Pudsey day

Itt lassan minden hétre jut valamilyen bolondság, így a múltkori rózsaszín helyett a patika Pudsey színvilágába borult.

Pudsey valójában egy mackó, aki távoli rokonságban áll csak Micimackóval. Egy színes kötéssel el van takarva a fél szeme, erről lehet a legkönnyebben felismerni. Valójában ez a nap a rászoruló gyerekeket támogató alapítványról szólt (Children in need), akiknek országos gyűjtést szervezni. A BBC is szép tévékampányt indított és este fel is sorolták, hogy melyik cég mennyivel támogatta az eseményt. A honlapjuk szerint 18 millió font jött össze, ami nagyon szép teljesítmény.

A patikában nálunk ez nem volt akkora siker, mint reméltük. Szerintem mindenki adakozott más helyeken is, mert a városunk számos pontján gyűjtöttek pénzt. Így is sok-sok merchandise terméket láttam a városban, így Pudsey pólók, bögrék és még pótfülek is figyeltek rám pár kirakatból. Mi pár lufit kaptunk, ami feldobta a patikát. A lányokon nagy kék pólók voltak, amiken szintén mackó koma figyelt, míg én a nyakkendőmre tettem ki egy nagy kitűzőt.

Olvass tovább!

Poppy Appeal

A Halloween, majd az általam újrakeresztelt Guy Fawkes Night után máris itt egy újabb angol ünnep, a Poppy Appeal. Úton-útfélen veterán katonák és idős nénik gyűjtöttek pénzt, miközben papír pipacsvirágokat osztogattak az adományért cserébe. Aztán az utcán és a tévében is egyre több illetőn láttam a virágot. Az angol nyelv szépségeihez hozzátartozik, hogy sem az internetes szótáram, se a nyomtatott középszótáram nem adott arra választ, hogy akkor a poppy most akkor pipacsot vagy mákot jelent. Mákot nem igazán láttam virágozni, míg ez a papír virágok számomra inkább pipacsra emlékeztettek.

A családunkban van is egy hagyomány, hogy mivel a bátyám júniusban született, így anyám mindig azt mondogatta, hogy ha a pipacs virágzik, akkor már közeleg az ő születésnapja. Aztán így mindig nagy öröm volt látni a búzatáblák mellett az út szélén lévő piros virágokat a nyár hírnökeként.

Tehát a virág eldöntésén túl már csak azt kellett volna kitalálnom, hogy mégis minek hordják egyfajta "angol kokárdaként". Aztán a Royal British Legion wikis honlapja meg adta a választ, hogy a világháborúban és azután elesett katonákra emlékeznek így, ami általában a veteránok napján, a Remembrance Dayen (november 11.) ér véget, de gyakorlatilag bárki bármikor hordhatja. A szimbólum egyébként az In Flanders Field című versből ered.

Olvass tovább!

Guy Fawkes Night

Pár nappal ezelőtt figyeltem fel egy plakátra, amely erre a napra össznépi tűzijátékos mulatságot ígért a parkba.Ezt abból is le lehetett mérni, hogy még éppen csak lecsengett a halloweenes erősen mesterkélt kripta hangulat, de vele párhuzamosan már mindenféle pirotechnikai eszközöket is árultak, mintha legalábbis szilveszterre készülnének.

Aztán a kollégák is kérdezték, hogy megyek-e arra az XY Day-re? Annyira gyorsan elhadarták, hogy nem is jegyeztem meg a fickó nevét. Dióhéjban összefoglalták ugyan a sztorit, hogy valaki fel akarta robbantani a parlamentjüket és ennek sikertelenségét azóta tűzijátékkal ünneplik. Valahogy ráasszociáltam, hogy biztos valami IRA vagy valamilyen egyéb XX. századi terrorcselekmény-kísérlet lehet az egész felhajtás apropója, de aztán említették, hogy mindez még 1606 november 5.-én történt. Valami még rémlett is, hogy mintha a törikönyvben lett volna erről egy kép, de nem vgyok óla meggyőződve, hogy az nem a Bastille ostroma volt, így alulművelt énemet wikipédia lapozgatásra fogtam.

Kezdetben nem lettem sokkal okosabb, mert próbáltam 1606 Union Jack címen megtalálni, hogy mégis minek örülünk, de itt csak zászlók néztek rám vissza. Aztán csak a legfontosabb kulcsszavakat : gunpowder plot és Guy Fawkes. ő volt az, akit emlegettek és valójában minden 1605-ben történt, így elsőre ezért is navigáltam magam félre. Igazából nem volt időm annyira belemélyedni a témába, mert sok egyéb tennivalóm volt, de az sem volt világos, hogy most annak örvendeznek, hogy nem sikerült végrehajtani a tervét vagy annak, hogy megpróbálta. Ez azért nagyon nem mindegy, de majd végigolvasom és türelmesen foltozgatom szótárazással a hiányzó lexikális tudásomból és emberi gyarlóságomból fakadó lyukakat.

A történelmi része az eseménynek úgysem izgat ma már senkit, mert gyakorlatilag az egész egy augusztus 20.-i tűzijáték angol kiadásáról szól. A parkban szépen összegyűltek az emberek a szemerkélő eső ellenére. Csináltak egy szép nagy máglyát, míg a többség a vidámparki attrakciókkal szórakoztatta magát, hogy este 8 után elkezdődjön a fél órás show. Én magyar barátaimmal dagonyáztam a felázott füvön, majd megpróbáltam pár pillanatképet és videót is csinálni. Ezek után a tömeg elvonult, de gyakorlatilag egész hétvégén hébe-hóba lehetett látni házi tűzijátékok fényeit, aminek gondolom az összes kutya rettentően örült és őrült. Én jól éreztem magam, bár állvány nélkül a képek többsége sötét és erős alkoholelvonásban szenvedő egyén tüneteit mutatta a kezem remegése miatt.

Az imageshack egy idő után törölni fogja őket, de talán ezek még a legjobbak:

http://img59.imageshack.us/i/20101106007.jpg
http://img41.imageshack.us/i/20101106019.jpg
http://img600.imageshack.us/i/20101106044.jpg
http://img834.imageshack.us/i/20101106046.jpg
http://img573.imageshack.us/i/20101106047.jpg
http://img707.imageshack.us/i/20101106048.jpg
http://img208.imageshack.us/i/20101106049.jpg
http://img822.imageshack.us/i/20101106051.jpg
http://img526.imageshack.us/i/20101106053.jpg

Szerk. Azóta kiderült, hogy nem is Jack Union Day ennek a kis éves mulatságnak a neve, hanem Guy Fawkes Night vagy csak simán Bonfire Night.

Olvass tovább!

Pink Day

Kivételesen itt most nem az énekesnőről van szó, hanem a mellrák szűréséről és kezeléséről szóló alapítványnak való gyűjtés kapcsán a patika rózsaszínbe borult. A kolléganők két nappal előtte szóltak, hogy majd vegyek már fel valamilyen rózsaszín holmit pénteken, de hogy is mondjam, valahogy a Barbie (vagy T-Mobile) rózsaszín nem igazán férfias szín, még ha divat is az utóbbi időben. Még próbáltam is valamilyen rózsaszín pólót keresni King's Lynnben, amin kezdetben én, majd az eladók is pirultak. Ám még mielőtt felfedezhettem volna feminin énemet, addigra az egyik kollégám elrendezett mindet. Kaptam egy rózsaszín nyakkendőt és egy virágot, majd még egy stáb fotó kedvéért egy rózsaszín boát is rám akasztottak. A patikában is lufikat fújtak fel, illetve az adományokat gyűjtő dobozkát is betekerték színes papírral, illetve még tettek rá tollakat is, így már-már úgy éreztem, mintha a Moulin Rougeba kerültem volna. A lányok igazán élvezték, hogy végre nem az egyenruhát kell hordaniuk. A betegektől végül sikerült 42 font adományt összehoznunk, amit a munkáltatóm nagyvonalúan megduplázott.

Olvass tovább!

A távolságtartás szintjei

Az angolokról szóló egyik sztereotípiák egyike, hogy hűvösek és távolságtartóak. De vajon ez igaz? Itt vagyok már majdnem öt hónapja, de még most sem értem őket, de talán lássuk a főbb különbségeket.

1. How are you?

Az egyik legkedveltebb kérdésük, a "How are you?", amire én udvariasan csak "Thanks, I am fine." választ szoktam adni. Aztán a hetek alatt sokat gondolkodtam ezen a kérdésen is. A legtöbb esetben úgy érzem, hogy ez igazából csak az üdvözlési forma egy része, mint egy jól begyakorolt udvariassági forma, de igazából egyáltalán nem érdekli őket, hogy örülök- vagy bánt-e valami. Ezt a legkönnyebben abból tudtam leszűrni, hogy a választ olykor meg sem várják, hanem csak elsétálnak mellettem. Valahogy én magyar fejjel ezt eleve tolakodásnak is érzem, mert ha panasznapot akarok tartani, akkor majd a bizalmamra érdemes illetőkkel úgyis megteszem, de minek kell nyaggatniuk? Ám cáfolatként arra is volt példa, hogy totál ismeretlen emberek - akár a patikában a betegek - is kérdezték ezt a kedves kérdést, így még mindig nem tudom, hogy hová is soroljam. Amit még megfigyeltem, hogy az emberek ennek ellenére milyen kedélyesen el tudnak csevegni egymással a patikában a gyógyszerekre várva, pedig kétlem, hogy mindenki mindenkit ismerne.

2. Kézfogás

Meglepetésként ért viszont, hogy nem igazán rajonganak a kézfogásért. Az ember azt hinné, hogy az a nép, aki a fogadásokban éli ki magát, ott a férfiak úton-útfélen így üdvözlik egymást, de ez nem így van. Lehet üzletkötésnél kezet ráznak a frissen bemutatott vagy éppen megállapodott felek, de itt meg a srácok között ez egyáltalán nem alakult ki. Rólam tudni kell, hogy apám sose volt az a kézfogós típus, így mi, a fiai is nem igazán használtuk ezt az üdvözlési formát, de aztán egy idő után megszoktam az egyetem alatt, holott a gimiben olyan túlzott felnőttes gesztusnak éreztem. Itt pedig csak nemektől függetlenül simán köszönünk egymásnak.

3. Keresztnevek és családnevek

A munkatársaimmal a keresztnevünkön szólítjuk egymást és utálnám is, ha Mr. Novaki vagy magyarul Nováki úr lennék, mert ezt én egy kicsit régimódinak gondolom. Ami itt meglepett, hogy együtt dolgoztam velük, de valahogy a családneveket senki nem mondta végig, így amikor néha a telefonban kértek valakit, akkor csak néztem körbe, mint egy kisbirka.

A betegeknél, azaz az ismeretlen embereknél éppen ellentétes ez a folyamat. Ott az udvariasság része, ha Mr., Mrs. vagy éppen Ms. X-nek hívod őket (nem mintha közük lenne hozzá, hogy egy hölgy férjes-e vagy sem) miközben a legelső keresztnév néha, míg a középső név szinte mindig csak lerövidítve szerepel a levelekben. Valahogy mintha már egy belsőségesebb kapcsolatot feltételeznének azzal, hogy elárulják, hogy hogyan is hívják őket. Ezt is elfogadom, mert én sem örülnék, ha a még mindig meg nem kapott névkártyámról leolvasva mindenki Ákosozna, de nem is haragudnék érte, mert hallgatok én már a sima "gyere ide" szókapcsolatra is. Ugyanakkor azon kiakadtam, amikor egy beteg telefonon a segítségemet kérte és megkérdeztem az adatait, hogy árulja már el a családnevét és a lakcímét. Ám ha direkt még a keresztnévre is rákérdeztem (ld. sok-sok egyforma családnév miatt), akkor néha megsértődtek és volt olyan idősebb beteg, amelyik még a telefont is kinyomta dühében. Tényleg nem értem, mert a számítógépen vagy a vényen úgyis látom az adatokat és eleve ők kérik az én segítségemet és nem fordítva.

4. Családi állapot, gyerekek

Azt is megfigyeltem, hogy nem igazán beszélnek önként a magánéletükről a munkahelyen. Több hétnek kellett eltelnie, mire kiderült, hogy bizonyos kolléganőimnek hány gyereke van vagy hogy férjnél van-e. Lehet csak előttem nem tették, de aztán a kezdeti jég megtörése után néha ilyen témák is szóba kerültek. Ettől azonban még a munkatársi és a baráti kapcsolat eléggé szét van választva, de ez lehet egyénenként és közösségenként is váltakozik.

5. Egyéb testi kontaktus

Munka közben nem igazán szeretik, ha hozzájuk ér bárki is, nem mintha direkt csináltam volna. Az intim zóna úgy tűnik itt sokkal nagyobb és jobban "őrzött", mint otthon, mert se pacsi, se simogatás, se ölelés, se vállon veregetés, gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nincs a munkatársak között. Ha véletlenül egymáshoz értünk valami miatt (pl. pakolás közben), akkor már nagyon zavarban voltak. Egyszer viccesen az ajkammal csücsörítve mutattam, mintha megpuszilnám hálából az egyik kolléganőmet a segítségéért, erre megemlítette, hogy neki van ám férje és pirulni kezdett, mint az őrült... Aha, a lényeg, hogy a "poén" nem esett le neki, csak simán elgurult valahol... Tanultam az esetből, mert itt nagyon óvatosan kell ám viselkedni az ellenkező nemmel, mielőtt még félre nem értik és szexuális zaklatási per nem lesz belőle...

6. Telefonszám

Itt úgy éreztem, hogy amíg a földi számukat szívesen osztják meg vagy kérik el egymástól, addig a mobilszám megadása már bizalmi kérdés. S itt nem csak randizási szempontokról beszélek, hanem munkahelyi kapcsolattartásról is. Oké, én sem kértem az övéket, míg ők sem az enyémet, de fogjuk rá, hogy ez annak is köszönhető, hogy szigorúan csak munkatársak és nem barátok vagyunk.

7. Búcsúzás

Az egyik férfi kollégám a harmadik vagy negyedik hét magasságában rám szólt, hogy elbúcsúzáskor ne a "bye, bye" formát használjam, hanem a "see you"-t. Erről nekem a mindig az Avatár jut eszembe, de azóta a "see you" és a kicsit szlengesen "j" hanggal kiejtett "szia" ötvözésével szoktam búcsúzni, aztán hadd örüljenek. Ám még ismerősök vagy munkatársak között ilyenkor sincs se puszi, se kézfogás. Lehet csak én nem mozogtam eleget még az angol körökben és szűk csoport viselkedési formáiból próbálok következtetéseket levonni, de néha nem értem, hogy egyszer túl nyitottak, máskor pedig falakat emelnek maguk köré. Bízom benne, hogy majd lakva jobban megismerjük egymást a következő másfél évben.

Olvass tovább!

Lakcím kérdezési technika

A patikában egy visszatérő probléma volt, hogy rossz technikával kérdeztem meg a betegek lakcímét.A gyógyszereken szépen le szoktam ellenőrizni, majd a zacskóba rakás után még teszünk egy zacskót lezáró szignatúrát is, amin már csak a neve és a címe szerepel. Ilyenkor ki szoktam menni hozzájuk és az egyik kezemben a vény, a másikban a zacskó van, majd megkérdem:
- Could you tell me your address, please?
S erre a mondatra a reakció általában egy olyan elszúró és ledöbbent tekintet, mintha legalábbis sorozatgyilkos lennék vagy éppen kirabolni készülném őket. Szerintük miért kérdem, viccből?

Aztán egy idő után meguntam ezt a meglepődést és ellenállást, ezért már én tettem fel a lakcímet is magába foglalva a kérdést, de néha olyan litván, lengyel, spanyol vagy orosz betegek is betérnek, akik mindenre bólogatnak, mert alig tudnak angolul. Ez sem járható út tehát.

Az egyik kolléganőmet viszont hallgatva már elsajátítottam egy kifejezést:
- Could you confirm your address, please?
Úgy tűnik ez a kis igeváltás ajtókat tár ki, mivel mióta így kérdezem őket az elmúlt napokban, azóta hajlandóak válaszolni is. Ki érti ezt?

Az már megint egy másik történet, hogy amikor a nevükön hívom őket, akkor néha totál más jön oda, csak azért, mert ránéztem. Honnan kellene tudnom, hogy ki a beteg, ha én nem találkoztam vele a vény elvételekor? S ezt naponta többször is eljátsszák, mintha minden névre hallgatnának. Néha totál le tudok ezen döbbenni, amikor férfi jelentkezik a női névre, de aztán már nem izgatom magam rajta.

A telefonban is vonakodnak elárulni a keresztnevüket, mintha ezzel már az intim zónájukat virtuálisan karistolnám. Elárulják a családnevet és a címet, de többet már nem. Volt olyan betegem, aki szépen lecsapta a telefont, amikor a keresztnevét meg mertem még kérdezni, mert a lakcímét még kevésbé értettem, annyira akcentussal beszélt. Szerencsére ez azért nem mindenkire jellemző, de az a napi pár eset éppen eléggé le tud lombozni.

A vény kitöltésének tortúrája is érdekes. Régebben az idős embereknek nem kellett aláírnia a vényt és amikor most megkérem rá őket, akkor volt, amelyik megtagadta, hogy ő nem fogja aláírni, mire mi egy kis kriksz-krakszot szoktunk ilyenkor rákanyarítani az NHS-nek. Olyan is előfordult, hogy szegény öreg bácsi már alig tudta fogni a tollat, akkor én restelltem a kérésemet.

Olvass tovább!

Az itteni viselkedési kultúráról

Ma éppen jövök haza a konditeremből, ahová elkezdtem járni pár hete, amikor egy kisebb incidens zavarta meg a kerékpározásomat.A kivilágított parkban előttem megy öt cicababa és egy srác, amikor hátulról látják, hogy előzöm őket, erre az egyik lány elkezd előre futni, akkor hirtelen pördülésből háton vág teljes erőből a retiküljével. Az első reakcióm egy "nagyon vicces" válasz volt magyarul, de a fülemben lévő fülhallgató miatt csak azt a foszlányt hallottam, hogy arról beszélnek, hogy nem is angol vagyok. Szívem szerint megálltam volna, hogy megkérdezzem, hogy mi a helyzet, mert lehet ez itt az ismerkedési modell része. Aztán csak simán tovább tekertem, mert a korábbi tapasztalatok alapján ismét belebotlottam a tanult ügyvéd oktatóm által csak "agyilag szerényen bútorozott" emberkéknek nevezett galeribe.

Korábban is értek hasonló atrocitások, de gyógyszerészként most nyilván nem ugrálhatok térfigyelő kamerák erdejében. A múltkor egy közeli telefonfülkéhez igyekeztem, amikor két velem szemben jövő lány szégyentelenül leszólított, hogy "nem akarnék-e velük együtt sétálni". Én úgy meglepődtem, hogy ott is csak tovább mentem, mert várt a család. Egyik barátom figyelmeztetett, hogy az angol lányok nem szívbajosak, ha kalandokról van szó és egy piáért bármit megtesznek, kellően nyitottak és befogadóak lesznek... Most lehet én vagyok nagyon konzervatív, de akkor már nem csodálkozom, hogy miért van itt ennyi lányanya, de az is megér majd egy külön bejegyzést.

Aztán a biciklis incidensre visszatérve nem csak a lányok, hanem a srácok is kattantak egy csöppet vagy csak a falka szellem uralkodik. Akkor is tornázni mentem, erre velem szemben jött egy társaság. Szépen a mobilról mp3-t hallgattam, erre mikor kielőzöm őket, az egyik jómadár odafordul és teljes erőből rám üvöltött és én meg összerezzentem, mert megijesztett. Erre a csapat kárörvendően vihogott rajtam egy sort, majd mindenki ment a dolgára.

Ugyanezt az ijesztgetős mókát telefonálás közben is legalább négyszer-ötször eljátszották. Állok a fülkében, erre vagy teljes erőből rácsapnak az üvegre, amikor nem figyeltem, de az egyik addig ment, hogy kinyitja az ajtót, majd erőből bevágja. Nos, akkor nem túl nemes szókapcsolatok is elhagyták a számat, de nem mentem ki cirkuszolni. A távolban meg a haverok már ott vihogtak a bátor hősüket látva.

A legdurvább eset az volt, amikor Tündivel, új erdélyi magyar barátommal eszegettünk volna a főutcában lévő McDonaldsban. Várnunk kellett a pitéjére és addig együtt neki láttunk a nekem vett sült krumplinak. Közben magyarul csevegtünk, erre a másik asztalnál lévő három srác közül az egyik hozzánk szólt és elkezdett nyaggatni, hogy milyen nyelvet beszélünk. Tippre orosznak, majd lengyelnek néztek, de aztán amikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, akkor kb. az értelem szerény szikrája sem pislákolt. Erről majd szintén tudnék mesélni, hogy a földrajz nem az erőssége az angol iskolarendszernek. Még azt is kiszedte belőlünk, hogy mivel foglalkozunk, mert halvány reménysugár élt bennem, hogy talán leszáll rólunk, ha hallja, hogy gyógyszerész vagyok, de nem hatotta meg. Aztán magánéleti vonalon is tudakolta, hogy együtt vagyunk-e, aztán hirtelen csak átváltott egy agresszív stílusba. A srác faggatott, hogy utalunk-e haza pénzt a családnak? Erre próbáltam viccesen elütni a kérdést, hogy "önzőek vagyunk és mindent megtartunk magunknak". Aztán csak folytatta, hogy a külföldiek elveszik a munkát előlük és kilopjuk pénzt az országból és csak az adókedvezmények miatt vagyunk itt. Szerencsére után a rendelt kaja megjött, de mi jobbnak láttuk, ha gyorsan lelépünk, mielőtt a félig piásnak tűnő társaság jobban felhergeli magát. Tündi eléggé megijedt és valahogy vártam is, hogy ez a diszkriminációs dolog előbb-utóbb már minket érintően is feljön, de ennyire testközelbe tapasztalni azért picit félelmetes volt. A rablás óta bármit el tudok képzelni, ami velem megeshet.

A tavaszi választásokkor is a nacionalista pártok szépen hergelték a külföldiek a helyieket. Az ausztrál kvótarendszerhez hasonló megszorításokat ígértek. Én ezt is megérteném, mert sok-sok külföldi kijön ide, dolgozik legálisan 6 hónapot, majd bekerülve a szociális hálóba szépen segélyeken eltengődik. Kapnak juttatásokat és ingyen gyógyszereket stb. A munkanélküliség is szépen megugrott, talán ha jól emlékszem, akkor kb. 18-20% körül tartanak. A tankötelezettség itt 16 évesen véget ér. A lányok többnyire szülnek, míg a srácok elmennek kétkezi munkásoknak. Páran így is elkallódnak, mert többre lennének szellemileg képesek, de szinte megfizethetetlenek a jobb felsőoktatási intézmények. Nehéz ügy, de remélem több ilyen inzultus nem fog érni. A patikában éppen elég az általános nyafogást és követelődzést hárítani és kivédeni, de civil emberként minek kötnek belém ezek a galerik? Vagy mást is így szórakoztatnak? Ilyenkor mintha a balekjelzőm villogna a fejem fölött, mert lehet pár ízesebb káromkodásból értenének, de mint mondtam, nem lehet, helyesebben nem szabad őket provokálni, mert csak én látnám kárát. De azért az indokolatlan ugratást sem értem, hogy mire jó, de ahogy egy másik magyar gyógyszerész blogjának szállóigéje lett, "mi magyarok ezt nem érthetjük". Nem mintha a mi fiataljaink szentek lennének, de azért nem is vágják táskával hátba a másikat a biciklin csak úgy...

Olvass tovább!

Naplemente a folyóparton

Ezen az este kicsit kimentem a fejemet kiszellőztetni a River Ouse partjára. King's Lynntől csak két kilométerre van a tenger, bár a dokk miatt oda nem igazán lehet csak úgy kisétálni. A folyón néha békésen elúszik egy halászbárka, de este már ezek is visszafelé tartanak. Igyekezniük is kell ám, mert a tenger apály-dagály váltakozása miatt a folyó vízszintje rendkívül ingadozó. Ezt legjobban a komp mólójának lépcsőinél lehetett látni. A sirályok is csak ültek a víz tetején, ami már túl messze volt ahhoz, hogy kenyeret dobáljak nekik. Sose voltam jó kislabda hajításban sem, de azért tettem pár kísérletet. Még közelebb is mentem hozzájuk, de nem akartam az agyagos iszapban elsüllyedni. Így aztán a madarak hoppon maradtak, majd csak simán leültem egy padra, mp3-t hallgattam a mobilról, aztán az első hetemen gondolkodtam.

Volt is min rágódni a napsütésben, mert a kollégák és a betegek felváltva szóltak be nekem, ami kezdetben rosszul esett. Már az első napok egyik megkaptam azt az egyik kollégámtól, hogy "ha a magyarok a világháborúban a németeket támogattuk, akkor minek jöttem Angliába dolgozni?" Erre próbáltam valamilyen udvarias választ találni, de aztán mit szépítsem, a pénz miatt. Angoloknál illetlenség a fizetésről beszélni, így ezt a választ mondva le is szálltak erről a témáról, de aztán csak előadtam, hogy a nagyapák bűneiért nehogy már én legyek a hibás. Erre sem tudtak mit válaszolni.

Aztán volt egy kolléganőm, aki megtanult egyetlen magyar szót, a "köszönömöt". Szegényke eléggé sokat szenvedett vele, mert volt az "kosonom", "kösszönöm", de aztán csak ment neki. Nagy örömében el is kezdte bent ismételgetni, mert sikerélménye volt. Az már egy másik történet, hogy egyetlen szó után lazán kijelentette, hogy ő akkor most már tud magyarul. A történet itt még akár kedves is lehetne, amikor az egyik főnököm meghallotta és így kommentálta : "The Hungarian language is disgusting." Aztán csak lazán odafordult a lengyel oktatómhoz és neki is megjegyezte : "so does the Polish language." Most erre mit lehet mondani? Összenéztünk Malgorzatával, de én jobban felhúztam magam rajta. Ennyit talán akkor a diverzitásról és a nem kötekedünk a másik kultúrájával lemezről. Ezután gyakorlatilag be is fejeztem a magyar oktatást, mert amikor még vagy kétszer a köszönéseket megkérdezték, majd viszolyogva közölték, hogy ezeket nem tudják kiejteni, utána le is tettem a kísérletről. Az egyik asszisztens lány is csak azért kérdezett magyar szavakat, mert vagányságból meg akart tanulni véletlenszerűen kiválasztva egy kelet-európai nyelvet. Én még örültem is volna neki, hogy éppen a magyart választja, bár tudtam, hogy nem komoly ez, inkább csak ilyen közvetett nyalás jellegű, de igazából csak a káromkodások érdekelték volna. Azokat meg nem árultam el neki, mert nem szeretem az ilyet, ha valaki ezzel indít.

A harmadik eset egy néni volt, aki a múltkor előadott név kérdés során kicsit kibukott rám, amikor visszakérdeztem, hogy ismételje el a családnevét. "Nem tudok megbízni egy gyógyszerészben, aki nem ért meg elsőre." Képzelhetitek, hogy éreztem magam zárás előtt tíz perccel, mint akit leforráztak, hogy aztán felmossák velem a padlót. A két kedvesebb kolléganőm látta, hogy megbántott, ezért még vigasztaltak is, hogy ilyen zsémbes nénik mindig is lesznek és ne foglalkozzak vele. Ez már a harmadik munkanapomon, még múlt hét pénteken történt, de gondoltam így csokorba gyűjtve egyszerűbb kiadni az érzéseket.

Szóval, ülök a parton és azon ábrándoztam, hogy mi a fenét is csinálok én itt? Ez a kérdés többször is felmerült bennem. Aztán úgy gondoltam, hogy nem tudnak eltántorítani a céltól, így néhány családdal folytatott telefonfülkében folytatott Skypeos panaszáradat után lehiggadtam és elhatároztam, hogy még jobb, gyorsabb, rugalmasabb leszek munka és nyelv terén. A fordulópont azért nem jött a terv szerint, mert arra még pár hetet várni kellett egy bizonyos eseményig.

Olvass tovább!

Egy átlagos angol reggeli

Péntek óta már tudatosult bennem, hogy kapok reggelit és vacsorát is. A pincér srácnak nagyon érdekes volt az akcentusa, mert kezdetben alig értettem, hogy mit is akar. Ez a két mondat maradt meg bennem leginkább:
"Tánk'já" = Thank you.
"Já'sö'" = Yes, sir.

A reggeli egy svédasztalon volt feltálalva minden nap, amin müzlik, joghurtok, briósok, croissanok és pár iszonyú fanyar gyümölcslé állt. Elvileg a müzlihöz volt egy kancsó tej, de néha csak a poharamba töltve magában ittam, mert sima víz az nem volt sehol.

Aztán az asztalnál helyet foglalva a következő fogások közül lehetett választani:
- Black pudding
- Hash brown
- Haddock
- Salmon
- Gammon
- Sausage
- Mix
és ehhez járt a háromféle tojás közül egy szabadon választható : scrambled egg, poached egg és mirror egg, illetve white toast vagy brown toast. Itókának kaptunk teát vagy kávét.

Sajnos nem fotóztam le a reggeli menü étlapját, így csak emlékezetből mesélek. A tojás maradt meg bennem a legjobban, mert imádom ugyan a rántottát, de hogy egy hónapon minden nap azt kellett enni, az azért már sok volt. Azóta sem ettem, mert most egy időre meguntam.

Tavaly már ettem ezt a scrambled egget, ha jól írom, ami valójában egy felvert tojás, de mivel tesznek bele egy csomó tejet, ezért inkább egy fakó omlett lesz belőle. A körutazáson is gyomorforgató volt, ahogy nem volt benne elég tojássárgája, mintha csak valami habot ettem volna, így egy-két kísérlet után erről lemondtam.

A poached egg (buggyantott tojás) az, amikor a tojás úgy van félkészre sütve, hogy teljesen bevonja egy burokban a fehérje, aztán amikor felnyitod, akkor szépen kicsorog a sárgája. Valahogy anyám sosem mondta, hogy ez lenne a buggyantott tojás, mert a családban nálunk ez szintén tükörtojás néven futott.

A mirror egg (tükör tojás) már legalább egyértelmű és azt nem kell túlragozni. A kalóriadömping után nézzük a főételeket!

A black pudingos sztorit meséltem később a barátaimnak és a családnak, hogy kezdetben azt hittem, hogy ez csokoládé puding. Csak egyszerűen nem értettem, hogy képesek ezt enni reggelire, de szerencsére leellenőriztem a szótárban, mielőtt kikértem volna, mert valójában ez a véres hurka.

A hash brown valójában a Szabolcsban csak lapcsánka néven futó krumpliétel. Reszelt krumpli kicsi liszttel elkeverve és kisütve. Nagyon finom, de azért a magyar változat az még masszívabb volt és a fűszerezés is jobb volt.

A salmon és a haddock két halfajta, a lazac és a tőkehal. Ez igazi fejedelmi csemege volt egy kis citromcikkely ráfacsarása után, de a szálloda elég gyakran kifogyott belőle, mert mindennap ezt ettem volna szívem szerint. A mennyiség is váltakozó volt a chef hangulatától függően, mert néha adtak néha négyet, máskor csak egyet.

A gammon pedig nem más, mint füstölt sonka, ami fenséges, csak egy csöppet nehéz étel reggelire.

A sausage kis apró kolbászkát jelölt. Néha eltűnődtem rajta, hogy mi is lehet benne, de ízre határozottan jó volt.

A mix pedig egy kicsi vegyes tál volt, amikor mindenből adtak valamennyit.

A pirítósokat sem kell szerintem sokat magyarázni, de a fő különbség, hogy a barna az nem a kenyeret, hanem a megégetési faktort jelenti. Néha úgy kellett a kormot a késemmel lekapirgálni, aztán meg a kiporciózott kis vajdarabkákkal valahogy könnyen csúszóvá varázsolni.

Italnak én többnyire maradtam a hideg tejemnél, mert hoztak ugyan nekem teát, de túl sok örömöm abban sem volt. Meg lehetett ugyan választani, hogy milyen filtert tegyenek bele, de úgy tűnik, hogy az angolok imádják a majdnem forrásban lévő vizet iszogatni. A pincér kihozta ugyan a kb. 3-4 dl vízbe tett filteremet, amit gyorsan ki is kellett szedni belőle, amint letette az asztalra és elfordult, mert pár másodperc késlekedés után a csersavak miatt ihatatlanul kesernyéssé vált, amihez volt párszor szerencsém. Felszolgálás előtt ugyanis egy ideig már a vízbe volt téve a filter, tehát ezért kellett ennyire iparkodnom. Hiába bontogattam fel a kis zacskókban lévő barna és fehér cukrokat, semmi sem használt már olyankor, ha elkéstem. A teához felszolgáltak egy kis csupor tejet is, amit elvileg bele kellett volna önteni, de két kísérlet után ezt is feladtam, mert valami borzasztó visszataszító állagú lötyi lett a végeredmény. Mintha egy kakaószínű italt innánk, aminek már se tej, se tea, se tiszta víz íze nincsen. Úgyhogy a langyos tejet egy kis hűlés után inkább a maradék pirítóssal megittam a legtöbb esetben.

Olvass tovább!

Hungry Hungarians

A második munkanapon már az üzletbe is kiengedtek. Nagyon furcsa volt betoppanni egy új környezetbe, mert hirtelen rám zúdult rengeteg név és szabály. A legfontosabb szereplő az oktatóm, a lengyel Malgorzata, akit itt mindenki csak Margaret néven emlegetett, mert képtelenek voltak megtanulni és normálisan kiejteni a nevét még az elmúlt négy év után sem. Róla csak jókat tudok mesélni, de mivel még éppen csak a történet elején tartok, így rá és a szerepére majd még visszatérek.

Ami engem illett, a nevemet ejtették "Ékos", "Ékosz", "Akosz", "Akos" neveken, de aztán csak sikerült kilyukadni az "Ákoshoz". Én univerzális vagyok ezen a téren, mert akár a "gyere ide" szókapcsolatra is hallgatok. Szerencsére ők nem kezdtek el "Tamáskámnak" hívni, min tudjuk ki...

Az igazi értetlenség Magyarországhoz kapcsolódott. Nem igazán tudták hova tenni, de nem csak a munkatársak, hanem az átlag angolok is, amikor néha bátorkodtam beszédbe elegyedni velük. Néhány érdekes kérdés, amit feltettek:
- Magyarország az Európai Unió része?
- Magyarország mediterrán ország?
- Határos Törökországgal?
- Kaukázusban van?
- Anyám háza a tengerparton áll?
Ez utóbbit el is meséltem pár barátomnak viccesen, hogy már-már rálátok a Fekete-tengerre, hallom a sirályokat és a tenger hullámzását, érzem a sós levegőt, csak az a fránya Kárpátok kitakarja a látóteremet... A lényeg, hogy óriási sötétség van a fejekben, mert egy kalap alá vagyunk véve, így cseh, lengyel, szlovák, magyar vagy román nekik egy kutya. Néha azt éreztem, hogy a La Manche csatornánál megáll a civilizáció és talán még a múltjuk miatt ismerik a franciákat, németeket és esetleg az oroszokat, de mi a térképen sem vagyunk rajta. Az egyik vásárlóm és a boltban is az egyik eladó a "hungry" szóra asszociált, amikor az országunk nevét hallotta, de erre most mit mondjak? Szegény törökök a pulykával nem jártak jobban (ld. turkey vs. Turkey).

Aztán az első napokban annyira nem is volt lehetőség kibontakozni, mert ebben a hierarchikus rendszerben mindenki a saját feladatával volt elfoglalva. Engem beraktak a "Healthcare" részbe, ahol azokat a gyógyszereket kell az asszisztensektől kérni, amelyek "pharmacy only" - P jelzésűek. Ez egy közbenső kategória a vény nélküli ("over the counter" - OTC) és a vényhez kötött gyógyszerek ("prescription only medicine" - POM) között. Így tehát itt próbáltam helyt állni a kasszánál és mivel nagyon nagy forgalmú patikába kerültem, így ez elég nehéz volt.

Kezdetben még az érméket sem ismertem, mivel itt a papírpénzek mellett van 2 és 1 fontos, majd 50, 20, 10, 5, 2 és 1 pennys érme. Ám hogy ne legyen egyszerű az élet, az egy fontosoknak a királyságtól függően változik a hátoldala, így az euróhoz hasonlóan legalább 4-5 fajtát láttam már. S mivel korábban csak az angliai nyaraláskor volta a kezemben font, ez azért kevés volt, hogy memorizáljam őket. Aztán szerencsére a kasszában is sorrendben vannak, de ami igazán leegyszerűsítette a dolgot, hogy eltér a színük. Ez pont a hozzám hasonló birkáknak találták ki, mert az egy és két fontos aranyszínű. A két fontos még hasonló is a mi 100 forintos érménkhez, mert a pereme arany, de belül meg bronz. Aztán az 50, 20, 10 és 5 fontos érmék ezüst színűek, míg a semmire nem alkalmas 1 és 2 pennysek pedig bronz színűek. Ha eddig bírtatok követni, akkor azt is megemlíteném, hogy méretben is vannak ingadozások, mert felváltva jön egy kicsi, egy nagy. Tehát a 2 penny nagyobb az 1 pennysnél, de az öt pennys méretben a mi egykori egy forintosunkhoz hasonló. A 20 pennyseknél még az a kis trükk is előfordul, hogy nem kör alakúak, hanem nyolcszögletűek. Én csak hálát adhatok az égnek, hogy a korábbi váltópénzektől már megváltak, mert éppen elég ezt követni. A wikipediára itt rákattintva lehet látni, hogy a két fontosak a címért teszik ki. Nos, ez eddig nem tűnt fel, mert ki fogja így tenni az asztalra és kirakót játszani velük? Az egy fontosok hátoldalát pedig itt lehet megcsodálni. Most legalább én is tanultam valami újat és nem túloztam, amikor legalább öt fajtát emlegettem, mert 17 (!) van belőlük, attól függően, hogy éppen hol verték őket (Wales, Scotland vagy North-Ireland). A lényeg úgyis a méret és a szín, tehát aki ezt begyakorolja, utána már nem annyira bonyolult....

Csak megjegyezném itt, hogy pár nappal később a Morrison nevű hipermarket bejáratánál egy olyan gépet is láttam, hogy a sok aprót bele lehet dobni, aztán a beépített lyukak eleve szelektálják az érméket, majd beváltják nagyobb címletre. Egyszer ki kellene próbálni, mert a sok kis apróság eléggé húzni szokta a pénztárcámat és a boltban ki szoktam tenni az asztalra, hogy váltsák be.

Visszatérve a patikára. A munkaidő reggel fél kilenctől este fél hatig tartott, de közben volt egy órás ebédszünet is, illetve az angoloknál szokás cigiszünet / teaszünet adása is, így minden második órában elmennek 15 perces pihenőkre, mert nem szabad a szegény dolgozókat ám leterhelni. Ezeket be is tartatják a dolgozókkal és engem is többször noszogattak, hogy menjek fel és igyak egy kis vizet. Akkor volt alkalmam csevegni pár szót a munkatársakkal, mert lent szigorúan csak a vásárlóké az elsőbbség és nem lehet magánbeszélgetést folytatni. Ugyanezért nem lehet mobil sem senkinél és egyébként is féltek attól, hogy majd valaki a saját zsebére elkezdi feltöltögetni a mobilját a kasszánál.

Ami a kasszákat illeti, itt minden érintőképernyős. Kaptam még tegnap egy hatjegyű számsort, ami minden egyes vásárló előtt be kell ütni. Ezzel elég nehezen tudtam megbarátkozni, mert felesleges bónuszkörnek gondoltam, de így azonosítják be, hogy ki szolgálta ki az illetőt és a kamerán keresztül is figyeltek mindenkit, hogy kezd el a saját szakállára dolgozni. Kicsit nehezen boldogultam a kasszával, mert annyi funkciója volt és a betegek is letámadtak ilyen-olyan ügyes-bajos dolgokkal (pl. áru kicserélés, hűségkártyák, ajándékkártyák), hogy szinte mindig segítséget kellett kérnem. Aztán néha a kassza se nyílt ki, néha én felejtettem el visszaadni, de ilyenkor meg már röviden jegyzőkönyvezni kellett egy blokkpapírra, hogy miért is nyúltam bele a kasszába eladás nélkül újból. Nehéz volt ezt a sok szabályzatot betartani, de aztán csak egyre könnyebben ment. Ezt nem is egy nap alatt értettem, hanem jó 2-3 hét kellett hozzá, amíg a legfontosabb funkciók bevésődtek és rutinszerűvé vált.

A hátam mögött lévő gyógyszerrengetegben is helyismeret hiányában problémás volt kiigazodni, de aztán megmutatták, hogy mi szerint vannak csoportosítva a dolgok. A betegekkel való kötelezően felteendő kérdésekről majd később értekezek, mert így is csak a magyar helyzetről akartam írni ma, erre már a pénzeken át a kasszánál tartunk.

Olvass tovább!