A következő címkéjű bejegyzések mutatása: honlapajánló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: honlapajánló. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. szeptember 10., péntek

Kísérleti konyha blog

Nagy Róbert (BeatBull) az egykori Csillagkapu moderátor és főszerkesztő társam a scifi világok után a főzőtudományban éli ki magát. A népszerű gasztroblogját, a Kísérleti konyhát mindenkinek csak ajánlani tudom, bár én magam nem vagyok rendszeres olvasója, mert csak megéhezek a látványtól. S be kell vallanom, hogy lusta is lennék ennyit játszani egy étellel, még ha néha beszéltük is a patikában otthon, hogy egy jó gyógyszerész nem csak gyógyászati, hanem ehető alapanyagokkal ugyanúgy el tudna játszadozni. A megvásárolt - és néha beszerezhetetlennek tűnő - alapanyagok áráról már nem is beszélve, de talán egyszer nekem is lesz egy olyan konyhám, ahol mindenféle fűszer előfordul. Ám Robi szép sikereket ért el, amire a TvPaprika is felfigyelt, így készített vele egy gasztrobloggerekről szóló műsorsorozat részeként egy interjút is, ahol mesélt magáról és persze főzőcskézett is az érdeklődőknek. Gratulálok és sok sikert!


Olvass tovább!

2009. szeptember 1., kedd

Baráti blog barangolás

Itt szeretném összegyűjteni pár kivételes ismerősöm és barátom blogját, mert egy kis reklám sosem árt.

Mivel úgy vélem, hogy az lenne a legjobb, ha ez teljesen önkéntes alapon menne, ezért kérem jelezze emailben vagy itt hozzászólásban minden kedves blogot író, hogy szerepelni kíván-e itt. Az sem árt, ha eláruljátok, hogy civil nevet vagy a becenevet használjam a link megadásakor. Köszönöm.

Andrea
Szikszai Ferenc
Valyon Tamás (Dzséjt, Mal)
Zephyr



* * *

Oldalt ugyan szerepel, pár "kedvenc blog" címen futó link, amiket szinte napi rendszerességgel szoktam olvasni. Íme egy rövid lista emlékeztetőül:

Diablo 3
Filmbuzi
Joseph Mallozzi
Sorozatjunkie
Starcraft 2
Vastagbőr


Olvass tovább!

2009. július 26., vasárnap

Női lapozó cikkek - Felnőttkori barátságok

Pár gondolat a baráti kör átalakulásáról az idő múlásával.
A felnőttkori baráti társaságok is ingatagok
Ezt a témát hagytam a végére, mert ez mindenkit érint. Én hatosztályos gimnáziumba jártam és úgy hagytam ott az általános iskolai osztályomat, hogy igazából elbúcsúzni sem volt tőlük lehetőségem. Pár emberrel találkoztam később, de mivel a gimnázium más településen volt, így a meglévő baráti kapcsolatok is egy idő után elenyésztek. Az IWIW segítségével azóta néhány emberrel megtaláltuk egymást, de 16 elteltével már valószínűleg nem fogunk újból haverkodni egymással, mert ennyi évet kihagytunk.

Anno megsirattam érettségi után a régi gimnáziumi osztályomat is a ballagás előtt, mert akkor úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem egy darabját. A tinédzser évek elég zárkózottan teltek és ők a családom részét képezték, még ha ezt nem igazán vették ők észre. Alapvetően akkor miért is lettünk barátok? Mi volt a közös kapocs? Az azonos életkorunk. Ettől még különbözőek voltunk és általában az érdeklődési körünk sem egyezett meg, de mégis találtunk szimpatikus egyéneket. 18 évesen ez a csapat is felbomlott, mindenki elindult a maga útján a magasabb célokért. Pár emberrel közelebbi kapcsolat is megmaradt és megerősödött és erre vagyok a legbüszkébb, míg a gimnáziumi legjobb barátom egyszerűen csak kilépett az életemből.

A felsőoktatásban a csoporttársak révén új barátságok jöttek létre, miközben az évfolyamban is kialakultak a klikkek és a belső hierarchia. Ám ez a látszólagos rend is csak a diplomaosztóig tartott, mert ha úgy nézzük, akkor a középiskolai életkor helyett, immáron ennek a munkának felfogható tanulás és papír szerzés volt a közös összetartó erő. Bár nálunk nem volt jellemző a harc egymás ellen, mert gyógyszerészként mindenki megtalálta a helyét és a számítását, de más karoknál eléggé kiélezett a verseny a munkahelyekért. A lényeg, hogy a diploma ismét egy vízválasztó az ember életében, mert a megszokott társaság szétszéled az országban és akkor elkezdődik a karrierépítés időszaka. Néhány kollégámmal most is barátok maradtunk és tőlük legalább tudok szakmai tanácsot is kérni, ha szükségét érzem. Ennek ellenére a távolság idővel itt is lazított a kötelékeken, hiszen a napi szintű magánéleti problémákat már nem egymással beszéltük meg.

A mókuskerékbe kerülés után az első években harcolnunk kell az elfogadtatásért, majd megérkezett a nagy szerelem, házasság és az első gyerek is. Nos, rám ez még ugyan nem érvényes, de ez az előbbi pár indok már éppen elég, hogy egy baráti társaság elkezdjen tovább bomlani, mert egyszerűen nem lett idejük egymásra. Persze ez csak szervezés és akarat kérdése is. A munkahelyi barátságokban nem igazán hiszek, mert bár együtt töltünk napi 8 órát és nem lehet csak az időjárásról beszélni, attól még óvatosan kell kezelni a bizalmas információkat, nehogy visszaéljenek vele, ha éppen a főnöknél jobban akarnak helyezkedni. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy max. 5-6 embernél több személlyel valaki aktív barátságot tudjon kialakítani, mert egyszerűen nem lesz rájuk fordítható ideje az embernek, hogy egyező arányban foglalkozzon velük, így még ott is kialakul egy belső rangsor.

A férfi-nő közötti barátság vagy az internetes ismerősökhöz fűződő kötelékek pedig önmagában megérnének egy külön bejegyzést.

Lehet ezek csak az én tapasztalataim és veletek nem így történt. Egy amerikai felmérés szerint egy baráti társaság átlagosan 6-7 évente lecserélődik. Remélem, hogy bár az értékrendek hangsúlyai váltakoznak, attól még vannak kivételek, ha mindkét fél akarja. Azt nem szeretem, amikor én hívogatok valakit, míg a másik egy telefont nem emel fel ünnepnapok alkalmával sem.



Olvass tovább!

A nyelvtudás, mint erkölcsi és anyagi áldozat

A komment.hu oldalon találtam ezt az érdekes blogbejegyzést, amelyet szerintem érdemes minden nyelvtanulással foglalkozónak elolvasnia.

Én támogatom, hogy nyelvvizsga kelljen a diplomához és ez nem azért van, mert már túl vagyok rajta és így már nem vagyok érintett, hanem mert tényleg hasznosnak gondolom, ha legalább az ország értelmisége legalább egy idegen nyelven beszél. Itthon a többség úgysem fog egy átlagosnál jobb, azaz folyékony szinten kommunikálni, mert az többnyire csak külföldön, éles bevetés közben sajátítható el igazán. Ám rémesen kellemetlen, amikor egy magyar csoport elmegy külföldre és annyit nem tud senki sem kinyögni, hogy megkérdezze valamelyik világnyelven, hogy mi mennyibe kerül vagy merre kell továbbmenni.

A legtöbb főiskolás vagy egyetemista pedig már a gimnázium idején megszerzi a nyelvvizsgáját, de ha nem, akkor is van rá három-négy-öt éve. Annyi idő alatt el kell tudni sajátítani egy nyelvet olyan szinten, hogy a manapság egyre több fajta nyelvvizsga típus valamelyikén megfeleljen az illető. Egyébként is vannak olyan tingli-tangli szakok, ahol bőven befér a kredites órák mellé, hogy nyelvórákra járjon. Azt viszont sosem értettem, hogy ha valaki leállamvizsgázott, akkor utána mire vár? Egy év alatt azért a semmiből kiindulva is meg kellene tudni tanulni egy nyelvet, mivel nincs más dolga. Így is van olyan ismerősöm, aki inkább feketén órákat adni diploma nélkül három éve, de nem bír összehozni egy középfokút.

Jobb lenne, ha a nyelvtanulást sokkal komolyabban vennék már az iskolákban is. Visszagondolva a gimis oktatásra, a mi osztályunk nagyon jó ütemben haladt a Headway sorozattal. Mégis kicsit hiányoltam, hogy életszerűbb példákon át tanították volna a nyelvet, amibe a diákokat is jobban bevonják és felkeltik az érdeklődésüket. A tankönyvekben persze többnyire ilyenek voltak, de valahogy úgy érzem, hogy még jobb is lehetett volna, mert azok mesterkéltnek és távolinak tűntek. Nyilván kezdő csoportba nem lehet bedobni kapásból feliratos filmet és erre nem is lenne lehetőség 45 percben, de esetleg nem lett volna rossz diákok által választott dalszövegeket, újságcikkeket vagy netes tartalmakat bevonni a tanmenetbe. Volt pár osztálytársam, akik ugyanis egy szenvedésnek fogták fel az egészet és egyszerűen nem tudták elengedni magukat. Mármint abban az értelemben, hogy a nyelvtanulás szép és hasznos. A tanárnőnk pedig tényleg az egyik legjobb volt, akit ismerek. Egyszerre követelt, de ugyanakkor családiasabb és viccesebb légkört tudott teremteni, mint más órákon. Lehet persze most az idő múlásával szépülnek meg a régi emlékek.

Ám én már 11 évvel ezelőtt érettségiztem 1998-ban és akkor azért nem volt ennyi lehetősége a diákoknak, mint ma. Akkor még nem volt elérhető az internet. Ha egy diák lelkes és szorgalmas, akkor simán talál magának őt érdeklő témájú fordítandó cikket, filmet, sorozatot vagy zenét, tehát közvetlenül tud idegennyelvű anyagokhoz hozzájutni. Nekünk nem volt ilyen lehetőségünk és még a nyelvvizsgát a közismerten nehéz Rigó utca javította. Az írásbeli angolom nekem is harmadjára sikerült, amire nem vagyok túl büszke. Elsőnek próbáltam intellektuálisan gondolatokat közölni, aztán a későbbi próbálkozásoknál már olyan primitív tőmondatokat írtam, hogy ne tudjanak semmibe se belekötni. Így nagy nehezen átvertem a lécet. Ami felettébb bosszantó, hogy a kinyomtatott nyelvvizsga bizonyítványomba a sikertelen írásbelim eredményét is beletették, így akárhányszor a szóbelit fénymásolom, örök emlékként ott maradt az akkor elért pontszámom. Aki ezt nyomdába küldte, az ilyenre miért nem tudott gondolni? Úgyhogy én is eléggé vért izzadtam, mire megcsináltam, de a mai körülmények között biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebben ment volna, mint a technika ilyen szintű előretörése előtt.

Egy közismert szlovák közmondással zárnám ezt a kis gondolatmenetet:

"Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy."


Olvass tovább!