunk a vizeinkért, amíg a váltás is bement. Nem is csodálkozom, hogy az útikönyv említette, hogy mennyire leterheli az ember szervezetét ez a kaland és szívbetegeknek nem igazán javasolják. Én ennek ellenére azt mondom, hogy kötelező program Egyiptomban, még ha lehet csalódást is fog okozni, aki díszes kialakítást várt.

A buszhoz való visszatérés előtt a szabadidőben elsétáltunk a Kheopsz piramis bejáratához is, amely a látogatóközpont felé néz. A kövek mérete egészen hihetetlen, bár csak itt lehetett közelebb menni, mert máshol kötéllel elválasztották a turistáktól. Én beálltam a 2,5 tonnás kövek mellé és a képeken is látszani fognak az arányok. Hihetetlen, hogy voltak képesek ezt megmozgatni. Kheopsz piramisánál jól meg lehetett figyelni a tényleges bejárat és a sírrablók által fúrt járat közti különbséget. Elvileg a kövekre nem is lehetett felmászni, de mivel a magasságuk kb. 1,5 méter volt, ezért csodálkoztam is, hogy régen hogyan tudtak rá felmászni az emberek. Ezután sajnos már mennünk kellett, bár igazán nem is tudtunk volna már kint mit csinálni. Így is visszafelé menet az egyik rendőr egy kis baksisért a társaimat közelebb engedte a széléhez.

Ezután elhaladtunk a busszal a kisebb Menkaüré piramis mellé, amelynek a bejáratánál egy elég nagy seb éktelenkedett. Állítólag Mohamed Ali pasa el akarta vinni az alexandriai Arzenál építéséhez a köveket, de aztán 6-7 hónap után realizálták, hogy az elszállítás lehetetlen. A piramis mellett a három feleségé is látható volt arról a magaslatról, ahová elvittek minket, hogy egyben lássuk a piramisokat. Csináltunk pár csoportképet, majd a busz elvitt a Szfinxhez.

A Szfinx olyan diszkréten a mélyben terült el, hogy a Kheopsz piramis melletti buszparkolóból nem is igazán lehetett látni, pedig kerestem a tekintetemmel, hogy merre lehet. Tényleg nagyon szép szobor, ahogyan védi a piramisokat a komplexum régi bejáratánál. Mondanom sem kell, hogy csináltunk itt is pár fotót profilból és a piramisokkal a háttérben, majd a mellette lévő templomon és nézőtéren áthaladva gyülekeztünk. Elvileg itt lehetett volna este menni fény- és hangjáték showra, ahol a piramisokra vetítenek ki képeket, de végül ezt kihagytuk. Így is az egész teret hatalmas betonkerítés vette körül a rendőrségi kordonok mellett, nehogy valaki feltételezem ingyen nézze a műsort.

A fal másik oldalán parfümüzemek sorakoztak, tehát nem a nyomornegyedet akarták elrejteni, mint Pekingben az olimpiánál. Moha valószínűleg nagyon tudatosan vitte oda a csoportot, de én magam sosem voltam híve annak, amikor egy idegenvezető a saját utasain is ilyen formában nyerészkedik, mert feltételezem kapott némi százalékot az eléggé borsos árakból. Ekkor azonban még pénzről alig esett szó, mert a nagyon szép kialakítású fogadóhelységben hibiszkuszteával kínáltak minket, majd egy helyi legény magyarul tartott kiselőadást arról, hogy hány híres márka használ egyiptomi parfümalapokat. Aztán jött egy kis pacsuli bemutató és a végén már mindenki bűzös borzként illatozott. Persze most csak túlzok, mert egyébként nem voltak rosszak az esszenciák és magamban még mosolyogtam is, hogy a sok számozott üveg miatt, mintha patikában jártunk volna. A helyi növényeket emlegették a legtöbbször (papirusz, lótusz, sivatag titka), de mindenre pontosan már nem emlékszem. Ez utóbbi állítólag afrodiziákum, tehát csak óvatosan volt szabad vele bánni. Később mutattak pár gyógyászati célra is használható keveréket is, amely közül az orrtisztító levendulás már ismerős volt. A végére maradtak az árak, mert lehetett mindenféle méretű üvegbe venni 40 ml, 80 ml és 160 ml mennyiséget. A társaim annyira nem sokallták az árát, de én nem igazán voltam képben a parfümök értékével, hogy akkor 5-6 ezer forintért megéri-e venni belőle.

Az első kötelező manufaktúra program után a második a papirusz üzem volt. Itt is lazán bementem és elkezdtem fotózni, aztán rám szóltak, hogy nem kellene. Az egyik helyi dolgozó tartott egy kis előadást arról, hogy a háromszög alakú szárat szépen megpucolják, majd sodrófával a vizet eltávolítják, aztán négyzetes hálóként egymásra teszik a darabokat, majd újabb préseléssel előállítják a papiruszt. Ez nagyon jól nézett ki, bár kétlem, hogy mindig kézzel gyártanak gépsor helyett, bár mivel sok és olcsó a munkaerő, így nem lepődnék meg, ha ilyen munkákra is befognának alacsonyabb iskolákat végzetteket. Aztán lehetett volna vásárolgatni, de nekem már volt otthon papiruszom, így nem vettem semmit. A falakon szebbnél szebb alkotások voltak, bár a legtöbb fényképminőségű kompozíciót már biztosan nyomdában állították elő, hiába próbálták úgy beállítani, hogy kézzel készült. Ezt egyedül az egyiptomi hieroglif mintákról tudnám elképzelni, ahol többnyire azon minták ismétlődtek, amelyeket szobrokon is árultak (pl. állatövi jegyek, szív megmérettetése, lantos lányok, táncoló lányok, Nofretiti mellszobra, Tutankhamon maszkja, szeme, fáraó a lovas szekérrel stb.).

Az üzem Giza egyik frekventált részén volt egy kétszer kétsávos sugárút mentén, ahol látszott, hogy középen igyekeztek locsolással egy kis zöld részt kialakítani a turisták kedvéért. Később továbbhaladva viszont Kairó egészen másik arcát mutatta nekünk. Befejezetlen, bevakolatlan társasházak százai uralták a látképet a sugárútról. A vasbeton gerendák az égnek meredtek, sok helyen még a lépcsők is készen voltak a semmibe. A legtöbb szint lakatlan volt, de még azok se voltak kikőporozva, amelyekben laktak. Később megtudtuk, hogy azokra a házakra, amelyek még félkészek, nem kell valamilyen használatbavételi engedély, ezért a helyi lakosok úgy játszik ki a szabályokat, mintha még éppen folyamatban lenne az építkezés. Az is trükkös volt, hogy a parabolaantennák mindenhol sorakoztak a lapos háztetőkön, mivel eső hiányában itt nem igazán volt szükség cserépre. A házak között így is aggasztóan sok volt a szemét, mintha mindenki csak kivágta volna a hulladékot az ablakokon.

A nap utolsó látnivalója az Egyiptomi Múzeum volt. Itt is fokozott az ellenőrzés már a kapunál és magába az épületbe nem lehet fényképezőgépet vagy kamerát bevinni. Mivel nem akartunk egymásra sem várni, mint a piramisoknál, így végül mindent a buszunkban hagytunk. Emiatt viszont a szép kertben nem tudtunk fotózni, ahol azért volt kiállítva pár apróbb szfinx és szobor, illetve csináltak egy régi templomokat idéző mesterséges tavat is a főbejárat elé. A csarnokba belépve újabb ellenőrzés fogadott minket, majd a hatalmas központi teremre rövid pillantást vetve elindultunk az emeltre, hogy megnézzük a Tutankhamon gyűjteményt. Szavakba önteni vagy leírni ezt elég nehéz lenne, de gondolom a híres maszkját és trónszékét már ismeritek. Moha itt elég sokat mesélt erről-arról miközben számos idegen nyelv csendült fel a 8-10 teremben, ami a gyűjteményhez tartozott. Voltak itt mindenféle használati tárgy és bútor, de ami igazán tetszett, ahogy a falon a Carterék által a sírokban készült fotókon minden kivehető összeömlesztve, aztán pedig ott láthattuk a vitrinekben szétpakolva a kategorizált tárgyakat. Az aranyból készült maszk is valóban méltán világhírű és ez ad igazi betekintést arra, hogy milyen pompában éltek az egyiptomiak több ezer évvel ezelőtt, miközben mi magyarok még valahol a sztyeppén bóklásztunk az Urál környékén. Nagyon szépek a többszörös, egyre növekvő méretű szarkofágok is, amely Matruska bábukhoz hasonlóan védték a fiatal fáraó örök álmát a sírban.

Ezután páran megnéztük külön jeggyel a múmiák termét (100 LE). Ez óriási csalódás volt a számomra, mivel a kiállított 10-15 múmiának csak párnak lehet az arcát vagy a lábát megnézni. Én azt vártam, hogy majd a törékeny testet is meg lehet nézni, hogy lássuk a konzerválás hatását. Az arcvonások megőrződtek, de valahogy engem kirázott a hideg, ahogy az aszott testű fáraókat néztem. Abban is bíztam, hogy látok igazi balzsamozott macskát, krokodilt vagy egyéb állatot, de ilyen jellegű múzeum, mint kiderült Luxorban van, ahová végül nem is volt idő benézni. Végül jobbnak látom, ha sürgősen távozok. Úgy érzem, hogy ezért a látványért feleslegesen sok pénzt elkérnek a turistákért, de nyilván a GDP-t termelni kell valamiből.


A szabadidőmben végigjártam a maradék termeket, de leginkább a központi nyűgözött le. A hatalmas fáraószobrok köré kellett régen az épületet felhúzni, amin nem is tudok csodálkozni a méreteket látva, mert legalább 10-12 méter magasak voltak. Kicsit ilyenkor azért sajnálom, hogy ezeket nem hagyták az eredeti helyükön, de ott valószínűleg csak nagyobb kár keletkezett volna bennük az időjárás és a turisták özöne miatt. A könyvesboltban ezután vettem egy angol nyelvű Egyiptomról szóló könyvet, amely ugyan nem volt olcsó, de a mennyiség-minőség összefüggésében jobb volt, mint bármilyen máshol árult, így nem bántam meg.

A szállodába visszaérkezés után jött megint a vacsora, ahol én többnyire olasz tésztaételeket, krumplit és sok-sok halfilét ettem. Ez utóbbi ízlett a leginkább, mivel változatosan tudták elkészíteni (grillezett, rántott, bundás, paradicsomos stb.) és még szálka sem volt benne. Szerintem elfogyasztottam két év halmennyiségét az egyiptomi nyaralásom alatt, mert ezt egyik nap sem hagytam ki. Este megint elmentünk sétálni és vizet venni, majd késő este mindannyian nyugovóra tértünk.

3. nap – Memphis, Szakkara és Kairó

A mai nap az immáron szokásos reggeli rutinnal kezdődött, mely a svédasztalos étkezést, majd a szobában való fogmosást, kiránduláshoz való készülődést, majd a szálloda előtt rendőrök kíséretében a buszra való felszállásban merült ki. A reggeli dugón átverekedve megint elhaladtunk a sugárúton a félkész társasházakból álló városrészen, majd kiértünk Gizából vidékre. Dél felé vettük az irányt egy nagyobb csatorna partján és a buszból még látszottak Teti piramisai is, bár ebben annyira nem vagyok biztos, mert Moha csak elhadarta a nevét. Itt engem elborzasztott, hogy mennyi szemét van a két oldalán és a saját szememmel láttam, ahogy egy nő egy tálcáról közvetlenül beleborította a vízbe a hulladékot, míg egy férfi egy régi szőnyeget. Egyszerűen nem értem, hogy lehetnek ennyire igénytelenek.

A vidéki utcakép már jóval egyszerűbb volt, mint a nagyvárosi. Sokkal több szamár vontatta kocsival találkoztunk, míg a kisiskolások integettek nekünk öltönyben és nyakkendőben. Ugyancsak üde színfolt volt látni, ahogy a hentes a lábánál fellógatott állatokat az utcán darabolta fel a napon, miközben a legyek is beszállták a friss húst. Később ugyanott legalább egy kis ruhadarabot rácsavartak a húsra, de még így is a higiéniás állapotokat látni félelmetes volt. Memphisbe érkezve láttunk olyan kunyhókat is, amely valamilyen nádból készült kerítés közepén állt, s alighanem a környék legszegényebbjei tengődhetnek ott a pálmafaültetvények árnyékában.

A Mit Rahina múzeumban megtekintettük az eldőlt Ramszesz szobrot, amely oly impozáns méretű, hogy nyilvánvalóan egyszerűbb volt az emeletes csarnokot köré építeni. A fáraó bőrét és arcvonásait gyönyörűen munkálták meg egyetlen kőtömbből. A kinti udvarban is volt pár szépség, köztük az Alabástrom Szfinx, amely a gizai után a második legnagyobb a világon. A kertben még volt pár sztélé, szarkofág és szobor, bár sajnos a neveket nem igazán sikerült memorizálnom. Állítólag hatalmas szabadtéri kiállítás fog itt pár éven belül nyílni, így Memphis megint látványosabb attrakció lesz.


Szakkarába átérve már megpillanthattuk a sivatag határában egy domb tetején álló lépcsős piramist. Ekkor Moha megkérdezte, hogy van-e valakinek kedve tevegelni és én végül utastársaim rábeszéltek erre az őrültségre. Alkatomból kifolyólag nem kívántam kínozni szegény jószágot, de megnyugtattak, hogy simán el fog bírni. Mivel öt szerencsés vállalkozó volt, ezért még várnunk kellett három tevére. Közben egy szamár tulajdonos pózolt nekem háttérben az említett Teti piramisokkal, de nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna, hogy én a több, mint egy mázsámmal ráüljek szegényre. A háttérben állt egy nem túl bizalomgerjesztő figyelmeztetés is, amely arról szólt, hogy az őröknek nem szabad semmilyen információt kiadniuk. Állítólag ez is a turisták védelmét szolgálta, de elég baljósan hangzott, hogy bármikor nomád portyázok támadhatnak ránk egy bucka mögül. Én közben vártam szépen a tevémre, amely hamarosan meg is érkezett. Amikor ráültem, akkor a teve hátrafordította a fejét és a gazdájára nézve valami félelmetesen elbődült. Akkor éreztem azt, hogy talán ez az egész tevegelés, illetve az egy púp miatt valójában dromedárolás nem lesz jó ötlet. Szerencsére a teve felállt, bár én nyereggel együtt előre billentem, de legalább nem estem le, majd szépen megnyugodott mindenki. Az egyik utastársam csinált pár képet, majd visszaadta a fényképezőgépet a nyakamba. Közben realizáltam csak igazán, hogy milyen magas is ez a dromedár, mivel a lábam éppen csak a hasa közepéig ért, illetve a gazdája válláig ért, tehát legalább 2-2,5 méter magasan ülhettem. Kicsit túlságosan is hátul voltam és próbáltam előrébb fészkelődni, aztán ahogy elindultunk, örültem ha fent maradok. Az állatnak ugyanis ilyen gőzmozdonyt utánzó sifufu mozdulatot utánozva egyszerre emeli a két bal, majd a két jobb lábát, amitől viszont bájosan elkezd billegni. Én megmarkoltam a nyerget és menet közben próbáltam pár képet kattintani a többiekről, a piramisról és persze saját magamról. A legrosszabb érzés az erőteljes terpeszülésből fakadó fenékfájás mellett az a dombon fel- és lejövetel volt, mivel én sosem lovagoltam és ösztönösen nem jó irányba dőltem. A piramisnál az öreg kattintott egy kis baksisért pár képet rólam, aztán jött a legveszélyesebb manőver, a leszállás. A teve koma ugyanis nem simán behajtja méretes lábait, hanem először előre, majd hátra, aztán megint előre, majd megint hátra fészkelődik, akár egy tangóharmónika. Ez volt az a pillanat, ahol tényleg a hajcsárnak kellett segítenie, hogy ne esek le az állatról.
A piramis környéke már érezhetően vadabb sivatag volt Gizához képest, miközben megnyugtatóan még mindig ott volt a keleti oldalon a Nílus pálmafáktól zöldellő deltája. A távolban lehetett látni a dahsuri piramisokat is, amelyek közül az egyik legismertebb a tört piramis. Ennél a szabályos tetraéder formát kicsit másképpen alakították ki, mivel az élek szöget középen megváltoztatták, így a piramis teteje alacsonyabbra esik, mintha megroggyant volna.
Szakkarában megnéztünk kívülről pár masztabát és egy templomot, de igazából másra nem volt lehetőség. A kezembe nyomott jegy alapján elvileg lett volna itt Imhotep múzeum is, de ezt nem tudom pontosan, mivel mi a tevével és nem a csoporttal érkeztünk a helyszínre, így lehet maga az ásatási terület számított annak. Moha ugyan hosszasan értekezett erről-arról, de többnyire a fotózással voltam elfoglalva és csak ámultam a masztabának tűnő déli épületben lévő sírbejárat méretein. Magában a piramisban nem jártunk, mert szorított az idő és a buszba bepattanva elindultunk Kairóba.

Előző nap felvetettem a csoportnak, hogy jó lenne elmenni a Kopt Negyedbe, amit végül egyhangúan megszavaztak, majd egy másik illető a bazárt is bedobta, ezért úgy döntöttünk, hogy nem csak a Citadellát nézzük meg, hanem ezt a két helyszínt is. Ezért az idegenvezető ugyan elkért 2*20 dollárnak megfelelő valutát, amit még most is sokallok egy szimpla kerülőért, de semmiképpen nem hagytam volna ki, hogy minél többet lássak a fővárosból a kötelező programokon túl.

Első utunk tehát visszaérkezve a Kopt Negyedbe vezetett. Nagyjából képben voltam ezzel a kisebbséggel, akik állítólag nagy békében élnek Moha szerint a muzulmán többséggel, bár ennek némileg ellent mondott, amilyen utcát keresztbe átszelő kordonon haladtunk át, hogy még autóval se lehessen abba a városrészbe bemenni. Megnéztünk több templomot (Szent Sergius, Szent Barbara), amely közül az egyik azon a helyen épült, ahová Mária, József és a kis Jézus érkezett Bethlehemből. Ezek a keresztény templomok leginkább az ortodoxok ikonokkal ékesített templomokra emlékeztetett, de a díszítésben keveredtek a római, az egyiptomi kultúra, illetve a muzulmán vallás díszítőelemei is. A Ben Ezra zsinagóga azért is volt érdekes, mert itt is minden keveredett mindennel és állítólag Mózes szülőhelyén épült a helyi legendák szerint. Ezek után alig egy óra alatt el is hagytuk a Kopt Negyedet, majd továbbhaladtunk a Holtak Városa mellett a Citadellához.
A Holtak Városa nem igazán turistalátványosság, mivel a közbiztonság itt a mélyponton van, így mi is csak a körútról láttunk részleteket belőle. A legszegényebbek éldegélnek itt önkényesen elfoglalt kriptákban.
A Salah Al-Din Citadella valóban a város éke, de az elmúlt két napban egyszer nem láttam a házaktól ezt a pompás várat. Az egész éke a Mohamed Ali mecset. A részletekkel talán nem untatnálak benneteket, elég ha annyit tudtok, hogy Mohamed Ali híres hadvezérré vált, aki Napóleon csapatait verte ki Egyiptomból, míg Salah Al-Din a keresztes háborúk során Jeruzsálemet vette vissza a gyaur kutyáktól. A mecset monumentális méretű, bár Isztambul vagy Drinápoly (Edirne) még ennél is szebb és nagyobb imahelyeket vonultatott fel, így volt összehasonlítási alapom. Az udvarról viszont csodálatos panoráma nyílt a városba, még ha a horizontot pár porfelhő és szmog keveréke is takarta el. A leginkább a Hasszán mecset és az Al-Rifá’i mecset épületegyüttese tetszett. A távolban még lehetett látni a tévétornyot, a Holtak városát, de sajnos a piramisokat nem.

Különdíj ellenében este tettünk egy kitérőt a Khan al-Khalili bazárhoz is, ahol közvetlenül a mecset előtti tér sarkán, egy kordonokkal elválasztott és védett terülten szálltunk ki. A téren lévő imahelyet onnan is meg lehet ismerni, hogy hatalmas rakétákra emlékeztető összecsukott napernyők állnak mellette, amelyeket a pénteki ima során kinyitnak és így az árnyékos területtel megnövelik a lapos mecset területét. A bazárba hármasban hatoltunk be és tényleg itt van szinte minden, ami szemnek és szájnak ingere. Engem speciel kicsit idegesített a folyton leszólongató árusok nyüzsgése, de megértem, hiszen ebből élnek. Tettünk pár kört, ahol elhaladtunk pár díszes kapu és boltíves átjáró alatt, majd tévedésből befordultunk egy zsákutcába a zegzugos útvesztőben, ahol csak a helyiek dolgoztak. Kicsit ekkor ugyan megszeppentünk mindannyian, mivel turisták nem voltak sehol sem, de aztán a visszafordulásból látták, hogy megijedtünk tőlük. Erre egy férfi kedvesen megmutatta, hogy nyugodtan menjünk át rövidítésként a boltján, amit meg is tettünk és egy forgalmasabb sikátorba jutottunk. Ezután döntöttünk úgy, hogy talán nem kellene jobban a bazárban elmerülni, bár a térbeli tájékozódó képességem alapján és az itt-ott felvillanó minaretekből lehetett tudni, hogy merre is járunk. Ami kicsit furcsa volt, hogy nem volt befedve az utca fölöttünk, mint Isztambulban, de mentségükre szóljon, hogy így is voltak meseszép fából készült épületek és kirakatok.

A bazárból kiérve átmentünk egy aluljárón és megtekintettük az Al-Muajjad szultán mecsetének díszes kapuit, de végül nem mertünk bemenni, mert elég sok rendőr állt előtte és nem voltam biztos benne, hogy örültek volna a turistáknak. Ezután visszamentünk inkább a bazárhoz, ahol körbe jártunk a Khan El Khalili mecsetet, majd rápillantottunk az Al-Azhar mecset és egyetem épületegyüttesére. Amíg a többiek a buszra vártak, én visszamentem a Khan El Khalili mecsetbe. Szépen illedelmesen levettem a szandálom és a kezemben tartottam, ahogy két japán turista is, de a két őr ezt nem igazán értékelte, mivel le kellett volna adni, így amikor észrevettek, akkor ki is dobtak minket. A mecset belül nagyon egyszerű volt, de a sok-sok fehér oszlop közötti ventilátorok nagyon kellemes hőmérsékletű levegőt biztosítottak a bent lézengő pár hívőnek, akik egymással beszélgettek és hűsöltek.

A szállodában a vacsora után megint sétálni indultunk és a Zoser hotellel szembeni helyi plaza 4-5 emeletét is végigjártuk. Kicsit a régi szocreál bevásárlóközpontokra emlékeztettek a folyosók, de a boltokban azért színes és modern holmik sorakoztak a helyieknek. Érdekes volt látni csadoros próbababákat, miközben a másik kirakatban már teljesen európai viseletek sorakoztak kontrasztként.

Az üzletközpont után egy helyi benzinkút esett útba, ahol nem akartuk elhinni, hogy 1,5-1,8 LE-ért, azaz alig 50-60 forintért adtak egy liter benzint. Viszont ha jól értelmeztem a nemzetközi jelzéseket, akkor 88, 90 és 92 oktánszámú benzint használnak. Csak másnap tudtuk meg, hogy egy átlagfizetés 30-40 ezer forintnak felel meg, de még ahhoz viszonyítva is olcsó az országban termelt üzemanyag. Még viccelődtünk is azzal, hogy küldünk ide egy tankerhajót és így fogunk meggazdagodni.

A séta közben pár gyermek megpróbált papírzsebkendőt ránk sózni és elég kitartóak voltak több méteren át, hiába mutogattuk, hogy nem kérjük. Kicsit már meg is sajnáltuk őket, de attól tartottunk, hogy ha pénzt adunk, akkor jön még egy tucat koldus oda hozzánk. Ebből a patthelyzetből úgy szabadultunk ki, hogy meglepő módon egy inget és nyakkendőt viselő üzletembernek látszó férfi rájuk ripakodott arabul és akkor leszálltak rólunk. Kairói éjszakai életéből csupán ez a három este jutott, mivel reggel már a város elhagyására készülődtünk.

4. nap – Asszuán – Gát, Kőfejtő, Felukkázás, Kitchner-sziget, Núbiai falu és Philae hang- és fényjáték

Korán kellett kelnünk, hogy időben kiérjünk a repülőtérre. A tegnap tőlünk elvált utastársak végül taxival egész jó áron (kb. 10 ezer forint), hozzánk képest pedig ugyancsak olcsón bejárták Kairó nevezetességeit. Még egy sokkal olcsóbb parfümériába is eljutottak, de én akkor sem mondtam volna le Szakkaráról.

A város már korán reggel is élettel volt teli, mert gyakorlatilag nem volt olyan napszak az ott töltött 2,5 nap alatt, hogy dugó ne alakult volna ki. Szerencsére a repülőtéren egy picivel rutinosabb voltam már, mert a bejelentkezés és az összes ellenőrzés mintha gyorsabban haladt volna vagy csak a jó társaság miatt telt az idő kellemesebben. A felszállás után reménykedtem benne, hogy látni fogjuk a piramisokat, de tévedtem, ám a repterek és a lakóparkok látványa így is szép volt. Ami felettébb hiányzott, az a zöld terület, tehát még a házak között sem voltak parkok. A lakott részeket elhagyva gyönyörű kiszáradt folyómedrek fölött repültünk a Líbiai sivatag fölött a Nílus nyugati partján, amitől tényleg az Angol beteg című film Almássy grófjának éreztem magam egy pillanatra, de említhettem volna a „Távol Afrikától” című klasszikust is. Maga a gép sokkal nagyobb volt, mint amivel Kairóba érkeztünk, mivel a fedélzeten 2*3 sornyi ülés foglalt helyett. A sci-fiket idéző egyszerre lehajló monitorokon a felszállás előtt arabul, angolul és érthetetlen módon olaszul mondták el a szokásos instrukciókat, majd az út során egy kis térképen lehetett követni az érkezés idejét. A Nasszer-tó is kibukkant az élettelen sivatagból váratlanul és furcsa volt látni ezt a sárga-kék kontrasztot. Itt elkövettem azt a hibát, hogy még leszállás közben is fotóztam, ám az út előtt azt hittem, hogy macho legény módjára nem kell a hányáscsillapító, ezért most eléggé elsápadtam és forgott velem a világ. A landolás egész sima volt és az egyszerű ki asszuáni terminálban legalább kellemes idő volt a csomagokra várakozás közben, ám utána érezhetően a Nap jobban perzselt, mint Kairóban, mert sokkal délebbre kerültünk.

Első utunk során a Nagy Gátat néztük meg, amelynek a közepén megálltunk és megcsodáltuk mindkét oldalán a roppant víztömeget. A méreteiről mindent elárul, hogy a kiírás szerint a térfogata 17 gizai piramisnak felel meg. A fotószünet után az Angol Gáton továbbhaladva Asszuán (Aswan) belvárosában a kőfejtő következett. Itt megtekintettük a Befejezetlen Obeliszket, amely méretét illetően valóban impozáns volt, bár aki az alsó részéről akart fotót csinálni, annak elég szép kört kell tennie a Fertőrákost idéző kőfejtőben, hogy aztán egy meredek részen oda juthasson. Az egyik helybéli csinált is rólam pár képet egy kis baksisért. Ez az obeliszk azért nem készült el, mert a teteje keresztbe tört és sima snassz kb. 15-20 méteres obeliszkkel már nem érték be az egyiptomiak. Végül rövid úton távoztunk a bazársoron át a kereskedők között.

A kőfejtő tetejéről Asszuán nem tűnt túl megnyerőnek, de a folyóparton már nagyon szép kis házak sorakoztak. Sok-sok luxushajó is sorakozott már a Níluson egymásba kapaszkodva, de még mielőtt elmehettünk volna felfrissülni, elvittek minket egy kis felukkázásra. Ez egy ősi hajófajta lenne, amely motor nélkül, tényleg csak a szél energiájával vitorlázik a folyó vizén. Jellegzetesen ferde vitorláját alig lehet összetéveszteni mással. A vitorlázásnak azért volt kiemelt szerepet ebben a térségben, mert az ókorban megfigyelték, hogy itt szinte mindig északról délre fúj a szél, majd a kivésett kőtömböket a folyón egyszerűen csak leúsztatták az ókori építkezésekhez. Valószínűleg a mieink nagyon bénák lehettek, mivel mi csak a jobb és bal part között ingáztunk a rekkenő déli hőségben. A látvány így is isteni volt, mivel Asszuán másik oldalán a dombtetőn látszik egy kis épület, alatt pár nemes sírjával együtt, illetve Elephantiné szigetére is vethettünk pár távoli pillantást. Az egyik fiatal legény kipakolta a núbiai láncokat is a hajón, hátha veszünk valamit, de végül a többség már inkább az árnyékos pihenőt várta volna. Szerencsére az imbolygásnak felfogható út hamarosan véget ért, de így is lejjebb kellett kikötnünk, ahol a kezdetleges kis evezőiket használva próbáltak minket a parthoz egyre közelebb vinni a többi felukkát kitúrva és odébb küldve.

A saját hajónkra közben felvitték a csomagjainkat és én csak ámultam a belső kialakításon. Azok a hajók is gyönyörűek voltak, amint át kellett menni, hogy a miénkhez eljussunk, de ennek az emeletes hallja, illetve maga az egész négy szintes hajó csodaszép volt. A kabinom is szépen berendezett volt, ahol kicsit tudtam végre hűsölni, majd lent elfogyasztottuk az első ebédünket is, mivel mostantól a félpanziós ellátás helyett immáron háromszor kaptunk étkezni. A repülőn látott japán és indiai csoport is ideért, mert pár arcot felismertem. Az ebéd egyébként a szokásos magas színvonalú volt, tehát 4-5 előétel, főétel és desszert közül lehetett annyit eszegetni, amennyi belénk fért. Én továbbra is a halra szavaztam. A vacsorához az ásványvizet itt is venni kellett, ami kb. 10 LE volt, míg a kairói hotelben 15 LE. A parton később vettem helyiektől 2-5 LE-ért további vizeket a kirándulásokra, illetve estére a kabinomba, amit a hátizsákomban vittem fel. Tudom, hogy nem kellett volna garasoskodni ilyen apróságon egy nyaraláson, de tényleg elképesztő hőség volt és nekem szükségem volt 3-4 x 1,5 liter vízre egy nap.

Ebéd után nem igazán volt lehetőség sziesztázni, mert jött a núbiai falu program. Ez nekem abszolút meglepetés volt, mivel az előzetes leírásban szó nem volt ilyen fakultatív lehetőségről. Moha is csak nagy vonalakban vázolta fel, hogy miből is áll, de én és a csoport összes tagja igent mondott rá. Az árra speciel most nem emlékszem tisztán, de olyan 10-15 Euro összeg lehetett.

Itt már szerencsére motorcsónakos, ponyvával védett hajóra ültettek minket, amely végigsiklott korábbi sikertelen felukkázásunk helyszínén, majd elérkeztünk az asszuáni botanikus kertbe. Moha ezt emlékeim alapján totál kihagyta a programból és nagyon örültem neki, hogy látunk pár egzotikus növényt. Maga a kert az angoloknak köszönhető, amely egy szigeten jött létre, amit az alapító után Kitchener-szigetnek neveztek el. Innen csodálatos nyílt a szomszédos hegyre, melynek dombbá szelídülő lankáin a homok aranylóan vakított. A velünk lévő két fiatal párnak segítettem itt pár jobb képet készíteni, majd együtt jártuk be a sokféle pálmafával szegélyezett botanikus kertet. Sajnos az idegenvezetőnk már a továbbutazást szervezte a kijáratnál, de mi kicsit leszakadtunk és csodáltuk a gigantikus méretű pálmákat. A nevek ugyancsak latinul és angolul voltak kiírva, de gyanítom úgysem lettem volna sokkal okosabb, ha most tudom, hogy melyik melyik lett volna. A fajgazdagság száma a leírások szerint eléri a több százat, de én így is beértem az említett pálmákkal, amely keveredtek a helyi flórában nem található egyéb fákkal.

A kert után a Níluson hajóztunk felfelé a núbiai falu irányába. A dombon itt volt látható III. Aga Khan mauzóleuma és nem a nemesek sírja fölött, ahogy korábban hittem. A folyó ezen része közvetlenül az Angol Gát után helyezkedik el, ezért itt az egykori folyómederből hatalmas lekoptatott sziklák állnak ki, míg a sekély, alig kavargó vízű félreeső öblök a madarak ideális költőhelye lett. Szépen besuhantunk pár ilyenbe és ahogy a motort is leállították, mintha eggyé váltunk volna a természettel, mert még a víz sem rezdült meg. S bár nem vagyok ornitológus, de a sok gém, íbisz, lúd és kócsag láthatóan nem idegesítette magát, mivel mindennap ezeket a hajókat látják valószínűleg.

A núbiai falu kikötője elég siralmas volt, mivel egy pallón kellett kimenni a partra. Kicsit aggódtam, hogy belezúgok a Nílusba, de a helyi tengerészek segítettek lesétálni könnyedén. Aztán ahogy a csoport kikászálódott és felsétáltunk egy dombon pár helyi gyerek kíséretében, megérkeztünk egy nagy udvaros kék színű házba. A nyitott tetejű udvarba nyíltak jobb kéz felől a szobák, míg bal oldalt három-négy csoport fogadására alkalmas székek és kanapék voltak több körbe kirakva egy fedett részen. A fő attrakció a ketrecben tartott házi kedvenc, egy jó két méteres igazi nílusi krokodil volt, amelyek manapság már csak a Nasszer-tóban élnek és legjobb tudomásom szerint a Nílus alsó folyásában már nem találhatóak meg. A kisebb bébi krokodilokat zsinórral megkötött szájjal még kézbe is lehetett venni. Az előttem lévő sráctól ugyan szegényke összepisilte magát, de végül én is megfogtam. A kis bestiának a lábat is össze kellett fogni, nehogy megkarmoljon. A teste hűvös volt és nem is hittem volna, hogy egy hüllő tényleg szó szerint hidegvérű. A hátán lévő pikkelyek elég durvák voltak, de a hasán a fehérek viszont puhák, amelyeket öröm volt cirógatni. A nagy markolászás után éppen tettem volna vissza a terráriumba, amikor láttam, hogy a másik kettőnek már nincs megkötve a szája vagy csak én nem figyeltem meg. Ettől a ténytől viszont úgy megijedtem, hogy szerencsétlen krokodilt elengedtem 20-30 cm magasságból, amely hatalmasat toccsant a lenti vízbe. A többiek még mondták is, hogy lehettem volna egy csöppet finomabb vele, mert utána sokáig csak pihegett szegényke. Én utána elmentem a mosdóba, hogy a kezemről lemossam a rám is hulló vizeletét és szagát. Itt állapítottam meg, hogy a külcsín ellenére a fogadóhelyünk teljes európai volt. Fali csempék, angol WC és tisztálkodó szerek. A kézmosás után felszolgáltak egy kis hibiszkuszteát és kólát, amelyen muszáj voltam az arab írásos Coca Cola logót lefotóznom. Ezután az illendőség kedvéért vásároltunk is a tárgyakból, bár többnyire maszkokat és gyurmaemberkéket árultak. Én végül egy fából készült vízilónál kötöttem ki, míg mások tekergethető, fából készül krokodiljátékot vettek inkább.

Vendéglátóinkat magunk mögött hagyva átmentünk a szépen locsolt és karban tartott focipálya mellett a helyi általános iskolába. A sárga épületnek volt egy kis színpada és saját minaretje, de szinte hihetetlen volt látni, hogy a sivatagi homok ott áll az udvar közepén. Aztán az egyik nyitott részben az egyik helyi tanár az arab számokat és ABC-t mutogatta el nekünk, amely minimális arab írásbeli előképzettségemnek hála már nyomokban ismerős volt. Felírt pár nevet és kifejezést is arabul nekünk, amiért hálásak voltunk, majd visszatértünk a csónakhoz. Végül nem lent ültünk, hanem felmentünk a tetejére, ahol igyekeztem az alattam lévő masszívabb részre ülni és élvezni a naplementét. Az egyik utastársam szintén gyógyszerész volt, így pár szakmabeli kérdés is feljött, miközben élveztük a naplementét, hogy aztán az Elephantiné szigeten lévő romok mellett elhaladva visszatérjünk a szálláshelyünkre.

A hajón megint nem sok idő volt szusszanni, mivel ez egy roppant zsúfolt nap volt, mint az előző. Négy másik társammal elmentünk ugyanis a Philae templom esti fény- és hangjátékára. Egy mikrobusszal vittek át a városon a kikötőig, ahol az Angol Gát miatt felduzzasztott tavon vittek be minket a szigetre. Az már inkább kalandos volt, hogy úgy kellett leülnünk két oldalra, hogy a csapat kiegyensúlyozza egymást. Az idő hihetetlen szép volt, mert bár este volt, de a Nílus vize fölött meleg szellő fújdogált. Az egyik szikla végül kibukkant a templom együttes, amelyet gyönyörűen megvilágítottak. Próbáltam vakuval és vaku nélkül is a kis hajó billegése ellenére pár fotót készíteni, de maga az élmény szinte leírhatatlan. Mi voltunk az utolsóként érkezők. A templom falai a déli hőségtől átforrósodva még most is adták le a hőt, így amikor neki dőltem, akkor éreztem, hogy az egész tüzel. Végül nem is volt idő ilyen világi problémákkal foglalkozni, mert annyira magával ragadott a show. A tömeg bal oldalt a két oszlopsor között várakozott. Kiszállás közben már lekapcsolták a lámpákat és utána Ízisz istennő mesélt a temploma múltjáról és az istenek közötti viszályról angolul. A szöveg jelentős részét megértettem, de mivel nem vagyok szinkrontolmács, ezért csak a zanzásított kivonatot tudtam a többieknek elmondani. A piros, kék, sárga és fehér lámpák különböző helyeken felvillantak, ahogy az istenek beszélgettek egymással, majd a közel 100-150 fős tömeget továbbterelték a belső udvarba, majd onnan körbe a nézőtérre. Én kicsit morcos voltam, mert nem értettem, hogy mire ez a nagy rohanás, de valójában a szervezők csak ösztökéltek minket, hogy foglaljunk helyet, mert a show ment még tovább. Ízisz végig elmesélte Széth árulását, a férjén, Oziriszen elkövetett sérelmeket és persze a fia diadalát, amely az egyiptomi mitológiában jártasaknak bizonyára ismerős. Később áttekintették a templom sorsát híres emberek idézetein keresztül, majd persze jött egy kis Egyiptom PR is, ahogy megemlítették a ma odalátogatók tömegét és a gát miatti átköltöztetést is, mely a templom életében az egyik legfontosabb változás volt. A víz ugyanis elárasztotta a közel 3000 éves templomot és csak nemzetközi összefogás után vitték magasabb helyre. Ezután azt vártam, hogy minden lámpát felkapcsolnak, ahogy az érkezés közben láttuk, de ehelyett csak simán hazaküldték az egybegyűlteket, mert már jött a következő nyelvű előadás. Ezért is fogadtam meg, hogy ha lesz rá lehetőségem, akkor másnap napfényben is megnézem a templomot, mert nekem ez az idő kevés volt. A szigetről elhajózva a másik legkellemesebb érzésem az volt, amikor belemártottam a kezem a vízbe és még este 9-kor is meleg volt, mert ezen az éghajlaton nem is hűl le igazán. A vízen tükröződő templom, a kikötő és a kivilágított gát esti fényei örökre megmaradnak, ahogy ott siklottunk.

Az utasszállító hajóra visszaérkezve mi fogyasztottuk el a személyzettel együtt a vacsorát is utoljára. Felmentünk a fedélzetre még beszélgetni egy kicsit, ahol a várost és a velünk szemben lévő hegyet néztük meg kivilágítva, ám mivel nekem hajnal 02:45-kor volt az ébresztőm az Abu Simbelbe induló kirándulás miatt, így végül éjfél körül már el is aludtam.

5. nap – Abu Simbel, Philae templom és Kom Ombo

A hajnali kelés kicsit rosszul érintett, mert az indulás már rögtön 03:15-kor volt. Ám hiába indultunk el a hajó elő hívott kisbusszal, mert több busszal együtt konvojt kellett alkotnunk. Felírták a kocsi rendszámát és csak utána indulhattunk neki a sivatagnak. A gyorsabb és nagyobb járművek persze hamar elhagytak minket. Amire tisztán emlékszem, hogy a kétsávos aszfaltút mindkét oldalába voltak fényvisszaverők építve, így vélhetőleg a turisták számára ezt az utat tényleg karban tartották. Ezután a fáradtságtól elaludtam a kocsiban.

Hajnalban arra ébredtem, hogy kinézve az ablakon már pirkadt. Rajtam kívül mindenki más aludt. Ameddig a szem ellátott csak homokot lehetett látni, de itt még buckák sem voltak. Olyan volt ez, mint a Hortobágy első pillantásra. A többnyire nyílegyenesen tartó úton szembe forgalom alig volt, csak mellettünk húzott el néhány jármű. Később a sofőr srác kedves volt és még szólt is nekem, hogy a Nap felkelt vöröslő színekben. Én megkértem rá, hogy álljunk meg egy pillanatra, így tudtam készíteni pár egészen használható fotót, de pár perc alatt is már megváltoztatta a színét. A sivatagban a Nap állítólag másképpen kel fel, mint nálunk, mert hirtelen bukkan fel az égen és akkor is a kavargó homok miatt egyben lehet látni, mint egy ragyogó sárga gömböt. Ahogyan egyre magasabbra hágott, úgy már a körvonalakat nem is lehet kivenni. Ekkora már a környéken apró dombok jelentek meg látnivalónak, amelyek közül párat olyan szépen letisztított a szél, mintha szabályos kis piramis lett volna.

Az út során 3-4 alkalommal áthaladtunk ellenőrzőpontokon is, ahol kipipálták a listában az áthaladásunkat, mint valamilyen sivatagi rallyban. Ilyenkor kordonok és hordók voltak az úttestre téve és csak szlalomozva lehetett köztük elhaladni. A sofőrünk ilyenkor legalább bekapcsolta a biztonsági övét, de egyébként stabilan pityegett a jármű, hogy ezt elmulasztotta és a többieket ez zavarta. Visszatérve az ellenőrzőpontra, a kivezényelt rendőröket nem irigylem, mert embertelen azokban a bódékban várakozni. Néhol még őrtornyok is voltak. Legalább egy kis mini oázist varázsoltak nekik oda, mert elkerített telkeken a barakk vagy a főépület mellett növényeket is láttunk. Ilyen jellegű létesítmények többnyire a Luxor-Hurghada főút mentén voltak, de talán arról majd később mesélek.

A 3-3,5 óra buszozás másik érdekessége az a völgy volt, ahol egy szép nagy hidat építettek, míg alattunk egy kövekkel kirakott gázló volt látható. A visszafelé úton a sofőr elmondta, hogy mivel a Nasszer-tó vízszintjét tovább fogják emelni, ezért itt hamarosan víz fog folyni. Magába Abu Simbelbe is egy hosszan parkosított főút vezetett be. A padkákat szépen kifestették fekete-fehérre, mint egy Forma 1 pályán, míg középen leanderek és pálmák sorakoztak kilométereken át. Ez néhol egészen mesterkéltnek tűnt, mivel az úttól pár méterre még sivatag volt. Aztán megérkeztünk a településre, ahol elhaladtunk a reptér mellett. A kényelmesebbek ugyanis a fárasztó buszozás helyett választhatták a repülést is, amivel élt is négy utastársunk. A városka egyébként csendes és még Asszuánhoz képest is kihaltabb. Alighanem ez Egyiptom legdélebben fekvő települése és nem messze innen már a szudáni határ következett, ahová a Nasszer-tó negyede is átnyúlik. Szerencsére mi 07:00 körül meg is érkeztünk a parkolóba és elmondták, hogy 09:00 maradhatunk. Gyorsan elmentünk egy toalettre, amely meglepően kulturált és tiszta volt, majd még az egyre növekvő tömeg előtt a kísérőnk által megvett jegyekkel bementünk a parkba.

Abu Szimbel templomait a növekvő vízmagasságú Nasszer-tó miatt át kellett telepíteni magasabbra, ami óriási munka lehetett. Ezt a két templomot már számos képen láttam, többek között az 1 LE papírpénzen is ez szerepel, ám a valódi méreteket látni kell, hogy elhiggyük. Ahogyan a mesterséges dombokat körbejártuk és ránéztük a hűsítőnek tűnő tó vízére, majd utána a már reggel rekkenő hőségben a dombból előbukkan a négy szoborral díszített bejárat, az csodálatos érzés volt. Talán az Indiana Jones III. részében a kincsvadászok Petrába érkezése volt ilyen, ahogy én is tátott szájjal figyeltem a hatalmas Ramszesz szobrokat. A méretük emlékeim alapján 25 méter és így azt lehet mondani, hogy igazán tekintélyt parancsolóak. A sírba bementünk minél gyorsabban és mindenkinek csak ezt tudom javasolni, ha erre jár. A tömeg ekkor még kisebb volt és alig páran lézengtünk bent. Az első csarnokban álló további 8 db szobor is elképesztő, ahogy magának a komplexumnak a belső mérete is, mert a hatalmas csarnokból még oldalra is nyíltak kamrák. Hihetetlen munka lehetett ezt mind átköltöztetni, de szerencsére bent egyáltalán nem hagytak nyomott a munkálatok. Fotózni bent szigorúan tilos, amit egy körbe járkáló őr próbál biztosítani. A templom falain a hieroglifák meglepően épek és a mennyezeten a festés is megmaradt. A rongálók így is beleírták ide-oda a nevüket a szobrokba az elmúlt évszázadokban. A fő attrakció a szobrokon túl, hogy Ramszesz születésnapján elvileg a fény úgy esik be, hogy éppen a legmélyebben lévő szobrát világítja meg a napsugár. Mi éppen pár nap eltéréssel érkeztünk októberben, de a jelenség így is látszott, ahogy a fénycsóva majdnem a fejére esett. Bár voltak olyan pletykák, hogy a költöztetés miatt éppen ezt a csodálatos csillagászati megfigyelésen alapuló mérnöki vívmányt is elrontották, így nem tudom, hogy mi az igazság. Kifelé menet megpróbáltam titokban párat kattintani, de féltem, hogy elkapnak, így végül úgy döntöttem, hogy inkább veszek majd egy leporellót, amin minden rajta lesz. Kint egyre nagyobb lett a tömeg, ahogy vártuk, de azért gyönyörködtünk a legyőzött ellenfelekről szóló hieroglifákban és a sólyomszobrokban. Rólam is készült pár fotó, de mivel a templom éppen a Napra néz, így elég fancsali arcot vágtam több alkalommal is.

A másik templomnál hat szobor áll a bejáratnál, amelyek szintén lenyűgözőek. Ebbe is bementünk, de itt akkora sokaság volt már addigra, hogy szinte lépni nem lehetett. A harmadik templomot legjobb tudomásom szerint a new yorki Metropolitan múzeumnak adták a költöztetésért cserébe. Ezután én elmentem még a kerítésig, hogy csináljak a két templomról közös fotót. Akkor láttam, hogy nem csak repülővel, de a Nasszer-tavon hajóval is lehet ideérkezni, bár nem vagyok tisztában vele, hogy a tóparton mi mást tudnak még megnézni a turisták, ahogyan azt is kétlem, hogy a Nagy Gáton át tud menni, mert emlékeim alapján ott nem volt zsilip.

A parkolóban kicsit várni kellett, mert megint csak egyszerre indulhattunk el. Vettünk a helyi sofőröktől vizet, mert már egyikünknek sem volt kedve visszavánszorogni a jegypénztár mellett lévő vízárushoz, míg máshol nem lehetett folyadékhoz jutni.

A visszafelé út eseménytelenül telt, mert a többiek szunyókáltak, míg én próbáltam egy kicsit beszélgetni a sofőrrel. Szerencsére egy légkondícióval felszerelt kisbuszból könnyű volt a déli sivatagot fürkészni. Láttunk igazi déli bábot, ahol szintén szóltunk a sofőrnek, hogy álljunk meg egy kicsit. Nem szálltunk ugyan ki, de a kinyitott ablakból lefotóztuk ezt a jelenséget, amelynél úgy tűnt, mintha víz lenne a sivatagban és a horizontnál lévő hegyek képe tükröződött a hullámzó levegőben.

A hajóra végül kis késéssel érkeztünk 12:20 körül, majd egy rövid szünet után már mentünk is vissza Philae szigetét megnézni. Én nem bántam meg, hogy erre a programra megint befizettem magam, mert más volt az épületegyüttes éjszaka és persze nappal is. Igyekeztem mindent megörökíteni, amit már az esti műsor során meg tudtam figyelni. Most legalább már a belső szentélybe is bevittek minket, de aztán egy rövid szünet után távoznunk kellett, mert a hajó elindult 02:00 órakor.

Illetve csak el szeretett volna menni, mivel egy picit itt is késtünk. A hajón az volt a szokás, hogy távozáskor adtak egy kimenő kártyát, amit visszatéréskor elvettek tőlünk, így ennek a számából tudták, hogy mindenki a fedélzeten van-e. Nekem ez elég primitív megoldásnak tűnt, de valószínűleg nincs jobb ennél. Az egymáshoz kapcsolódó hajót elváltak és végre elkezdődött a nílusi hajózás. Én gyorsan megebédeltem, majd elég sietősen felmentem a felszínre, hogy még utoljára tudjak pár képet kattintani a folyó felől Asszuán városára.

Innentől kezdve az utazás már sokkal csendesebb mederben folyt, ha szabad ezzel a képpel élnem egy hajóút során. A fedélzetre való feljárat mellett volt a kabinom, így felvittem az útikönyveket és a fényképezőgépemet. Egyszerűen csak kattintgattam a folyópartot, mert tényleg láttam bivalyfürdetést. A legszebb mégis talán a sok pálmafa volt, hiszen itt nem látunk ilyet vízparton. Az is különleges volt, hogy pár méterrel a parttól már megint megszűnt az élet és ismét a homok lett az úr. A nagy hőségben többen fürödtek fent a medencében, így végül az én kedvem is meghozták, ezért lementem átöltözni. Előtte a kabinban jól bekentem magam napkrémmel, mert féltem, hogy lepörkölődök. Szerencsére nem így történt. A medence vize ugyan túl hideg volt számomra, de utána kiültünk a ponyva alá a nyugágyakra beszélgetni. Mindenkinek adtak törölközőt is, amelyet egy tartóból kellett kivenni. Ezt most csak azért említem meg, mert nekem újdonság volt és nem tudtam, hogy így működik a rendszer. A pihenés közben időről időre felugrottam, ha láttam valamilyen érdekes fotótémát. Ilyen volt a lenyugvó nap előtti pálmafák, amit a fényképezőgép feketének érzékelt a vörös háttér előtt.

Éppen az este hat óra körüli napnyugtakor érkeztünk Kom Ombóba, amelynek a dombon magasodó templomát hamar felismertem, mert láttam az Egyiptomról szóló könyveimben. Az összes hajó megállt itt és elég feszített tempóban körbe kellett járnunk Szobek isten templomát, amelyet szépen kivilágítottak. Én emiatt egy picit morcos voltam, mivel szeretek természetes napfényben fotózni, mivel ilyenkor sötétedés után csak akkor tudok szép képet készíteni, ha állvány hiányában a gépet lerakom egy kőre. Megpróbáltam vakuzni, de is a felkavaródó porszemcséken megcsillant akkor a fény. A templom oszlopai a Philaehez képest sokkal nagyobbak voltak, így ha pólóméretet nézzük, akkor Philae volt az M, Kom Ombo az L, Luxor az XL, míg a Karnak az abszolút XXXL kategória. A vésetek itt is nagyon szépen voltak, de csak itt realizáltam, hogy valójában kétféle hieroglifa létezik. AZ egyik ugyebár a kőbe vésett, míg a másik a dombormű, ahol viszont az inverzét kellett mindennek kifaragni és ezáltal az sokkal nagyobb munka. A templom udvarán megnéztük azt a vermet is, ahol a krokodilokat tartották, mivel az itteni vallási kultusz ezen állathoz kapcsolódott. Az egyik fotós pedig a falakon mászkáló apró gyíkokról készített felvételeket. A hátsó részben pedig azt is láthattuk, hogy milyen rést hagytak ki az ékeknek, hogy a roppant kőtömböket együtt tartsák. Moha beszélt még olyasmiről is, hogy vizes rongyokat tettek az egymásra tett kövek közzé, amely a súlya miatt kipréselte a folyadékot, de egyben a rongyok miatt jól össze is tapasztotta azokat. Nem vagyok építész, de az ötlet szellemes.

A hajónk vacsora alatt fel is szedte a horgonyt és továbbindult. Az utasok részt vehettek galabija partin, ahol felöltöztették őket arab viseletbe. Én végül fent beszélgettem két társammal mindenféle témáról. Kitettünk három nyugágyat a hajó orrához közel eső részre és hagytuk, hogy a késő esti meleg szellő megcsapja az arcunkat. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Titanic című filmhez hasonlóan pár méter magasan suhannánk a folyó fölött, akár egy madár.

A Nílus bal partján elhaladtunk egy kivilágított műemlék előtt, amelyről azóta kiderült, hogy Haremhab (Horemheb) lehetett. Úgy tűnik, hogy ezt már nem igazán lehet az Asszuán-Luxor hajóutak programjába beiktatni, pedig hihetetlen képeket láttam, melyek ott készültek.

Később csatlakoztam egy rövid időre a többiekhez lent, de annyira jól hangszigetelt volt a szalon, hogy fent mi totál el is feledkeztünk erről a mulatságról. Az indiaiaknak valamilyen nemzeti ünnepe volt, mert a legeleje óta résztvevő magyarok mesélték, hogy mivel kedveskedtek nekik a zenészek. Én végül a kora hajnali kelés után eléggé álmos lettem és éjfél körül megint lefeküdtem.


6. nap – Edfu, Esznai zsilip, Karnak, Luxor, Karnak hang- és fényjáték

A reggel megint korán érkezett, de szerencsére a reggeli után nem kellett messzire mennünk, mert már a hajók előtt lovaskocsik sorakoztak. Végül öt el is tudta vinni a komplett csoportot. Közben mi megnéztük Edfu csendes városát, ahol a korai órákban még alig folyt az élet at utcákon és csak a lovaskocsik miatt volt egy kis felfordulás, mert az egyszerre itt kikötő hajók csak rövid ideig álltak itt, így a helybélieknek most kellett aktiválni magukat.

A templomhoz elég korán odaértünk, de a látogató központ kapuja még zárva volt, így még várakoznunk kellett. Egy egész szép sétányon végül bejutottunk a templom együtteshez, amely Philaet és Kom Ombot is méretben maga mögé utasította. Sajnáltam, hogy itt is levakarták az ember- és istenábrázolások jelentős részét, mivel régen az a hiedelem terjedt el, hogy ha kiszúrják a szemüket, akkor nem látják a rablók bűneit. Lehet a koptok voltak, de akár az iszlámot követő muzulmánok is, akiknél tiltott az ilyen ábrázolás. Bent több alkalommal is a fáraót erekció közben ábrázolták, de persze a legnemesebb részt mindenhonnan erővel leverték. Gyanítom az évszázadok is nagyon kárt tettek az épületben, mert ahol nem tűzte a nap a követ, ott szépen megmaradt a festés is. Magáról a templomról túl sokat nem tudok mondani. A belső udvaron áthaladva, mintha egy időutazáson vettünk volna részt. Az oszlopok itt sokkal szebben kiadták a virágmintákat, bár a mennyezet feketés festését én picit komornak tartottam. A belső szentélyt körbevette egy U alakú belső udvar is, ahol Hórusz és Széth küzdelmét is képregényszerűen több fontos pillanat egymás utáni ábrázolásával érzékeltették. Széth a legtöbb esetben apró vízilóként jelenik meg a bárka alatt, amelyet egy dárda- vagy kopjaszerű fegyverrel felnyársalnak.

Visszafelé a hajó előtt megint ért egy kis kellemetlen incidens. Vizet akartam venni, de 20 LE-nél nem volt nálam kisebb címlet és bár a vízárus hitegetett, hogy váltani akar, végül 50 piaszerrel próbált átverni. Aztán végül hagytam az egész visszajáró 10 LE-t a fenébe, mert én voltam megint az utolsó a csoportból, aki felment a hajóra.

A nap további része eléggé csendes volt, mert ez volt a Níluson az egyetlen igazi pihenőnap. A fedélzeten olvasgattam, néztem a parton álló pálmafákat, az egyre közelgő Luxor környéki hegyeket. A medencében is megint pancsoltam egy kicsit, de megint hidegnek éreztem egy idő után.

Az esznai zsilipen való átkelés is gyorsan lezajlott, mivel éppen be tudtunk slisszani egy másik hajó után. Az árusok itt úgy árulták a tárgyaikat, hogy feldobták a fedélzetre, ha tetszett valami és a pénzt pedig vissza le kellett zacskóban dobni. A japánok vettek is egy igazán mutatós kendőt. A zsilip másik részénél már ténylegesen leállt a hajónk és érezhetően süllyedtünk, ahogy a medencében a vizet leengedték a szintkülönbség miatt.

A program szerint ma már nem csináltunk volna semmit, de olyan jól haladtunk, hogy végül Moha még bevette a program Karnakot és Luxort, ami másnapra esett volna. Én ugyan kicsit aggódtam, mert a Nap közben elkezdett lefelé menni és a karnaki oszlopcsarnokot mindenképpen napfényben akartam volna látni.

Karnak templomában valóban nem csalódtam, mert tényleg ez volt a legnagyobb templomkomplexum, amit Egyiptom területén volt szerencsém megnézni. Már a két oldalon lévő kos szobrok is csodálatosak voltak, de az igazi attrakció még váratott magára. A belső templomtéren az idegenvezetőnk hosszasan mesélt a különböző részekről, de közben tényleg egyre jobban besötétedett, így nyugtalanul járkáltam körbe, hogy mikor megyünk már végre tovább. Aztán ez is megtörtént és végre láthattam legendás oszlopcsarnokot. A Halál a Níluson című Agatha Christie regény filmváltozatában is szerepelt ez a helyszín, de szinte minden utifilmben megmutatják grandiózus méretei miatt. Feltétlenül készíteni akartam egy olyan képet, amelyen lentről az oszlopok tetejét filmezem, amely a pálmát szimbolizáló teljesen kerek perem miatt mintha szabályos köröket alkotnának. Végül ezt a kompozíciót is sikerült nagyjából teljesíteni, de a fényviszonyok hagytak némi kívánnivalót maguk után. Ezek után megnéztük Hatsepszut obeliszkjeit, amelynek a teteje állítólag aranyból volt, így a rá eső fény verődőt a templomban és később innen vették át a keresztények is, hogy a kupolákat színes fémekkel vonják be. Ezután a szent tó és a mellette lévő kidőlt obeliszk következett, majd a szabadidőben mi elmentünk a nézőtér melletti templomot is megnézni, amelynél a legjobb állapotban maradtak meg a hieroglifák és a mennyezet színei.

A Luxor templom mellett korábban csak elhaladtunk, de most már kivilágítva tekintettük meg a töménytelen mennyiségű turistacsoport között. A bejáratnál lévő obeliszk párja Párizsban van a Concorde téren és ezért kapták azt a soha nem működő órát az egyiptomiak, amelyet a kairói Mohamed Ali mecset udvarának kerengőjénél láthattunk. A templom érdekessége, hogy sokáig be volt temetve, ezért történhetett meg, hogy az arabok is a biztonság kedvéért építettek ide egy mecsetet, amely azonban mára több méterrel a látogatók szintje fölött helyezkedik el. A belső udvarokban hatalmas szobrok is álltak az oszlopok között, de mi tovább haladtunk a végéig, ahol már az épület egy része római és keresztény elemeket is mutatott. Ez is igazolja, hogy mennyi kultúra és vallás tette le itt a kézjegyét. Speciel engem a csoport megint elhagyott, mert annyira bele voltam merülve a fotózásba, majd csak a bejáratnál találkoztunk újból. A főbejárattal szemben a Nílussal párhuzamosan egy szfinxsor húzódik, amelyet a tervek szerint a kb. 2 kilométerre lévő Karnakig meghosszabbítanak, ahogy eredetileg is álltak. Ezért hatalmas földmunkák indultak meg, hogy a két templomot összekötő út ismét régi fényében pompázzon. Az itt lévő szobrokat is külön egy-egy reflektor megvilágította, de ezt az élményt tényleg látni kell, mert a fényképezőgép sajnos ezt nem tudja visszaadni. Kicsit is morogtam magamban, hogy ezt azért jó lett volna nappal is látni, de a program eléggé feszített volt.

Este én vállalkoztam arra, hogy elmegyek a karnaki fényjátékra is. A hajókat állítólag ki fogják rakni Luxorból, így a miénk már eleve egy külső dokkban horgonyzott le. Mire a kisbusz visszavitt minket a hajóhoz, utána pár percen belül már fordult is velem vissza pár társammal, hogy Karnakba vigyen minket. A fényshow tetszett is és nem is. Ez talán elsőre furcsának hangozhat, de mindjárt el is mondom miért. A megérkezés klassz volt, mert olyan hangeffekteket vágtak be, mintha együtt érkeztünk volna a fáraóval és még a bárka vontatását is lehetett hallani a kosok között. Aztán a belső részben a közvetlenül az oszlopcsarnokba vezető falra vetítették ki híres uralkodók szobrait és kartusba foglalt nevüket. A show folytatásárban olyan sorozatban felkapcsolódó világítás vetült az oszlopokra egy csikorgó hang kíséretében, mintha egy nagy követ toltak volna odébb, hogy beljebb hatolhassunk. Maga az oszlopcsarnok viszont számomra gyéren volt kivilágítva, még ha próbáltak is cselesen forgó fényekkel operálni. Ezt követően leültünk a tóparton lévő nézőtérre, ahol rá lehetett látni az egész templomra. A vízen apró csillagokat idéző fények jelentek meg, míg a falakra különböző mintákat vetítettek ki, amely sokkal látványosabb volt Philaehez képest. Ebben a tekintetben tehát jobb volt, de nagyon csalódott voltam, hogy éppen a legszebb látványosságot, az oszlopokat nem képesek fényárba borítani. A műsor egyébként Rá szemszögéből mesélte az eseményeket, aki büszkén mesélt országáról és templomáról.

7. nap – Luxor nyugati oldala, Királyok Völgye, Hatszepszut temploma, Memnon kolosszusok

A mai napon az utolsó reggelit fogyasztottuk el a hajón, mivel este a csapat egy része velem együtt Hurghadára ment, míg a többiek egy hotelben szálltak meg, hogy aztán szétszéledve Budapest vagy Sharm el-Seikh felé vegyék az irányt repülővel. A recepción kifizettem a költségeket és a visszaadták az útlevelemet. A csomagokat is feltettük egy helyi buszra, majd elindultunk a Királyok völgye felé Luxor (Théba) nyugati partjára. A kikötőnktől nem volt messze az odavezető híd, így a távolban már feltűnt Hatsepszut temploma is a hegyoldalban.

A völgy bejáratánál láttuk Howard Carterék házát, akik a Tutankhamon sírt megtalálták talán III. Ramszesz sírja alatt, amire a sírrablók nem gondoltak. Magába a völgybe szigorúan tilos bevinni fényképezőgépet és kamerát, így azokat hátra kellett hagynunk. A fogadócsarnokban volt egy klassz domborzati térkép, amely alatt 3D-ben elkészítették az összes sír modelljét. A legtöbb ugyan egyenesen haladt előre, de voltak egész bonyolult elágazásokat is tartalmazóak. Moha kicsit sztorizott arról, hogy állítólag a keleti és nyugati oldalon lévő sírokban a Nap állásától függően dolgoztak, mert a fáklyák füstöltek volna. Én hallottam olyan elméletekről, hogy tükröket használtak, de azt hiszem, hogy ezt a készítők már magukkal vitték a sírba.

Maga a völgy kb. 60 sírból áll és nekünk csak háromba lehetett sajnos bemenni, amit mi döntöttünk el. Az idegenvezetőnk lebeszélt arról minket a jegypénztárnál, hogy a Tutankhamon sírba külön belépő (100 LE) ellenében bemenjünk, mivel onnan mindent elvittek a szarkofág kivételével. Utólag már bánom, hogy hallgattam rá, mivel a képek alapján ott maradt meg a legszebben a festés, így aki arra jár, az feltétlenül nézze meg, kerül, amibe kerül! A sírokhoz egy darabig egy úton haladó motoros kivonattal vittek fel, majd végre sikerült lépésben lemennünk a kiválasztott sírokba. Szavakba ezt szintén nehéz önteni, mert egészen káprázatos volt minden. Azt nem igazán értettem, hogy miért volt az, hogy egyes helyeken volt plexifal, míg máshol akár meg is lehetett érinteni a falat, ha az őr nem vett észre. Sajnos sok kár érte a műalkotásokat, mert görög betűkkel írt kopt feliratokat is találkoztunk, illetve a feliratok jelentős része sérült volt. A festés viszont szinte mindenhol éppen megmaradt, mivel itt nem érvényesült a Nap pusztító hatása. Ezért is aggódtam, hogy vajon a kilélegzett páránk mennyire árt ezeknek a síroknak.

Az egyik utastársunkat elkapta egy őr, ahogy mobiltelefonnal fotókat készített, de végül az őrszobán megúszta annyival, hogy előttük ki kellett törölnie, majd képenként 50 LE büntetést kértek tőle. Ezután sajnos tovább kellett állnunk, pedig még bőven lett volna miben gyönyörködni.

A busszal egy alabástromműhely mellett álltunk meg, ahol bemutatták a kőfaragás művészetét. Bent számos szép szobrot láttunk igencsak borsos áron, de legalább hagyták, hogy készítsek pár fotót. Az egyik srác azonban eléggé rám szállt és én végül engedtem neki, majd egy alku után vettem tőle egy picit drágán egy Anubisz szobrot, amely éppen az íróasztalomon figyeli most is, ahogy ezeket a sorokat gépelem. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy gyenge voltam, mert utána még igazi kőnek mondott, de valójában az összeillesztések helye miatt inkább műanyagnak tűnő faragott zöld köveket és pár láncot is adott ajándékba. Erre azért külön baksisért is elkért, tehát nagyon ravasz volt. Ez volt az a pont, ami nem igazán jött be nekem egész Egyiptomban, hogy nyújtanak valamit, amit az idegenvezetőnk kifizet, de aztán még koldulnak egy kis pénzt, hátha ad a látogató.

Az alabástromműhely után megint a kulturális feltöltődésé volt a hangsúly. Megérkeztünk ugyanis Hatsepszut fáraónő több teraszos templomához, amely helyi néven Al-Deir Al-Bahari templom néven szerepelt a jegyünkön. Itt is egy kisvonat vitt közelebb minket pár száz méteren, majd Moha csak beszélt és beszélt. Ez volt az a pont, ahol a tűző napon alig vártam, hogy árnyékba vonuljunk. Elmondta, hogy régen itt mekkora kert volt, de a természet visszahódította a területet. A templom melletti másiknak is csak a romjai maradtak meg, de én láttam tervrajzokat erről és régen hatalmas lehetett. Ma a Hatsepszut templomot lengyelek tartják épségben, amit fent egy tábla is jelzett. A perzselő hőségben éreztem, hogy ég a fejem és a nyakam, így nem is bántam, hogy végre megnézhetjük a belső udvart. Igazán látványos dolgokra itt nem igazán lehet számítani, de önmagukban a foltokban még színes hieroglifák és a kb. 6-8 darab hatalmas fáraónő szobor kárpótolt minden kínért, amit a hőség miatt elszenvedtünk. A középső szinten jobb oldalon van egy olyan oszlopok között megbúvó rész is, amely egész épen megmaradt és csodák csodájára még fotózni is engedtek a színes falakat. Ez volt talán a legszebb templomszakasz, amit az egész út során megörökíthettem. Bámulatosan ki van dolgozva az utolsó gyümölcs és állat is, ahogy közelről meg tudtam nézni a finomabb részleteket. Távozás közben láttunk egy összeesett japán lányt is, akit a bárban próbáltak a lábát felrakva felpofozgatni. Valószínűleg rosszul lett a rettenetes napsütésben.

A Királyok Völgye fölötti természetes piramis alakú hegyet jobb kézről még utoljára megnézni, majd ha jól tudom elhaladtunk Medinet Habu temploma mellett, melynek az udvarán csak a buszról láthattuk az egykoron egyik legnagyobb Ramszesz szoborból maradt fej darabot. Ezt követően hamarosan Memnón kolosszusaihoz értünk, ahol egy fotószünet erejéig megálltunk. Én igyekeztem előre sietni, hogy minél több szemszögből le tudjam fotózni ezt a két óriást. Amit nem teljesen értettem, hogy hogyan állhat látszólag több darabból, de lehet valamilyen anyaggal bevonták korábban. Moha is beszélt valami olyasmiről, hogy a hieroglifák egy részét úgy készítették, hogy a falra egy gipszhez hasonló anyagot tettek és valójában ebbe vésték a feliratokat, amelyeket hiba esetén így ki lehetett cserélni. Én magam kicsit kételkedtem ebben, de lehetett benne valami, mert itt-ott valóban darabokban vált a felirat.

Luxorba érve itt volt a búcsú ideje, mert immáron csak kilencen folytattuk közös utazásunkat Hurghada felé a tizenkilencből. A többiek tervezték, hogy a helyi mumifikálási múzeumot megnézik, míg én inkább azon voltam kicsit elkenődve, hogy nem láthattuk Karnakot ilyen szép déli napsütésben. Aztán bennem volt egy kis elvállási depresszió is, mivel eléggé meg szoktam kedvelni alkalmi utastársaimat, mintha egy láthatatlan szövetség jött volna köztünk létre, hogy aztán az utazás végén ez megszakadjon. Szerencsére még volt hátra ez a tengerparti hosszabbítás, ami tudtam, hogy jól fog esni egy kis pihenés a Vörös-tenger partján. Addig azonban még jó 4 órás út várt ránk a sivatagon át, így nem csodálkozom, hogy Luxor és Karnak nem fért volna itt bele a programba, mert akkor mi érkeztünk volna meg késő este Hurghadába.

A sivatagon való átkeléshez itt már nem volt előírás a konvoj, így szépen haladtunk. Az ellenőrző pontok száma is, mintha kevesebb lett volna. A sivatag itt is más arcát mutatta a lebukó nap fényeiben, ahogy kőzettől függően fehér, barna vagy éppen vörös színben pompázott. A tengerpartot végül 17:30 körül értük el, de még hosszasan mentünk észak felé a város irányába. Ami kicsit furcsa volt a számomra, hogy az egyik telken csodaszépen parkosított hotel, míg máshol a be nem épített sivatag állt. Szerencsére mi a La Pacha hotelben szálltunk meg, amely a belvárosban volt. A két helyi idegenvezető hölgy nagyon kedvesen fogadott minket és a kezünkbe nyomtak egy összefoglalót a programlehetőségekről. A kezünkbe nyomtak egy borítékot is, hogy azt adjuk oda a szolgának a csomagjaink felcipelése után. Megbeszéltük velük, hogy másnap dél tájban visszajönnek, hogy a fakultatív programokat befizethessük. Felérkezés után szembesültem vele, hogy az utcafrontnál lévő színpadra néz a szobám, de nem bántam, mert legalább bent voltunk a központban. A recepción ránk tettek egy Pepsi Szigetet idéző műanyag all inclusive karszalagot, amelyet utána a vacsoránál már használtunk is. A szokás itt az volt, hogy korlátlanul lehet iszogatni ásványvizet, kólát, narancslevet, ananászlevet, hibiszkuszteát vagy kár enyhén alkoholos üdítőket is, míg a töményekért külön kellett volna fizetni. Az annyira nem tetszett, hogy nem lehetett felvinni vizet, mivel a kettővel odébb a Sea Gull hotelben megszállt barátainknál ez nem volt gond. A hűtőben lévő italokat sem mérték vészesen drágán (1,5 l víz 10 LE, 3 dl kóla 14 LE), így végül párat fel is bontottam, hogy legyen mivel fogat mosni és majd kirándulásra elvinni.

A vacsora után elmentünk sétálni és itt tényleg minden a turistáknak szólt. Rengeteg üzlet sorakozott a főutca mentén. Mivel a látogatók zöme itt orosz, ezért a legtöbb étteremben és plakáton már cirill betűs írás fogadott minket, ami valahogyan szokatlannak tűnt az arab környezetben. A boltok között voltak fix árasak is, így aki nem kívánt alkudni, ott megvehette kellemetlenség nélkül a neki tetsző porfogókat. Én egyelőre csak nézelődtem, mert az egész út során nem vettem semmit sem. Most viszont engedtem a csábításnak és pár hűtőmágnest bezsákoltam, de úgy voltam vele, hogy majd ha kifizettem a programokat, akkor fogom csak a maradékot elkölteni erre-arra. A legtöbb mütyür így is nagyon giccses és silány volt, mert én sosem szerettem a csillogó kövekkel kirakott díszeket. A legjobban egy egyiptomi figurákból álló sakk tetszett, amelyet azonban csak a kirakatban láttam, így nem tudtam a pontos árát. Úgy döntöttem, hogy majd másnap feltérképezem a lehetőségeket, mert mindig is vágytam ilyen egyiptomi figurákból álló készletre.

8. nap – Hurghada stradolás 1

Ezt a napot a pihenésnek szenteltük. A katalógusban csak véletlenszerűen böktem rá a 4 csillagos La Pachára, amely kívülről eléggé egyszerűnek tűnt. Belül azonban hatalmas gondozott kert található, amit tegnap este már nem volt erőnk felfedezni. Most viszont szépen körbejártuk, ahogy lementünk a tengerpartra, amelynek egy relatíve szűk része esett csak hozzánk. A szomszédban volt egy móló is, de az már a másik hotelhez tartozott, míg a miénknél hajók voltak kikötve. Az indulás előtt én vettem Nyíregyházán egy gagyi búvárszemüveget és most ki akartam próbálni, hátha látok már egy-két korallt vagy halat a környéken. A vízállás ugyan nem kedvezett, mert bentebb valóban volt pár korallvirág utolsó hírmondóként, de ezeket csak apálykor lehetett jobban megnézni, mivel pipa hiányában mindig csak a víz tetejéről próbáltam alámerülni. A sós víz beszivárgott, mert nem zárt jól többszöri állítás után sem a halántékomnál, ezért oda kellett fogni. A kínlódás ellenére meseszép volt a tenger alja, ahogy a tiszta és meleg vízben mindent lehetett látni.

Délben találkoztunk a recepción a két kihelyezett idegenvezetővel és megállapodtunk velük, hogy másnap intro merülésre megyünk, de ezen kívül sehová sem, mert a csapat pihenni akart és ez is éppen elég kalandnak ígérkezett. Csütörtökön el lehetett volna menni a Giftun-szigetre, de arról lebeszéltek, hogy a merülés jobb lesz és ne fizessek kétszer ugyanazért.

Este megint elmentünk bevásárló körútra és egy igyekeztem szép hűtőmágneseket választani. A híres épületek gyűjteményemben akartam egy Szfinxet és egy piramist is, de amik itt elérhetőek voltak, azok nem igazán nyerték el a tetszésemet.

9. nap - Hurghada intro merülés

Reggel fél kilenckor jött értünk egy mikrobusz, amely elvitt minket a Deep Dreams búvárklub központjába. Látszatra az egész pár viskónak tűnt két be nem épített telek határán, de a lényeg úgyis a tenger alján van. Kitöltöttünk egy orvosi kérdőívet, majd felpróbáltuk a békatalpakat. Én a 46-s méretűbe éppen csak bele tudtam a lábamat gyömöszkölni, de szerencsére ez később a vízben még engedett.

A hajó legénysége többségében magyarokból, pár németből és lengyelből állt. A kikötőben a fedélzeten az oktató elmesélt pár alapszabályt és kézjelet. Elsőre nem tűnt bonyolultnak, de azért a nyugtalanság úrrá lett rajtam. A jármű így is hánykolódott rendesen, de adtak szédülés ellen valamilyen helyi gyógyszert, ami nem altatott. Alig fél óra után megérkeztünk a korallzátonyokhoz, ahonnan még lehetett Hurghadát is látni. A víz színe itt megváltozott a sekélyebb rész miatt, ezért a legtöbb helyen türkiz színűnek tűnt. Magát a merülést megelőzte még a búvárruha próba, amely közül szintén az elérhető legnagyobbat adták rám és még az is majdnem szűk volt. A felszerelés további része volt egy felfújható mellény és csak arra került a palack. Korábban én sosem értettem, hogy működik a búvárkodás, ha ólomövet rájuk tesznek.

A várakozás volt talán a legrosszabb az egészben, mert a profik után minket, amatőröket vittek le párokban. 2 lengyel és 5 magyar volt, akik közül ketten végül megbuktak, mert le sem tudtak menni. Én voltam a legutolsó és szerencsémre az oktatómmal egyedül voltam. A hajón szépen felvettem a búvárruhát, majd kerestek egy övet és mellényt, amely a pocakomra is ráfér, aztán kezdődött a nagy kaland. Elsőnek is az ő szemüvegük tényleg profi volt, mert tökéletesen szigetelt. A tisztításra a nem túl guszta módszerük az volt, hogy bele kell köpni az üvegre, szétkenni, majd lemosás után feltenni, hogy ne párásodjon. Ez meg is történt, aztán a hajó szélén felmálházottan állva meg kellett fogni a számba rakott reduktor csutoráját, amit fogni kellett a maszkkal együtt a jobb kezemmel, míg a bal kezemmel az övemnek a csatját kellett tartanom. Utána jött volna az a kecses ollózó mozdulattal való beleugrás, hogy a nyitott lábak tompítsák az érkezést. Én szépen belezúgtam a vízbe, aztán a rövid elmerülés után a mellény felhozott a felszínre. A hajó mögött lebegve ismerkedtem a csutorával, mert elég nehezen tudtam magam rávenni, hogy csak azzal lélegezzek, ezért csücsörítés helyett én végig tartottam a kezemmel, hogy biztonságban érezzem magam. A kötél mentén történő leereszkedés során elvileg mindig az orrunkat befogva kompenzálni kell a nyomáskülönbséget oly módon, hogy erősen fújjuk ebben az állapotban és akkor a fülünk pattan egy picit. Én is és a többiek is ezt rosszul csinálhattuk, mert túlságosan lent fogtuk meg az orrunk a maszkon keresztül, így fájt a fülem rendesen, ezért kicsit fel kellett menni, de aztán csak leérünk 5-6 méter mélységbe. Hogy milyen érzés volt? Mintha Lord Vader megszületett volna Anakin Skywalkerből. Fent még szépen lélegeztem, aztán lent már csak a hhh hhh hhh hhh jött. Hamar meg lehetett szokni, de mintha a sűrített levegőnek éreztem volna egy kis mellékízét.

Az első merülésünk egy sziklapad mellett történt. Jobb kéz felől a tenger mélyén mintha sivatagot láttam volna, annyira élettelen és sivár volt ott látszólag. A látótávolság sem lehetett túl nagy, ahogy a víztömeget figyeltem. A lényeg viszont úgyis bal oldalon volt, ahogy az aljzatból hirtelen kiugrott egy pár méteres kőfal, amelyek korallok sokasága jelent meg a vízmélységtől függően. Halak tucatjai vettek körül, mintha egy akváriumban lettem volna. Próbáltam megfogni őket, de elslisszantak előlem. A vízszintes testtartás ellenére a lábammal olyan gyorsan haladtam előre, hogy az oktató szólt, hogy siessek ennyire. Valószínűleg nem mértem fel jól a békatalpak általi plusz tolóerőt, pedig a két kezemmel a maszkomat és a csutorát fogtam. Olyan érzés volt így is átsuhanni a korallok fölött, mintha az Édenkertbe érkezett volna az ember. Szigorúan tilos megfogni őket, mert akkor elpusztulnak, de így is olyan érzésem volt, mintha belerúgtam volna 1-2 alkalommal békatalp végével, amikor megfordultam. Néha az oktatót sem éreztem a közelemben és hiába néztem körül, nem volt sehol, mert térben tényleg fölöttem volt, ahová nem néztem. Kb. 50-100 métert tettünk meg oda, majd vissza a 20 perc alatt és a lüktető fülem ellenére éreztem, hogy ez az 5-6 méter mélységben átélt kaland egy életre szól. Az egyik helyi srác még fel is vette kamerával, amelyet később DVD-n meg is vettünk.

A kiszállásnál ugyan nem voltam túl boldog, mert bár levette rólam Répa a békatalpat a vízben, de fent senki nem segített az utastársaimon túl a cuccokat leszedni, mert mindenki elment eszegetni. Ez annyira nem esett jól, de végül is kibírtam ezt a kis kényelmetlenséget.

A második merüléshez már nem mentünk messzire, mert elkezdett felhősödni az ég és a szél is erősödött. Végül egy áramlatnál merültünk az egyik utastársammal együtt, aki szintén elég termetes férfiember volt. A beöltözés már könnyebben ment, de maga a lemerülés volt a legkellemetlenebb, mert ereszkedés közben egymást is zavartuk. Most egy másik oktató, egy szerb srác, Vladimir jött le velünk és ő szívbaj nélkül kiengedte a levegőt a mellényemből, amitől süllyedtem hirtelen, majd jeleztem, hogy emelkedjünk fel magasabbra, mert fájt a dobhártyám. Utána ez a gond is megoldódott, bár másik amatőr társammal néha egymásnak mentünk, de aztán már párban úsztunk, miközben Vladimir fölöttünk úszva őrködött mindenen. Itt a tenger sodrása egy picit erősebb volt, de lentebb ebből már kevesebbet érzékeltünk. A korallok nagyobb része volt itt elpusztulva, ugyanakkor itt érdekesebb formákat is láttunk. Állatok közül egy muréna és egy rája volt a csúcs, de mesélték később, hogy olykor delfinek és teknősök is felbukkannak a koralloknál. Az élmény mondanom sem kell talán, hogy ámulatba ejtő volt és most legalább a fülem már nem fájt úgy, mint az előbb. Miután mi is felértünk a csapat szépen visszaindult a bázisra, míg nekünk kezünkbe nyomtak egy értékelő lapot. Igazából nagyszerű volt és nem volt különösebben bajom semmivel. Egyedül talán az esett kicsit rosszul a felszerelésen túl, hogy becsöppentünk egy láthatólag összeszokott közösségbe és berezelt újoncként talán többet is foglalkozhattak volna még velünk. Ettől még mindenkinek csak javasolni tudom, hogy próbálja ki ezt a lehetőséget, mert többet ér bármilyen pipával történő felszíni könnyű búvárkodás (sznorizás).

10. nap – Hurgahada strandolás 2

Hajnalban kimentem megnézni a napfelkeltét, ami a felhők miatt nem volt ugyan tökéletes, de legalább láttam ilyet is. A tenger vizén így is szépen megtörtek az első napsugarak. Erre a napra sem terveztünk különösebben semmit sem és csak fürödni akartunk. Szerencsére a Giftunos terveimért sem volt kár, mert annyira beborult és a szél is erősödött. Két utastársammal lementünk ugyan a pálmafák között elhelyezkedő nyugágyakhoz, de végül délig csak beszélgettünk. Utána lett már jobb idő és kitisztult az ég, ezért az ebéd után már bele is lehetett menni a tengerbe. Én nagyon élveztem a hullámzást és hogy a víz tetejére felfeküdve lebegtem órákon át. Ez felkavarta ugyan a gyomromat, ezért kint egy kis pihenőt kellett tartani, de aztán visszatértem a habokba. A szemüvegemmel felfedeztem pár kisebb korallt és legalább 6-8 féle hal úszkált a sziklák körül. A repedésekben még tengeri sünök tüskéit is láttuk, akikkel nem lett volna szerencsés találkozni. Szerencsére itt már 2-3 méter mély volt a víz, ezért az a veszély nem fenyegetett, hogy bárki belelépjen. A vacsora előtt még sakkoztunk is egy partit a kertben a nagyméretű bábukkal, amire legutoljára a nyíregyházi állatkertben volt csak alkalmam évekkel ezelőtt.

Este kiszámoltam, hogy mennyit kell majd fizetni a szoba mini bárjából megivott ásványvizekért, majd megint elmentem sétálni és elköltöttem a maradék pénzemet ilyen-olyan apróságokra.

11. nap – Hurghada-Kairó, Kairó-Budapest repülőút

Reggel lehozták a bőröndömet a hallba, erre láttam, hogy eltörték a fogóját. Szegény eléggé megviselt volt már, mert a lába után immáron fent is lesérült. Kaptunk egy kis reggelit összekészítve, majd a költségek lerendezése és a karszalag levágása után elindultunk haza. A hurgahadai reptéren a bejelentkezés nagyon lassan ment, mert bár volt ott 6-8 dolgozó, de csak egy végzett igazi érdemi munkát.

A Hurghada-Kairó repülőút nem volt túl hosszú. Éppen jó oldalon ültem, mert így le tudtam fotózni a Hurghada környékén lévő korallzátonyokat a tengerben, a Sínai félszigetet és Szuez környékét. Gyönyörű volt látni, ahogy a tengerből előbukkan a sivatag.

Kairóban várnunk kellett jó 1,5 órát a gépünkre a szép terminált körbejárva. Hazaúton már nem igazán volt alkalmam fotózni, mert a mellettem ülő ismeretlen sráccal beszéltük végig az utat, aki az Ericson dolgozójaként Afrika számos országában megfordult és jelenleg Kairóban élt. Érdekes volt hallani bennfentesként a helyiekről a véleményét, úgyhogy jó társaságban remekül telt az idő.

A Ferihegy 2B reptéren az elválás nem volt túl örömteli, mert tényleg megkedveltem a társaimat, de bízom benne, hogy a kapcsolat nem szakad meg, ha ők is így akarják. Egy utazás végén mindig kicsit szomorkodni szoktam, hogy el kell válnom új ismerőseimtől, akikkel annyi közös dolgot éltünk át, hiszen védtük és támogattuk egymást különböző szituációkban, illetve kölcsönösen betekintést engedtünk az otthoni életünkbe is. A transzferben ülve a gondolataim azon jártak már, hogy vajon hogyan tudom ezt a sok élményt majd a családomnak, a barátaimnak és a munkatársaimnak elmesélni.

* * *

Összegzés

Az utazás csodálatos volt, de ez gondolom a fentiekből egyértelmű lett a számotokra. Egyedül azzal nem voltam megbékélve, hogy elég szép összegbe került mindennel együtt, de most úgy vagyok vele, hogy így is megérte, mert ezt látnom kellett. Annyi bizonyos, hogy egyiptológus már biztosan nem lennék, mert bár érdekesek a hieroglifák, de olyan érzésem volt, hogy egyben végtelenül unalmas is ez az egész, mintha nem lenne már felfedezni való. Persze manapság is folynak ásatások és nem találhat mindenki királysírt, de nekem nem lenne feltétlenül türelmem hozzá, hogy ebben a hőségben nemesek sírjait vagy feljegyzéseit fordítgassam. Így tehát megmaradok lelkes Egyiptom barátnak a szívemben, mert az elképzelt ország, a médián át látni engedett és megtapasztalt valóság többnyire fedte egymást.

Ami az anyagi részét illeti a dolgoknak, a kiváltott 140 000 forintnak megfelelő valuta könnyedén elment a fakultatív programokra, pedig tényleg alig vettem magamnak ajándékokat. A belépőkről csináltam még Hurghadán egy kis tablót, amelyet a picasawebes képtárban is megtalálhattok. Szerencsére az ország főbb látnivalóinak 80%-t szerintem megtekintettük és öröm volt nézegetni itthon a könyveimet, hogy mennyi mindent láthattam. Dendera, Abüdosz, a Fájjum oázis, Alexandria, Szuez, a Mózes-hegy vagy éppen a Szent Katalin kolostor már csak ráadás lett volna. Még ha a fotózás szempontjából a fényviszonyok nem mindig voltak a szervezés miatt a legtökéletesebbek, akkor sem lehetett volna ezt a sok programot a kötött időpontok miatt jobban összehangolni. A rengeteg élménynek még így is ülepednie kell, de az internet segítségével legalább tovább fogom tudni bővíteni az ismereteimet.

Ami pedig az országot illeti, sokkal szebb volt, mint vártam még a kairói nyomornegyed és a sok szemét ellenére is. A műemlékek, a mecsetek gyönyörűek, míg a táj önmagában a hazaihoz képest annyira eltérő, hogy én igyekeztem az utazás minden pillanatát kiélvezni az egyre növekvő fáradtság és kialvatlanság ellenére is. Itthon van egy félsz az emberekben, ha meghallják, hogy arab országba utazik valaki, de aki betartja a játékszabályokat, azzal nem kellene, hogy baj essen. A sok rendőr egy idő után picit nyomasztó volt, ahogy a jelenlétükkel folyton találkoztunk, de egyben megnyugtató érzés volt tudni, hogy vigyáznak ránk. Az árusok terén már megoszlik a véleményem, mert voltak kedves és ellenszenves példák is, de ez itthon is így lenne. A tolakodást és az alkudozást annyira nem szeretem, de mivel a megélhetésükért küzdenek, ezen rugalmasan felül kell emelkedni, ha tudunk velük bánni. A legamatőrebb hibát én követtem el, hogy nem mindig volt nálam kis címlet vagy aprópénz, tehát a kellemetlenségek ebből is származtak. Azt nagyra értékelték több helyen is, amikor megpróbáltam pár szót kinyögni arabul. Ilyen pillanat volt az egyik félreeső élelmiszerboltban történő vízárusnál való vásárlás is, aki úgy tűnt, hogy meglepődött, hogy turisták bukkantak fel nála, de ennek ellenére nem próbált átvágni minket. Mikor látta, hogy a visszajáró egy fontos érméket nézegettem, akkor elkezdte magyarázni tört angolsággal a címleteket, hogy nem csapott be. Én rámosolyogtam egy arab "köszönöm" kíséretében, mert nem is ezért néztem őket sokáig, hanem mert olyan pénzt még éppen nem láttam, majd kölcsönösen egymásra vigyorogtunk. Talán ez volt a legközvetlenebb példa arra, hogy mennyire kedvesek és udvariasak.

Remélem szórakoztató volt ez a 34 oldal a hibák ellenére is. Sajnos nem tudtam még így sem mindent elmesélni, de betekintésnek talán ennyi éppen elég volt, hogy merre kalandoztam. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy ha teheti, akkor látogasson el Egyiptomba, mert életre szóló élményekkel fog gazdagodni.

* * *

Megtekintett UNESCO műemlékek Egyiptomban

Kairó történelmi belvárosa
Memphis és a Giza-Dahshur közötti piramisok
Núbiai műemlékek Abu Simbel és Philae között
Théba városa a nekropolisszal



Belépők

Abu Simbel (két templom) 80 LE
Asszuán (befejezetlen obeliszk) 30 LE
Asszuán (botanikus kert) 10 LE
Edfu templom 50 LE
Egyiptomi múzeum 60 LE
Egyiptomi múzeum - Királyi múmiák terme 100 LE
Giza piramisok 60 LE
Giza (második piramis) 30 LE
Hatsepszut temploma (Al-Deir Al-Bahari templom) 30 LE
Karnak templom 65 LE
Királyok völgye (3 sír meglátogatása) 80 LE
Kom Ombo templom 30 LE
Luxor templom 50 LE
Memphis (Mit Rahina múzeum) 35 LE
Philae templome 50 LE
Salah Al-Din citadella 50 LE
Szakkara és Imhotep múzeum 60 LE

Sajnos a Philae és Karnak templomban látott fény- és hangjáték pontos ára nincs rajta a belépőn, de kb. 15-15 Eurot kértek érte, ha jól emlékszem.


Fakultatív programok ára Hurghadán (Anubisz Travel)

Sahara Park (szerda) 65 $ / 50 Euró
Quadozás (szerda) 65 $ / 50 Euró
Jeep safari (szerda) 45 $ / 35 Euró
Giftun sziget (csütörtök) 40 $ / 30 Euró
Snorkeling (minden nap) 40 $ / 30 Euró
Búvárkodás (minden nap) 65 $ / 50 Euró
Tengeralattjáró (minden nap) 65 $ / 50 Euró
Katamarán (minden nap) 40 $ / 30 Euró

4 éves korig ingyenes, 4-12 éves kor között 50% kedvezmény (kivéve búvárkodás)



Képek
Részletes program



Olvass tovább!