Nyaralás - Andalúzia (2010)

Mielőtt belekezdenek a legújabb kaland bemutatásába, azelőtt mindenki hozzon itókát és ennivalót, mert egy kisregény következik.

Előzmények
Az angol munkáltatómnál hat hónappal előre be kell jelenteni a szabadságigényt, így a lehetséges időpontok közül botor módon októberben pipáltam ki két hetet, mert akkor áprilisban még azt hittem, hogy majd valamilyen társas utazást meg tudok arra az időpontra szervezni vagy találni. B-tervnek pedig eleve ott a hazalátogatás lehetősége. Aztán a hetek alatt jártam utazási irodában és szembesültem vele, hogy októberben nem igazán szerveznek utakat a cégek, mert a Közel-Keletre is inkább október végén vagy novemberben visznek csoportokat, amikor a klíma még elviselhetőbb. Az angol cégek is eléggé maximális haszonkulccsal dolgoznak a helyi kereseteket is figyelembe véve. Közben hetek alatt jelentős anyagi kiadások is közbejöttek (pl. bútor, bicikli, hűtő, mosógép, majd számítógép vásárlás, telefon- és internet bekötés), így várakozó álláspontra helyezkedtem és jó szokásomhoz híven ez gyakorlatilag majdnem az utolsó utáni időpontot jelentette.

2010. 09. 28. Kedd
Végre megint kaptunk fizetést és a munkáltatóm is kifizette az elmaradt bér egy jelentősebb részét, így munka után már el is kezdtem szemezni az interneten a lehetőségekkel.

2010. 09. 30. Szerda
Erről a napról majd még mesélek talán külön is. Peterboroughba kellett utaznom egy szakmai továbbképzésre a szakadó esőben, így az egész nap elment ezzel.

2010. 09. 31. Csütörtök
Ezen a napon szabad voltam, így végre sikerült érdemben is foglalkozni a vasárnap után már küszöbön álló szabadság optimális felhasználási módjának kifundálásával. Miután a céges szervezésű utazásról letettem és István is lebeszélt a török kalandozásról az időfaktor miatt, így másik terv lépett életbe, amellyel korábban is szemeztem. Spanyolország déli tartományát tűztem ki célnak, mert ott a Google Maps szerint is sok, jelentős történelmi múltat felmutató város van egymás közelében. Ám még estig is csak méláztam, hogy mi legyen, így még este drága jó anyám is csak aggódva kérdezte a telefonban, hogy mégis mire várok még? Úgyhogy ezek után a tettek következtek és lefoglaltam az Easyjetnél a London, Luton - Málaga, illetve vissza a Madrid - London, Luton repülőjegyet, amely még meglepően jó árban jött ki. Közben kocsit is foglaltam a kapcsolódó Europcaros oldalukon.

2010. Október 1. Péntek
Ezen a napon megint dolgozni kellett, de ebédidőben elrohantam a könyvesboltba, hogy megvegyem a korábban kifigyelt Rough Guide - Andalúcia könyvet, amelyben egy csomó hasznos tippet és várostérképet láttam, ahogy belelapoztam. Ezek után még mindig az egy óra alatt az esőben elmentem eurót kiváltani a helyi Barclays bankfiókba. Munka után a szállás megtalálása volt a következő projekt, amit meg is találtam Antequerában és le is foglaltam egy hétre. A terv ugyanis az lett volna, hogy egy hét Andalúzia, majd egy hét Madrid és környéke. Közben őszintén szólva kicsit bepánikoltam ettől az egész vállalkozástól, ahogy megláttam Madrid környékén a kisebb autópálya erdőt az internetes térképeken. Így miután beláttam, hogy túlvállaltam magam, ezért némi felárért megváltoztattam a madridi visszautat Málagára és a kocsi leadását is módosítottam, hogy mégis csak azon a reptéren adnám le, ahol kiváltom. Ez azzal is járt, hogy a szállást is megint módosítani kellett két hétre. Én sem így terveztem, hogy ennyire kapkodva kell mindent szervezni, ennyi módosítással és kavarással. A történet folytatása, hogy pakolás és foglalás miatt még éjjel fél háromkor kerültem ágyba, miközben még várt rám egy utolsó szombati műszak.

2010. Október 2. Szombat
A patikában majd elaludtam, de egy éjfekete tea ébren tartott és a kolléganőm is nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Ebédidőben még vettem egy-két apróságot az utazásra, majd a munka után elindultam, hogy megvegyem a vonatjegyemet. A járatom ugyanis reggel 06:00-kor indult, de hogy ezt elérhessem, ezért be kellett vállalnom, hogy a két utolsó vonat egyikével (fél kilenc vagy fél tíz) elindulok Londonba, mert onnan már félóránként megy a másik irányba, a lutoni reptérhez vonat. Hajnalban viszont nem lehet eljutni King's Lynnből Lutonba, így eleve az éjszakát ott kell majd töltenem a csomagjaimmal. Ha ez ilyen könnyen ment volna!

A munka után valóban elmentem a jegyemet megvenni és kezdetét vette az agyvérzés. A pénztáros hölgy közölte, hogy a kártyámat "declined", tehát nem lehet vele fizetni. Én csak azt hittem, hogy valamilyen műszaki hiba lehet, így gyorsan elkerekeztem a bankfiókhoz, amelynek a falában van két automata is. Az egyenleget látni lehetett, de pénzt felvenni nem. Gyorsan hazasiettem, majd az éppen fent lévő ausztrál barátnőmnek Skypeon előadtam a problémát, miközben a bátyámat is felhívtam, aki még csak akkor hallotta az egész nyaralásról. Mindketten nyugtattak, hogy minden rendben lesz. Felhívtam a tanácsára a bankkártyámon lévő telefonszámokat, de hiába csörgött ki, semmi válasz. Aztán nagy nehezen sikerült egy ügyintézőbe botlani. A fickónak alig érhető indiai akcentusa volt és amikor elmondtam a nevem, a rövid és a hosszú bank kódomat, erre közölte, hogy nem lát a rendszerben és majd hétfőn menjek be intézkedni a helyi bankfiókba. Hiába mondtam neki, hogy hajnalban megy már a gépem, gyakorlatilag lerázott. Újabb telefon haza, ahol a bátyám tanácsát követve elmentem más bankok automatáihoz. Három bank, három bank egyenleg. Sehol nem volt egyforma a pénzem, ami roppant gyanús volt. A tesóm ugyanis még kérdezte is, hogy mennyi volt a repülőjegy, a hotel és a kocsi, de már annyira ideges voltam, hogy már abban sem vagyok biztos benne, hogy az online vásárlások létre jöttek, pedig mindegyikről kaptam megerősítő emailt, amiket ki is nyomtattam. Aztán úgy okoskodtunk, hogy a péntek éjjeli-szombat hajnali fizetés miatt lehet túlterheltem a kártyám napi keretét és ez lehet a gond. A neten is próbáltam a honlapról valamilyen információt találni, de mivel nem voltam a netbanknál regisztrálva, így hiába túrtam fel kapkodva az egész lakást a papírok miatt, így arról letettem végül, hogy ott kérjek segítséget, mert az óra ellenem dolgozott. Végül a bátyám azt tanácsolta, hogy induljak el vonattal, aztán hajnalban még mindig megnézhetem, hogy a tiltás rajta maradt-e a kártyámon, mert vasárnapra fordulva hátha megszűnik a korlátozás. Végső esetben még mindig visszavonatozhatok King's Lynnbe, hogy lefújva a foglalásokat legalább a pénzem egy részét visszakapjam.

Szerencsére a csomagok már össze voltak készítve, de mivel nincs szoba mérlegem, így csak blikkre dobáltam össze a holmikat két hétre, mert változékony időre számítottam Spanyolországban. Még gyorsan felszaladtam erdélyi barátaimhoz, hogy egy kis angol-magyar szótárt visszakérjek, majd továbbmentem az állomásra, ahol szembesültem azzal, hogy már nincs ott a jegyárus, így csak az automatával lehet fizetni a jegyemért. Igen ám, de Angliában erre csak bankkártyát lehet használni, amit a gép nem fogadott el. Így felhívtam Tündiéket, akik szerencsére nem messze laknak és 21:15-kor az ő bankkártyájukkal már sikerült is jegyet vennem. Közben még aggódtak is értem, hogy komolyan gondoltam ezt a kocsikázást spanyol területen?

Aztán csak elindult a vonat és London felé közeledve szakadt az eső. Cambridgeben rengeteg fiatal szállt fel a szombat esti buliból hazafelé tartottak. Londonban is nem csak simán esett az eső, hanem mintha a héten végig monszunt idéző időjárást akarták volna a természeti erők megkoronázni, egyszerűen csak ömlött az égi áldás. A London-Luton vonal már ismerős volt, de annyi megázott és fáradt embert együtt már rég láttam együtt éjfél után. Ugyanis ki hitte volna, hogy ilyen éjszakai élet van azon a járaton? A reptérre való kijutás a szokásos módon zajlott, hogy a vasútállomásról még buszi viszi át az utasokat a kb. 2-3 kilométerre lévő terminálhoz. Egyedül itt nézték meg a vonatjegyemet, de sem a King's Crosson, sem a St. Pancrason nem érdekelte őket.

2010. Október 3. Vasárnap - 1. nap - ANTEQUERA
A reptérre megérkezve velem szembe éppen egy Barclays bankautomata vigyorgott a sarokban, így megint megnéztem a kártyámat. Egyenleget látja, tehát csak nem raboltak ki a neten. Aztán gondoltam egyet és feltöltöttem a mobilomat pénzzel, ami szintén sikerült. S mivel volt nálam elég euró, ezért készpénzt már nem vettem fel, mert azt hittem, hogy minden rendben van. A hit pedig hegyeket mozgat meg, mint tudjuk. A hajnali bejelentkezésre való várakozás mp3 hallgatással telt. Próbáltam ugyan sétálni, de aztán nagy nehezen találtam ülőhelyet. Szivacs nem volt rajta, így szép lassan ráfagytam a fém székre. Próbáltam kicsit szundikálni is, de aggódtam a bőröndömért és a hátizsákomért. Végül az idő csak telt és hajnal 04:00-kor már legalább legalább a poggyászt le tudtam adni, ami 22.7 kg lett a szemmértékemnek köszönhetően, de nem szóltak érte.

A repülőn igyekeztem úgy leülni, hogy bal oldalt legyek, mert térben elképzeltem a gép útvonalát és látni kívántam a napfelkeltét a felhők fölött. Induláskor ugyanis még korom sötét volt Lutonban és a felszállás után én magam is elbóbiskoltam, így már csak arra riadtam fel dereng az ég, majd a nap tényleg megjelent a horizontnál. Az ablakom annyira nem volt tiszta, hogy a pillanatot megörökíthessem normálisan, mert az alvás miatt a legelejéről le is maradtam, másrészt a Nappal szembe fotózás túl sok volt a fényképezőgép lelki világának. Aztán megint szunyókáltam egy kicsit, majd pár fényben úszó víztározót és hegyeket fotóztam. Gyönyörűek voltak a hegyek és a dombok, ahogyan megint egy új ország fölött suhantunk. Spanyolországban ugyanis alig vannak erdők és a sok-sok olívabogyó ültetvény miatt szabályos sorokban álló bokrokat és fákat lehetett látni többnyire. Aztán a Sierra Nevada hegylánc is ott volt a távolban, ahogy a gép alatt kibukkant Málaga és a tenger. Délre tettünk egy kört, majd a stewardessek kikapcsoltatták velem a fényképezőgépet, hogy ne zavarjam a leszállást. Ez érdekes pillanat volt, mert soha senki nem mondta, hogy egy elemmel működő fényképezőgép is képes lenne összezavarni a berendezéseket.

A megérkezési utáni útlevél-ellenőrzés, majd csomagfelvétel után elindultam a táblákat követve az autóbérléses cégekhez a földszinten, ahol gyakorlatilag mindenkinek volt egy standja. Be is álltam szépen sorba az Europcarhoz, ahol aztán közölték, hogy a foglalásomat nem tudják elfogadni, mert a bankkártyával gondok vannak. Elmondtam nekik, hogy már tegnap is gondok voltak vele, de azt hittem, hogy a bank idő közben ezt rendezte. Felhívtak egy ügyintézőt és standnál állva próbáltam a biztonsági kérdésekre válaszolni, ahol sikerült azon elhasalnom, hogy nem tudtam, hogy a "water supplier" szó mit is jelent. Hirtelen totál lefagytam és nem ugrott be, pedig a nő még arra volt kíváncsi, hogy betűzzem le a vízszolgáltató cégemet nekik. Ezek után előadta, hogy most buktam meg a második körben is, erre visszakérdeztem, hogy mikor volt az első? Az indiai pali lett volna? Aztán mivel a sort feltartottam, így már a mobilomról kellett hívnom őket és röpke 35-40 perc alatt már mindent sikerült megoldani. Legalább a nemzetközi hívás ingyenes volt, de elképzelhetitek, hogy milyen ideges voltam. Csak azért kegyeskedtek szóba állni velem, mert mondtam nekik, hogy már kint vagyok Spanyolországban. Az ügyintéző nő csak nyomta a szokásos bankos rizsát, hogy most kivételt tesz, megkérdezi a managerét, de ha nem tudok válaszolni a harmadik körre sem, akkor zárolják a kártyámat, mert nem hitték el, hogy én vagyok én. Én jól bepipultam, mert még vissza is kérdeztem, hogy minden kérdésre válaszoltam, tehát mégis mit akarnak még? Mert hogy olyan kérdéseket is feltett, amire nem lehet meg nekik a válasz nekik. Ilyen volt pl. hogy milyen korábbi magyar munkáltatóim voltak és felsoroltam nekik a cégek nevét, amit gondolom le se tudott volna írni. Aztán olyan kérdéseket is kaptam, hogy hol szoktam vásárolni, milyen banki átutalásokat intézek általában havonta, jövő ilyenkor hány éves leszek stb. A vízmű volt a csúcspont. Úgyhogy a nő végül habozva és várakoztatva közölte, hogy feloldják a tiltást a kártyámról. A gond ugyanis az volt, hogy nem jelentettem be hivatalosan a cég üzleti szabályzata szerint a külföldi tartózkodásomat. Oké, hogy az én érdekemben cselekedtek, de nekem ezt honnan kellene tudnom? Miért nem lehet a kártya tulajdonosát is értesíteni? Pláne úgy, hogy még a valutát is náluk vettem és említettem, hogy megyek külföldre. Úgyhogy a kedvenc angol bankom megint lejáratta magát és fogadkoztam is, hogy panaszlevelet fogok írni az egész eljárás miatt, de a végén már örültem, hogy 10-15 perc átfutás után a kártyám megint aktív lett. Mentségükre szóljon, hogy legalább ez a második ügyintéző normális volt, de tényleg nem kívánom ezt a tortúrát senkinek sem.

Utána bescannelték a jogosítványomat, ami miatt szintén izgultam egy kicsit, mert emlékeim alapján egyetlen szó nem jelöli idegen nyelven, hogy tényleg jogosítvány. Aztán az útlevelemet is megnézték, majd 45 eurót kicsengettem a teli tank benzinért (bankkártyával), hogy aztán a papírok és a kulcs átadása után a kis járgányomat megtaláljam a három szintes parkolóházban. Egy Kia Picantót kaptam, ami hű társam lett erre a két hétre. Kezdetben a váltást gyakoroltam egy kicsit körbe-körbe haladva, majd a lámpánál kértem még segítséget két helyi taxistól, mert nem találtam sehol a műszerfalon, miközben csak az indexnek a végét kellett volna elcsavarni. Nem mintha Spanyolországban bárki is nappal lámpával utazna, mert annyira erős a napsugárzás, hogy csak estefelé van szükség a tompított fényszóróra. A parkolóházban már megismerkedtem a sok-sok fekvőrendőrrel is, amelyet imádnak használni Andalúzia minden területén, majd kihajtottam a parkolóból egy új kaland felé...

A reptérről kifelé tartva öt perc után már az autópályán voltam. Az egyik kijáratnál leálltam egy parkolóban és onnan hívtam fel a családomat és angliai barátaimat, hogy minden rendben van most már és a kocsiban ülök. Tanulmányoztam a térképet, majd elindultam Antequera felé indultam. A Málaga-Antequera szakasz egy folyóvölgyben megy végig, majd pár alagút közbeiktatásával gyakorlatilag át kell kelni egy kisebb hegyen, majd a másik oldalon egy hatalmas völgyteknőben kibukkant Antequera.

Erre a városkára esett a választásom, mert emellett több autópálya kereszteződik és innen, Andalúzia majdnem mértani közepétől lehetett a legkönnyebben elérni a kitűzött célokat : Granada, Sevilla, Córdoba, Gibraltár és Málaga. Ezeket a városokat szerettem volna mindenképpen megnézni, de annyira már idő sem volt a neten a maradék napokra programot sasolni, de szerencsére a remek útikönyvemet végigolvasva sikerült mindig valami érdekeset találni. Sejtettem, hogy a tenger melletti drágább szállodákba felesleges lett volna befészkelni magam, mert bár az idő csodálatos volt (24-28 C), de a tenger a feltételezéseim szerint ilyenkor már hideg. Egyelőre azonban már annak is örültem, ha végre megérkezek a szobámba. A felfedezés izgalma teljesen magával ragadott és annyira nem éreztem magam fáradtnak. Egyszerűen hihetetlen élmény volt ez az egész oda utazás, pánik, probléma megoldás, hogy aztán spanyol rádiót hallgatva már kamionokat előzzek a forgalmas málagai kivezető szakaszon, ahol kopár sziklák és bozótok néztek vissza rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg megérkeztem és a nyaralás elkezdődött. Rám tört egy kis eufória, mert ilyen nyaraláson még sosem vettem részt, hogy immáron enyém az irányítás és oda mehetek, ahová csak szeretnék. Ez a fajta szabadságérzés volt talán a legjobb az egészben.

Antequeráról tudni kell, hogy mint a spanyol városok többsége, rengeteg szűk és többnyire egyirányú utcából áll. Nem volt nálam GPS, de aztán pár bónuszkör után csak eltaláltam a szállodához. Angliában még beszéltünk is arról, hogy vajon meg fognak-e érteni, de mivel a turistákból élnek (nem, nem a Pikk szalámiról van szó :) ), hogy angolul tudniuk illene. Pár szót tudtak is, de aztán elmutogattam, hogy mit akarok, miközben elővettem a hotel foglalásomat igazoló papírjaimat. Itt történt egy kis malőr, mert a recepciós lány felvezetett egy kétágyas szobába és még sajnálkozva elő is adta, hogy mosdó csak a folyosón lesz, ami azért annyira nem tetszett, de aztán öt perccel később kiderült, hogy az egyágyas szobát kértem. Az eléggé apró volt, de legalább szépen berendezték terrakotta csempékkel, szép barna fabútorokkal. Egy kicsit pihentem, majd máris a szép időben elindultam sétálni.

Felfedeztem a hoteltől kb. 50 méterre lévő élelmiszerboltot, ami a törzshelyemmé vált, amíg két hétig spanyol lettem. A városban elindultam a vár, az Alcazaba felé. Gyönyörű volt látni a sok templomot és a rengeteg fehér házat. Nyáron ugyanis itt annyira meleg van, hogy másképpen nem is lehetne elviselni a forróságot. Ami szokatlan volt Spanyolországban, hogy néhány városban nyitottak voltak a bejárati ajtók, amik mögött márványpadlós és szép, egyedi csempés kis belépőszobák voltak láthatóak, ahol az igazi bejárat volt látható. Ezekben sem fogas, sem lábtörlő nincsen, tehát tényleg csak dekoráció mellett, egyfajta "légzsilip" lehet a spanyol otthonokban az utcai forróság közvetlen kizárására. Így is az utcákon egy picit keveselltem a virágokat, de a legtöbb spanyol házban van bent egy központi árkádos udvar, ahová igyekeznek egy kis zöld területet létrehozni maguknak, mint egykoron a rómaiak. A csobogókat és szökőkutakat is imádják, ami nagyon pozitív, mert Angliában ez annyira nem megszokott, pedig a szárazság miatt éppen az ellenkezőjét vártam volna. Persze voltak ám itt is társasházak, ahol mindez nem megvalósítható. Az is imponált, hogy több helyen Spanyolországban láttam olyan csempékből kirakott igényes szentképeket, amelyeket egyedileg kellett mindenhová elkészíteni.

A város legmagasabb pontjára felérve gyönyörű kilátás nyílt Antequerára. A távolban ott volt a Peña de los Enamorados, ami angol keresztségben a Lovers' rock, azaz a "Szerelmesek sziklája" nevet kapta. Ez a város egyik jelképe, amit volt szerencsém mindennap, mindenféle időjárási körülmény között látni. A sziklák egy arcot formálnak, ahol állítólag egy családjuktól megcsömörlött keresztény-muzulmán Rómeó és Júlia öngyilkos lett.

Andalúzia esetében azt is ki kell emelnem, hogy gyakorlatilag minden településen van egy legalább egy lakótorony vagy régi mór romvár. Ám amikor visszafoglalták a móroktól ezt a területet kb. 600 éve, akkor szinte mindent kiraboltak, letaroltak vagy átalakítottak. Így tehát Antequerában is van egy vár, az Alcazaba, de az most éppen vasárnap este zárva volt, de később sikerült pótolni.

A dombról egy másik úton lesétálva megcsodáltam Antequera takaros kis főtereit, majd a főutcával párhuzamosan kisebb utcák védelmében ismerkedtem a várossal, hogy aztán kilyukadjak a helyi mozi és Burger King mellett a város egyik legszebb körforgalmához, ahol egy nagy boltíves régi városkapu állt. Mellette volt az aréna is és még gondolkodtam is rajta, hogy mi is annak a helynek a neve magyarul, ahol a bikákat öldösik? Amfiteátrum? Aréna? Bika gyilkoló közintézmény? Aztán talán még az aréna adja a legjobban vissza a nevét a spanyol torro-nak. Ez a kör alakú épület az egyik legrégebbi Spanyolországban, mivel kb. 160 éves. Úgy nézett ki kívülről, mint egy színház és mivel az első vasárnapomon sikerült bemennem ingyen, így belülről is megcsodálhattam. Tényleg olyan, mint egy színház, mert a porond körül vannak a filmekben is látható biztonsági falak, ahová a macho legények visszahúzódhatnak, majd még van fából is kerítés és körbe a lelátók. Aznap éppen ünnepeltek valamit, mert ugyan bikaviadalt nem láttam, de a tagadhatatlan spanyol életérzésben részem volt. Középen a ponyva alatt főzőcskéztek a népnek valamilyen babos-húsos ételt, amiből mindenki a lelátón eszegetett a lelátón. Én nem álltam be potyázni, mert a babot nem igazán szeretem. Azt sem értettem, hogy miért volt mindenki pirosba és kékbe öltözve, mintha két csapat találkozott volna a lelátón. Aztán amikor éppen nem ettek, akkor bohóckodtak egy sort. Középen a srácok eljátszották, hogy virtuális bikával harcolnak és imitálták egy kendővel vagy éppen a levett pólójukkal a mozdulatokat, amiket már ismerhettek. A közönség lelkesen ollézott mindenre és valami hihetetlen jó hangulatban telt a délután, hogy tapsolták és ünnepelték a bátor hősöket. Aztán még együtt is énekeltek dalokat, ami szintén imponált. Egy elkezdte, majd egyre többen becsatlakoztak, miközben mindenki mosolygott és tapintható volt a boldogság és nyugalom a levegőben. Ez már az első nap varázslata volt, amiért érdemes ellátogatni Spanyolországba, mert átélni és elmesélni azért korántsem ugyanaz.

Én eléggé fáradt voltam ekkorra már, mert csak a reptéren és a repülőn való szundikálásnál pihentem, így még sötétedés előtt visszaballagtam a szálloda felé. Az egyik plakáton is volt egy lovagról szóló kép, amelyre alá volt írva, hogy Antequera 1410-2010. Ám a város ennél jóval ősibb, ha fellapozzátok a wikipediát. Én az angol útikönyvemből értesültem róla, hogy a környék eleve egy átjáróház volt a civilizációk mezsgyéjén, így minden korból maradt valami ebben a városkában. Este a szobámban olvastam tovább a könyvemet, ami elég jól összefoglalta a régmúlt és közelmúlt főbb andalúziai eseményeit.

* * *

2010. Október 4. Hétfő - EL TORCAL DE ANTEQUERA
Korábban meséltem, hogy az egész utazás nagyon hirtelen lett szervezve, de azért a fantáziámat Andalúzia egy ideje már kísértette. Amikor eldőlt végre az indulás előtt, hogy Antequera lesz a főhadiszállás két hétig, akkor rákerestem a googleval a nevére és ekkor láttam egy roppant érdekes sziklát. Úgy nézett ki, mintha palacsintákat pakolt volna egymásra a természet. Mondanom sem kell, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerült kinyomozni, hogy a helyet El Torcal de Antequerának hívják, ami gyakorlatilag az új lakhelyem melletti hegyek övezte csúcson van. Mivel a második napot pihenésre szántam a tegnapi hosszú ideutazás és reptéri bankos kalamajka után.

Reggel egy kis elemózsia vétele után el is indultam az otthonról hozott Google térképemet követve. Antequeráról tudni kell, hogy gyakorlatilag 7-8 út fut be a szélrózsa minden irányából és a két hét alatt gyakorlatilag nem voltam olyan úton, amin nem lehet a településre bejutni. A nemzeti park is szép barna alapú táblákra ki volt ugyan írva, csak a városszerkezet nem mindig követte ám a jelzéseket, de aztán mentem toronyiránt, amerre a belső GPS-m vitt. Régen is így utaztunk, tehát csak az elmúlt években lett ez a külső segítség ennyire elterjedt.

A város határában még megálltam fotózni a várat és a háttérben az "arcalakú sziklát", majd a szerpentin egyre magasabbra vitt. Szegény kis bérelt járgányomat tényleg meghajtottam, mert tudtam, hogy kb. 1020 méterre fel kell kapaszkodnia. Hihetetlenül élveztem ezt a hegyi vezetést, ahogy többször 180 fokos hajtűkanyarok vittek egymásra, miközben sopánkodtam, hogy a panorámát sofőrként nem tudom megörökíteni, mert teljesen más volt, amikor a buszos körutazásokon szándékosan hátul ültem, hogy tudjak hátrafelé is fotózni.

Az időjárás azonban megoldotta ezt a problémát, mert egy hegygerincen átérve már olyan magasra feljutottam, hogy a felhők nekiütköztek a hegyeknek, így minden ködös és párás volt. Aztán meg is álltam a park bejáratánál, hogy a tájat fotózzam végre, illetve a kocsinak is adtam egy kis szusszanásnyi időt. Aztán az út is összébb szűkült és hatalmas kőtömbök mellett haladt az egy sávosra szűkült aszfaltcsík. Kísérteties volt, hogy alig tíz-húsz méterre lehetett előre látni, mert a felhőfoszlányok annyira kitakartak mindent és csak egy-két kiálló csíkos szikla jelezte, hogy jó irányba tartok. Közben nem véletlenül volt kitéve a 10% emelkedő tábla, mert féltem tőle, hogy a kocsi most adja meg majd magát, mert mintha éreztem volna égett szagot, mintha az ékszíj égett volna. Aztán addigra már be is futottam a parkolóba, így leparkoltam és próbáltam rájönni, hogy mi lehetett ez a szag, de aztán nem jöttem rá.

A park az ingyenes volt. A látogató központ mellett volt egy kiszögellés a lustábbaknak, ahol le lehetett nézni nem csak a völgyre, de az egyik lenti falura is. Azt már az útikönyvből is tudtam, hogy több túraútvonal van, de én a középsőt, a sárgát választottam. Érdekes módon a parkban a sziklák egy része valóban sárgás okkerfestékkel fel volt festve, mint az Ózban. Aztán ahogy haladtam előre a völgyteknőben, akkor realizáltam, hogy a táblák mind a parkoló felé mutatnak, tehát éppen ellentétesen haladtam az ösvényen. A lustaság győzött és nem mentem vissza, mert így legalább mindenki velem szemben jött és nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy nem tép szép valami spanyol vadállat. Oké, nem vártam medvét vagy farkast, de ez nem Magyarország, így simán el tudtam képzelni valami ragadozót a bozótban. Magában a parkban még azért könyörögtem, hogy tisztuljon már ki végre az ég, mert a fényképezőgép szokás szerint megbolondult a barnás-szürkés kőfalaktól és az eget hófehérrel állította. Aztán a Nap csak megérkezett, majd szépen tisztult az idő. Itt-ott eléggé összeszűkült az ösvény, néhol ténylegesen 50-60 centiméteres repedéseken kellett átpréselnem magam, hogy tovább mehessek. Közben azt is felmértem, hogy roppant bölcs ötlet volt vászonnadrágban elmenni hegyet mászni, mert a felázott sáros sziklákon egy kicsit megcsúsztam és a térdem alatt minden koszos lett. De egyáltalán nem tudott érdekelni, mert lenyűgöztek a sziklafalak, de valami mégis hiányzott. Western filmekben látható álló kőcsodák mellett haladtam el, de magát a palacsinta alakú köveket sehol nem találtam. Kicsit csalódott is voltam, amikor visszaértem a parkolóba. Aztán ott is rám tört a frász egy pillanatra, mert a kocsi nem volt sehol. Bosszankodtam, hogy csak én lehetek ilyen peches, hogy már a második napon a járgánynak lába kél. Aztán kiderült, hogy csak abból a szögből, ahol álltam, éppen egy velem szemben parkoló kis mikrobusz takarta kis a piros kis járművemet. Bánatomat, majd örömömet diétásnak egyáltalán nem nevezhető fánkszerű sütibe folytattam. Aztán úgy gondoltam, hogy gyalog visszasétálok még az aszfalt úton, ahol reggel feljöttem, mert az idő olyan szép lett. S milyen jól döntöttem!

Kb. egy fél kilométerrel odébb ott voltak azok a kövek, amit minden Antequera-i képeslapon és a neten is látni lehetett. Egyszerűen elmentem mellettük kocsival reggel, mert a ködben nem láthattam őket. Aztán ahogy közelebb értem, egyszerűen nem tudtam betelni velük, mert jobbról, balról, fentről, lentről le lett minden kismilliószor fotózva. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik és nem csak egy összeragasztott turistacsalogató móka ez az egész, de aztán egy spanyol táblán még mutatták is, hogy keletkeztek ezek az Európában is egyedülálló sziklaformák.

Aztán tettem egy kis kitérőt, hogy lelássak végre a völgybe. Gyönyörű idő volt és egy kicsit megálltam mp3-t hallgatni és napozni. Aztán a távolban ott volt a kopár Sierra Nevada hegység pár csúcsa is, majd hallottam egy kecskenyáj kolompjait. Ezen annyira már nem lepődtem meg, mert amikor ugyanis a kövek felé tartottam, akkor láttam egy kecskeszobrot egy lapos sziklán. Még néztem is, hogy mi a fenének tesznek oda egy ilyet, aztán megmozdult és kiderült, hogy élő hegyi kecske volt. Nagyon vicces volt, ahogy a saját kis hülyeségeimen elszórakoztattam magam, mert legutóbb anyám járt így egy holland macskával. Szerencsétlen jószág ott ült egy függöny nélküli ablakban és mi jó magyarok módjára csak sétálgattunk a kertvárosban, amikor anyám rácsodálkozott erre a plüss állatra. Aztán úgy hátrahőkölt, amikor a macsek pislogott, majd megunva a bámulást lelépett a napfürdőből. Ez a szituáció rá emlékeztetett.

A völgy megtekintése után tovább sétáltam még az úton pár egészen extrém alakú sziklát megnézni, majd visszamentem a kocsihoz. Bementem a látogatóközpontba is, hogy egy kicsit "fésülködjek", ahogy túrázó szlengben mondják, majd vettem egy képeslapot is a biztonság kedvéért. Az egyik ott dolgozó hölggyel ékes angolsággal megbeszéltem, hogy lehet Rondába tovább menni, de csak ugrattam egy picit, mert szegény azt hitte, hogy még aznap akarok oda is elautózni, ami azért jócskán odébb volt Antequerától.

A városba visszavezető 15-20 kilométeres út már könnyedén ment, mert ha üresbe teszem az autót, szerintem simán le tudtam volna gurulni a hotelig. Így is megállítottak egy francia lakókocsis baráti társaság, hogy merre van a park és hogy fent van-e parkoló. Ekkor kezdetét vette egy bábeli nyelvzavar, mert ő beszélt még ugyan olaszul és spanyolul is, de angolol éppen nem. Megmutattam a fényképezőgépemen a parkolóról és a központról készített fotóm egyikét, így már megértette, hogy lesz hely fent bőven. Aztán egy kis bűntudatom is volt, mert ahogy tovább haladtam, eszembe jutott, hogy mintha lett volna egy olyan tábla is, hogy nem lehet fent kempingezni, így lehet majd lezavarják őket a hegyről.

A szállóba visszatérve felfedeztem egy olyan sarkot, ahol mindenféle turistáknak szóló térkép volt odakészítve. Nagyon imponált ez a lépés, hogy ha már belőlünk élnek, akkor minden megyéről és főbb városról volt külön térkép és leírás. A szobában fedeztem fel csak, hogy ott a megyéknek nincs önálló neve, hanem a megyeszékhelyek nevével jelölik őket, így történhetett meg, hogy az egyik felmarkolt térképen nem a város, hanem maga a megye ajánlója szerepelt. Másnap ezt a hibát kiküszöböltem és magamhoz vettem még párat minden típusból, ami éppen elérhető volt.

2010. Október 5. Kedd - Córdoba
2010. Október 6. Szerda - Sevilla és Osuna
2010. Október 7. Csütörtök - El Chorro, Ronda és Olvera
2010. Október 8. Péntek - Tarifa, Algecira és Gibraltár
2010. Október 9. Szombat - Lucena, Cambra, Zuheros és Priego de Córdoba
2010. Október 10. Vasárnap - Málaga
2010. Október 11. Hétfő - Tabernas és Almeria
2010. Október 12. Kedd - Granada I
2010. Október 13. Szerda - Granada II
2010. Október 14. Csütörtök - Antequera II és Járdin de la Concépción (Málaga)
2010. Október 15. Péntek - Jaén, Baeza és Úbeza
2010. Október 16. Szombat - Málaga tengerpart
2010. Október 17. Vasárnap - Málaga-London, Luton repülőút

Folytatása következik...

Olvass tovább!

Lakcím kérdezési technika

A patikában egy visszatérő probléma volt, hogy rossz technikával kérdeztem meg a betegek lakcímét.A gyógyszereken szépen le szoktam ellenőrizni, majd a zacskóba rakás után még teszünk egy zacskót lezáró szignatúrát is, amin már csak a neve és a címe szerepel. Ilyenkor ki szoktam menni hozzájuk és az egyik kezemben a vény, a másikban a zacskó van, majd megkérdem:
- Could you tell me your address, please?
S erre a mondatra a reakció általában egy olyan elszúró és ledöbbent tekintet, mintha legalábbis sorozatgyilkos lennék vagy éppen kirabolni készülném őket. Szerintük miért kérdem, viccből?

Aztán egy idő után meguntam ezt a meglepődést és ellenállást, ezért már én tettem fel a lakcímet is magába foglalva a kérdést, de néha olyan litván, lengyel, spanyol vagy orosz betegek is betérnek, akik mindenre bólogatnak, mert alig tudnak angolul. Ez sem járható út tehát.

Az egyik kolléganőmet viszont hallgatva már elsajátítottam egy kifejezést:
- Could you confirm your address, please?
Úgy tűnik ez a kis igeváltás ajtókat tár ki, mivel mióta így kérdezem őket az elmúlt napokban, azóta hajlandóak válaszolni is. Ki érti ezt?

Az már megint egy másik történet, hogy amikor a nevükön hívom őket, akkor néha totál más jön oda, csak azért, mert ránéztem. Honnan kellene tudnom, hogy ki a beteg, ha én nem találkoztam vele a vény elvételekor? S ezt naponta többször is eljátsszák, mintha minden névre hallgatnának. Néha totál le tudok ezen döbbenni, amikor férfi jelentkezik a női névre, de aztán már nem izgatom magam rajta.

A telefonban is vonakodnak elárulni a keresztnevüket, mintha ezzel már az intim zónájukat virtuálisan karistolnám. Elárulják a családnevet és a címet, de többet már nem. Volt olyan betegem, aki szépen lecsapta a telefont, amikor a keresztnevét meg mertem még kérdezni, mert a lakcímét még kevésbé értettem, annyira akcentussal beszélt. Szerencsére ez azért nem mindenkire jellemző, de az a napi pár eset éppen eléggé le tud lombozni.

A vény kitöltésének tortúrája is érdekes. Régebben az idős embereknek nem kellett aláírnia a vényt és amikor most megkérem rá őket, akkor volt, amelyik megtagadta, hogy ő nem fogja aláírni, mire mi egy kis kriksz-krakszot szoktunk ilyenkor rákanyarítani az NHS-nek. Olyan is előfordult, hogy szegény öreg bácsi már alig tudta fogni a tollat, akkor én restelltem a kérésemet.

Olvass tovább!

A CCTV ereje

Ma visszatekerve a biztonsági kamerákat elkaptunk egy patikai szarkát.A kedves hölgy észrevett, majd elvett egy kozmetikumot, aztán elfelejtett fizetni. Valószínűleg már unjátok, hogy állandóan a rablást emlegetem, de éppen az ilyen esetekre találták fel a biztonsági kamerákat, amely szépen - vagy többnyire szemcsés és alig kivehető minőségben - rögzíti az ilyen nem kívánatos eseményeket. Magyarországon is minden bolt tulajdonosnak tudnám javasolni, még ha sokba is kerül, de a legtöbb főnök úgysem fog önként kifizetni 200-250 ezer forintot egy ilyen kütyüért. Néha csak álkamerákat szerelnek fel. Az angolok azonban nem szívbajosak, mert a terek is be vannak kamerázva a terrorista mizéria miatt, de nálunk a patikában eleve sok lecsúszó félben lévő egyén is bejön ezért-azért, így észnél kell lenni, hogy mit is művelnek. Tegnap nem volt szerencsénk, mert ketten voltunk a kolléganőmmel és amíg a benti részben serényen ügyködtünk pár recepten, addig az alkalom megszülte a tolvajt. Az illetőt ráadásul ismerjük és ma még egy kebelbarátján keresztül sikerült neki üzenni, hogy vagy visszahozza vagy megy a rendőrségre a felvétel. A csapat is kapott egy kis fejmosást, de az ilyet nem tudom, hogy még a legtudományosabb módszerek alapján sem lehet másként kivédeni, hacsak valaki nem marad mindig a betegekkel, ami ilyen létszámnál szintén kihívás. Most már az üres dobozokat tettük ki eléjük, mint ahogy otthon a Vichy és Eucerin krémekkel kellett tenni néhány patikában.

Aztán, hogy tanuljunk együtt egy kis angolt, meg is kérdeztem tőlük, hogy a CCTV mégis minek a rövidítése? Mert a köztereken is plakátokon szerepel. S mi történt? Nem tudták rá a választ, mert én "camera controlled" szókapcsolatra gondoltam, de aztán a wikipedia besegített : closed-circuit television (CCTV) Ha minden nap megtanulnék egy ilyen kifejezést, akkor az angolom csak javulna már valamit pár hónap után.

Olvass tovább!

A vacsora csoda

Ezen a napon csak lefotóztam már az étlapot, hogy megörökítsem az utókornak. Mivel senki nem mondta, hogy fordítgassak, így remélem nem gond, ha csak angolul ömlesztem az információkat.

Tehát volt egy olyan napi kedvezményes menü, amely "lunch or dinner for a fiver" néven futott. Itt egész jó és főképpen nagy adag kajákat adtak öt fontért.

1. Chicken and mushroom pie with market vegetables
2. Grilled gammon steak with a fried egg and chips
3. Curried chicken with rice and poppadoms
4. Baked lasagne with chips and salad sauce
5. Pasta linguine with chicken and mushroom sauce

A lista néha váltakozott, de a két kedvencem a Garfield által is imádott lasagne és a füstölt sonka rajta volt szinte minden nap a menün. Bár azt nem igazán értettem, hogy egy kocka lasagnet, ami ugyebár húsos tésztaétel, hogyan lehet két-három marék sült krumplival felkínálni. A félig-meddig dekorációként adott salátában is volt egy pár érdekesség, mintha legalábbis pitypanglevél lett volna az egyik. A trükk persze az volt a hotelban, hogy bár a menü öt fontba került, ettől még sima három dl ásványvízért is képesek voltak kiszámlázni min. 1,5 fontot. A hitelkeretem így is napi 27 font volt, amit a munkáltatóm fizetett. A fenti öt közül egyedül a currys csirkét hagytam ki, mert később rákaptam a drágább ételekre.

A tényleges étlap a következő fogásokból állt:

To Start
1. Chefs homemade soup of the day (3,5 font)
2. Shallow fried whitebait, tartare souce (4,25 font)
3. Caesar salad - Anchovies, Parmesan and Croutons (4,25 font)
4. Chicken liver plate, Homemade chutney and toast (4,75 font)
5. Garlic bread (2,5 font) with cheese (2,95 font)

Main Course
1. Whole Tail Scampi, Chips and Garden Petit Pois (8,95 font)
2. Local Pork Sausages, Colcannon Potato and Red Onion Gravy (6,95 font)
3. Beer Battered Haddock Fillet, Chips and Mushy Peas (8,95 font)
4. Pan Fried Lambs Liver, Bubble & Squeak and Crispy Streaky Bacon (7,95 font)
5. Baked Salmon Supreme, Wilted Spinach, Prawn Cream sauce & Potatoes (8,95 font)
6. Honey Mustard Baked Ham, Fried Egg and Chips (6,95 font)
7. Cheesy Topped Seafood Pie, Salad and Crusty Bread (8,95 font)
8. Chargrilled Rump Tip, Gratin Potato, Tomato, Mushrooom and Peppercorn Sauce (12,95 font)
9. Butternut Squash and Thyme Risotto, Parmesan and Evoo (6,95 font)
10. Linguine Pasta Bowl, Garlic Mushroom and Pepper Cream Sauce (6,95 font)

Side Dishes
Portion of Chips, House Salad, Local Market Vegetables, New Potatoes (all 2,75 font)

Ha most igazán jó gasztroblogger lennék, akkor készítettem volna mindről fotót, de annyira azért nem voltam vagány. Így is az étterem része a hotelnak nagyon elegáns volt, mintha egy legalább 50-80 éves szalonba csöppentem volna. Bársonyszékek és sok-sok falambéria mindenhol. Az is tetszett, hogy a padlón is sok szőnyeg volt, tehát nem csak egy sima szocreál kockakő, hanem valóban megadták a módját.

Az előételeket pár napig nem ettem, mert naiv módon spórolni akartam egy kis pénzt a cégemnek, aztán a munkahelyen is kérdeztek erről és mondták, hogy nyugodtan fogyasszak. Egy fárasztó nap után nem is jöhetett volna jobban a potya vacsora. A séf házi levese általában egy nagyon finomra tört és besűrített borsóleves volt, de néha csinált hagymalevest és csirkelevest is. A gombaleves is népszerű errefelé, de attól egy csöppet undorodom, így ha a pincés srác azt mondta, hogy ma az készült, akkor általában mást választottam. Az egyik kedvencem a cézár saláta volt, mert ezt a két szakács másféleképpen készítette, mert hol több tengeri herkentyű és kevesebb sajt volt rajta vagy éppen fordítva. A májasat eleve ki se próbáltam, míg a másik kedvencem az utolsó lett. Gyakorlatilag sima félbe vágott hotdog kiflis melegszendvics, amire szépen a sajt rásült. Ezt azért bárki meg tudja csinálni otthon.

Az állandó főételeket a májas fogás (a negyedik) kivételével mindet végig eszegettem a hotelben töltött egy hónap alatt, ha éppen nem a ritkaság számba menő lasagnát ettem az ötfontos menüről. Amint láthatjátok imádják a chipset, ami itt a sült krumplit és nem a burgonyaszirmot jelöli. A sima főtt burgonyát viszont képesek héjával együtt feltálalni, így a sült krumpli abszolút nyerő választás. Az ár-mennyiség-minőség kellemes összhangban állt ennyi pénzért, így néha akkora adagokat kihoztak, hogy alig bírtam megenni. Az egyik kedvencem itt a tengeri herkentyűs süti lett. Egy kisebb méretű tálba teszik alulra a rákot és tintahalat is tartalmazó szürkés szószt, amire rárétegeznek egy adag tört krumplit, majd az egészre tesznek még rengeteg sajtot, amit a sütőben egyben kisütnek. Nem is hittem volna, hogy ez ilyen fenséges csemege, csak arra kellett vigyázni, hogy fel kellett nyitni az evőeszközzel, hogy a benne megrekedt hő távozhasson.

Desszertet igazából csak egyszer ettem, mert nem hetekig nem fedeztem fel, hogy vannak ugyanis édességek is a magasban egy fekete táblára kiírva. Aztán kipróbáltam egy tortaszeletet, ami annyira nem jött be, így bőven beértem az előétel és főétel kombinációval, aztán a szobámban úgy is tudtam még a boltban vett cuccokból nassolni.

Olvass tovább!

Az angol ABC rejtelmei

A gimnáziumban a nyelvtanulást a legtöbb esetben a köszönésekkel és a ki honnan jött jellegű párbeszédekkel kezdik, holott néha még az ABC sem megy egyszerűen. Az angolokról tudni kell ugyanis, hogy imádnak betűzni, de ebben legalább igazán profik, mert olyan sebességgel tudják ezt előadni, hogy alig győztem lépést tartani velük.

A neveknél volt egy olyan problémám, hogy hogyan ejtjük a w-t? Ugyebár ez magyarul a "dupla vé", ám a hírekben korábban hallottam, hogy George W. Bush nevét a közepén "dáböl jú"-nak ejtik magyarosan írva. Tehát miért dupla u, ha egyszer dupla v? Aztán valaki felvilágosított, hogy anno a w-t valójában két u-betűvel írták, mint uu, s ezért is ejtik úgy, ahogy... Valahogy ez a rész kimaradt a suliban.

Aztán a másik kedvenc ABC-s témám a y és u keverése. Mert ha kiejtjük őket,
y ("váj") vagy u ("jú"), akkor óhatatlanul nekem a why és a you angol szavak ugrottak be, amiből egy totál kavarodás lett, mert az y az nem a you. Néha még SMS-ben vagy írott szlengben is "U"-val írják a "Te" szót tehát erre asszociálva próbáltam a fejemben szétválasztani őket. Remélem bírtok még követni.

Az "a", "e" és "i" hangoknál is mindig körkörösen a soron következővel ejtjük őket, tehát "a" ("é"), "e" ("i") és az "i" ("áj").

S most képzeljétek el, hogy elkezdik darálva betűzve mondani a neveket, miközben annyira próbáltam koncentrálni a háttérzajban, amennyire csak lehetett. Volt néhány felsülés, de aztán egyre jobban felpörögtem. Ám amikor ilyen apróságok is össze tudtak zavarni, akkor néha azon tűnődtem, hogy mit is keresek én itt? A fonetikai jelekkel is hadilábon állok, mert azt soha senki nem vette komolyan a suliban. Mára talán ennyit, remélem kevés nyelvtanárt sikerült megríkatnom.

Olvass tovább!

Úgy rohan az idő

A héten már a patikában dolgoztam, amikor azt mondták ugyanis nekem, hogy elmehetek ebédelni "half one" után. Ám ami nekünk tükörfordításban fél egyet jelent (12:30), addig nekik már a fél kettőt (13:30), de miért is? Mert élőszóban általában nem teszik bele a "past" szócskát a kifejezésben, tehát valójában half past one-ra gondolnak, ami már magyarul fél kettőt jelent. Engem még az is zavart, hogy a délelőtti és délutáni időpontoknál az AM és PM kifejezést használják, tehát nincsen 17:30, hanem 5:30PM. Valahogy ezt ők így szokták meg, de nekem kezdetben még nehéz volt ezt megszokni. Volt úgy, hogy árnyékra vetődtem, aztán közölték, hogy van még egy óra a nekem kiszabott ebédidő elkezdéséig.

Olvass tovább!

Egy átlagos angol reggeli

Péntek óta már tudatosult bennem, hogy kapok reggelit és vacsorát is. A pincér srácnak nagyon érdekes volt az akcentusa, mert kezdetben alig értettem, hogy mit is akar. Ez a két mondat maradt meg bennem leginkább:
"Tánk'já" = Thank you.
"Já'sö'" = Yes, sir.

A reggeli egy svédasztalon volt feltálalva minden nap, amin müzlik, joghurtok, briósok, croissanok és pár iszonyú fanyar gyümölcslé állt. Elvileg a müzlihöz volt egy kancsó tej, de néha csak a poharamba töltve magában ittam, mert sima víz az nem volt sehol.

Aztán az asztalnál helyet foglalva a következő fogások közül lehetett választani:
- Black pudding
- Hash brown
- Haddock
- Salmon
- Gammon
- Sausage
- Mix
és ehhez járt a háromféle tojás közül egy szabadon választható : scrambled egg, poached egg és mirror egg, illetve white toast vagy brown toast. Itókának kaptunk teát vagy kávét.

Sajnos nem fotóztam le a reggeli menü étlapját, így csak emlékezetből mesélek. A tojás maradt meg bennem a legjobban, mert imádom ugyan a rántottát, de hogy egy hónapon minden nap azt kellett enni, az azért már sok volt. Azóta sem ettem, mert most egy időre meguntam.

Tavaly már ettem ezt a scrambled egget, ha jól írom, ami valójában egy felvert tojás, de mivel tesznek bele egy csomó tejet, ezért inkább egy fakó omlett lesz belőle. A körutazáson is gyomorforgató volt, ahogy nem volt benne elég tojássárgája, mintha csak valami habot ettem volna, így egy-két kísérlet után erről lemondtam.

A poached egg (buggyantott tojás) az, amikor a tojás úgy van félkészre sütve, hogy teljesen bevonja egy burokban a fehérje, aztán amikor felnyitod, akkor szépen kicsorog a sárgája. Valahogy anyám sosem mondta, hogy ez lenne a buggyantott tojás, mert a családban nálunk ez szintén tükörtojás néven futott.

A mirror egg (tükör tojás) már legalább egyértelmű és azt nem kell túlragozni. A kalóriadömping után nézzük a főételeket!

A black pudingos sztorit meséltem később a barátaimnak és a családnak, hogy kezdetben azt hittem, hogy ez csokoládé puding. Csak egyszerűen nem értettem, hogy képesek ezt enni reggelire, de szerencsére leellenőriztem a szótárban, mielőtt kikértem volna, mert valójában ez a véres hurka.

A hash brown valójában a Szabolcsban csak lapcsánka néven futó krumpliétel. Reszelt krumpli kicsi liszttel elkeverve és kisütve. Nagyon finom, de azért a magyar változat az még masszívabb volt és a fűszerezés is jobb volt.

A salmon és a haddock két halfajta, a lazac és a tőkehal. Ez igazi fejedelmi csemege volt egy kis citromcikkely ráfacsarása után, de a szálloda elég gyakran kifogyott belőle, mert mindennap ezt ettem volna szívem szerint. A mennyiség is váltakozó volt a chef hangulatától függően, mert néha adtak néha négyet, máskor csak egyet.

A gammon pedig nem más, mint füstölt sonka, ami fenséges, csak egy csöppet nehéz étel reggelire.

A sausage kis apró kolbászkát jelölt. Néha eltűnődtem rajta, hogy mi is lehet benne, de ízre határozottan jó volt.

A mix pedig egy kicsi vegyes tál volt, amikor mindenből adtak valamennyit.

A pirítósokat sem kell szerintem sokat magyarázni, de a fő különbség, hogy a barna az nem a kenyeret, hanem a megégetési faktort jelenti. Néha úgy kellett a kormot a késemmel lekapirgálni, aztán meg a kiporciózott kis vajdarabkákkal valahogy könnyen csúszóvá varázsolni.

Italnak én többnyire maradtam a hideg tejemnél, mert hoztak ugyan nekem teát, de túl sok örömöm abban sem volt. Meg lehetett ugyan választani, hogy milyen filtert tegyenek bele, de úgy tűnik, hogy az angolok imádják a majdnem forrásban lévő vizet iszogatni. A pincér kihozta ugyan a kb. 3-4 dl vízbe tett filteremet, amit gyorsan ki is kellett szedni belőle, amint letette az asztalra és elfordult, mert pár másodperc késlekedés után a csersavak miatt ihatatlanul kesernyéssé vált, amihez volt párszor szerencsém. Felszolgálás előtt ugyanis egy ideig már a vízbe volt téve a filter, tehát ezért kellett ennyire iparkodnom. Hiába bontogattam fel a kis zacskókban lévő barna és fehér cukrokat, semmi sem használt már olyankor, ha elkéstem. A teához felszolgáltak egy kis csupor tejet is, amit elvileg bele kellett volna önteni, de két kísérlet után ezt is feladtam, mert valami borzasztó visszataszító állagú lötyi lett a végeredmény. Mintha egy kakaószínű italt innánk, aminek már se tej, se tea, se tiszta víz íze nincsen. Úgyhogy a langyos tejet egy kis hűlés után inkább a maradék pirítóssal megittam a legtöbb esetben.

Olvass tovább!

Gyimóthy Gábor : Nyelvlecke

Véletlenül botlottam ebbe a versbe és bár rákeresve úgy tűnik, hogy sokan közölték már, egy kis ismétlés sosem árt.


Gyimóthy Gábor : Nyelvlecke
(Firenze 1984. X. 12. )

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, a ki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér ...
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki 'slattyog', miért nem 'lófrál'?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki 'beslisszol' elinal,
Nem 'battyog' az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg...
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet...!

Olvass tovább!

Fort Boyard - Az erőd

Minden idők legjobb és leglátványosabb vetélkedőjét a francia TV5-n láttam sok-sok évvel ezelőtt.

Stílusosabb lesz, ha magával a főcímmel kezdjük az erőd felderítését!



Imádom ezt a dobolást, ahogy elindulnak a gumicsónakkal a kis szigeten álló börtönerőd felé. Az épület történelméről itt olvashattok bővebben. A lényeg, hogy régen egy tenger által körülölelt börtön volt, amelyet 1990 óta egy népszerű televíziós vetélkedő, a "Fort Boyard" forgatására használnak. A feladat abból áll, hogy különböző kamrákba kell bemenni, ahol ügyességi vagy logikai feladatokat kell megoldani, majd 7 kulcs megszerzése után a második fázisban már a végső megoldáshoz vezető kulcsszavakat nyerhetnek a játékosok, hogy aztán a kb. 80 perc játékidő letelte után a megoldás betűire ráállva (ld. Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag) végül az aranyat is megszerezzék a kapu leereszkedése előtt.

Látszólag tehát ennyi a feladat, de közben a feladványok is sokat módosultak, mert voltak túl könnyűek és túlságosan is nehezek. Ezeknek a listáját talán most nem sorolnám fel, mert a kiváló angol és francia oldalon el tudjátok érni ezeket. Itthon csak egy évad készült belőle a TV2 gondozásában 2000-ben, de a formátum rajtunk kívül sok helyen szintén csak egy évet élt meg, de a franciáknál a lelkesedés töretlen. Náluk vannak különkiadások gyerekekkel, illetve hírességekkel (pl. Eva Longoria) és sportolókkal. A nehézségi szint miatt nem is csodálkozom ezen, mert egy-két erőgyakorlat még edzett embereken is kifogott.

Pedig a megvalósítás minden téren nagyon pazar és látszik, hogy bejáratott, hogy mit hogyan milyen szögből érdemes mutatni a nézőknek. Párszor csináltak éjszakai adást is a sorozatból, amikor fáklyák világítanak meg mindent. Hihetetlen!

Minden egyes kamrához tartozik egy kék folyadékóra, amelyet belépés előtt megfordítanak. Ennyi idő áll rendelkezésre a feladat elvégzésére. Néha vannak nagyon kegyetlen egyirányú játékok (pl. hozzá bilincselik egy csőhöz a játékost, akinek végig kell menni egy akadályokkal teli pályán vagy vasrács lezárja a kivezető ajtót), ahol hiába dörömbölnek lelkesen sürgető kiáltással a kontroll monitorokon mindent látó társak, a játékos akkor sem tud kimenni, ha akarna. Ilyenkor bezárják a cellába és kiesik a játékból, ahol a börtönbe kerül. Ebben az esetben a játék megy tovább, de közben bevágják, hogy az erőd egyik nagy melák karaktere elviszi egy cellába.

Nagyon ritkán az is előfordul, hogy több játékosnak egyszerre kell bemennie és egymást segítve kell megoldani feladatokat. Ha hibáznak, akkor akár mindenki kieshet. Valamelyik játékban volt is arra példa, hogy a 6 fős csapatból csak kettő maradt már a végjátékra.

Néha a ősz szakálló varázsló féleség (a mi verziónkban Bárdy György egy csöppet őrült kalózt alakított) felhívja a világítótoronyba az egyik játékost, akinek egy találós kérdést kell megválaszolnia vagy pedig hanyag eleganciával kidobja a kulcsot az ablakon bele a tengerbe, amihez egy búvár már előre bekészült és alulról veszi a csobbanást. Régebben ilyenkor egy másik játékosnak bele kellett ugrani a hideg tengerbe, hogy a kis bójával ellátott kulcsot felvigye egy kötélhágcsón. A későbbi változatban mintha ez a fázis már kimaradt volna.

Ha összejött a 7 kulcs, akkor a kincseskamrához mennek és berakják a zárakba, majd utána jönnek a kulcsszavak gyűjtése. Általában a műsoridő kétharmada ilyenkor már letelt és nagyjából 2-5 szó megtalálására van lehetőség. Ezek a kihívások már nem a cellákban, hanem technikai eszközök igénybevételével az udvarokban vagy a börtön külső részén zajlanak (pl. le kell ugrani a mélybe gumikötéllel, kimászni a párkányra, bemenni a kígyók vagy pókok közzé stb.) A játékosokra persze figyelnek, hogy ne essen bajuk. Ha az idő elfogy, akkor a szót rejtő pergamen el szokott égni egy kis füst kíséretében.

Később behozták a Tanácsot. Gyakorlatilag egyesével behívták a játékosokat az oroszlánfejet viselő próbamesterek elé és mindenki kapott egy-egy feladatot (pl. szeg beverése felváltva, 21 francia kártyával, színes golyók sorrendje emlékezetből). Ilyenkor hol a végső mérlegelésnél felhasználható bónusz érméket vagy extra kincskamra időt vagy a kútból lezúduló pénzeknél kisebb ládák vagy zacskók kinyitásához szükséges apró kulcsokat kapnak a játékosok.

Aztán amikor a gong letelik, akkor összegyűlnek a játékosok a kamra előtt. Néha itt ugyan a show kiesik a valós időből, mert a gong után már általában már a 4 perces fosztogatásra használt idő kezd el fogyni. Felindra elküldi az eddig mutogatott tigriseket pihenni, így elvileg szabad az út, mert a kapu magától kinyílik a korábban összegyűjtött kulcsok miatt. Ám ekkor ki kell találni a kulcsszavakból a végső megoldást vagy pedig játékosokat kell feláldozni. Ez azért nem ilyen kegyetlen, mert arról van szó, hogy van négy oroszlánszobor a kapunál, amibe ha belenyúlnak, akkor kapnak egy-egy megoldáshoz vezető újabb szót, de az illető kezére rázáródik a bilincs és így ő már nem mehet be. Később ezt úgy változtatták meg, hogy be kell nyúlni egy üreges műanyag eszközbe, amiből ugyan ki lehet venni a kulcsszót, de a játékos mindkét keze beleszorul, így nem tud markolni és ezáltal segíteni semmit sem.

A végjáték ugyanis arról szólna, hogy bemennek a középen lévő betűket rejtő udvarba, miután a nagymacskák lepihentek. Rá kell állni a megoldásra vagy ha hosszabb szó, akkor ágyúgolyóval kipótolni, majd az idomár lány elfordítja a tigris fejet. Láttam régebben egy nemzetközi mixet, ahol mutatják, hogy a padlón a betűkészlet persze cserélhető cirill és kalligrafikus arab jelekre a játékosok nemzetiségének megfelelően. A lényeg, hogy mindenki izgatott és egy haláli jó nyikorgó hangot játszik be a forgató csoport. Egyesével mutatják az izguló játékosokat eközben, akik arra várnak, hogy vajon a középen lévő kút tetejéből elkezd-e hullani a sok aranytallér. Néha ugyan hibáznak a csapatok és akkor rögtön elkezd lezáródni a kapu, de a többség azért sikerrel jár. Ez is trükkösen van megcsinálva, mert alig lehet benyúlni értük és mivel fogytán van az idő, így a lányokat ölükbe szokták kapni a legények és abba dobálják az érméket, hogy minél többet ki tudjanak vinni. Mostanában apró kulcsok is vannak a pénzérmék alatt, amivel kint további ládákat lehet kinyitni plusz pénzért. Aztán az ajtó elkezd leereszkedni és a tigrisek újból elfoglalják az udvart. Itt is történt egy kis módosítás, mert régebben totál leereszkedett a rács, de egyszer valaki nem tudott már kibújni alatta, így később ezt a hatáselemet mellőzték. Kint elengedik a fogságban lévő társakat és lemérik a tallérok súlyát, amit átkonvertálnak a csapat nyereményének, amelyet 1993 óta jótékony célra ajánlanak fel a franciák.

Az epilógusban pedig a férfi játékmester felmegy a varázslóhoz a toronyba, ahol megbeszélik a csapatot, akik a nyereménnyel elhajózva maguk mögött hagyják a Fort Boyardot.

Ideális esetben tehát így zajlik a játék, amit én az első parabolaantennánk megvétele óta véletlenszerűen csíptem csak el. Sosem felejtem el, hogy bár sosem tanultam franciául, de ez a műsor olyan látványos és profin szerkesztett, hogy még így is képes voltam nézni. Amikor 1993-ban Párizsban jártunk, akkor is a Forma 1 hotelben éppen ez ment véletlenül a tévében. Nyáron a bátyámmal is néha azt játszottuk, hogy biciklis feladatok végzése közben kulcsokat kellett szerezni nyárfákra felakasztva, mert annyira megmozgatta a fantáziám. Párszor azt kívántam, hogy bár nekünk lennének ilyen kastélyaink, ahol ilyen jópofa játékokat lehetne nemzetközi porondon eladni.

A hangulatból fakadó lelkesedésem most sem múlt el, mert ha véletlenül belekapcsolok, akkor megnézem, de szerencsére az interneten is fent van egy csomó próba (ld. Fortkinglee videói). Érdemes belenézni ezekbe nyelvismeret nélkül is, mert nagyon szórakoztató lesz még így is.

Olvass tovább!

A nyelvtudás, mint erkölcsi és anyagi áldozat

A komment.hu oldalon találtam ezt az érdekes blogbejegyzést, amelyet szerintem érdemes minden nyelvtanulással foglalkozónak elolvasnia.

Én támogatom, hogy nyelvvizsga kelljen a diplomához és ez nem azért van, mert már túl vagyok rajta és így már nem vagyok érintett, hanem mert tényleg hasznosnak gondolom, ha legalább az ország értelmisége legalább egy idegen nyelven beszél. Itthon a többség úgysem fog egy átlagosnál jobb, azaz folyékony szinten kommunikálni, mert az többnyire csak külföldön, éles bevetés közben sajátítható el igazán. Ám rémesen kellemetlen, amikor egy magyar csoport elmegy külföldre és annyit nem tud senki sem kinyögni, hogy megkérdezze valamelyik világnyelven, hogy mi mennyibe kerül vagy merre kell továbbmenni.

A legtöbb főiskolás vagy egyetemista pedig már a gimnázium idején megszerzi a nyelvvizsgáját, de ha nem, akkor is van rá három-négy-öt éve. Annyi idő alatt el kell tudni sajátítani egy nyelvet olyan szinten, hogy a manapság egyre több fajta nyelvvizsga típus valamelyikén megfeleljen az illető. Egyébként is vannak olyan tingli-tangli szakok, ahol bőven befér a kredites órák mellé, hogy nyelvórákra járjon. Azt viszont sosem értettem, hogy ha valaki leállamvizsgázott, akkor utána mire vár? Egy év alatt azért a semmiből kiindulva is meg kellene tudni tanulni egy nyelvet, mivel nincs más dolga. Így is van olyan ismerősöm, aki inkább feketén órákat adni diploma nélkül három éve, de nem bír összehozni egy középfokút.

Jobb lenne, ha a nyelvtanulást sokkal komolyabban vennék már az iskolákban is. Visszagondolva a gimis oktatásra, a mi osztályunk nagyon jó ütemben haladt a Headway sorozattal. Mégis kicsit hiányoltam, hogy életszerűbb példákon át tanították volna a nyelvet, amibe a diákokat is jobban bevonják és felkeltik az érdeklődésüket. A tankönyvekben persze többnyire ilyenek voltak, de valahogy úgy érzem, hogy még jobb is lehetett volna, mert azok mesterkéltnek és távolinak tűntek. Nyilván kezdő csoportba nem lehet bedobni kapásból feliratos filmet és erre nem is lenne lehetőség 45 percben, de esetleg nem lett volna rossz diákok által választott dalszövegeket, újságcikkeket vagy netes tartalmakat bevonni a tanmenetbe. Volt pár osztálytársam, akik ugyanis egy szenvedésnek fogták fel az egészet és egyszerűen nem tudták elengedni magukat. Mármint abban az értelemben, hogy a nyelvtanulás szép és hasznos. A tanárnőnk pedig tényleg az egyik legjobb volt, akit ismerek. Egyszerre követelt, de ugyanakkor családiasabb és viccesebb légkört tudott teremteni, mint más órákon. Lehet persze most az idő múlásával szépülnek meg a régi emlékek.

Ám én már 11 évvel ezelőtt érettségiztem 1998-ban és akkor azért nem volt ennyi lehetősége a diákoknak, mint ma. Akkor még nem volt elérhető az internet. Ha egy diák lelkes és szorgalmas, akkor simán talál magának őt érdeklő témájú fordítandó cikket, filmet, sorozatot vagy zenét, tehát közvetlenül tud idegennyelvű anyagokhoz hozzájutni. Nekünk nem volt ilyen lehetőségünk és még a nyelvvizsgát a közismerten nehéz Rigó utca javította. Az írásbeli angolom nekem is harmadjára sikerült, amire nem vagyok túl büszke. Elsőnek próbáltam intellektuálisan gondolatokat közölni, aztán a későbbi próbálkozásoknál már olyan primitív tőmondatokat írtam, hogy ne tudjanak semmibe se belekötni. Így nagy nehezen átvertem a lécet. Ami felettébb bosszantó, hogy a kinyomtatott nyelvvizsga bizonyítványomba a sikertelen írásbelim eredményét is beletették, így akárhányszor a szóbelit fénymásolom, örök emlékként ott maradt az akkor elért pontszámom. Aki ezt nyomdába küldte, az ilyenre miért nem tudott gondolni? Úgyhogy én is eléggé vért izzadtam, mire megcsináltam, de a mai körülmények között biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebben ment volna, mint a technika ilyen szintű előretörése előtt.

Egy közismert szlovák közmondással zárnám ezt a kis gondolatmenetet:

"Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy."

Olvass tovább!

Egy utazás anatómiája

Gondolom sokan vettetek már részt társas utazásokon, amely kapcsán pár dolog sosem fog változni.

Az első napon a buszhoz való érkezés már önmagában egy szertartásszerű procedúra, hiszen van, aki kis millió bőrönddel, szerettei körében érkezik, míg más egyedül, de annál rutinosabban csak húzza maga után csomagjait. Ilyenkor az embert átjárja egy fajta izgalom, amely nálam általában lelkes vécére járogatásban csúcsosodik ki, amit utána a taxival vagy a gyűjtőjárattal való megérkezéssel enyhülni szokott. A leendő utastársak egymást méregetik, hogy vajon kik a szimpatikusak, ki hogy van felöltözve, kik vannak társaságban. A cél azonban többnyire közös, mert bepakolás és jobb esetben biztosított helyfoglalás után mindenki alig várja, hogy elkezdődjön a kaland.

Az idegenvezető szépen bemutatkozik, majd a legtöbb esetben még a kiindulási pontot el sem hagyva máris 5-10 percen belül felajánlja, hogy a sofőröknél lehet ezt-azt majd vásárolni. Ez alapvetően nem is lenne rossz dolog és nyilván nem az ásványvízen, kávén vagy sörön fognak ők sem meggazdagodni, de azért az is elég pofátlanság, hogy rögtön a képünkbe vágják ezt az információt. Ám, hogy mit is fogunk együtt látni, azt általában csak nagy vonalakban meséli el az idegenvezető, a "ráérünk még" mentalitás jegyében.

Közben a kis csipet-csapat elkezdi eszegetni az otthonról hozott elemózsiát, majd az éjjeli vagy hajnali indulás miatt felvett bemelegítők is szépen lekerülnek, ahogy a nap is egyre erősebben süt a pirkadást követően. Aztán elérkezünk az első benzinkúthoz, ahol végre a csapat gyakorolhatja az egymáshoz való alkalmazkodás elemi törvényeit, a buszról való gyors leszállást a két ajtón és a közös WC használatot. Nincs is annál felüdítőbb, amikor a hölgyek még javában a sorban állnak és beszélgetve ismerkednek egymással, miközben a férfiak már rég kint várakoznak vagy jobb esetben a férfi mosdónál őrt állnak nekik.

Aztán az elcsigázott út során a lelkesedés viszi előre a csoportot, hogy valami igazán rendkívüli és közös élmény átélése fogja össze őket. Ilyenkor hiába tűnik egy buszos utazás egy örökkévalóságnak, mert az utazás varázsa feledteti a fárasztó ülést. Jobb esetben ülést, hiszen már ilyenkor felüti rút fejét az anarchia, amikor valaki csak azért is lefekszik középre, mert ő csak úgy tud aludni vagy amikor a bagósok elkezdenek együtt morogni, hogy álljon már meg végre a busz. Persze szigorúan a vizes blokk miatt és nem azért, mert nem tudnak magukon uralkodni.

Én általában annak a híve vagyok, hogy lehetőleg minél több mindent nézzünk meg egy út során, így én a kényszerűen beiktatott megállókat is inkább 1-2 város vagy természeti látványosság közelében tudnám elképzelni. Persze ez nagyon naiv és szintén bomlasztóan önző gondolat tőlem, hiszen az idegenvezető rosszabb esetben már ilyenkor közli, hogy a program fix és nem módosítható, míg olykor kitérő válaszokat adva a csoportra hivatkozik, hogy már most is fáradtak, gondoljak az idősebbekre stb. A gyakorlati válasz az is lehetne, hogy a sofőröknek meg van szabva, hogy mikor kell megállniuk cserélni, illetve mennyi pihenőidőt kell, hogy a busz kapjon. Az viszont felháborít, amikor egy osztrák autópálya-étteremnél meg tudunk állni akár 1-1,5 órát is, míg Salzburgnál már nem.

Az első szálláshoz való megérkezéskor előjön a jellemző magyaros mentalitás, hogy mindenki megáll az ajtóban a sok bőrönddel, ahelyett hogy a pároknak csupán egy-egy tagja csüngene az idegenvezető szaván, hogy ki melyik szobát kapja. Ilyenkor általában még a korai kelés miatt is szokott egy kis dünnyögés, ami akkor erősödik fel igazán, amikor nincs lift a szállodában vagy ha nem olyan szobát kaptak az illetők, amiről ők álmodtak. Extrém esetek mindig vannak, tehát amikor nem volt víz és áram egy szobában, akkor azt hiszem joggal cirkuszolt pár ember, hogy nem ezért fizettek.

A második naptól kezdve már a szórakozásé a főszerep. Az idegenvezető jobb esetben beszéli a helyi nyelvet, de volt már példa ennek ellenkezőjére. Ami engem aggasztani szokott, amikor egyszerűen unottan felolvassák a kis mondókájukat és egyszerűen nem tudja szívvel-lélekkel előadni, hogy miért olyan fontos, hogy ott megálljunk, ahol. Az is irritáló, amikor a megérkezés előtti 5 percben ledarálnak minden fontosabbnak vélt információt, míg a helyszínen fejből alig tud elmondani valamit. Vagy pedig átesik a másik végletbe, hogy ott akar elmondani mindent, aminek a felét a távolabb állók nem hallják, vagy a többi turistacsoport zsivaja elnyomja a mondandót. Ilyenkor szerencsés, hogy ha a csoport kapott fülhallgatót, amin keresztül lehet hallani minden szót és közben békésen lehet nézelődni is.

Városnézés szempontjából a csoporton egyre jobban kiütköznek az ellentétek. Vannak, akik minden templomot megcsodálnak áhítattal, míg mások viszolyognak tőle. Van, aki lázba jön egy kis mütyürtől, míg más a gyűjtőszenvedélytől vezérelve mindent lefotózna akár a másik odébb lökése árán is, míg megint mások alig várják, hogy a nagy kötelező közös rohanás után önállóan sörözni vagy vásárolni mehessenek a kevéske kis valutájukból. S vannak olyanok is, akik csak lélekben vannak ott a megtekintett állomáson, mert gyakorlatilag nem érdekli őket semmi sem már, mert már elfáradtak. Egy jó idegenvezető igyekszik mindenki igényeit kielégíteni, de ez 50 ember esetében szinte lehetetlen vállakozás. Az felettébb bosszantó a részükről, amikor tapasztaltnak állítják be magukat, de utána egy város főterén úgy bóklásznak át, mintha nem tudnák, hogy merre is menjenek. A másik gyakori hiba, hogy ráerőltetik a csoportra a saját ízlésüket, tehát minek visznek be egy finoman fogalmazva átlagos művészi beállítottságú társaságot egy képtár megnézésre, ha helyette a városban is adhatnának több szabadidőt. Nem könnyű feladat megtalálni az egyensúlyt, de törekedni kell rá, hiszen ez a munkájuk, amire elvileg felkészültek.

Aztán eljutunk egy út során arra a pontra, amikor a zúgolódás tiszta hanggá erősödik. Ilyenkor a feszültség kitör és alapvetően az egész csoport immáron nyíltan több részre szakad. Tapasztalataim szerint ez általában az út közepén, úgy 3-4 nap elteltével szokott megtörténni. A forgatókönyv elég váltakozó lehet. Valaki reggel elkésik, s az idegenvezető ezért nyilvánosan jól megalázza a buszon a mikrofonon keresztül, ami viszont önmaga ellen irányuló szimpátia vagy utálat jegyében máris további vitákat szít. Aztán olyat is láttam már, hogy magának az idegenvezetőnek szólnak be, hogy rosszul végzi a munkáját, tárgyi tévedéseket mond, vagy bizonyos látnivalókat kifelejtett, erre ő vagy elkezd mentegetőzni, hogy ennyi fért bele vagy általában átmegy a még fájdalmasabb arccal rendelkező nebántsvirág nézésbe. Az idegenvezető az addig megtartott hatalmát féltve vagy visszaszól vagy elkezdi a "nekem mindegy, a pénzem megkapom, köv. héten már másik csoportot viszek" jellegű szenvedését.

Az egyik legrosszabb hiba még egy ennyire politikailag megosztott országban, ha az idegenvezető is aktívan elkezd politiziálni és elkezd pártokat vagy politikusokat dícsérni vagy szidni. Ez szerintem egyáltalán nem tartozik hozzá egy kikapcsolódásra szánt úthoz és ezzel csak gyakorlatilag felszítja a csoporton belüli ellentéteket, amiket korábban mindenki próbált leplezni.

S ha már az utazás boncolgatjuk, akkor elég gyakori hiba szokott lenni az utazásszervezők részéről a program összeállítása. Fentebb már vázoltam, hogy elég maximalista vagyok e téren, ezért rosszul tűröm, ha utazunk egy templomért 2-3 órát, hogy aztán azt bezárva találjuk. A hazai cég ugyanis általában annyi fáradtságot sem vesz, hogy az interneten megnézze a nyitva tartást vagy egyéb módon információkat gyűjtsön, hogy hová is viszik a csoportot. Jobb esetben ilyenkor a tapasztalt idegenvezető legalább a korábbi útjai kapcsán el tudja mondani, hogy ez és ez várható, de egy frisse mélyvízbe dobott csak ég a csoport előtt. Az is felettébb irritáló tud lenni, ha a programban szerepelt helyszíneket csak kívülről nézzük meg röviden, hogy ki lehessen pipálni, hogy így ne lehessen perelni az utazási irodát szerződésszegésért. Ilyen mondjuk nekem eszembe nem jutna, de úgy tűnik ezen a téren is nagyon naív vagyok.

Már beszéltem a szállásról, a látnivalókról, az idegenvezetőről. Mi is maradt ki? Az étkezés. Itt is vannak érdekes vadhajtások szolgáltatók és igénybevevők részéről egyaránt. A legkirívóbb talán az volt, amikor valaki csak azért nem fizette be a félpanziós felárat, mert tudta, hogy majd potyázni fog a svédasztalos vacsoránál. A szállodák osztályzása, a kiszolgálás minősége és az étel mennyisége pedig örök vitatéma marad, ebbe talán nem is folynék mélyebben bele, ám azt nagyon rühellem, amikor a csoport magukat elitnek gondolt tagjai tülekednek az ételért, mint a kisiskolások Az is jellemzően magyar szokás, hogy mint a sáskák lelegelik a komplett asztalt, néha úgy, hogy a később érkezőknek már zsömle se jut, mert a többiek azt becsomagolták szalvétába tízórainak. Ilyenkor a vendéglátó sokat látott hotelesek mit gondolhatnak rólunk? Hol van ilyenkor az ország imázs? Azt sem értem, hogy ha tudják, hogy nem lesz étkezés az út során, akkor miért nem hoznak otthonról elég hideg élelmet az illetők? Utána meg a városlátogatás helyett kénytelenek vagyunk bevásárlóközpontnál vesztegelni jobb esetben, míg rosszabb variáció esetén az idegenvezető az éppen útjába eső drága helyre viszi be a csoportot.

Én hiszek abban, hogy ha mi megyünk vendének valahová, akkor is kulturáltnak kellene maradnunk. A németek lehet Mallorca szigetén matt részegre piálják magukat, de egy alapvetően kulturális körútnak mondott buszos utazáson is azért nem ártana a külföldiek előtt viselkedni. Az már önmagában rémesen ciki, hogy a magyarok alig-alig beszélnek idegen nyelvet. Ezt most nagyképű kijelenteni, de azért jó lenne, ha minden fiatal tudna legalább angolul, németül, oroszul vagy franciául, ha már ezt az idősebbektől nem várhatjuk el.

Hazafelé történt még az az eset, hogy a busz kényszerpihenőre megállt Ausztriában, nehogy túl hamar érjünk Budapestre. Jött ugyanis a füles a központból, hogy össze kell hangolni a haza érkező csoportokat, hogy a vidékre tovább utazókat minnél jobban be tudják passzírozni egy-egy mikrobuszba. Ilyenkor megint eszembe jut, hogy miért nem jobb helyen álltunk meg, (pl. Bécsben), mint egy autópálya mellett?

Látszólag a hazaút is gyorsabban zajlik, mert a csoportban addigra már kialakult egy jól bejáratott rutin. Minden buszos megálló egyre rövidebb lesz. A végén még az idegenvezető szokott egy jelentős önfényezésbe hajló mentegetőzést előadni, hogy aztán a csoport elé dugjon egy értékeléssel teli kérdőívet. Nem is tudom, hogy van-e értelme kitölteni az ilyet, hiszen a negatív kritikát tuti nem adja le a központ felé. Ami még számomra furcsa és egyben taszító is, amikor pénzt kell bedobni a közösbe, hogy azzal köszönjük meg az idegenvezető munkáját. Erre a hálapénzre szerintem nincs szükség, mivel a részvételi díjból ő maga elég szép összeget megkap, így ha ráadásul rosszul végezte a munkáját, akkor minek jutalmazzam? Aztán mégis meg szokott esni a szívem és 1-2 eurót adni szoktam, ha már nagyon muszáj és tudom, hogy nem fogom látni őt többet. De vajon ő is ezt gondolja rólunk? Darab-darab mindenki? S ha már az adakozásról van szó, az is annyira átlátszó, hogy le van zsírozva, hogy hol kell vásárolnunk vagy étkeznünk egy városban napközben, amiért a vezető szép részesedést zsebre vág. Ezért kellene a végén még pluszpénzt adni neki?

Én személy szerint hazaérkezéskor legjobban a Budapest-Nyíregyháza transzferben szóló híreknek szoktam örülni és persze a zenének. Furcsa érzés elvágva lenni a civilizációtól, hogy aztán pár nap után egyben zúduljon vissza rám minden. A legtöbbször semmi rendkívüli nem történt az országban a távollétünk alatt, de miközben elől a sofőr mellett ülve nézem az egyre növekvő számot mutató kilométertáblákat, akkor már tudom, hogy mindjárt hazaérek. Ilyenkor már általában a zsebemben lapul annak a pár embernek a címe vagy száma, akikkel az út során jobban összebarátkoztam. Elváláskor végig szokott futni bennem egyfajta "elválási depresszió" is, mert általában meg szoktam kedvelni azokat a szimpatikus embereket, akikkel együtt voltam. Ez egy utazás természetes velejárója és ha ez az érzés nem alakul ki, akkor valószínűleg nem is volt értelme elmenni. Az átéltek emléke többnyire ilyenkor még kavarogni szokott bennem és csak otthon, a képek sietős hajnali letöltése után realizálódik bennem, hogy apróbb hibái ellenére milyen rendkívüli élményben volt részem.

Ezek inkább általános észrevételek voltak, hiszen egy út sosem lesz egyforma, még ha ugyanazokkal az emberekkel mennénk ugyanoda. Kívánom mindenkinek, hogy legyen része ilyen élményekben, mert tényleg gazdagítja a gondolkodásmódot és a világról alkotott szemléletet.

Olvass tovább!