2008. január 4. Nyíregyháza. A nap, amely örökre megváltoztatta a biztonságérzetemet...
Este már csendesebb a forgalom és gyakran sokáig már senki nincs 18:00 után. Én a gépet nyomkodtam, majd bejön valaki, felnéztem, köszöntem, erre tenyérbe fektetve, félig valami kötött anyaggal (sál lehetett) szép csendben kérte, hogy "kérem a bevételt!". Erre én automatikusan azt mondtam, hogy "na, ne vicceljen!". Közben a kolléganőm ott pakolt mellettem egy-két méterre, s nem is hallotta, hogy mi történik, mert lehajolva a ládában matatott valamit keresve. A pali olyan elegánsan csinálta a dolgot, mintha legalábbis cigarettát kérne. Én lemerevedtem, és pár lehetőség végigfutott bennem, hogy esetleg hozzá kellene vágni valamit, de aztán meglobogtatta a fegyvert. Nem tűnt sima kis fröccs öntött kínai bóvlinak, hanem abban a helyzetben valódi fegyvernek tűnt. Én később a rendőröknek is elmondtam, hogy nem értek hozzá. A lényeg, hogy a markolatát láttam és azt, hogy a cső mellett ilyen fémes bevonat van, illetve utána már a csövet figyeltem, majd a palit, majd megint a fegyvert pár pillanatig. Aztán megismételte a követelést kétszer hangosabban, s akkor az ugrott be, hogy volt egy álmom pár hónapja, hogy lelőnek a régi munkahelyemen, majd szépen a saját véremet nézve a kezemen elvérzek, mielőtt a telefonhoz elérnék. Még le is néztem a mellkasomra egy pillanatra, majd megint a fegyverre és a palira. Az futott végig bennem, hogy igen, ez most fog megtörténni és mint aki készen állt a lövésre, nem futottam, nem mozdultam, egyszerűen csak még jobban lemerevedtem. Ettől a pali egyre idegesebb lett, mivel nem ezt a reakciót várta, és a harmadik követelésre lépett oda a kolléganőm, Ági, hogy akkor most mi is folyik itt valójában. A fickó neki is elmondta talán negyedjére, hogy kérem a bevételt, de a döbbenettől Ági is csak annyit tudott kinyögni, hogy "komolyan?". Erre "Igen, kérem a bevételt, vagy lövök". Erre kinyitotta a pénztárfiókot és odaadta neki az összes öt ezrest, amit a fickó kikapott a kezéből és elrohant. Én ezalatt az arcát, a fegyvert és a pénztárgépet néztem, de az egész nem tartott tovább 1-1,5 percnél, így nem volt időm jobban megfigyelni. A lényeg, hogy a pali elviharzott, de mi nem figyeltük őt, hanem egymásra néztünk, s mind a ketten arra gondoltunk, hogy akkor ez most komoly volt és nem álom. Ági elkezdett zokogni, kiesett a kezéből minden tárgy, nekem a lábam és arcom kezdett el remegni. Bezártunk gyorsan úgy, hogy nem fogtunk meg semmit és hívtuk a rendőröket. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy elsőnek a tűzoltókat sikerült felhívnom, mivel a 104 és 107 között hirtelen kellett dönteni. A rendőrségi ügyintéző hölgy is szólt, hogy lassabban beszéljek, mert annyira dadogtam és hadartam, hogy az egészből nem ért semmit. Aztán felhívtam a patikavezetőt is, aki kezdetben szintén kételkedett, de aztán megértette, hogy nem viccelek. Közben jött egy beteg, akit később kihallgatott a rendőrség, de végül ő sem látta, hogy merre ment az illető. A rendőrök kiérkezéséig jöttek betegek is, akiket elküldtünk, hogy rablás történt és most ne zavarjanak. A rendőrök végül egyre többen jöttek és lett úgy 15-20 fő, majd a helyszínelőkkel felduzzadva még többen lettek. Állítólag az ilyen fegyveres / fegyvernek látszó tárggyal rablás kiemelt bűnesetnek számít és forró nyomon elkezdték keresni az elkövetőt, ezért is vonult ki a városi és megyei rendőrség, illetve valamilyen szupertitkos ügyosztály is. Minket kikérdeztek gyorsan, de én nem vagyok egy túl jó arcleíró, így most is csak azt tudom mondani, hogy az arcán lévő bőrbetegségről tudnám csak felismerni igazán. Most nem kezdeném el sorolni részletesen, hogy nézett ki és mit viselt. Magyar, hajléktalan, beteges külsejű. Így is leszidtak minket, hogy nem figyeltük meg kellően, hogy nézett ki és merre ment el. Sajnálom, nem a nadrágját és a cipőjét nézem és egyébként sem vettem részt olyan képzésen, hogy kell rablás áldozataként viselkedni.
Elkezdtük rendőrkocsival bejárni a környező kocsmákat, hajléktalan szállásokat, mivel a fickó szerintem valami alkoholista, lezüllőfélben lévő fickó lehetett. Én a kocsiban rosszul lettem és kihánytam a kaját, majd utána is remegett még a gyomrom sokáig, ami annak is köszönhető, hogy a saját övem is gyomorszájon vágott az öklendezéskor. Voltunk Nyíregyháza olyan árnyékos helyein is, ahol gyakorlatilag csupa rossz arcú ember gyűlt össze és ha nincs mellettem a civil ruhás rendőr, akkor tuti kimenekültem volna. Az elkövető végül nem lett meg, de a fegyver 100-150 méterre a patikától igen. A fegyverleírásom nem teljesen volt korrekt, sajnálom, nem tudtam jobban megfigyelni. Valamilyen beton ágyáshoz hozzávágta, hogy széttörje, így a markolat széthullott. A lámpák fényében alig láttam normálisan, de a logika azt diktálja, hogy valószínűleg azt használta. Még nem volt meg a rendőrségen a tényleges fegyverazonosítás, de valószínűleg valamilyen fegyveralakú öngyújtó lehetett, ha így szét tudott esni. A kutya egy darabig követte a szagot, de nem lett meg végül. A helyszínelők végezték a dolgukat a patikában, mi pedig jó 2-3 órát szórakoztunk a rendőrkapitányságon.
Felvették a tanúvallomást, de lehet be kell mennem majd fantomképet készíteni. Külön-külön lettünk kihallgatva és lassan úgy éreztem, hogy a végén még mi leszünk a gyanúsítottak. Aztán jó magyar mentalitás szerint előadták, hogy a fényképes rendőrségi adatbázist nem tudom most megnézni, mert péntek este senki nincs, aki kezelje. Aztán az egyik nyomozó még mondta is, hogy semmi gond, mert úgy fél óra alatt végig kellene néznem pár képet. Aztán kiderült, hogy az a lista majdnem 3000 fotóból áll. Mondtam is nekik, hogy minél több embert látok, annál jobban össze leszek zavarodva, de nagyjából még előttem van a képe és ha látnék róla fotót, akkor esetleg fel tudnám ismerni. Itt történt az a malőr, hogy kiraktak egy rakás fotót az asztalra, erre mindenféle feldarabolt hullák és véres fejszék, kések voltak rajtuk. Erre közölték, hogy rossz paklit vettek elő... Úgyhogy ezután a szürreális élmény után megnéztem ugyan pár tucat képet, de a fő gyanúsítottuk, akire gondolt, nem az volt. Egyébként a rossz rendőrvicceket félretéve, tényleg nagyon lelkesek és rendesek voltak. A fegyver említésekor ugyan elég mohó fény gyulladt a szemükben, ami később alább hagyott, amikor megkerült a fegyver és az elrabolt érték sem volt számukra kiemelkedően magas.
Az összes kár végül 30 ezer volt és akkor olyan hülyén éreztem magam, hogy bedőltem annak a játékfegyvernek, ami félig letakarva, az elkövető által vele fenyegetőzve nagyon is valódinak tűnt. A családom azt mondja, hogy valószínűleg mindenki így reagált volna. Akkor pedig szaknyelven élve poszttraumás stresszben szenvedtem napokig, mert éjjel nem tudtam aludni, vele álmodtam, hajnalban már felriadtam, a boltban is összerezzentem az emberek közelségétől. A katasztrófaturizmus is beindult és a vásárlók kérdezték, hogy milyen volt? Remek... Az interneten is kezdetben rosszul jelent meg a hír, így egy másik patikát említettek a címben és még minket kérdeztek, hogy mit hallottunk róluk. Az anyagi kár kapcsán is csak legyintettek, hogy akkor nem is volt komoly. Ők már csak tudják, hiszen nem voltak ott. Aztán lecsengett ez az egész, mert ezt nem kívánom senkinek. A térfigyelőrendszer csak az utca végében van, illetve a patikában sem volt kamera, se riasztó. Nem mintha lehetett volna hősködni a gomb megnyomásával, ha egyszer alig 1 méterre előttem áll fegyverrel. Rávetni sem tudom volna magam, mert köztünk volt az officina táraasztala. Úgyhogy bennem megint egy fél világ összedőlt, mert a biztonságérzetem nagyságrendeket esett vissza. Utólag persze már ezen rágódnom, hogy mi lett volna, ha így vagy úgy történnek az események. A rendőr szerint tuti amatőr volt, mivel nem rajta maszk, nem lőtt a falba, illetve a "fegyvert" is úgy tartotta, hogy a töltényhüvely a feje felé szállt volna lövéskor és mert ilyen könnyedén megelégedett 30 ezer forinttal. Ami igazán megrémített, az álmom félig valóságra válása, illetve ha bekövetkezett volna és lepuffant minket, akkor se vette volna senki észre a kihalt utcában.
Pár nappal rá éppen fantomrajzot mentem csináltatni, amikor mintha láttam volt két másik hajléktalan társaságában az illetőt, amit jeleztem is a rendőrök felé a kapitányságra beérkezés után, de nem voltam biztos a dolgomban. Végül nem is jártak utána, ha jól emlékszem. A fantomrajz készítés is elég egyszerűen zajlott. Szeretek rajzolni, de egyszerűen nem tudom leírni, hogy kinek milyen a szemöldöke, az álla, a füle. Ezt valahogy mi sosem tanultunk rajzból, tehát még azt sem tudnám leírni, akinek a fotója a kezemben lenne. Úgyhogy készült egy közepesen jó rajz, ami benne is volt a Kelet-Magyarország nevű újságban, de nem történt semmi. Egyszer még bejött egy nyomozó, hogy köpenyben menjek már ki vele pár hajléktalant megnézni az utcán. Ahogy azok néztek... Mintha leszúrtak volna a tekintetükkel és én újfent kellően hülyének éreztem magam, hogy ezt így kell intézni. Az elkövető nem volt közöttük és már én is úgy voltam vele, hogy nem vagyok biztos magamban, így senkire nem fogok rásütni egy minimum 5 év letöltendő szabadságvesztéssel járó bűncselekményt. A rendőrök szerint ugyanis hiába nem volt komoly a fegyver, attól még jogilag fegyveres rablásnak számít az ellenünk elkövetett akció. Ez ugyan már cseppet sem vigasztalt. Szinte napra pontosan három hónappal az eset után megkaptam az ügy lezárásáról szóló levelet. Nos, nagyjából ennek a lelki sebnek a nyalogatásával telt el 2008 első negyede, aztán amikor meséltem az ismerőseimnek, akkor magamnak még nagyobb kárt csináltam, mert mind a mai napig felkavar az eset. Sokat enyhült, nem gondolok rá, de nem is lehet elfelejteni.
Olvass tovább!
