Program - Svájc gyöngyszemei (2008)

Úgy tervezem, hogy fontosabb utazásaimat itt a blogon megörökítem nektek rövid naplók formájában, s ezért elsőnek a hivatalos programot mutatnám be nektek. Régen ez a Car-Tour szervezte buszos körutazás még Svájc gyöngyszemei címen szerepel, de mostanság már a "Svájci nagykörút - Impozáns négyezresek világa" címen fut.

1. nap: Kalandozás Tirolban (kb.750 km)

Elutazás Budapestről a kora reggeli órákban, rövid pihenőkkel a Győr–Hegyeshalom–Bécs-Salzburg–Chiemsee–Kufstein útvonalon Ausztriáig. Különleges élményt jelent Kufstein városa, ahol a táj képét meghatározó, rettegett börtönként ismert erődítményt tekintik meg. Továbbutazás Tirol tartományi fővárosába, az Arany-tetős háznak otthont adó Innsbruckba, ahol rövid esti séta során ismerkednek a különleges osztrák várossal. Szállás Innsbruck környékén.(1 éj).

2. nap: A természet és az ember összhangja Svájcban (kb. 400km)

Reggeli után utazás Svájcba, határátlépés Feldkirchnél. Az első állomás St. Gallen kulturális városa, a barokk apátság és az UNESCO Világörökséghez tartozó rokokó könyvtár meglátogatása. Ezután Neuhausen mellett Európa legnagyobb vízesését, a másodpercenként 1 millió liter vizet alázúdító Rajna-vízesést, majd a középkori hangulatot árasztó Schaffhausent (Kolostor, Münster, Schiller-harang, Munot erőd) tekintik meg. Továbbutazás Zürichbe, Svájc legvonzóbb metropoliszába (Grossmünster, Fraumünster Chagall üvegképeivel, tópart). Rövid séta a világ legdrágább vásárlóutcájaként számon tartott Bahnhofstrassén. Este az ódon hangulatú Luzern hívja Önöket sétára, ahol a város sajátos jelképeit (Kappelbrücke, Oroszlános emlékmű, amely XVI. Lajos svájci gárdistáinak állít emléket) tekintik meg. Szállás Luzernben (2 éj).

3. nap: Helvét kulturális és természeti unikumok (kb. 450 km)

Reggel utazás Bernbe, Svájc elbűvölő fővárosába. Ismerkedés az óvárossal, amelyet az UNESCO a Világörökség részének nyilvánított (Münster, Medveárok élő medvékkel, Einstein háza kívülről). Délelőtt a „vízesések völgyébe”, a jégkorszaki gleccserek által kivájt Lauterbrunnen völgybe folytatódik az utazás, amely az Eiger-Mönch-Jungfrau csoport 4000 m magas hegyei között fekszik. A gleccserfolyó, a Zweilütschine mindkét oldalán a függőleges sziklafalak tetejéről gyönyörű vízesések zúdulnak alá. Trümmelbachban egy egyedülálló geológiai képződményt, a hegy belsejében spirál-szerűen utat törő 10 gleccservízesést tekinthetik meg. A szenzációs természeti látványosság után a csillámló vizű thuni és brienzi-tó között fekvő Interlaken Höheweg nevű sétánya csábítja Önöket könnyű sétára, ahonnan híresen szép kilátás nyílik a Jungfrau hófödte csúcsára. A luzerni szálláshelyre történő visszautazás előtt felkeresik Svájc leghíresebb búcsújáró helyét, Einsiedelnt, ahol a benedek-rendi kolostor hagyományait ismerhetik meg. A három tűzesetet „túlélt” Fekete Madonna szobor és a Betlehemi Diorama 450 faragott figurájával unikális élmény a jellemzően protestáns Svájcban. Utazás a szálláshelyre.

4. nap: Ínyenc élvezetek jegyében: svájci sajt és csokoládé (kb. 290 km)

Reggeli után utazás a Rajna két partján elterülő Baselbe, amely Németország és a francia Elszász szorításában Svájc északnyugati kapuja. Ismerkedés az egyszerre középkori és modern város nevezetességeivel (Városháza, Katedrális). Továbbutazás Fribourgba, Európa egyik legszebb gótikus városába, Svájc „építészeti kincsesbányájába”. Az óvárosi séta során a városképet meghatározó gazdag díszítésű polgárházak, díszkutak és domborművek mellett, a St. Nicholas katedrálist és a Ferences Kolostor templomát tekintik meg. Ezután egy meseszép grófi városkát, Gruyéres-t ejti útjába a program, ahol a gyönyörű várkastély mellett megismerhetik a híres Greyezer sajt készítésének titkait, természetesen vásárlási és kóstolási lehetőséggel a helyi sajtspecialitásokból. Az út Broc-ba folytadódik, amely nem más, mint a Nestlé Csokoládégyár otthona. A csokoládégyártás fortélyaival gazdagodhatnak a filmvetítés és a kóstolóval egybekötött bemutató során. Mielőtt megérkeznénk a szálláshelyre, a Genfi-tó gyöngyszeméhez, Yvoireba kirándulnak, amely a francia partszakasz legszebb városkája. Az ablakokból lecsorduló virágözön és a kővel kirakott épületek rendkívüli hangulatot kölcsönöznek a középkori városnak. Szállás a Genfi-tó partján, a francia oldalon (2 éj).

5. nap: Európa csúcsa, a Mont Blanc és a „Svájci Riviéra” (kb. 250km)

Reggeli után félnapos kirándulás Chamonixba, a Mont Blanc (4808 m) lábánál fekvő kirándulóparadicsomba, ahol Goethe és Liszt Ferenc is megfordult már. Fakultatív program keretében lenyűgöző utazás drótkötélpályán az Aiguille du Midi csúcsra, a hegyvonulat szívébe. (min. 20 fő). A hó és jég birodalma után a Genfi-tó és Európa egyik legfelkapottabb üdülőhelye, Montreux felé utaznak. A világ egyik legjobb állapotban megmaradt középkori kastélyát, a Chillon-kastélyt látogatják meg. A tó vizébe nyúló, sziklaszirten álló egykori börtönről Lord Byron írt verset. Innen Rousseau szülővárosába, a kálvinizmus egykori bölcsőjébe, Genfbe folytatódik az út. A négyezer éves múltra visszatekintő város nevezetességeinek megtekintése: Reformáció Emlékműve, Jetd’Eau (a tó vizéből magasba lövellő vízsugár), Szent-Péter székesegyház, Jardin Anglais (Angolkert-virágóra). Visszatérés a szálláshelyre.

6. nap: Magas hegyek és mediterrán tavak (kb. 370 km)

Reggeli után elhagyva a Genfi-tó vidékét, a Rhone hosszú völgyében utazva Visp városát elérve, Täsch felé kanyarodnak. Täschből kisvonattal az 1605 m magasan fekvő Zermattba utaznak, Svájc alpesi hangulatú, ugyanakkor egyik legelegánsabb üdülőhelyére. Az idilli települést a Matterhorn, a Dom és a Monte Rosa 4000 m feletti hegycsúcsai ölelik körül. Szabadidő keretében lehetőség adódik a gyönyörűen karbantartott városközpont megismerésére vagy egy rendkívüli kirándulásra fogaskerekű vasúttal a Gornergrat sziklagerincére (3100 m), ahonnan csodálatos kilátás nyílik a csillámló gleccserekre. A hegyi élmények után a Simplon hágón át folytatódik az út, hogy a csodálatos tavairól és üdülőhelyeiről ismert olasz nyelvű Ticino kantonba Domodossola felől érkezhessen a csoport. A Lago Maggiore mentén Locarnoba utaznak, a tó meseszép öblében megbúvó városkába. A sziklaszirtre épült, híres búcsújáró templom, a Madonna del Sasso teraszáról nyíló panoráma (feljutás fogaskerekűvel) megtekintését követően a Monte Bré és Monte San Salvatore között elterülő Luganói-tóhoz folytatódik az utazás. Szállás Luganoban (1 éj).

7. nap: Búcsú Svájctól (kb. 370 km)

Reggeli után rövid séta Luganoban, Svájc „napsütötte szalonjában”. Luganoból hajóval kirándulnak Melidébe, így a hajókázás során élvezhetik a szemük elé táruló szépséges tavi panorámát. Melide nevezetessége a Swissminiatur, amely a jellegzetes svájci tájat méretarányosan lekicsinyítve jeleníti meg. Az olaszos tartományból a San Bernardino alagút felé veszik az irányt, majd az azonos nevű hágón átkelve megérkeznek a festői szépségű, Via Mala szurdokhoz (fotószünet). A nap utolsó állomása Chur, a csiszolatlan keleti tartomány, a rätoromán nyelvterületű Graubünden kanton fővárosa. Ismerkedés a középkori püspöki székhely történelmi nevezetességeivel (Püspöki Palota, Miasszonyunk-templom, Városháza- restaurálás miatt csak kívülről). Utazás megszakítás nélkül az osztrák szálláshelyig, Innsbruck mellé (1 éj).

8. nap: Kristályvilág és hazautazás ( kb. 850 km)

Reggeli után rövid látogatás Wattensben, amely a Swarovski kristály-kiállításnak ad otthont. A bemutató felejthetetlen élményt nyújt a kristályok világából és természetesen vásárolhatnak is a világhírű ékszerekből. Továbbutazás rövid pihenőkkel a Salzburg–Bécs–Hegyeshalom útvonalon. Határátlépés késődélután, érkezés Budapestre az esti órákban.

Forrás: Car-Tour International honlap

Élménybeszámoló

Olvass tovább!

Képfeltöltés és videó teszt

A mai küldetés arról szólna, hogy a képfeltöltés.hu oldalra már kirakott képeimnek lekicsinyített változatát szeretném linkként az úti leírások közzé berakni ide is. Ám ez a fránya blog megint tiltakozott elsőre, de végül sikerült közös nevezőre jutnunk egymással.

Itt egy egész tűrhető fotó rólam, ami a munkahelyemen készült:



Úgy tűnik, hogy ha a "weboldalhoz" típusú linket másolom be, akkor ez a blog is fogja tudni használni. Kíváncsi vagyok, hogy majd a régieknél is fogom-e tudni ezt a sablont használni, mivel ott pedig a "fórumokhoz" opciót választottam.

Győzelem! Kicsit macerás lesz, de apránként majd feltöltöm az összes képet, hogy a sablonban átírom a kétféle file nevét. Itt van tehát egy kép a legutóbbi külföldi nyaralásomról egyik helyszínéről, a brüsszeli Atomiumról:



Küldetés No.2.: Ha már itt tartunk, akkor kipróbálom már a YouTube videók linkelési lehetőségeit is. Ez a kis vidám dal leírja a helyzetemet is.



Ez könnyedén ment, mert ezek legalább egy programnyelvet beszélnek. Az ilyet már szeretem. Bocsánat, ha nektek ez már evidens volt, de ez most totál jó kedvre derített.

Olvass tovább!

A kedvenc YouTube videóim

Oldalt megjelent a YouTube videómegosztó oldal pár videója is, ahol meg lehetett szabni pár kulcsszót, hogy mi alapján listázzon. A saját oldalamat is beraktam, de én elég ritkán töltök fel saját videót és eddig csak is régi SG ajánlókat tettem fel.

A kedvenceimet viszont itt is megnézhetitek: KLIKK A paletta elég széles, mivel van itt Gyűrűk ura, Csillagkapu, Törökország ajánlók, komolyzene és popzene egyaránt. Ezek azok a számok, amelyekből szívesen megnézek párat naponta. Egy-két érdekesebbet külön-külön is bemutatok majd a blogon is, de azt hiszem így egyben egyszerűbb letudni.

Olvass tovább!

A Biblia és a mitológia

A legtöbben tudjátok rólam, hogy imádom a mitológiát. Hősök, szörnyek, istenek, kalandok, varázslatok. Mi másra vágyhatna egy élénk fantáziával rendelkező fiatal?

Régen anyámék pár meséskönyvvel kisgyerekként, illetve az "Egyiptomi mitológia" című könyvvel megajándékoztak karácsonyra, amit aztán véletlenül megvett Kaland-Játék-Kockázat sorozat lapozgatós könyvei követtek 7-8 éves koromban, így aztán a Titán világát a későbbi keresztelés után a Biblia követte. Közben a gimnáziumban egyenes út vezetett a szerepjátékok világába, ahol sikerült a képzeletem segítségével más világokba kalandozni, aminek aztán a szerepét a kedvenc és azóta is virágzó csillagkapu világa folytatott.

Ám úgy tűnik, hogy régen, a tévék és internet nélkül élő emberek is megtalálták a szórakozás ezen módját, hiszen meg kellett magyarázniuk a körülöttük zajló természeti eseményeket. Így született az emberiség kultúrájának bölcsője, a mitológia. Mindig is imádtam az egyiptomi, a görög és a skandináv mitológia szereplőit. Az érdeklődésem ékes bizonyítéka itt található, amelyet azóta számos weboldalon láttam már viszont. Elképzelhető, hogy pár cikket majd itt a blogon is átollózva feltöltök, hiszen egy kis ismétlés nekem sem árt. A legtöbben ugyan megrekednek egy alapszinten és magamat sem hívnám profinak, pláne úgy, hogy azért a lexikális tudásom is egyre jobban megkopott az utóbbi években.

Lehet most istenkáromló dolgot teszek egyesek szemében, de vallom, hogy a Bibliai is a mitológia egyik ága. Manapság nem így tekintünk rá, hiszen aki vallásos és jár hittanra, az úgyis megtanulja az Ószövetség és az Újszövetség főbb szereplőit, míg irodalomból csak pár órát áldoznak a történetre. Én sosem értettem, hogy lehet egy műveltségi vetélkedőben a bibliai szereplőkkel kapcsolatos kérdésekre a választ nem tudni. Pedig aki olvasta a könyvet, amelyet a bátyám viccesen csak a "legjobb bestsellernek" szokott hívni, annak azért ismernie kellene az olyan neveket, hogy Noé, Ábrahám, Izsák, József, Dávid, Salamon, Zakariás, Péter, Júdás, Pál.

A megkeresztelésem a kilencedik születésnapomon, 1989. augusztus 13.-n történt a testvéremmel együtt, ahol kaptam egy Ábel-Zsuzsanna Biblia enciklopédiát, illetve egy gyerekeknek szóló Bibliát, amely röviden összefoglalta a főbb eseményeket. Eddig éveken át senkinek nem meséltem el, hogy aznap Nyíregyházán volt egy kis fogadás. Én a szobámban olvastam a Bibliát az ágyon fekve, ahová a Nap besütött. Ott először imádkoztam teljesen egyedül, mert valahogy kedvet kaptam hozzá. Aztán oly gyorsan el tudtam olvasni és memorizálni az egész gyerek Bibliát, hogy mind a mai napig melegség tölt el, ha erre a spirituális élményemre visszaemlékszem. Manapság már kevésbé vagy vallásos és inkább a materialista világ felé tendálok, de aznap biztos, hogy történt velem valami. Talán megérkezett a Szentlélek? Ki tudja? Amikor még hitetlen voltam, akkor nem is foglalkoztam ezen témával és a régi rendszerben nem is nagyon engedték. Aztán megkeresztelt gyerekként mindig azt hittem, hogy Isten a Napban lakik és onnan figyel minket. Amikor visszaemlékeztem erre az olvasásra, akkor magyarázatként az jutott eszembe, hogy talán a Ő érintett meg és figyelt engem. Ha vallásos szempontból nézzük, ez akár lehetne a hiúság bűne is, hogy önhitten ilyet feltételek, hogy éppen engem választott ki. Később is törekedtem arra, hogy úgy éljem az életem, hogy ezt a furcsa, egész testemet átjáró érzést ki tudjam sugározni a környezetem felé, még ha más élethelyzetben éppen saját magamban is próbáltam elnyomni és magyarázatot találni rá. Ma már lehet azt mondanám, hogy lehet csak a memóriám volt akkor ennyire felfokozottan aktív állapotban. A lényeg, hogy a nyírtéti keresztanyámnak, Mariska néninek szinte az egészet fejből vissza tudtam mondani akkor, hogy kivel mi történt. Ő csak csodálkozott az áhítatom szintjén, mert ilyet még nem látott. Mintha megvilágosodtam volna, mert tényleg emlékeztem a szereplőkre és a cselekedeteikre. Anyámék ezután sokáig papnak akartak küldeni, de erről majd talán máskor mesélek.

Az azt követő években részenként megvettem egy nyolc kötetből álló képregényszerű Bibliát is a Larousse kiadótól:



Ez mozgatta meg igazán a fantáziám, mert egyszerűen lehetett látni magam előtt az eseményeket. Akkor még nem tudtam, hogy miért, de olyan apokrif iratokat is feldolgoznak benne, ami a református Bibliában nem is szerepel. Emlékszem a templom mellett a kocsiban olvasva vártam, hogy édesanyám a kozmetikából visszatérjen. Annyira bele tudtam merülni ebbe a képregénybe, hogy olykor órákon át olvastam a frissen megvett új kötetet és már csak arra riadtam fel a képzeletem világából, hogy anyám kopog az ablaküvegen. A harmadikat kaptam meg elsőnek szüleimtől, aztán az utolsó kettővel együtt utólag sikerült az első kettőt is begyűjtenem. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki a téma iránt érdeklődik, mert szerintem alapmű és minden korosztály imádni fogja. Antikváriumokból potom pénzért lehet hozzájutni, mivel már közel 20 éve jelent meg ez a széria és azóta se láttam ennél látványosabbat a témában. Persze van teljes Bibliánk is, amit ugyan sosem olvastam el végig, de belelapoztam itt-ott. A legkedvesebb élményeim mind a mai napig a két fent nevezett kiadáshoz kapcsolódnak.

Azóta megrendeltem angol nyelven is a Bibliát, mert nagyon olcsón árulták és kíváncsi voltam a régi angol nyelvezetre. Nem csalódtam benne, mert öröm volt látni angolul a neveket: Luke, John, Mary. Annyira ugyan nem állok jól angolból, de többnyire megértettem a szöveget.

S hogy miért meséltem el mindezt? Arra akartam egy kis személyes anekdotázás árán felhívni a figyelmet, hogy milyen nagyszerű könyv a Biblia azok számára, akik szeretik a mitológiát és az izgalmas regényeket. Ármány, cselszövés, árulás, szerelem, szakítás, béke, halál. Ezek mind benne vannak, ahogy szereplők jönnek és mennek, de az egész mivel több évszázadot ölel fel, így olyan, mint egy családregény. Ha nem is a teljes szöveget, de érdemes legalább a rövidített kivonatot elolvasni belőle függetlenül attól, hogy ki melyik felekezethez tartozik vagy egyáltalán vallásos-e. Tényleg szórakoztató a cselekmény és egy könyv elolvasása még nem kötelez semmire és szégyellni sem kell. Aztán ha valamilyen pozitív üzenetet is sikerül leszűrni belőle, az már csak a ráadás.

Olvass tovább!

Fullpost vagy fullstop?

Ez az olvass tovább funkció még mindig bekavar, mert néha magától is beírja bizonyos bekezdések elejére. Ezt onnan is észre lehet venni, hogy a blog főoldalán több soros kihagyás van az "olvass tovább" funkció fölött, így ilyenkor újra kell szerkesztenem a bejegyzést és törölni a felesleges kódokat. Viszont legalább működik.

Olvass tovább!

Nem ér a nevem

Tudom, hogy elég ciki, de a múltkor is rákerestem magamra a Googleban, mert kíváncsi voltam, hogy mennyi találatot dob ki a rendszer.

platschu : 38500 darab
Azért ez nem semmi, nem igaz? Persze a legtöbb az Abydos Gate oldalhoz tartozik, ahol immáron közel 10 éve vagyok a hazai Stargate, azaz Csillagkapu közösség egyik meghatározó alakja, mint a fórum moderátora és hírszerkesztője. Radu hívta fel a figyelmemet arra is, hogy a "csillagkapu szfinx" keresőszóra még a fotóm is megjelenik, ahogy a munkahelyemen vigyorgok álmatag szemmel.

A teljes nevemre is 2000 fölött jött találat, így aki nagyon ráér, úgyis le tudja nyomozni, hogy merre szoktam megfordulni a neten. Ez inkább csak egy munkavállalásnál lehet érdekes, de remélhetőleg gyógyszerészként inkább a korábbi referenciáim, mintsem blog hozzászólásaim vagy idegen nyelvek iránti érdeklődésem dönti el az alkalmasságomat. Mivel szoktam pár török oldalt is látogatni, így azért nem lenne jó, ha valami terroristának néznének majd Angliában...

Olvass tovább!

Feltörték a blogot?

Ma megint sikerült felidegesítenem magam azzal, hogy próbálnék belépni a blogger főoldalán, erre nem megy. Próbálom újra és újra, de semmi változás.

Aztán kiderült, hogy megint a felhasználónevemet írtam be az emailcímem helyett... Ezt még szoknom kell. :)

Olvass tovább!

BSG 4. évad OST

Ma sikerült hosszabb távra kikölcsönöznöm Bill McCleary legújabb remekművét, a Csillagközi Romboló befejező évadának zenéjét.

A ketté szakított évadnak megfelelően az utolsó évad is olyan, mintha két album jelent volna meg egyszerre. A számok listáját a wikipediáról másoltam be:

Disc 1:

1. "Gaeta’s Lament" (from "Guess What’s Coming to Dinner?") [4:49]
2. "The Signal" (from "Revelations") [5:09]
3. "Resurrection Hub" (from "The Hub") [3:40]
4. "The Cult of Baltar" (from "He That Believeth in Me" and "Escape Velocity") [5:42]
5. "Farewell Apollo" (from "Six of One") [2:55]
6. "Roslin Escapes" (from "Blood on the Scales") [2:55]
7. "Among the Ruins" (from "Sometimes a Great Notion") [7:44]
8. "Laura Runs" (from "A Disquiet Follows My Soul") [2:21]
9. "Cally Descends" (from "The Ties That Bind") [3:08]
10. "Funeral Pyre" (from "Sometimes a Great Notion") [3:57]
11. "Roslin and Adama Reunited" (from "The Hub") [1:59]
12. "Gaeta’s Lament" (Instrumental) (from "Guess What’s Coming to Dinner?") [4:50]
13. "Elegy" (from "Someone to Watch Over Me") [2:55]
14. "The Alliance" (from "Revelations") [2:30]
15. "Blood on the Scales" (from "The Oath" and "Blood on the Scales") [5:19]
16. "Grand Old Lady" (from "Islanded in a Stream of Stars")[0:51]
17. "Kara Remembers" (from "Someone to Watch Over Me") [3:28]
18. "Boomer Takes Hera" (from "Someone to Watch Over Me") [2:39]
19. "Dreilide Thrace Sonata No. 1" (from "Someone to Watch Over Me") [5:35]
20. "Diaspora Oratorio" (from "Revelations") [4:52]

Disc 2 (all from "Daybreak"):

1. "Caprica City, Before the Fall" [4:34]
2. "Laura’s Baptism" [2:40]
3. "Adama in the Memorial Hallway" [2:11]
4. "The Line" [3:57]
5. "Assault on the Colony" [15:07]
6. "Baltar’s Sermon" [4:25]
7. "Kara’s Coordinates" [4:21]
8. "Earth" [3:08]
9. "Goodbye Sam" [2:11]
10. "The Heart of the Sun" [3:20]
11. "Starbuck Disappears" [2:09]
12. "So Much Life" [5:01]
13. "An Easterly View" [4:23]
14. "The Passage of Time" [1:18]

A lemezen egyaránt vannak pörgős és líraibb altató jellegű aláfestő zenék, de itt-ott a régebbi főtémák is megszólalnak. Jó példa erre a "So much life", amely szinte az egész sorozatot átöleli.

A kedvencem a "The Signal". Már a sorozatban is klassz volt a légzsilipes jelenetben, de itt szinte elemi erővel hat a harci obok és a vad kórus váltakozása. Csodálatos. A YouTube-ra is felrakta egy jótét lélek, így addig hallgassátok meg, amíg lehet: KATT.

Úgyhogy a sorozat szerintem méltatlan befejezése után a zeneszerző hozta a kötelezőt és mivel már az epizódok alatt az elmúlt négy évben kiderült, hogy nem igazán tud hibázni, így az összes fülbemászó dallam végre tisztán és hosszan is élvezhető. A korábbi remek szériáját folytatta tehát, még ha szerintem a 2. évadból a "Prelude to war" című a valaha készült legjobb szerzeménye, míg utána szorosan a Cylonokat aktiváló kód dallama, az "All Along The Watchtower" következik.

Olvass tovább!

Az első hozzászóló megérkezett

Andi személyében megérkezett a fórum eddigi egyetlen hozzászólója. Őszintén szólva nagyobb lelkesedést vártam el az ismerőseimtől, de az ilyen apró örömöknek is örülni kell manapság.

Elvileg oldalt mutatja a legújabb hozzászólásokat az egyik beépített modul, de ahogy látom az idézőjel még problémás a számára.
Olvass tovább!

Az ébredés és a vudu találkozása

Ilyen hangzatos cím után biztos arra gondolhatnátok, hogy Garfieldhoz hasonlóan lecsapom az órát és elvánszorgok a reggeli kávémért. Ennél sokkal egyszerűbb történt. Lábizomgörcs.
Úgyhogy ma csak sántikáltam délelőtt és azon tűnődtem, hogy az új munkahelyemen valószínűleg elátkoztak minket. Egyik munkatársam eltörte a lábujját, a másik az utcán törte össze a bokáját, a harmadikra ráesett a boltban az ásványvíz, a negyedik leforrázta magát. Még csodálkoztam is, hogy én kimaradtam a sorból, de úgy tűnik a közös bal láb sorsban osztoznom kellett velük. Vagy erre mondják azt, hogy bal lábbal kelt fel? Ki tudja? Mindenesetre három hét leforgása alatt ennyi baleset és sérülés már nem lehet a véletlen műve...

Olvass tovább!

Egy utazás anatómiája

Gondolom sokan vettetek már részt társas utazásokon, amely kapcsán pár dolog sosem fog változni.

Az első napon a buszhoz való érkezés már önmagában egy szertartásszerű procedúra, hiszen van, aki kis millió bőrönddel, szerettei körében érkezik, míg más egyedül, de annál rutinosabban csak húzza maga után csomagjait. Ilyenkor az embert átjárja egy fajta izgalom, amely nálam általában lelkes vécére járogatásban csúcsosodik ki, amit utána a taxival vagy a gyűjtőjárattal való megérkezéssel enyhülni szokott. A leendő utastársak egymást méregetik, hogy vajon kik a szimpatikusak, ki hogy van felöltözve, kik vannak társaságban. A cél azonban többnyire közös, mert bepakolás és jobb esetben biztosított helyfoglalás után mindenki alig várja, hogy elkezdődjön a kaland.

Az idegenvezető szépen bemutatkozik, majd a legtöbb esetben még a kiindulási pontot el sem hagyva máris 5-10 percen belül felajánlja, hogy a sofőröknél lehet ezt-azt majd vásárolni. Ez alapvetően nem is lenne rossz dolog és nyilván nem az ásványvízen, kávén vagy sörön fognak ők sem meggazdagodni, de azért az is elég pofátlanság, hogy rögtön a képünkbe vágják ezt az információt. Ám, hogy mit is fogunk együtt látni, azt általában csak nagy vonalakban meséli el az idegenvezető, a "ráérünk még" mentalitás jegyében.

Közben a kis csipet-csapat elkezdi eszegetni az otthonról hozott elemózsiát, majd az éjjeli vagy hajnali indulás miatt felvett bemelegítők is szépen lekerülnek, ahogy a nap is egyre erősebben süt a pirkadást követően. Aztán elérkezünk az első benzinkúthoz, ahol végre a csapat gyakorolhatja az egymáshoz való alkalmazkodás elemi törvényeit, a buszról való gyors leszállást a két ajtón és a közös WC használatot. Nincs is annál felüdítőbb, amikor a hölgyek még javában a sorban állnak és beszélgetve ismerkednek egymással, miközben a férfiak már rég kint várakoznak vagy jobb esetben a férfi mosdónál őrt állnak nekik.

Aztán az elcsigázott út során a lelkesedés viszi előre a csoportot, hogy valami igazán rendkívüli és közös élmény átélése fogja össze őket. Ilyenkor hiába tűnik egy buszos utazás egy örökkévalóságnak, mert az utazás varázsa feledteti a fárasztó ülést. Jobb esetben ülést, hiszen már ilyenkor felüti rút fejét az anarchia, amikor valaki csak azért is lefekszik középre, mert ő csak úgy tud aludni vagy amikor a bagósok elkezdenek együtt morogni, hogy álljon már meg végre a busz. Persze szigorúan a vizes blokk miatt és nem azért, mert nem tudnak magukon uralkodni.

Én általában annak a híve vagyok, hogy lehetőleg minél több mindent nézzünk meg egy út során, így én a kényszerűen beiktatott megállókat is inkább 1-2 város vagy természeti látványosság közelében tudnám elképzelni. Persze ez nagyon naiv és szintén bomlasztóan önző gondolat tőlem, hiszen az idegenvezető rosszabb esetben már ilyenkor közli, hogy a program fix és nem módosítható, míg olykor kitérő válaszokat adva a csoportra hivatkozik, hogy már most is fáradtak, gondoljak az idősebbekre stb. A gyakorlati válasz az is lehetne, hogy a sofőröknek meg van szabva, hogy mikor kell megállniuk cserélni, illetve mennyi pihenőidőt kell, hogy a busz kapjon. Az viszont felháborít, amikor egy osztrák autópálya-étteremnél meg tudunk állni akár 1-1,5 órát is, míg Salzburgnál már nem.

Az első szálláshoz való megérkezéskor előjön a jellemző magyaros mentalitás, hogy mindenki megáll az ajtóban a sok bőrönddel, ahelyett hogy a pároknak csupán egy-egy tagja csüngene az idegenvezető szaván, hogy ki melyik szobát kapja. Ilyenkor általában még a korai kelés miatt is szokott egy kis dünnyögés, ami akkor erősödik fel igazán, amikor nincs lift a szállodában vagy ha nem olyan szobát kaptak az illetők, amiről ők álmodtak. Extrém esetek mindig vannak, tehát amikor nem volt víz és áram egy szobában, akkor azt hiszem joggal cirkuszolt pár ember, hogy nem ezért fizettek.

A második naptól kezdve már a szórakozásé a főszerep. Az idegenvezető jobb esetben beszéli a helyi nyelvet, de volt már példa ennek ellenkezőjére. Ami engem aggasztani szokott, amikor egyszerűen unottan felolvassák a kis mondókájukat és egyszerűen nem tudja szívvel-lélekkel előadni, hogy miért olyan fontos, hogy ott megálljunk, ahol. Az is irritáló, amikor a megérkezés előtti 5 percben ledarálnak minden fontosabbnak vélt információt, míg a helyszínen fejből alig tud elmondani valamit. Vagy pedig átesik a másik végletbe, hogy ott akar elmondani mindent, aminek a felét a távolabb állók nem hallják, vagy a többi turistacsoport zsivaja elnyomja a mondandót. Ilyenkor szerencsés, hogy ha a csoport kapott fülhallgatót, amin keresztül lehet hallani minden szót és közben békésen lehet nézelődni is.

Városnézés szempontjából a csoporton egyre jobban kiütköznek az ellentétek. Vannak, akik minden templomot megcsodálnak áhítattal, míg mások viszolyognak tőle. Van, aki lázba jön egy kis mütyürtől, míg más a gyűjtőszenvedélytől vezérelve mindent lefotózna akár a másik odébb lökése árán is, míg megint mások alig várják, hogy a nagy kötelező közös rohanás után önállóan sörözni vagy vásárolni mehessenek a kevéske kis valutájukból. S vannak olyanok is, akik csak lélekben vannak ott a megtekintett állomáson, mert gyakorlatilag nem érdekli őket semmi sem már, mert már elfáradtak. Egy jó idegenvezető igyekszik mindenki igényeit kielégíteni, de ez 50 ember esetében szinte lehetetlen vállakozás. Az felettébb bosszantó a részükről, amikor tapasztaltnak állítják be magukat, de utána egy város főterén úgy bóklásznak át, mintha nem tudnák, hogy merre is menjenek. A másik gyakori hiba, hogy ráerőltetik a csoportra a saját ízlésüket, tehát minek visznek be egy finoman fogalmazva átlagos művészi beállítottságú társaságot egy képtár megnézésre, ha helyette a városban is adhatnának több szabadidőt. Nem könnyű feladat megtalálni az egyensúlyt, de törekedni kell rá, hiszen ez a munkájuk, amire elvileg felkészültek.

Aztán eljutunk egy út során arra a pontra, amikor a zúgolódás tiszta hanggá erősödik. Ilyenkor a feszültség kitör és alapvetően az egész csoport immáron nyíltan több részre szakad. Tapasztalataim szerint ez általában az út közepén, úgy 3-4 nap elteltével szokott megtörténni. A forgatókönyv elég váltakozó lehet. Valaki reggel elkésik, s az idegenvezető ezért nyilvánosan jól megalázza a buszon a mikrofonon keresztül, ami viszont önmaga ellen irányuló szimpátia vagy utálat jegyében máris további vitákat szít. Aztán olyat is láttam már, hogy magának az idegenvezetőnek szólnak be, hogy rosszul végzi a munkáját, tárgyi tévedéseket mond, vagy bizonyos látnivalókat kifelejtett, erre ő vagy elkezd mentegetőzni, hogy ennyi fért bele vagy általában átmegy a még fájdalmasabb arccal rendelkező nebántsvirág nézésbe. Az idegenvezető az addig megtartott hatalmát féltve vagy visszaszól vagy elkezdi a "nekem mindegy, a pénzem megkapom, köv. héten már másik csoportot viszek" jellegű szenvedését.

Az egyik legrosszabb hiba még egy ennyire politikailag megosztott országban, ha az idegenvezető is aktívan elkezd politiziálni és elkezd pártokat vagy politikusokat dícsérni vagy szidni. Ez szerintem egyáltalán nem tartozik hozzá egy kikapcsolódásra szánt úthoz és ezzel csak gyakorlatilag felszítja a csoporton belüli ellentéteket, amiket korábban mindenki próbált leplezni.

S ha már az utazás boncolgatjuk, akkor elég gyakori hiba szokott lenni az utazásszervezők részéről a program összeállítása. Fentebb már vázoltam, hogy elég maximalista vagyok e téren, ezért rosszul tűröm, ha utazunk egy templomért 2-3 órát, hogy aztán azt bezárva találjuk. A hazai cég ugyanis általában annyi fáradtságot sem vesz, hogy az interneten megnézze a nyitva tartást vagy egyéb módon információkat gyűjtsön, hogy hová is viszik a csoportot. Jobb esetben ilyenkor a tapasztalt idegenvezető legalább a korábbi útjai kapcsán el tudja mondani, hogy ez és ez várható, de egy frisse mélyvízbe dobott csak ég a csoport előtt. Az is felettébb irritáló tud lenni, ha a programban szerepelt helyszíneket csak kívülről nézzük meg röviden, hogy ki lehessen pipálni, hogy így ne lehessen perelni az utazási irodát szerződésszegésért. Ilyen mondjuk nekem eszembe nem jutna, de úgy tűnik ezen a téren is nagyon naív vagyok.

Már beszéltem a szállásról, a látnivalókról, az idegenvezetőről. Mi is maradt ki? Az étkezés. Itt is vannak érdekes vadhajtások szolgáltatók és igénybevevők részéről egyaránt. A legkirívóbb talán az volt, amikor valaki csak azért nem fizette be a félpanziós felárat, mert tudta, hogy majd potyázni fog a svédasztalos vacsoránál. A szállodák osztályzása, a kiszolgálás minősége és az étel mennyisége pedig örök vitatéma marad, ebbe talán nem is folynék mélyebben bele, ám azt nagyon rühellem, amikor a csoport magukat elitnek gondolt tagjai tülekednek az ételért, mint a kisiskolások Az is jellemzően magyar szokás, hogy mint a sáskák lelegelik a komplett asztalt, néha úgy, hogy a később érkezőknek már zsömle se jut, mert a többiek azt becsomagolták szalvétába tízórainak. Ilyenkor a vendéglátó sokat látott hotelesek mit gondolhatnak rólunk? Hol van ilyenkor az ország imázs? Azt sem értem, hogy ha tudják, hogy nem lesz étkezés az út során, akkor miért nem hoznak otthonról elég hideg élelmet az illetők? Utána meg a városlátogatás helyett kénytelenek vagyunk bevásárlóközpontnál vesztegelni jobb esetben, míg rosszabb variáció esetén az idegenvezető az éppen útjába eső drága helyre viszi be a csoportot.

Én hiszek abban, hogy ha mi megyünk vendének valahová, akkor is kulturáltnak kellene maradnunk. A németek lehet Mallorca szigetén matt részegre piálják magukat, de egy alapvetően kulturális körútnak mondott buszos utazáson is azért nem ártana a külföldiek előtt viselkedni. Az már önmagában rémesen ciki, hogy a magyarok alig-alig beszélnek idegen nyelvet. Ezt most nagyképű kijelenteni, de azért jó lenne, ha minden fiatal tudna legalább angolul, németül, oroszul vagy franciául, ha már ezt az idősebbektől nem várhatjuk el.

Hazafelé történt még az az eset, hogy a busz kényszerpihenőre megállt Ausztriában, nehogy túl hamar érjünk Budapestre. Jött ugyanis a füles a központból, hogy össze kell hangolni a haza érkező csoportokat, hogy a vidékre tovább utazókat minnél jobban be tudják passzírozni egy-egy mikrobuszba. Ilyenkor megint eszembe jut, hogy miért nem jobb helyen álltunk meg, (pl. Bécsben), mint egy autópálya mellett?

Látszólag a hazaút is gyorsabban zajlik, mert a csoportban addigra már kialakult egy jól bejáratott rutin. Minden buszos megálló egyre rövidebb lesz. A végén még az idegenvezető szokott egy jelentős önfényezésbe hajló mentegetőzést előadni, hogy aztán a csoport elé dugjon egy értékeléssel teli kérdőívet. Nem is tudom, hogy van-e értelme kitölteni az ilyet, hiszen a negatív kritikát tuti nem adja le a központ felé. Ami még számomra furcsa és egyben taszító is, amikor pénzt kell bedobni a közösbe, hogy azzal köszönjük meg az idegenvezető munkáját. Erre a hálapénzre szerintem nincs szükség, mivel a részvételi díjból ő maga elég szép összeget megkap, így ha ráadásul rosszul végezte a munkáját, akkor minek jutalmazzam? Aztán mégis meg szokott esni a szívem és 1-2 eurót adni szoktam, ha már nagyon muszáj és tudom, hogy nem fogom látni őt többet. De vajon ő is ezt gondolja rólunk? Darab-darab mindenki? S ha már az adakozásról van szó, az is annyira átlátszó, hogy le van zsírozva, hogy hol kell vásárolnunk vagy étkeznünk egy városban napközben, amiért a vezető szép részesedést zsebre vág. Ezért kellene a végén még pluszpénzt adni neki?

Én személy szerint hazaérkezéskor legjobban a Budapest-Nyíregyháza transzferben szóló híreknek szoktam örülni és persze a zenének. Furcsa érzés elvágva lenni a civilizációtól, hogy aztán pár nap után egyben zúduljon vissza rám minden. A legtöbbször semmi rendkívüli nem történt az országban a távollétünk alatt, de miközben elől a sofőr mellett ülve nézem az egyre növekvő számot mutató kilométertáblákat, akkor már tudom, hogy mindjárt hazaérek. Ilyenkor már általában a zsebemben lapul annak a pár embernek a címe vagy száma, akikkel az út során jobban összebarátkoztam. Elváláskor végig szokott futni bennem egyfajta "elválási depresszió" is, mert általában meg szoktam kedvelni azokat a szimpatikus embereket, akikkel együtt voltam. Ez egy utazás természetes velejárója és ha ez az érzés nem alakul ki, akkor valószínűleg nem is volt értelme elmenni. Az átéltek emléke többnyire ilyenkor még kavarogni szokott bennem és csak otthon, a képek sietős hajnali letöltése után realizálódik bennem, hogy apróbb hibái ellenére milyen rendkívüli élményben volt részem.

Ezek inkább általános észrevételek voltak, hiszen egy út sosem lesz egyforma, még ha ugyanazokkal az emberekkel mennénk ugyanoda. Kívánom mindenkinek, hogy legyen része ilyen élményekben, mert tényleg gazdagítja a gondolkodásmódot és a világról alkotott szemléletet.

Olvass tovább!

Az első offworld SG:U csillagkapu

A Gateworld oldalon egy képregényekről szóló hírbe ágyazva találtam ezt a képet, amely a Stargate : Universe - "Air, part III" című részéből származik.


Azért a lépcsőhöz való illeszkedést jobban is megcsinálhatták volna, mert így elég bénán mutat szegény, hiába ment el a stáb Új Mexikóba a White Sand nevű sivatagba.

Viszont most olyan leszek, mint Jonas Quinn a Stargate : SG-1 sorozatban, aki mindenre rácsodálkozott. Végre beillesztettem az első képet a nagy hiper-szuper Platschu blogba! Az már egy dolog, hogy a helyet ezzel a Picasawebes tárhelyemről szippantja el. :)

Olvass tovább!

Annatar megcselekedte, amit megkövetelt a haza!

Annatarnak hála sikerült a "read more" funkciót is beépíteni a programba. Persze nem lehet minden tökéletes, hiszen most meg a rövidebb hozzászólások végére is kiteszi ezt az "olvass tovább!" mondatot vagy hagy fölötte egy batár nagy sortávolságot vagy éppen ütközik más "span" parancskóddal, de így is nagyon hálás vagyok neki és remélem majd utólag Ti is.

Persze muszáj vagyok megjegyezni, hogy mennyire égő ez a blogspottól, hogy 2009-ben egy friss blogot így kelljen házi pofozgatással működésre bírni. A problémára elvileg itt, itt, itt és itt is próbáltak tanácsot adni, de úgy tűnik ez a kis egyszerű sablon megfektette a rendszert.

Most már csak az kell, hogy Annatar fáradtságos munkája és az én hajszálaimnak kihullása okkal történjen, azaz, hogy tartalommal és élettel meg tudjuk tölteni ezt a kis blogot.

Olvass tovább!

Egy Mahjong mind fölött...

Az egyik kedvenc internetes játékokat összegyűjtő oldal, amit látogatni szoktam szinte napi rendszerességgel a táblajátékos, ahol minden hónapban közzé tesznek pár új flash játékot. Általában a logikai játékok érdekelnek, így főként ezek közül fogok nektek ajánlgatni párat. A régi C64-s időkben is imádtam a stílust, de a PC-n az elsők egyike a Mahjong volt. Ha jól emlékszem még EGA monitoron játszottunk vele az első Windows 3.1 operációs rendszeren. Azóta rengeteg félét írtak, amik közül a táblajékos oldal komplett válogatást közöl itt.

Ekkor bukkantam rá a WellMahjong nevű drágaságra, amely ugyan nem korszakalkotó, de azáltal lesz szórakoztató, hogy elvileg egy másik játékos játékát is lehet nézni osztott képernyőn. Bár néha kételkedtem a nevek miatt, hogy valóban a világ másik felén éppen egyidőben kezdene partit velem az állandóan 400-500 fő között lévő játékosállomány. Ha viszont gép játszik ellenem, akkor is vigasztaló, hogy ő legalább olyan gyakran és néha teljesen ugyanúgy akadt el, mint én.

A kövek formájával is egész megbarátkoztam, éppen csak ez a fránya játék nem lett könnyebb. Eddig összesen egy alkalommal sikerült a teljes táblát leszednem, mert gyakran a gép úgy kever, hogy szerintem elméleti esély sincs rá, hogy meg lehessen oldani a feladatot. A másik kedvencem, amikor három egyforma van fent és gyakorlatilag véletlenszerűen kell rábökni valamelyik párra, hiszen nem látom, hogy alatta milyen kő van letéve.

A pontszámítási rendszere is roppant érdekes és követhetetlen, mert be nem fejezett tábláknál is adott bónusz pontot, még ha minden fent maradt kőért le is vont előtte. Lehet segítséget kérni és pályát szerkeszteni, bár láttam én már ennél sokkal-sokkal kifinomultabb MahJong játékot sokkal több opcióval. Egy próbát azért megér, mert legalább a pályák miatt változatos. Jó szórakozást!

Olvass tovább!

Anne Frank naplója

Anne Frank nevét talán még gimnáziumi magyar tanárnőm említette Radnóti Miklós kapcsán, de mivel nem olvastam híressé vált naplóját, amit júniusi amszterdami utazásom előtt meg kellett volna tennem, ezért most igyekeztem pótolni a lemaradást. A városban végül nem jutottunk el a házukig, de ennek okáról talán majd részletesebben mesélek később az eddigi utazásaim élménybeszámolóinak közlésekor.

A lényeg, hogy a MEK jóvoltából sikerült a magyar fordítást megtalálnom az interneten, amibe egy kicsit beleolvasgattam. Hosszas olvasónaplót nem is várjatok tőlem, mert tudtam, hogy nem leszek képes végigolvasni. Alapvetően irtózom a fegyverektől, így a világháborúk kora is általában fel szokott zaklatni. Mivel elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam előre a lány életrajzát a neten, ami angolból átvett szóval élve spoilernek számított, ezért csak rövid részleteket olvastam el belőle az elejéről, a partraszállásról, illetve az utolsó bejegyzésekből. A döntésem utólag helyesnek bizonyult, mert eléggé vizuális típus vagyok és a tehetetlenség nagyon felháborított. Akárhány filmet, regényt látok vagy olvasok abból a korszakból, attól még a valóság messze felülmúlhatta az irodalomban megjelenteket. Erre éppen egy zsidó ismerősöm hívta fel a figyelmemet pár éve a Schindler listája kapcsán. Engem bosszant, hogy több milliónyi ember életét oltották ki vagy tették tönkre értelmetlenül, hogy utána pár tollvonással mindent visszacsináljanak. Ha történelmet tanulunk a gimnáziumban, akkor a legtöbb diák hajlamos elfeledni az események emberi vonatkozásait, egy csatatér borzalmait. Anne Frank naplója mai szemmel nézve akár lehetne egy pár szereplős kamaradráma, hiszen a részletek alapján az egész a civilizáció közepén, egy városban játszódik, ám a zárt életmódjuk miatt a magányuk, a bújkálásuk miatt mégis az olvasó úgy érezheti, mintha egy lelki pusztaságba tévedt volna és az egész világ kifordulva önmagából már csak a horizontnál látszik.

A könyv arra is emlékeztet, hogy nem szabad feledni, hogy ha melletünk szembejön egy idős ember az utcán, akkor emlékezzünk rá, hogy fiatal korában ő olyan traumát élt át, amihez a mi problémáink nem mérhetőek. Anne Frank sem ezt a sorsot érdemelte volna, de talán vigasz lehet a hozzátartozóinak, hogy éppen a feljegyzéseivel érte el a halhatlanságot, amire jövőbeni írónőként is vágyott.

S hogy mi lenne a jó megoldás? Olvassam el végig, hogy aztán gyötörjem magam? Nem tudom. Talán szívtelennek tűnik, de nem akarok tudatosan szomorkodni, ami úgyis megtörténne, mivel nem tudnék a témától elvonatkoztatni. Így tehát Anne Frank naplója egyelőre parkolópályára kerül, de ettől még a vélt vagy valós üzenetét igyekszem megőrizni és úgy élni, hogy ez többet ne ismétlődhessen meg. Legalábbis hinnem kell benne.

Olvass tovább!

Sírva, ríva vagy írva?

Az elmúlt 2 napban éppen eleget bosszankodtam azon, hogy ezen blogspot szolgáltatás alapvető műveleteket nem ismer. Az "olvass tovább" vagy a link átnevezésének hiánya olyan hiba, amit nem hiszem, hogy 2009-ben minden egyes felhasználónak saját maga a sablonok szerkesztésével kellene megoldania. Ezt leszámítva nagyon szimpatikus és jól kezelhető a program, tele pofás alkalmazásokkal, ezért szeretnék maradni a megoldás után kutatva. Ám egyelőre tehát a bloggolást itt felfüggesztem, amíg érdemi megoldást nem találunk a problémára...

... s úgy tűnik a linkelés megoldását megleltem. Szöveget ki kell jelölni, majd linket hozzáadva az változik a link nevévé. Ilyet még sose láttam, de legalább a problémák 50%-t már megoldottam. :D

Olvass tovább!

Ez képtelenség?!

Úgy tűnik sikerült a Picasawebet is életre keltenem a többszintű vizuális támadás jegyében, így a blog alján lesz pár kép ízelítőül a különböző nyaralásokról és kirándulásokról. Attól tartok, hogy könnyedén át is fogom lépni az 1 GByteos álomhatárt, de majd még játszadozok a képbeszúrási lehetőségekkel a blogon is. Remélhetőleg a "képfeltöltés.hu" oldalra felrakott képeimet is be tudom illeszteni, amiket korábban a fórumokba illesztgettem...

Olvass tovább!

Battlestar Galactica 4. évad értékelés

A magyarul Csillagközi Romboló című scifi sorozat hű volt önmagához, mivel a sorozatzáró része legalább annyira felkavaró és egyedi volt, mint maga az egész négy évadot megélt széria. Azt hiszem, hogy a BSG-t nem kell mélyebben bemutatnom egyik scifi rajongónak sem, mivel az utóbbi évek egyik legjobb kábelsorozatát hozták össze. Kiemelkedő színészi játék, komor hangulat, formabontó űranimációk. A történetvezetésben bár itt-ott voltak zökkenők és a különálló részeket annyira a nézők nem díjazták, de az SG-k mellett így is vitathatatlanul a BSG került a scifi sorozatok trónjára. Innentől már spoilerek következnek!

Az évad és egyben a sorozat utolsó részének értékeléséhez feltétlenül szükséges azonban magát az utolsó évadot is tanulmányozni. A 4. évad az írósztrájk miatt két részre szakadt. Legyártottak 11 részt, amit végül 9, illetve kibővítés miatt még tíz epizódnyi játékidő követett. Az évad első felének vége szép kis cliff-hangerrel zárult, hiszen hőseink eljutottak a Földre, ami ugyebár az első 3,5 évad egyik fő témája volt. Aztán történt valami, amire senki nem számított, mert a Földet atomfegyverekkel valaki már réges-rég lebombázta és így a kör elvileg a Kolóniákhoz hasonlóan bezárult.

A következő rész akár már a sorozatzáró is lehetett volna. Az egyik kedvenc központi karakteremet, a Lucy Lawless által megformált D’Anna nevű Cylont az írók visszahozták a 3. évadbeli kényszerű halálnak megfelelő állapotból, hogy most pár rész után könnyedén eldobják maguktól egy nagyon rövid kiírással. Az Utolsó Öt Cylonból is felfedtek ugyan az előző részben négyet, de egyáltalán nem láttuk, hogy milyen hatással is volt ez a két flottára. Később ugyan próbálkoztak ezzel-azzal, hogy az elégedetlenséget vagy éppen a csodálatot ábrázolják, de valahogy úgy éreztem, hogy ezt nem így kellett volna elmesélni. Az már egy mellékzönge, hogy Anderst azért kellett megnyomorítani, mert a valóságban is a színész egy nagyon-nagyon súlyos autóbalesetet szenvedett és csoda, hogy a nyaksérülése után egyáltalán életben maradt és újból tudott járni.
Aztán a következő részek egy része eléggé pörgősre, majd megint andalítóan unalmasra sikeredett, mintha nem lett volna már mit elmesélni a készítőknek. Már a főcím eltűnésével, átírásával, módosításával is ezt a képet erősítették meg bennem, mert a „keresik a Földet” szlogent nem merték többször elsütni, mert tudták, hogy a végén totál lincshangulatba viszik a saját nézőiket.

Én bevallom mindig attól féltem, hogy a sorozat winniék szavával élve cápát ugrott a Föld elérésével és valóban ez is történt. A BSG szerkezetileg 1-2 főszálon futott és annak rendeltek mindent alá, tehát többnyire a fix díszletek között forgattak mindent és mivel az űrben játszódott az egész, ezért pazar animációkkal pótolták a külső helyszínek hiányát. Korábban számos alkalommal az SG vs. BSG vitában én magam is amellett érveltem, hogy bár az SG-k könnyedebb hangvételűek és nem összefüggőek, ezért könnyebben tudnak változatosabb történeteket bedobni. Persze csak ha akartak és képesek lettek volna rá. A BSG viszont eleve megkötötte a saját maga által szabott lehetőségeket, hiszen űrlényeket vagy más civilizációkat nem dobhattak be, ezért maradt a cylon vs. ember elleni felállás, s az ebből fakadó árulások, intrikák és ide-oda vándorló karakterek, illetve csoportok. Mégis azt éreztem, hogy ez a történet kevés, hogy ez a lufi ki fog pukkanni és a végén a nézők velem együtt csalódottak lesznek, hiszen nem azt kapták, amiről a sorozat korábban szólt és amit ők elvártak. Szomorú, hogy az évekkel ezelőtti megérzésem teljesen bejött.

A későbbi részek már inkább csak elnyújtott epilógusnak tűntek, ahol már búcsúzkodnak a készítők és a színészek is. Ez meg különösen felháborított, hogy az utolsó részre oly sok anyagot leforgattak, hogy gyakorlatilag, ha jobban tervezik az évad második felét, akkor jobban is kibonthatták volna a kapkodásba hajló eseményeket.

A sorozatzáró rész első fele egy vizuális orgazmus, amely minden űrcsatát kedvelő szívét meg fogja dobogtatni. Gyakorlatilag az utolsó részek korábban nem jellemző spórolása után itt igazán kiélte magát az effektkészítő részleg és igazi mesterművet tettek le megint. Ám a beékelt élőszereplős betétek elkapkodottak voltak. A régi Kolóniákon játszódó jelenetekkel próbáltak keretet adni az egész sorozatnak, de nekem inkább felesleges beékelésnek tűnt a minisorozat előtti életükből bevágott jelenetek, mivel ezt négy évvel korábban kellett volna megmutatniuk és dramaturgiailag nem árnyalták tovább a karaktereket, mert nem voltak befolyással a karakterek jövőjére jelen pillanatban.
Megtudtuk az Operaház titkát, amely egy nagyon hatásos jelenet volt ugyan, de az égvilágon semmi köze nem volt a Kobolon sejtetni engedett valósághoz. Pláne úgy, hogy Baltar és Caprica Six végig csak egy felső hatalom játékszerei voltak. Soha semmilyen büntetést nem kapott a bűneiért a tudós, de az írók kezében megtestesülő sors valahogy mindig tolta előre. Minek? Ezért a monológért? Hogy védje a gyereket a jövőben is? A többiek is képesek lettek volna erre.

Aztán a robotok és talán az emberiség halhatatlanságának titka is kirepült az ablakon, ahogy Tyrol nem tudott az érzésein uralkodni és kinyírta Torryt. Ám az ezt követő tűzharcban jött minden idők egyik legbénább húzása a készítőktől, hogy a legfőbb ellenség, Cavil szimplán öngyilkos lett, mert vert helyzetbe került. Ez teljesen logikátlan és idegen a karaktertől, mert a korábban elmondott elvei alapján kizárt dolognak tartom, hogy a tökéletesedésbe vetett hitét és gyerekes megszállottságát ezzel akarta megkoronázni.

Utána még jött Starbuck titka is, ahogy szépen az egykoron apjától hallott és egyben a Cylonokat is aktiváló dallamot átülteti koordináta rendszerbe. Ez nem is lett volna rossz ötlet, ha utána nem tudjuk, hogy mi a folytatás. Hőseink megérkeznek egy új bolygóra, amiről kiderül, hogy a mi Földünk 150 ezer évvel ezelőtt. Starbuckról kiderül, hogy Isten egyik angyala és szépen elenyészik a küldetésének teljesítése után. Itt kezdtem el végleg kiakadni és bedühödni.

Előtte ugyanis az idealista Lee Adama kitalálta, hogy telepedjenek le az ősemberek közzé és vegyüljenek el velük, illetve kvázi töröljék el a saját múltjukat. S a sztori szerint erre mind a 30+ ezer túlélő zokszó nélkül rábólintott, holott a nagy számok törvénye egész biztosan ez ellen szólt volna. Ez annyira logikátlan. S ahelyett, hogy a technológiát értelmes célokra használnák, még a meglévő űrhajókat is a Napba irányítva megsemmisítik, így minden mementót megsemmisítettek önmagukról, amiből esetleg az utókor megtudhatta volna a létezésüket.
A szövetséges Cylonok elmentek, míg a humanoid modellek elvileg szintén letelepedtek. Ám ha keveredtek az emberekkel ők is, akkor mitől lett olyan különleges Héra? Egy kis megható búcsúzkodás után ugrunk a napjainkba, ahol kiderül, hogy Héra, az első cylon-ember hibridből lett a mitokondriális ősanya, azaz mindannyiunk közös genetikai őse. A végén még egy kicsit moralizál két angyal (Baltar és Six) a körforgás ismétlődéséről, de gyakorlatilag ezzel vége a nagy kalandnak. Ez mind nagyon szép, de akkor volt értelme a cylonok ellen harcolni, menekülni, békét kötni, halhatatlanságról lemondani, ha utána a túlélőknek lemondtak önként a civilizációjukról? Aztán mind boldogan elment magányosan meghalni vagy éppen beolvadni a helyi, beszédre még alig képes őslakosokkal? Mert ha követjük a sztorit, akkor kvázi Hérán és leszármazottain kívül ők semmit nem tettek hozzá az egyedfejlődésünkhöz. A többi Cylon akkor szépen kivárta a halált? Hogyan, ha egyszer ők nem öregednek? Hogy-hogy nem jöttek létre új hibridek?

Ezért is sántít ez az egész finálé, mert többszörösen átvertek mindenkit. A Földet mutatják a 3. évad végén, de a negyedikben nem oda érkeznek meg elsőre. Az Utolsó Öt Cylon semmilyen hatást nem váltott ki a Cylonokban, sőt még Cavil is kedvére kínozta és felelősségre vonta a saját teremtőit. Az ellenséges tábor gyakorlatilag könnyedén ki lett írva. Ám ami a legfájóbb számomra, hogy egy realizmusra épülő, igazán komor hangulatú sorozatnál, ahol ugyan foglalkoztak a hit kérdéseivel is érintőlegesen Roslin kapcsán, ott nem várná el a néző, hogy egyik napról a másikra mindenki megtér. Starbuck v2.0 is csak egy angyal volt, akit mindenki hallucinált? Ki küldte és miért? Ez teljesen logikátlan és abszurd, amit én nem tudok elfogadni, bármennyire a nyitva hagyott vallásfilozófiai kérdéssel akarták az írók gondolkodásra sarkallni a nézőket.

Ebben a hónapban jön még a Battlestar Galactica : The Plan című DVD film, ami az első évadok eseményeit a Cylonok szemszögéből mutatja be. Talán ezzel együtt már kerekebb lesz az alkotás, mert ez így több sebből vérzik és méltatlan a BSG-hez. Ha értékelnem kellene, akkor a látvány és a színészi játék kiváló volt, ettől még a történet befejezése karót érdemel nálam.

Szomorú, de ez az egész lezárás a kedvemet is elvette attól, hogy a Caprica című sorozatba belenézzek, mert nem szeretnék még egy ilyen csalódást átélni. S most ez nem azért nem van, mert én is a többi rajongóval együtt elképzeltünk egy lehetséges befejezést és görcsösen ragaszkodtam volna hozzá, hanem mert csúnyán felültettek minket. Talán úgy tudnám leírni, mintha egy süteményes receptkönyvet néztünk volna évekig, hogy aztán nyálcsorgás közben kapjunk az utolsó pillanatban egy zöldségekből készült salátatálat. Kár érte.

Olvass tovább!

Hogyan tovább, ha nincs tovább?

Elsőre totál kiakadtam, hogy a blog motorja nem ismeri az "olvass tovább" funkciót. Maradjunk annyiban, hogy miután órákon át küzdöttem tegnap és ma mindenféle hacker jellegű tanácsokkal, utána második, harmadik és még negyedik neki futásra is kiakadtam, hogy az egésztől a kedvem is elment. Mégis miért egy mezei felhasználónak kellene a sablonokat módosítania 2009-ben? Ezt ugye a blogspoték sem gondolták komolyan... Várom a kreatív tanácsokat azoktól, akik esetleg ide tévedtek, mert nem szeretnék kilométeres bejegyzéseket a főoldalon látni.

Olvass tovább!

Stargate : Atlantis sorozatértékelés

A Csillagkapu: Atlantisz sorozat elérte a jubileumi 100. részét, amely a 20-20 részes évadok miatt éppen a sorozat befejező része is lett az ötödik évaddal. Az epizódot szintén körüllengték az elmúlt évek Atlantiszos kiszivárgásos botrányai, mivel a félkész animációkat tartalmazó epizód az egyik sajtó DVD-ről valahogy megint a nagyközönségnél landolt. Így, aki tehette és nem bírta leküzdeni a kíváncsiságát, már karácsony előtt megnézhette az évadzárót, mely egyben sorozatzáró is lett.

Megkérdezhetnénk magunktól, hogy mi vonzza az embereket a Csillagkapu : Atlantisz esetében? Hiszen a nem hivatalos letöltési statisztikák élmezőnyében tartózkodott éveken át. Ha konyhanyelven akarnék fogalmazni, akkor a lightos űrben játszódó sorozat könnyedebb heti szórakozást jelent komorabb és összetettebb társaihoz képest. A múltkor elmeséltem pár szóban a leállításhoz vezető utat, itt attól most eltekintenék és helyette a kezdetekről mesélnék egy picit bővebben először.

Az Atlantisz eredetileg a Csillagkapu: CSK-1 hatodik évadát váltotta volna fel. Ám mivel a Showtime csatornáról öt év után a SciFi Channelre költözött eredeti sorozatot meghosszabbították, így az Atlantisz kezdete is tolódott. Az eredeti sorozatban is a Goa’uldokkal vívott állóháború arrafelé tartott, hogy Anubisz legyőzte volna mindegyiket az Abydos vagy egy évaddal később az Antarktisz fölött, s utána egy nagyobb szabású tévéfilmben elkezdték volna az Antarktisz jege alatt felfedezett város kalandjait bemutatni a Tejútrendszerben.

Ám közben a terv megint módosult és az SG-1 újabb évados megrendelést kapott. A bevezető részt átírták, s így született meg az SG-1 7. évados duplarésze a Lost City, míg az Atlantisz sorozatnyitó része a Rising. Utána az Atlantisz gyakorlatilag önálló életet élt, mivel az egész testvérsorozatot másik helyszínre költöztették, hogy ne zavarják az SG-1-t. Különböző mélységű crossoverek persze így is gyakran előfordultak, így közös történeti szálak, szereplők, hajók felbukkantak mindkettőben. A tovább mögött folytatom.

A sorozat elindulása tehát már évek óta érlelődött a készítők fejében, aztán meg nagyon váratlanul érte őket, hogy egyszerre kellett párhuzamosan két sorozatot forgatniuk. Mi rajongók persze a legjobban jártunk, hiszen három évadon át fej-fej mellett haladt a két SG-sorozat és a kisebb-nagyobb történeti botlások ellenére mégiscsak 40 epizóddal lettünk évente gazdagabbak. S persze ami az egyik nézőnek nem jön be, az a másiknak igen, így a sokféle stílus keveredésében a többség azért talált szeretnivalót. Érdekességként megemlíteném, hogy az Atlantisszal együtt indult a Battlestar Galactica, azaz magyarul a Csillagközi Romboló sorozat is. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az a péntek esti hármas legendás lett és a csatornán minden nézettségi adatot felülmúltak együtt.

A casting is olyan gyorsan zajlott le, hogy pár héttel a februári forgatás előtt még nem volt ismerős a szereplők neve, s bár kritikus rajongók szerint ezért is lett Ford vagy Teyla karaktere ilyen. Tény, hogy az írók itt-ott nem nagyon tudtak mit kezdeni a saját szereplőikkel, mintha nem tervezték volna meg előre, hogy hova is akarnak velük eljutni, hanem csak a pillanatnyi túlélést szolgáló évadot összerakták nekünk. Később ugyan a színészek mindegyike bizonyította, hogy nem véletlenül lettek beválasztva és valóban tudnak színes etnikai háttér mellett játszani is, de valahogy mégis többen a háttérbe szorultak az öt év során. Ez azért az Atlantisz egyik negatív tulajdonsága lett, még ha próbáltak is tenni ellene, de alapvetően a sorozat a földi karaktereket tette előtérbe.

Az Atlantisz az SG-1-hez képest mindenképpen egy sokkal technikásabb sorozat lett, mivel jóval több különleges effektet használtak, mint az SG-1-ben bármikor korábban. Ez persze a kor és az informatika előretörésének is köszönhető volt, s amíg az SG-1-ben gyalogosan kalandoztak az idegen – vancouveri - erdőkben, addig itt már apró hajókon át repkedtek a részben űrben lebegő kapuhálózaton belül.

Az SG-1-ben többnyire nem világűrben játszódó, éppen ezért sok élőszereplővel vegyített animációt láthattunk, míg az Atlantisz új vizekre evezett. Évekig nem is tudtak szerintem az azonos animációs csapatok többsége felnőni a feladathoz, mert bár gyönyörű űrcsatákat tudtak a szériába varázsolni, amikor éppen a kábelsorozat költségvetésének keretből ezt évente 5-6 részben igazán megtehették, attól még az érezhetően több pénzből, de főként még igényesebben és aprólékosabban készített BSG ül a scifik trónján látvány terén.

Hangulatában azonban az Atlantisz eltért mindkét sorozattól és az újdonság varázsa odáig fokozódott, hogy lassan az új SG-sorozat nézettebb lett, mint az SG-1. Az új nézők könnyedén be tudtak kapcsolódni, mivel kezdetben egy évadon át alig érintették a másik sorozat témáit a térbeni elszigeteltség miatt, aztán nyitottak egymás felé. Talán az SG-1 esetében a nézőket az RDA önkéntes távozása okozta szereplőváltoztatások és az új szereplők viselték meg, de addig az Atlantisz tovább erősödött, helyesebben mondva kevésbé gyengült a DVR-készülékek fokozatos terjedésével az USA-ban.

A második évadnál ugyanis már külön lettek választva a BSG-től, mivel a SciFi Channel a sikeren felbuzdulva az egész évet le akarta fedni a három sorozattal. Aztán az Atlantiszt is elérte az SG-1 átka, mivel az írók próbáltak egyre komorabb és komolyabb történeteket behozni a konkurens BSG sikere és a túlságosan rózsaszínű világról szóló rajongói vádak miatt, aminek következtében pár kulcsszereplőt és történetszálat lecseréltek.

Ezzel sajnos nem feltétlenül érték el a lojális rajongótáborban a kellő hatást, de igyekeztek ezt enyhíteni az SG-1-ből Sam Carter (Amanda Tapping) karakterének átemelésével. A negyedik évad átlagnézettségben még erősödött is, bár voltak elég rémisztő negatív rekordok is. A történetek terén az Atlantisz lehetőségei egy picit mintha beszűkültek volna, ahogy idősebbek lettek és a színészek és a stáb is egyre drágábban dolgozott.

A CGI-jelenetek száma viszont egyre növekedett, mintha elindultak volna abba az irányba, hogy egyre kevesebb díszlettel és kellékkel tudják megvalósítani a kalandokat, ha egyáltalán kimozdultak a városból. A technika is ennyit fejlődött az évek során, hogy a green-boxban készült jelenetek száma megugrott.

Az ötödik évad megint újításokat hozott új karakterek és történetszálak behozatalával, de ennek ellenére a sorozatot váratlanul leállította a csatorna, pedig terveztek hatodik évadot is.
Nézettségét tekintve az elmúlt három év legjobbját hozta, de talán a színészekkel való egyeztetés, talán a még ígéretesebb Stargate : Universe sorozat elindításának feltétele lett a veszte. Hivatalosan ez már nem fog kiderülni, de a sorozat DVD-filmekben fog folytatódni és egyelőre egy fog belőle biztosan elkészülni, melyet 2010-ben adnak csak ki.


Az évadzáróról túl sok szót nem szeretnék beszélni, mivel egy nagyon pörgős és látványos epizódot kaptunk, amellyel az egész spinoff egy szép kört leírt. A rész talán legszebb és egyben legszomorúbb jelenete, hogy pár szóban megemlékeztek a júliusi forgatás előtt pár nappal elhunyt Don S. Davis színészre, aki az SG-1-ben Hammond tábornokot alakította és a tiszteletére egy hajót neveztek el. További spoilereket viszont nem kívánnék elárulni.

Az Atlantiszt mindenkinek csak ajánlani tudom, aki valaha szerette az SG-1 sorozatot vagy csak egy könnyedebb hangvételű scifi darálására vágyik. Annó az SG-1 sorozatajánlónál is azt írtam, hogy nem kell világmegváltó dolgokat várni. Dráma, humor, akció, felfedezés és egy csipetnyi politika érdekes egyvelege lett az Atlantisz, amiből ugyan kivették a mitológia faktort, de helyette jóval több klasszikus scifi elemet kaptunk.

A 100 rész alatt voltak itt is jobb, illetve rosszabb pillanatok, de összességében végig megmaradt egy magas színvonalú, kellemes, szerethető iparos munkának az SG-1 mellett, mert a készítők a költségvetésből és a színészekből kihozták, amit lehetett. Bár minden sorozatnak lenne ilyen öt évados testvérsorozata. Szép volt és köszönjük.

Eredeti forrás : Sorozatjunkie blog

Olvass tovább!

Stargate : SG-1 sorozatértékelés

2007. novemberében írtam egy hosszabb Csillagkapu sorozat értékelést az AXN blogjára, amelyet most itt is megosztanék az utókorral.

Ez a sorozat azért vált a kedvencemmé, mert számos személyes élmény köt hozzá. Annó a kilencvenes években még csak az akkoriban elterjedő parabolaantennák révén lehetett külföldi csatornákon igényes sorozatokat nézni. Föld 2, Babylon 5, SeaQuest DSV, Star Trek : The Next Generation, Star Trek : Deep Space 9, Hercules vagy Xena. Mind legendás nevek. Aztán megérkezett pár évvel később a Csillagkapu. A mozifilm tetszett, de első blikkre nekem picit túl egyszerűnek és rövidnek tűnt. A mogorva és megkeseredett O'Neil (szigorúan egy "l" betűvel) Kurt Russell megformálásában nem volt túl szimpatikus, s helyette a békés Daniel Jackson karakterébe tudtam leginkább beleélni magam. Viszont maga az alapötlet már akkor elvarázsolt, hogy mai emberek varázsütésszerűen távoli világokra látogatnak és kalandokba keverednek. Próbáltam szerepjátékosként elképzelni Abydos lakóinak életét Rá halála után, de mivel akkoriban még nem voltak DVD-k, így a filmmel kapcsolatos emlékeim is megkoptak a moziban való megtekintés után.

Egy napon azonban a bátyám szólt, hogy a német RTL II-n látott egy új ajánlót, ami szerinte nagyon biztatónak tűnik. S bár nem beszéltem jól a német nyelvet, mégis elkezdtem nézni. Ahogy a nyitójelenetben a kapu aktiválódott, majd bemasíroztak az első Kígyógárdisták Apófisszal és tűzharcba keveredtek, már akkor éreztem, hogy itt valami rendkívüli részese lehettem, és azt hiszem, hogy ezzel voltunk még így páran.

Most hosszasan ecsetelhetném a főszereplőket, a jelmezeket, az aláfestő zenét, a moziszerű látványelemeket, de azt hiszem, hogy ezt már sokan megtették helyettem. Az első évad részei mind-mind beillenek egy önálló, kerek Csillagkapu filmnek, melyek közül a népszerűbbek később számos történetszál kiindulópontjai lettek. Akkoriban persze ezt még nem tudhattuk, így én csak hétről hétre, illetve évről évre néztem az újabb epizódokat és hagytam magam elvarázsolni. Itt persze nincsenek kezdetben nagy űrhajók és steril környezetben élő emberek, nem mászkál minden epizódban maszkos vagy komputer által animációval életre keltett idegen lény, s talán mai szemmel nézve már szegényesnek tűnik pár dolog megvalósítása, de akkor is mindenképpen a tévés scifi történelem legendás részekkel gazdagodott, míg a későbbi évadok és sorozatok, azaz az egész Csillagkapu világ megértéséhez szükséges alapokat is itt szórják el az írók.

Amit Brad Wright és Jonathan Glassner képernyőre álmodott, az valami új, valami szokatlan, valami, ami minden korábbi scifi-sorozattól eltér. Sikerült megragadniuk a mozifilm lényegét és persze a hozzá kapcsolódó nézőtábort, majd a cselekményt tovább bővítve még teljesebb világgá alakítani. Hiszen ki ne szeretne minden héten egy háromnegyed órára kikapcsolódni az élete ügyes-bajos dolgaiból, s újból gyerek lenni és önfeledten ismeretlen világokba kalandozni gyalogosan, hősként védelmezni a gyengéket és legyőzni a rosszfiúkat erővel vagy furfanggal? A sorozatban a tehetséges színészek, a jól megírt karakterek kapcsolatrendszere, a felvetett morális problémák, a mitológiai vonatkozások, a scifi és fantasy elemek keverése, a szabad térben forgatott külső jelenetek, a felfedezések, a tudományok, a humor, dráma és akció keverékével egy olyan intelligens, mai korban játszódó elegyet hoztak létre, hogy szinte minden néző talál benne szeretni valót, amit más sorozat esetleg nem tudott neki nyújtani. Szerencsére bármikor be lehet kapcsolódni a történetbe, amely évtizedes pályafutása alapján egyre csak növekedett és kiteljesedett. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki még esetleg nem találkozott vele.

Olvass tovább!

És kezdetét veszi... avagy minek nevezzelek?

Itt most elvileg valamilyen nagyszabású, jól átgondolt bevezetőt kellene előadnom, de maradjunk talán a Babylon 5 idézettel, ahol a vorlon fajba tartozó Kosh nagykövet sejtelmesen utalt egy bizonyos szereplő sorsára előre a nézők türelmének húrjain játszva. Én is így érzem magam, hogy hosszú évek méltán híres-hírhedt fórumozó léte mellett elkezdem ezt a kis naplót, mert remélhetőleg egy hosszú és valószínűleg göröngyös út elején vagyok pillanatnyilag, s talán így mindenkinek könnyebb lesz követnie, hogy merre is tartok.
Ugyanakkor eszembe jutott a "blog neve?" kérdés kapcsán Petőfi Sándor : Minek nevezzelek? című verse is. Persze nem kell magamat megjátszanom, mert gondoskodtak róla, hogy ne szeressem az irodalmat, így az érettségitől egyre távolodva nem is emlékeztem, hogy ő írta ezt a költeményt, de a frappáns cím legalább megmaradt. Remélem megszokjátok, ha kicsit intellektuálisan csapongok képzelet és valóság határán, mert imádok ide-oda utalgatva virágnyelven fogalmazni.

S hogy miért ilyen a háttér színe? Hmmm... A "Jól áll neki a halál" című film kapcsán talán maradjunk a feketénél, mert ez legalább elegáns és öltöztet. Aztán ki tudja? Talán majd lesz még itt minden színárnyalat egészen a fehérig. Ám nem kell megijedni az első gyászos benyomástól, ezt a kis élet igenlő blog kezdeményt igyekszem elsősorban a saját, majd a kedves és kedvetlen látogatóim szórakoztatására megalkotni.

Nem ígérek semmi biztosat, de szó lesz itt sok-sok utazásról, nagy tervekről, világmegváltó álmokról, realitásról, filmekről, sorozatokról, aktuális hírekről, mitológiáról, játékokról, hasznos linkekről, gyógyszerészetről, nyelvtanulásról, röviden tehát minden hozzám kapcsolható és engem érdeklő témáról. Ezért is lett a blog neve ilyen szerényen : Platschu.

Olvass tovább!