Naplemente a folyóparton

Ezen az este kicsit kimentem a fejemet kiszellőztetni a River Ouse partjára. King's Lynntől csak két kilométerre van a tenger, bár a dokk miatt oda nem igazán lehet csak úgy kisétálni. A folyón néha békésen elúszik egy halászbárka, de este már ezek is visszafelé tartanak. Igyekezniük is kell ám, mert a tenger apály-dagály váltakozása miatt a folyó vízszintje rendkívül ingadozó. Ezt legjobban a komp mólójának lépcsőinél lehetett látni. A sirályok is csak ültek a víz tetején, ami már túl messze volt ahhoz, hogy kenyeret dobáljak nekik. Sose voltam jó kislabda hajításban sem, de azért tettem pár kísérletet. Még közelebb is mentem hozzájuk, de nem akartam az agyagos iszapban elsüllyedni. Így aztán a madarak hoppon maradtak, majd csak simán leültem egy padra, mp3-t hallgattam a mobilról, aztán az első hetemen gondolkodtam.

Volt is min rágódni a napsütésben, mert a kollégák és a betegek felváltva szóltak be nekem, ami kezdetben rosszul esett. Már az első napok egyik megkaptam azt az egyik kollégámtól, hogy "ha a magyarok a világháborúban a németeket támogattuk, akkor minek jöttem Angliába dolgozni?" Erre próbáltam valamilyen udvarias választ találni, de aztán mit szépítsem, a pénz miatt. Angoloknál illetlenség a fizetésről beszélni, így ezt a választ mondva le is szálltak erről a témáról, de aztán csak előadtam, hogy a nagyapák bűneiért nehogy már én legyek a hibás. Erre sem tudtak mit válaszolni.

Aztán volt egy kolléganőm, aki megtanult egyetlen magyar szót, a "köszönömöt". Szegényke eléggé sokat szenvedett vele, mert volt az "kosonom", "kösszönöm", de aztán csak ment neki. Nagy örömében el is kezdte bent ismételgetni, mert sikerélménye volt. Az már egy másik történet, hogy egyetlen szó után lazán kijelentette, hogy ő akkor most már tud magyarul. A történet itt még akár kedves is lehetne, amikor az egyik főnököm meghallotta és így kommentálta : "The Hungarian language is disgusting." Aztán csak lazán odafordult a lengyel oktatómhoz és neki is megjegyezte : "so does the Polish language." Most erre mit lehet mondani? Összenéztünk Malgorzatával, de én jobban felhúztam magam rajta. Ennyit talán akkor a diverzitásról és a nem kötekedünk a másik kultúrájával lemezről. Ezután gyakorlatilag be is fejeztem a magyar oktatást, mert amikor még vagy kétszer a köszönéseket megkérdezték, majd viszolyogva közölték, hogy ezeket nem tudják kiejteni, utána le is tettem a kísérletről. Az egyik asszisztens lány is csak azért kérdezett magyar szavakat, mert vagányságból meg akart tanulni véletlenszerűen kiválasztva egy kelet-európai nyelvet. Én még örültem is volna neki, hogy éppen a magyart választja, bár tudtam, hogy nem komoly ez, inkább csak ilyen közvetett nyalás jellegű, de igazából csak a káromkodások érdekelték volna. Azokat meg nem árultam el neki, mert nem szeretem az ilyet, ha valaki ezzel indít.

A harmadik eset egy néni volt, aki a múltkor előadott név kérdés során kicsit kibukott rám, amikor visszakérdeztem, hogy ismételje el a családnevét. "Nem tudok megbízni egy gyógyszerészben, aki nem ért meg elsőre." Képzelhetitek, hogy éreztem magam zárás előtt tíz perccel, mint akit leforráztak, hogy aztán felmossák velem a padlót. A két kedvesebb kolléganőm látta, hogy megbántott, ezért még vigasztaltak is, hogy ilyen zsémbes nénik mindig is lesznek és ne foglalkozzak vele. Ez már a harmadik munkanapomon, még múlt hét pénteken történt, de gondoltam így csokorba gyűjtve egyszerűbb kiadni az érzéseket.

Szóval, ülök a parton és azon ábrándoztam, hogy mi a fenét is csinálok én itt? Ez a kérdés többször is felmerült bennem. Aztán úgy gondoltam, hogy nem tudnak eltántorítani a céltól, így néhány családdal folytatott telefonfülkében folytatott Skypeos panaszáradat után lehiggadtam és elhatároztam, hogy még jobb, gyorsabb, rugalmasabb leszek munka és nyelv terén. A fordulópont azért nem jött a terv szerint, mert arra még pár hetet várni kellett egy bizonyos eseményig.

Olvass tovább!

Az angol ABC rejtelmei

A gimnáziumban a nyelvtanulást a legtöbb esetben a köszönésekkel és a ki honnan jött jellegű párbeszédekkel kezdik, holott néha még az ABC sem megy egyszerűen. Az angolokról tudni kell ugyanis, hogy imádnak betűzni, de ebben legalább igazán profik, mert olyan sebességgel tudják ezt előadni, hogy alig győztem lépést tartani velük.

A neveknél volt egy olyan problémám, hogy hogyan ejtjük a w-t? Ugyebár ez magyarul a "dupla vé", ám a hírekben korábban hallottam, hogy George W. Bush nevét a közepén "dáböl jú"-nak ejtik magyarosan írva. Tehát miért dupla u, ha egyszer dupla v? Aztán valaki felvilágosított, hogy anno a w-t valójában két u-betűvel írták, mint uu, s ezért is ejtik úgy, ahogy... Valahogy ez a rész kimaradt a suliban.

Aztán a másik kedvenc ABC-s témám a y és u keverése. Mert ha kiejtjük őket,
y ("váj") vagy u ("jú"), akkor óhatatlanul nekem a why és a you angol szavak ugrottak be, amiből egy totál kavarodás lett, mert az y az nem a you. Néha még SMS-ben vagy írott szlengben is "U"-val írják a "Te" szót tehát erre asszociálva próbáltam a fejemben szétválasztani őket. Remélem bírtok még követni.

Az "a", "e" és "i" hangoknál is mindig körkörösen a soron következővel ejtjük őket, tehát "a" ("é"), "e" ("i") és az "i" ("áj").

S most képzeljétek el, hogy elkezdik darálva betűzve mondani a neveket, miközben annyira próbáltam koncentrálni a háttérzajban, amennyire csak lehetett. Volt néhány felsülés, de aztán egyre jobban felpörögtem. Ám amikor ilyen apróságok is össze tudtak zavarni, akkor néha azon tűnődtem, hogy mit is keresek én itt? A fonetikai jelekkel is hadilábon állok, mert azt soha senki nem vette komolyan a suliban. Mára talán ennyit, remélem kevés nyelvtanárt sikerült megríkatnom.

Olvass tovább!

Hőn áhított hősugárzó

Ez a nap a hirtelen lehűlő idő miatt a megfagyás lassú folyamatáról szólt. Munka után ugyanis szépen visszatérek a hotelba, ahol már a folyosón megfogtam a radiátort és tudtam, hogy nincs fűtés. A szobában is minden jég hideg volt és nem is értettem ennek az okát, mert korábban be volt kapcsolva, így a szobában a bútorokat picit átrendezve néha leültem mellé a hátamat neki támasztva és úgy sakkoztam vagy éppen olvasgattam. Néha annyira meleg volt, hogy már pólóban kellett a hotelszobában lennem.

Most erről szó nem lehetett és mivel már a hétfő estét is zokniban aludva töltöttem, ezért lementem panaszkodni a recepcióra. Még gondolkodtam is rajta, hogy biztos bennem van a hiba, mert már Nottinghamben is eljátszottam ezt nulla sikerrel. Itt is szépen rám meredtek a kérésemet hallva, aztán kinyögték, hogy mivel most hétköznap van és kevés a vendég, ezért nem fogják a fűtést felkapcsolni, mert egyénileg a szobákat nem lehet szabályozni. Én ezt is megérteném, de ha egyszer miattam a munkáltatóm fizet, akkor azért elvárnék egy kis kényelmet, hogy ne két réteg ruhában kelljen éjszakáznom.

A megoldás egy hősugárzó formájában érkezett, ami nem túlzok, kb. 4-5 hajszárítóval felért, mintha egy kisebb Boeing gép elszállt volna a hotel felett. A zajt még ki is bírtam, mert bekapcsolva hagytam, amíg fürödtem, de éjszakára nem mertem járva hagyni. Így is elég antik volt, mint maga az egész létesítmény is, így nem voltam róla meggyőződve, hogy esetleg nem okoz majd zárlatot. Aztán pár nap alatt kikísérleteztem az optimális meleg nyerés / zajtűrési hányadost, így hű társam lett az egy hónap alatt, amíg ott vendégeskedtem.

A szoba kelléke volt még egy fiókba beszerelt, de onnan ki nem vehető hajszárító, illetve egy hihetetlen réginek tűnő nadrágszárító is. Ám eszük ágában nem volt adni egy vasalót, de szerencsére az első hetekben egyszer nem kapott el az utcán komolyabb égi áldás. Volt ugyan még teafőző is, mert ezt viszont alapnak gondolják, de nem csodálkozom immáron, hogy ennyire népszerűek a kandallók is, mert az angol időjárás nagyon változékony a szigeten.

A kicsi lakosztályom egyetlen meleg pontja éppen a fürdőszoba volt, mert ott ment éjjel-nappal egy le nem kapcsolható törölközőszárító, amit próbáltam úgy hasznosítani, hogy az egyik kukával a fürdőszoba ajtót állandóan kitámasztottam, tehát a magyar kreativitásra nem lehet most sem panasz.

Olvass tovább!

Úgy rohan az idő

A héten már a patikában dolgoztam, amikor azt mondták ugyanis nekem, hogy elmehetek ebédelni "half one" után. Ám ami nekünk tükörfordításban fél egyet jelent (12:30), addig nekik már a fél kettőt (13:30), de miért is? Mert élőszóban általában nem teszik bele a "past" szócskát a kifejezésben, tehát valójában half past one-ra gondolnak, ami már magyarul fél kettőt jelent. Engem még az is zavart, hogy a délelőtti és délutáni időpontoknál az AM és PM kifejezést használják, tehát nincsen 17:30, hanem 5:30PM. Valahogy ezt ők így szokták meg, de nekem kezdetben még nehéz volt ezt megszokni. Volt úgy, hogy árnyékra vetődtem, aztán közölték, hogy van még egy óra a nekem kiszabott ebédidő elkezdéséig.

Olvass tovább!

Városnéző séta

Tegnap a reggeli előadásával voltam elfoglalva, pedig azért csináltam mást is. Szombat reggel ugyanis rövid sétára indultam a hotel körül és megnéztem a másik helyi templomot (St. Nicholas) kívülről, ami után elsántikáltam a kikötővel szemben lévő helyi életet bemutató True Yard múzeumhoz, hogy aztán megismerkedjem a helyi Lidllel. Ez nem volt túl szimpatikus, mert a belső kialakítása egy raktárra emlékeztetett és a kínálat sem volt túl fényes. Később egy kis pihenő után betértem kiöltözve a patikába is, hogy igazolványképet csináltassak magamról. Beültem a dobozba, ahol a gép elmondta az instrukciókat, majd pár perc alatt már készen is lett a négy kép. Ezek után elmentem a könyvtár mellett, majd a London Roadon megnéztem a próbaidő utáni patikámat is kívülről. Az út végén a városka határánál áll egy hatalmas bástya-kapu kombináció (South Gate), ami az egykoron szebb időket látott vár egyik maradványa. Az egyik sáv még át is halad alatta, de biztos már többször átalakíthatták, ha az itt járó emeletes távolsági buszok is átférnek. Ezután teljesen mazoista módon a fájó sarkaimmal az út által bizarr módon kettévágott temető mellett kisétáltam a Hardwick iparnegyedbe, mert említették, hogy ott fogom a PC Worldot megtalálni, ahol esetleg számítógépet vehetnék a kihozott pénzemből. A séta valójában elég hosszúra nyúlt, mert még egy híd is átívelt a délre tartó egy nyomsávos vasút fölött is, de aztán csak sikerült megtalálnom az áhított boltot. Voltak ott nagyon szép gépek és még fel is hívtam Trolley fedőnevű barátomat a nagy izgalomban, de aztán csak letettem róla, mert még csak akkor jöttem ki és a pénz kellett másra is. A negyedben benéztem még lakberendezési boltokba is, hogy ismerkedjek az árakkal és a kínálattal, majd tovább haladva a város legnagyobb Tescójáig után visszafordultam és hazabandukoltam. Ha eddig nem lett volna baja a lábamnak, akkor most végleg lerendeztem magam, mert kb. 5-6 kilométer sétálhattam és a vízhólyagok tovább sebesedtek.

Éjszaka ez még erősebb fájdalomban nyilvánult meg, így úgy döntöttem, hogy vasárnap nem megyek már sehová sem és pihenek. A mobilomra letöltöttem egy sakkjátékot, amivel nagyon jól elszórakoztam, mert az egyre nehezedő fokozatok sem jelentettek már akadályt. A lábamat is házilag megműtöttem, hogy könnyebben gyógyuljon, de talán a részletekkel megkímélnélek benneteket. Végül a szép napsütéses időben kimentem a hoteltől kb. 200 méterre lévő folyópartra papucsban, ahol pár igazán fotogén vadkacsát sikerült megetetnem a száraz zsömlékkel. Úgy dobáltam a falatokat, hogy szépen feltotyogtak a konkurens sirályok rosszallásának ellenére hozzám, miközben megfordult a fejemben a kacsasült gondolata. Milyen is lett volna az igazi magyar virtus bemutatása a helyieknek, ha előveszek egy íjat és nyilakat és levadászom őket? Aztán csak kacérkodtam a gondolattal, mert már abban sem voltam biztos, hogy a táblaerdő nem tiltja-e a vadmadarak etetését.

Olvass tovább!

Egy átlagos angol reggeli

Péntek óta már tudatosult bennem, hogy kapok reggelit és vacsorát is. A pincér srácnak nagyon érdekes volt az akcentusa, mert kezdetben alig értettem, hogy mit is akar. Ez a két mondat maradt meg bennem leginkább:
"Tánk'já" = Thank you.
"Já'sö'" = Yes, sir.

A reggeli egy svédasztalon volt feltálalva minden nap, amin müzlik, joghurtok, briósok, croissanok és pár iszonyú fanyar gyümölcslé állt. Elvileg a müzlihöz volt egy kancsó tej, de néha csak a poharamba töltve magában ittam, mert sima víz az nem volt sehol.

Aztán az asztalnál helyet foglalva a következő fogások közül lehetett választani:
- Black pudding
- Hash brown
- Haddock
- Salmon
- Gammon
- Sausage
- Mix
és ehhez járt a háromféle tojás közül egy szabadon választható : scrambled egg, poached egg és mirror egg, illetve white toast vagy brown toast. Itókának kaptunk teát vagy kávét.

Sajnos nem fotóztam le a reggeli menü étlapját, így csak emlékezetből mesélek. A tojás maradt meg bennem a legjobban, mert imádom ugyan a rántottát, de hogy egy hónapon minden nap azt kellett enni, az azért már sok volt. Azóta sem ettem, mert most egy időre meguntam.

Tavaly már ettem ezt a scrambled egget, ha jól írom, ami valójában egy felvert tojás, de mivel tesznek bele egy csomó tejet, ezért inkább egy fakó omlett lesz belőle. A körutazáson is gyomorforgató volt, ahogy nem volt benne elég tojássárgája, mintha csak valami habot ettem volna, így egy-két kísérlet után erről lemondtam.

A poached egg (buggyantott tojás) az, amikor a tojás úgy van félkészre sütve, hogy teljesen bevonja egy burokban a fehérje, aztán amikor felnyitod, akkor szépen kicsorog a sárgája. Valahogy anyám sosem mondta, hogy ez lenne a buggyantott tojás, mert a családban nálunk ez szintén tükörtojás néven futott.

A mirror egg (tükör tojás) már legalább egyértelmű és azt nem kell túlragozni. A kalóriadömping után nézzük a főételeket!

A black pudingos sztorit meséltem később a barátaimnak és a családnak, hogy kezdetben azt hittem, hogy ez csokoládé puding. Csak egyszerűen nem értettem, hogy képesek ezt enni reggelire, de szerencsére leellenőriztem a szótárban, mielőtt kikértem volna, mert valójában ez a véres hurka.

A hash brown valójában a Szabolcsban csak lapcsánka néven futó krumpliétel. Reszelt krumpli kicsi liszttel elkeverve és kisütve. Nagyon finom, de azért a magyar változat az még masszívabb volt és a fűszerezés is jobb volt.

A salmon és a haddock két halfajta, a lazac és a tőkehal. Ez igazi fejedelmi csemege volt egy kis citromcikkely ráfacsarása után, de a szálloda elég gyakran kifogyott belőle, mert mindennap ezt ettem volna szívem szerint. A mennyiség is váltakozó volt a chef hangulatától függően, mert néha adtak néha négyet, máskor csak egyet.

A gammon pedig nem más, mint füstölt sonka, ami fenséges, csak egy csöppet nehéz étel reggelire.

A sausage kis apró kolbászkát jelölt. Néha eltűnődtem rajta, hogy mi is lehet benne, de ízre határozottan jó volt.

A mix pedig egy kicsi vegyes tál volt, amikor mindenből adtak valamennyit.

A pirítósokat sem kell szerintem sokat magyarázni, de a fő különbség, hogy a barna az nem a kenyeret, hanem a megégetési faktort jelenti. Néha úgy kellett a kormot a késemmel lekapirgálni, aztán meg a kiporciózott kis vajdarabkákkal valahogy könnyen csúszóvá varázsolni.

Italnak én többnyire maradtam a hideg tejemnél, mert hoztak ugyan nekem teát, de túl sok örömöm abban sem volt. Meg lehetett ugyan választani, hogy milyen filtert tegyenek bele, de úgy tűnik, hogy az angolok imádják a majdnem forrásban lévő vizet iszogatni. A pincér kihozta ugyan a kb. 3-4 dl vízbe tett filteremet, amit gyorsan ki is kellett szedni belőle, amint letette az asztalra és elfordult, mert pár másodperc késlekedés után a csersavak miatt ihatatlanul kesernyéssé vált, amihez volt párszor szerencsém. Felszolgálás előtt ugyanis egy ideig már a vízbe volt téve a filter, tehát ezért kellett ennyire iparkodnom. Hiába bontogattam fel a kis zacskókban lévő barna és fehér cukrokat, semmi sem használt már olyankor, ha elkéstem. A teához felszolgáltak egy kis csupor tejet is, amit elvileg bele kellett volna önteni, de két kísérlet után ezt is feladtam, mert valami borzasztó visszataszító állagú lötyi lett a végeredmény. Mintha egy kakaószínű italt innánk, aminek már se tej, se tea, se tiszta víz íze nincsen. Úgyhogy a langyos tejet egy kis hűlés után inkább a maradék pirítóssal megittam a legtöbb esetben.

Olvass tovább!

Hungry Hungarians

A második munkanapon már az üzletbe is kiengedtek. Nagyon furcsa volt betoppanni egy új környezetbe, mert hirtelen rám zúdult rengeteg név és szabály. A legfontosabb szereplő az oktatóm, a lengyel Malgorzata, akit itt mindenki csak Margaret néven emlegetett, mert képtelenek voltak megtanulni és normálisan kiejteni a nevét még az elmúlt négy év után sem. Róla csak jókat tudok mesélni, de mivel még éppen csak a történet elején tartok, így rá és a szerepére majd még visszatérek.

Ami engem illett, a nevemet ejtették "Ékos", "Ékosz", "Akosz", "Akos" neveken, de aztán csak sikerült kilyukadni az "Ákoshoz". Én univerzális vagyok ezen a téren, mert akár a "gyere ide" szókapcsolatra is hallgatok. Szerencsére ők nem kezdtek el "Tamáskámnak" hívni, min tudjuk ki...

Az igazi értetlenség Magyarországhoz kapcsolódott. Nem igazán tudták hova tenni, de nem csak a munkatársak, hanem az átlag angolok is, amikor néha bátorkodtam beszédbe elegyedni velük. Néhány érdekes kérdés, amit feltettek:
- Magyarország az Európai Unió része?
- Magyarország mediterrán ország?
- Határos Törökországgal?
- Kaukázusban van?
- Anyám háza a tengerparton áll?
Ez utóbbit el is meséltem pár barátomnak viccesen, hogy már-már rálátok a Fekete-tengerre, hallom a sirályokat és a tenger hullámzását, érzem a sós levegőt, csak az a fránya Kárpátok kitakarja a látóteremet... A lényeg, hogy óriási sötétség van a fejekben, mert egy kalap alá vagyunk véve, így cseh, lengyel, szlovák, magyar vagy román nekik egy kutya. Néha azt éreztem, hogy a La Manche csatornánál megáll a civilizáció és talán még a múltjuk miatt ismerik a franciákat, németeket és esetleg az oroszokat, de mi a térképen sem vagyunk rajta. Az egyik vásárlóm és a boltban is az egyik eladó a "hungry" szóra asszociált, amikor az országunk nevét hallotta, de erre most mit mondjak? Szegény törökök a pulykával nem jártak jobban (ld. turkey vs. Turkey).

Aztán az első napokban annyira nem is volt lehetőség kibontakozni, mert ebben a hierarchikus rendszerben mindenki a saját feladatával volt elfoglalva. Engem beraktak a "Healthcare" részbe, ahol azokat a gyógyszereket kell az asszisztensektől kérni, amelyek "pharmacy only" - P jelzésűek. Ez egy közbenső kategória a vény nélküli ("over the counter" - OTC) és a vényhez kötött gyógyszerek ("prescription only medicine" - POM) között. Így tehát itt próbáltam helyt állni a kasszánál és mivel nagyon nagy forgalmú patikába kerültem, így ez elég nehéz volt.

Kezdetben még az érméket sem ismertem, mivel itt a papírpénzek mellett van 2 és 1 fontos, majd 50, 20, 10, 5, 2 és 1 pennys érme. Ám hogy ne legyen egyszerű az élet, az egy fontosoknak a királyságtól függően változik a hátoldala, így az euróhoz hasonlóan legalább 4-5 fajtát láttam már. S mivel korábban csak az angliai nyaraláskor volta a kezemben font, ez azért kevés volt, hogy memorizáljam őket. Aztán szerencsére a kasszában is sorrendben vannak, de ami igazán leegyszerűsítette a dolgot, hogy eltér a színük. Ez pont a hozzám hasonló birkáknak találták ki, mert az egy és két fontos aranyszínű. A két fontos még hasonló is a mi 100 forintos érménkhez, mert a pereme arany, de belül meg bronz. Aztán az 50, 20, 10 és 5 fontos érmék ezüst színűek, míg a semmire nem alkalmas 1 és 2 pennysek pedig bronz színűek. Ha eddig bírtatok követni, akkor azt is megemlíteném, hogy méretben is vannak ingadozások, mert felváltva jön egy kicsi, egy nagy. Tehát a 2 penny nagyobb az 1 pennysnél, de az öt pennys méretben a mi egykori egy forintosunkhoz hasonló. A 20 pennyseknél még az a kis trükk is előfordul, hogy nem kör alakúak, hanem nyolcszögletűek. Én csak hálát adhatok az égnek, hogy a korábbi váltópénzektől már megváltak, mert éppen elég ezt követni. A wikipediára itt rákattintva lehet látni, hogy a két fontosak a címért teszik ki. Nos, ez eddig nem tűnt fel, mert ki fogja így tenni az asztalra és kirakót játszani velük? Az egy fontosok hátoldalát pedig itt lehet megcsodálni. Most legalább én is tanultam valami újat és nem túloztam, amikor legalább öt fajtát emlegettem, mert 17 (!) van belőlük, attól függően, hogy éppen hol verték őket (Wales, Scotland vagy North-Ireland). A lényeg úgyis a méret és a szín, tehát aki ezt begyakorolja, utána már nem annyira bonyolult....

Csak megjegyezném itt, hogy pár nappal később a Morrison nevű hipermarket bejáratánál egy olyan gépet is láttam, hogy a sok aprót bele lehet dobni, aztán a beépített lyukak eleve szelektálják az érméket, majd beváltják nagyobb címletre. Egyszer ki kellene próbálni, mert a sok kis apróság eléggé húzni szokta a pénztárcámat és a boltban ki szoktam tenni az asztalra, hogy váltsák be.

Visszatérve a patikára. A munkaidő reggel fél kilenctől este fél hatig tartott, de közben volt egy órás ebédszünet is, illetve az angoloknál szokás cigiszünet / teaszünet adása is, így minden második órában elmennek 15 perces pihenőkre, mert nem szabad a szegény dolgozókat ám leterhelni. Ezeket be is tartatják a dolgozókkal és engem is többször noszogattak, hogy menjek fel és igyak egy kis vizet. Akkor volt alkalmam csevegni pár szót a munkatársakkal, mert lent szigorúan csak a vásárlóké az elsőbbség és nem lehet magánbeszélgetést folytatni. Ugyanezért nem lehet mobil sem senkinél és egyébként is féltek attól, hogy majd valaki a saját zsebére elkezdi feltöltögetni a mobilját a kasszánál.

Ami a kasszákat illeti, itt minden érintőképernyős. Kaptam még tegnap egy hatjegyű számsort, ami minden egyes vásárló előtt be kell ütni. Ezzel elég nehezen tudtam megbarátkozni, mert felesleges bónuszkörnek gondoltam, de így azonosítják be, hogy ki szolgálta ki az illetőt és a kamerán keresztül is figyeltek mindenkit, hogy kezd el a saját szakállára dolgozni. Kicsit nehezen boldogultam a kasszával, mert annyi funkciója volt és a betegek is letámadtak ilyen-olyan ügyes-bajos dolgokkal (pl. áru kicserélés, hűségkártyák, ajándékkártyák), hogy szinte mindig segítséget kellett kérnem. Aztán néha a kassza se nyílt ki, néha én felejtettem el visszaadni, de ilyenkor meg már röviden jegyzőkönyvezni kellett egy blokkpapírra, hogy miért is nyúltam bele a kasszába eladás nélkül újból. Nehéz volt ezt a sok szabályzatot betartani, de aztán csak egyre könnyebben ment. Ezt nem is egy nap alatt értettem, hanem jó 2-3 hét kellett hozzá, amíg a legfontosabb funkciók bevésődtek és rutinszerűvé vált.

A hátam mögött lévő gyógyszerrengetegben is helyismeret hiányában problémás volt kiigazodni, de aztán megmutatták, hogy mi szerint vannak csoportosítva a dolgok. A betegekkel való kötelezően felteendő kérdésekről majd később értekezek, mert így is csak a magyar helyzetről akartam írni ma, erre már a pénzeken át a kasszánál tartunk.

Olvass tovább!

Az első munkanap

Az első munkanapomon a reggelit kihagytam, mert annyira fel voltam pörögve.S arról sem tudtam, hogy a Boots ezt is fizeti, így örültem, ha elsántikáltam a sétálóutca végén, a szállótól kb. 300 méterre lévő hotelbe.

Tegnap már ledöbbentem, ahogy futólag vetettem a patikára egy pillantást Clive oldalán, de most kivilágítva látni ezt a csarnokot megint más élmény volt. Angliában a legtöbb Boots patika nyitott polcos, tehát ez azt jelenti, hogy a vény nélküli gyógyszerek (mostantól OTC - Over The Counter) szépen ki vannak téve a polcokra és a kedves beteg kedvére mazsolázhat. Ebben az üzletben azonban nem csak patika volt, hanem fényképes rész, babaápolás és sok-sok szépségápolás. A dimenziókról talán annyit, hogy a csarnok méretű "patika" kb. 80-100 méter simán volt és keresztbe is úgy lehetett 25-30 méter. Csak a polcsorokból volt tizenöt-húsz, tehát ilyen méretű üzletben még nem is dolgoztam.

A mai napon igazából tíz percnél többet nem is töltöttem lent, mert felmentünk, ahol kaptam a férfi öltöző egyik szekrényéhez kulcsot, majd az egyik menedzser a velem szembe jövőknek bemutatott és látszólag mindenki örült az egzotikus idegennek. Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki a Barátok közt sorozatba került, mert gyakorlatilag nem volt két egyforma keresztnevű illető. De komolyan, ez nem vicc! Elmesélték, hogy kb. 65-70 ember dolgozik ott, de abból elég sok a részmunkaidős. Úgyhogy szerencsére csak 10-15 embert zúdítottak rám hirtelen, de aztán betessékeltek egy nagyobb emeleti konzultációs szobába, ahol egy rakás formanyomtatványt kellett kitöltenem. Még egy rövid telefonos interjúban is részt kellett vennem, mert a JobCentrePlusnál (angol munkaügyi központ) időpontot kértek nekem, hogy minél hamarabb behívjanak a National Insurence number ("Nemzeti Biztosítási Szám) megszerzéséhez szükséges interjúra. Másoknak erre hónapokat kellett várni az ügyintézésnél, de ekkor még nem tudtam, hogy milyen mázlim van ezen a téren, hogy a munkáltatóm felpörgette ezt a kötelezően megszerzendő okmányhoz vezető utat.

Aztán kaptam ideiglenes belépési kódot a MyStore.nethez. Ez egy belső használatra szánt internet alapú rendszer, ahol körlevelekről, akciókról, beosztásokról lehet információkat gyűjteni, de talán a legérdekesebb és legfontosabbak az "e-learning" címen futó modulok. Ezekből kellett párat megcsinálnom, amíg a komputert nem sikerült lefagyasztanom, aztán Debbie, a gondjaimra bízott hölgy újból és újból segített belépni, mert a papírcetlire felírt jelszavam és kódom is megmakacsolta magát az egyre jobban elfagyó hálózatba csatlakozásomnál. Az e-learningek nem voltak vészesek, mert néha elég triviális dolgokat is a felhasználó szájába rágtak ábrákakl megfejelve és pár egyszerű feleletválasztó kérdéssel vissza is kérdeztek a lényegre. Ilyen volt pl. a tűzvédelem részeként a tűzoltókészülékek típusairól; a különböző létrák kezelésről; a balesetvédelemről; a vallási, szexuális vagy etnikai diszkrimináció elkerüléséről és a a "legendás vásárlói ellátásról" (Legendary Customer Care) szóló modul. Házi feladatnak pedig megkaptuk, hogy a szabadidőnkben csináljunk minél többet, mert a kötelezőkön túl rengeteg szabadon választható is fent van a rendszerben.

A patikában nem lehet papucsot hordani, mert félnek, hogy a dolgozók balesetet szenvedve pert indítanak, így egész nap fekete cipőt kell hordani. Egyelőre elnézték, hogy egy barna bőrcipővel állítottam be, de legalább az öltözékem többnyire megfelelt nekik. A női asszisztensek és egyéb eladók a kötelező fekete-fehér Boots egyenruhát hordják. A srácoknak részlegtől függően változik az ing, de csak a patikában lévő srácnak kellett nyakkendőt hordania. A gyógyszerészek szerencsésebbek ilyen téren, mert a nőknek kosztümöt kell hordani, ami a legtöbb esetben fekete, szürke vagy barna, míg a férfiaknak az öltöny a kötelező viselet. Erről legalább időben értesültem, így bőven hoztam inget és nyakkendőket. Arról már viszont nem tudtam, hogy elvileg a fekete nadrág az elvárt öltözék, ami nekem nagyon gyászos benyomást keltett volna, de a többnyire sötét színű vászonnadrágokat elfogadták.

Az ebédidőmben elmentem a közeli boltokat felfedezni, ahol felfedeztem egy egyfontos boltot, ahol máris bezsákoltam első szerzeményemet egy tálcát, majd az egyik közeli hipermarketban, a Sainsburyben vettem egy négy személyes evőeszközkészletet is a vacsorához. Mivel nem voltam tisztában, hogy ehetnék is a hotelben, ezért a szobában ettem hideg élelmet.

Az éjszaka megint nem telt valami fényesen, mert fájt mindkét nagylábujjam, de aztán csak rájöttem az okára. A ráejtett bőrönd miatt csinos kis vérömleny keletkezett a köröm alatt és ezt a feszítő érzés fájt ennyire egész nap a cipőben dolgozva. Még bosszankodtam is, hogy csodálatosan elintéztem magam az első napokra.

Olvass tovább!

Első Boots továbbképzés

Reggelinél szépen kiöltöztem megint ingbe és nyakkendőbe, hogy megadjam a módját az első hivatalos angol továbbképzésemnek.Az étkezőben új játékossal bővültünk, ő Vioria vagy becenevén Vivi. Ő egy román gyógyszerész hölgy, aki nagyon-nagyon kedves volt velem végig a nap folyamán. A családjával ő már három éve él kint, de még csak most kezdett el velünk együtt aktívan dolgozni, mert eddig a nyelvet próbálta tanulni. Szegénykének most sem ment valami fényesen az angol, de mivel magam sem vagyok a nyelv legjobb használója, így mélyebben nem minősíteném.

Taxi vitt ki minket a város határában lévő ipari parkba, amely a Boots központja. Tegnap a vonatból láttuk már ennek a komplexumnak egy részét, mivel elég árulkodó volt az udvaron álló rengeteg Boots logós kamion. Maga a park tényleg hatalmas, mintha egymás mellé tettek volna kb. 5-10 darab Metró nagyságú lapos épületet. A sofőrünkkel elég jól elbeszélgettünk az út alatt és imádnivaló volt a helyi akcentusa. Én Vivivel utaztam, míg a többiek a másik taxival jöttek a reggeli csúcsforgalom ellenére.

A továbbképzésen az eddigi öt fős kis csapatunk is tovább nőtt, mivel a bemutatkozás után megtudtuk, hogy van itt meg egy litván, egy német, egy spanyol, egy olasz és egy francia gyógyszerész is. Maga a továbbképzés inkább informális beszélgetés volt általánosságokról, illetve mindenki mesélt valamit magáról. Kaptunk egy OTC gyógyszerekről szóló felettébb hasznosnak tűnő könyvet, illetve egy csomó Bootsba való beilleszkedésünket megkönnyítő segédanyagot, illetve szabálykönyvet. Az idő gyorsan telt, így egy kis szendvics magunkhoz vétele után kivittek minket egy kis busszal az állomásra. A francia srác nagyon idegesítő volt a nap folyamán és végig hülyeséget és pajzán dolgokat beszélt, illetve meg németül is beszólt a német lánynak, Helenának. Kicsit olyan volt, mintha ivott vagy drogozott volna, de aztán csak szimplán kanos volt és szerinte jópofa volt malac dolgokat mondogatni. Vivivel számcsere után érzékeny búcsút vettünk egymástól, majd immáron én már csak Helenával és Emanuellel, a román sráccal folytattam tovább a vonatozást, mivel mindketten Norfolkban, illetve Suffolkban kezdtek el dolgozni, tehát nem is lesznek térben messze tőlem.

A vonatút elég eseménytelen volt, mivel sok-sok szántóföld mellett haladtunk el. Bennem a felfedezés örömébe egy kis nyugtalanság is vegyült, mert nem tudtam, hogy mire számítsak King's Lynn felé tartva. Emanuelnek át kellett szállnia Petersboroughban, míg nekem Elyben kellett leszállnom. A vonatról láttam a már útikönyvekből ismert hatalmas katedrálist. Még fogadkoztam is, hogy ide mindenképpen visszatérek majd. A King's Lynn-i járatra várni kellett kb. 40 percet, így az egyszerű, múlt század elejét idéző takaros állomáson zenét hallgattam, majd perce pontosan meg is jött a vonatom. Angliáról tudni kell, hogy a különböző vonalakat más-más vasúttársaságok irányítják, így azok külsőre is eltérnek design és persze belső kialakítás terén is. Itt ugyan még a "mezei" vonatok is százszor különbek, mint a Szabolcsban futó IC-k. Egyik budapesti nyaralásomkor a Budapest-Váv, illetve Budapest-Esztergom vonalon futó modern kocsik emlékeztettek leginkább az angol vasutakra.

folyt. köv.

Kicsit megkésve, így négy hónap elteltével mesélek a megérkezésem körülményeiről. Haladtunk szépen Elyből King's Lynn felé és jobbra semmi, balra semmi, mintha megint az Alföldre kerültem volna. Itt-ott ugyan voltak csatornák és a kisebb településeken láttam Hollandiát idéző kis kikötőket, de igazából a nagy semmi fogadott King's Lynn felé ment. El tudjátok képzelni, hogy mennyire dobogott a szívem, hogy hová is kerültem. Még szórakoztam is azon, hogy az MP3-ak közül a Madonna főszereplésével készült Evita musical Buenos Aires betétdalát hallgattam:




What's new Buenos Aires?
I'm new, I wanna say I'm just a little stuck on you
You'll be on me too

I get out here, Buenos Aires
Stand back, you oughta know whatcha gonna get in me
Just a little touch of star quality

Fill me up with your heat, with your noise
With your dirt, overdo me
Let me dance to your beat, make it loud
Let it hurt, run it through me.
Don't hold back, you are certain to impress
Tell the driver this is where I'm staying

Hello, Buenos Aires
Get this, just look at me dressed up, somewhere to go
We'll put on a show

Take me in at your flood, give me speed
Give me lights, set me humming
Shoot me up with your blood, wine me up
With your nights, watch me coming
All I want is a whole lot of excess
Tell the singer this is where I'm playing

Stand back, Buenos Aires
Because you oughta know whatcha gonna get in me
Just a little touch of star quality

And if ever I go too far
It's because of the things you are
Beautiful town, I love you
And if I need a moment's rest
Give your lover the very best
Real eiderdown and silence.

You're a tramp, you're a treat
You will shine to the death, you are shoddy
But you're flesh, you are meat
You shall have every breath in my body
Put me down for a lifetime of success
Give me credit, I'll find ways of paying

Rio de la Plata
Florida, Corrientes, Nueve de Julio
All I want to know

Stand back, Buenos Aires
Because you oughta know whatcha gonna get in me
Just a little touch of
Just a little touch of
Just a little touch of star quality

Mindenki cserélje ki szépen a Buenos Airest az új lakhelyemre és így már a szöveg is érthetővé válik. Azért a sztár lét még nagyon-nagyon messze van, de az akadályok és pofára esések már elkezdtek edzeni, mint Evitát, így talán egyszer ez is eljön majd. Akkor azért még nem sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz az új életforma felvétele.

A vonat befutott és szépen kikászálódtam a sok bőrönddel, erre sehol senki, akinek értem kellett volna jönnie. Aztán az eloszló tömeg után a peron legvégén ott várt egy öltönyös úriember egy "Boots - Novaki" táblával, ha jól emlékszem. Rövid bemutatkozás után kiderült, hogy ő Clive, a helyi store manager, azaz üzletvezető. Nem hitte, hogy ennyi cókmókkal jövök, ezért nem hozta a kocsiját, nem is hívott taxit, hanem szépen elsétáltunk a négy-öt utcányira lévő hotelbe. Szerencsére segített a csomagjaimat vinni, de még így is csak loholtam mellette, mert eléggé sietősre vette a lépteit. A sétálóutcákban rengeteg üzletet láttam, de nem is volt erre igazán idő, hogy most különösebben nézelődjek, de a Vancouver Center már ismerős volt a neten megnézett fotók alapján. Néhány műholdképre is rápillantottam még otthon, mint egy ínyenc, aki előkóstolókat vesz, de az úti élményt nem szoktam azzal rontani, hogy előre lelövöm a poént magam előtt azzal, hogy mindent megnézek. Így csak rácsodálkoztam a kisvárosra, majd a patikából akkor mentek haza az utolsó emberek, akiknek röviden bemutatott, majd a szállodába gördültünk tovább. A díszkövön a bőröndök kerekei szép zajt csaptak, de fél hat után a belváros már elcsendesedett. A hotelban Clive bejelentett, majd segített a holmimat felvinni a szobába és elbúcsúzott a holnapi viszontlátásig.

Egy kicsit pihentem, majd még a napsütést látva kimentem a folyóhoz és a városról kattintottam pár képet. A könyvtárig eljutottam, majd addigra már szépen be is sötétedett, ezért visszatértem az Elizabeth Duke's Head Hotelba, amely angliai kalandozásom során egy hónapig az otthonom volt.

Olvass tovább!

Utazás Nottinghambe

A mai nap azzal kezdődött, hogy a vonatunk kb. 11:00-kor indult Nottinghambe és addig kitaláltam, hogy megnézem Birminghamet napfényben is.

Az időkeret elég szűkre volt szabva, mert reggelit értelemszerűen nem kaptunk, így csak a tegnapi két szintes belvárosi Tescoban vett kaját ettem meg, illetve egy kis vizet félre tettem a vonatozáshoz.

A többieknek nem volt kedve csatlakozni az újabb városnézéshez a tegnapiak után, mert inkább a bankkal foglalkoztak és pakolgattak, de én eleve alig vettem ki cuccot a bőröndjeimből. A térképen sikerült beazonosítani azt a helyet, ahol elvileg a lagúnák lehetnek és egy rövid séta után meg is találtam. Ez inkább emlékeztetett Amszterdamra, mint Velencére, de biztos nagyon kellemes lehet ilyen éttermekként is üzemelő mini hajókon eszegetni. Tettem egy nagyobb kört és láttam azt az épületet is, amely a mintázata alapján valamilyen kórháznak tűnt. Aztán kitaláltam, hogy ameddig az időm engedi körbejárom a tegnap már megismert helyszíneket. Egyedül a katedrális volt újdonság, de a korábban angol XXL-s kategóriától ez éppen csak egy kis M-s méretű templomocska volt. Megint elmentem a Bullringhez és a csillogó napfényben kattintottam pár fotót. Még olyan helyre is elmentem, hogy a teraszról fotózva csak az épület látszódjon, mintha valamilyen űrbéli bolygón járnánk. Annyira belemerültem a fotózásba, hogy végül az idő elszaladt és a visszatérésre szánt 15-20 perces időintervallum kevésnek bizonyult, így szégyenszemre még itt-ott erőltetett séta mellett futnom is kellett. S bár tudtam, hogy merre kell menni, Birminghamről tudni kell, hogy a fél város ki van fúrva nagyobb sugárutaknak, illetve maga a vasút is a házak alatt fut. Így tehát értékes időt veszítettem és még a cipő is szépen feltörte a lábamat. Ismerhettek már annyira, hogy ez az én formám, hogyha valami túl simán menne, akkor okozok magamnak egy galibát. A dombra felmenetel után berohantam a csomagokért és már mindenki más lent volt az épület másik oldalán a taxinál. A cipekedés közben ráejtettem bőröndöt a lábfejemre, de ennek akkor még nem fogtam fel a jelentőségét. Nem örültek túlságosan, hogy várniuk kellett rám, mert mint kiderült a vonatjegyet is rosszul vették meg és tegnapra szólt. Ezt mintha még láttam is volna tegnap, de nem akartam okoskodni a megbeszélésen. Szerencsére a taxis hamar elvitt a pályaudvarra, ahol megvettük a jegyeket, majd simán elértük a peronunkat. A vonatok itt perce pontosan közlekednek, így a digitális kijelzőn a vonat közeledtét követve nem maradtunk le semmiről sem.

Birminghamet magunk mögött hagyva alig másfél óra alatt átértünk Nottinghambe. Ott a társaim kitalálták, hogy pénzt spórolunk meg, ha gyalog elmegyünk a szállodába, amely állítólag a közelben volt. Én már alig bírtam sétálni és csak lassan húzgáltam magam után a négy bőröndömet egymáson is egyensúlyozva. Elsőre rossz irányba mentek a helyi térkép ellenére, majd szóltam nekik, hogy nem is arra kellene mennünk. Egy dombtetőn felcaplatva elértük egy útbaigazítás után a Holiday Inn hotelt. A sarkamat meg jobban feltörte a bőrcipő ettől az értelmetlen cipekedéstől, mert most már tudom, hogy inkább taxit kellett volna fogadni.

A szálloda elég elit helynek számított, de meg volt az a rossz tulajdonsága, hogy hiába kapcsoltam ki a légkondit, ettől még a kerengető rendszer ment tovább, amitől egy diszkrét "jégverem" lett továbbra is a szobám. A nagy huzavona után egy jó órát álltam a meleg víz alatt és egy kis szusszanásnyi pihenés után megint elmentünk felfedezni az újabb angol várost.

Én bevallom, szinte járni nem tudtam, mert annyira sebes lett a lábam. Ez pedig sokat rontott az élményen, ráadásul délutánra mégis szeles és borús lett az idő, még ha az eső nem is esett.

Magában a városban annyira nem volt mit nézni. A főtere szép a katedrális méretű kupolás városháza, illetve még a vonat ablakából láttam egy dombon álló kastélyt is, de ezeket és néhány díszesebb épületet leszámítva nem igazán volt semmi említésre méltó. Mivel havonta kell majd ide továbbképzésre járnom (ekkor még ezt hittem), még lesz alkalmam felfedezni, de valahogy most nem voltam felfedező hangulatban a reggeli után. Baromira szégyelltem magam, hogy elkéstem Nottinghamben és mintha a többiek is nehezteltek volna rám.

Bementünk egy villamost követő séta után a Victoria Shopping Centerbe, ahol megnéztünk szakmai ártalom gyanánt az egyik legnagyobb Boots patikát, amit valaha láttam. Két szintes volt és még bent is voltak belső mozgó lépcsők. Árultak itt már mindent, tehát kicsit úgy éreztem, mintha pláza lenne a plázában. Az egyik eladónőtől kértem sebtapaszt a nyitott polcos OTC részlegen, mert a táblák ellenére nem sikerült rábukkanni a sebtapaszokra. Kicsit sajnálkoztam amiatt is, hogy nem jutott eszembe a vízhólyag angol neve, pedig Harryék meg tanították is Budapesten, de aztán a nő felemlegette a "blister" szót, így már legalább ez bevésődött. Kicsit eltűnődtem azon, hogy mégis mi fog ebből az egész munkavállalásból kisülni, ha még egy ilyen alapszó sem jut eszembe, de aztán vásárlásban éltük ki magunkat. Felfedeztünk egy egyfontos boltot, ahol vettem egy kis elemózsiát. Vettem a többiekkel együtt konnektorba illeszthető konvertálót is. Nekem volt saját még a tavalyi Calais-Dover kompról, de az itteni elvileg csak villanyborotvához volt jó. Az eladó srác magyarázta, hogy jó lesz ez sima feszültségű konnektorhoz is, de később derült ki, hogy mégsem. Ki érti ezt? A fürdőszobában lévő konnektoroknak ugyanis két bemeneti nyílása van, míg minden másnak három, tehát lehet az eladó srác értette félre, hogy mit is akartak Emanuelék.

A vásárlás után visszatértünk a szállodába, ahol gyakorlatilag én visszavonultam és próbáltam sajgó sarkaimat pihentetni. A vacsora már legalább egy kis kárpótlást nyújtott, mert a Boots fizette az étkezésünket. Egy kicsit még beszélgettünk, de aztán csak elfáradtunk. Este annyira nem bírtam tovább a hideget és a bejárati ajtó feletti ventilátor zúgását, hogy lementem a portára panaszkodni. Mondanom sem kellene, de senki nem jött fel az ígéret ellenére és én hiába próbáltam végleg lekapcsolni, ettől még alaphelyzetben is hangosan keverte a levegőt. Úgyhogy így a második éjszakám is rosszul telt Angliában, de igyekeztem nem rossz ómenként felfogni.

Olvass tovább!

Hátralévő életem első napja

Pár nap kényszerű hallgatás után itt vagyok, kedves rajongóim. Sajnos most csak így ékezet és úgy tűnik aposztróf nélkül (szerk. - éppen most korrigálom 2010. 09. 01.), illetve bűbájos y és z betűcserékkel megspékelve tudlak benneteket szórakoztatni életem legújabb fejleményeivel, mivel jelenleg a King's Lynn-i könyvtár legújabb és alighanem egyetlen magyar tagjaként próbálok pár publikus gondolatot elétek tárni a szűkre szabott 1 órás időkeret alatt, mintha visszarepültem volna megint az egyetemi évekbe, amikor a Netscapes gépekre vártunk két előadás között. Szóval úgy alakult, hogy az utolsó napok a búcsú jegyeben teltek. Szombaton egy kis sütizés keretében találkoztam pár barátommal (az érintettek tudják a "szigorú" óránkénti váltásban történő időbeosztást), míg másnap mar a lázas mobil winchesterre való mentegetéssel és pakolással telt a nap. Csináltam pár (kb. 100-150 db) fotót a szobámról és a kutyámról, aztán végül még anyám is engedett pár kattintást. Mit ne mondjak nem volt valami lélekemelő elbúcsúzni a korábbi életemtől és pár bőröndbe bepakolni.

Drága anyám lázasan vasalt, mivel ha ismeritek a termetes Godzilla alkatomat, akkor sejthetitek, hogy nem könnyű rám ruhát találni. S mivel kint elvárás lesz az elmondások alapján minden nap a nyakkendő és ing viselése, így jobbnak láttam, ha minél több dolgot bepakolok. Ellátogattam ugyan a British Airways honlapjára, ahol nagyon korrekten leírtak, hogy mik a csomagok dimenziói. Ez még csak véletlenül sem keverendő össze az X-dimenzióval. Elvileg van egy laptoptáska, egy utastérbe is felvihető csomag, illetve egy raktérbe leadott. Végül nem a hármas Matroska-babákra emlékeztető szettel mentem, hanem édesanyám vadi új oldalzsebekkel is megfejelt már-már hajóbőrönd méretű bőröndjébe pakolgattam. Így is átrendeztünk mindent vagy ötször, de a megengedett 23 kg helyett végül 25.5 kg-nál állt a mérleg, amikor nagy keservesen sikerült végre megmérni, mert valahol mindig lelógott. Aztán forgattam, mint egy Rubik kockát és csak találtunk egy olyan pozíciót, ahol mérhetővé vált. A kutyám, Laura (művésznevén "Foltos") méricskélése ment még ilyen nehezen, amikor citerázó lábai közül egyet mindig sikerült letennie. :)

A lényeg, hogy belefáradtam az egészbe, aztán úgy voltam vele, hogy inkább kifizetem a büntetést, de nem fogok már semmit sem kipakolni. A háztól való búcsú roppant lehangoló volt, de Debrecenbe érve gyorsabban teltek az események. Mindig is utáltam búcsúzkodni, így most se volt jó érzés az unokaöcsikémet úgy lefektetni, hogy csak hetek múlva láthatom élőben megint. A többiek nyugovóra tértek, de én még mindig a másolással voltam elfoglalva, amibe talán nem mennék most bele mélyebben. Éjjel 01:30-kor még fent voltam, míg 03:00-kor meg már kelni kellett, mert ugyan a gép csak 08:25-kor indult, de 2 órával korábban kellett csekkolni. Vagy check-in, ha igy jobban tetszik nektek.

A reptérre elég hamar elértünk hármasban, mert a bátyám vezetett, akivel végig dumáltuk az utat, míg anyukám csak hátul szunyókált. A reptéren ért az a meglepetés, hogy a laptoptáskának álcázott legkisebb bőröndömet nem fogadták el, így ki kellett fizetni meg egy bőrönd díjat (35 font). Erre én magam is gondoltam, mert ilyen erővel a 13 kg helyett +10 kg holmit hozhattam volna.

Leadtuk a két bőröndömet tehát, majd egy rövid búcsú után bementem a kapun. Nem, ez nem a csillagkapu. Rutinos voltam Kairó után, mivel megint a Ferihegy 2B-rol ment a gép. Azért mondanom sem kellene, hogy nem ment ez olyan simán, mivel szigorúbb volt az ellenőrzés. Le kellett venni az övemet, az öltöny felsőmet, a kabátomat, az órámat és persze a szemüvegemet. A fémdetektoron áthaladva még mindig csipogtam, erre az őr félre állított, majd fehér kesztyűben diszkréten, de alaposan végig motozott... Ehhem. Már vártam, hogy mikor jönnek az intim részek vazelinnel, amit nem kívánnék semelyik ellenségemnek sem, de aztán elővett egy kézi fémdetektort és az csipogni kezdett a cipőmnél. Levettem, majd azt külön átküldték megint, de valószínűleg csak a gyártáskor valamilyen kis fémszál maradt benne. Úgyhogy már rég nem éreztem magam ilyen csupasznak, mert ilyen ellenőrzés még a négy egyiptomi repülés alatt sem volt. Így is szándékosan minden mobiltöltőt, elemtöltőt, USB kábelt ás mobil adatkábelt a nagy kofferbe tettem, nehogy baj legyen belőle.

Maga a gep elég termetes jószág volt, mert ilyen 2*3 üléses géppel legutoljára Kairóból vittek Asszuánba. Itt teljesen tele volt a járat és egyszerre ment 4 gép (!) Londonba. Maga az út egy darabig eseménytelenül telt, amit a mellettem ülő 75 és a halál között lévő bácsi felváltva használt angol és magyar nyelve szakított csak meg...

Sajna lejárt az időm, így mára ennyit. :)

* * *

folyt. köv.

Senki ne lepődjön meg, hogy napokig nem volt bejegyzés, mert ezt most április 17.-én írom, csak visszadátumoztam az időrendi sorrend követése miatt...

Szóval ott tartottam, hogy a bácsi emigrált 1965-ben és Houstonban él az USA-ban, aztán szemérmetlenül flörtölt a stewardessekkel. Én elfelejtettem bevenni a Daedalont és mivel éjjel alig aludtam, reggel pedig már nem bírtam enni, így egyre jobban korgott a gyomrom és fajt a fejem. Szerencsére felszállás után pár perccel kaptunk egy klasszikus angol szendvicset, amit imádnak itt a helyiek is. Háromszög alakúra vágott kenyér sajtkrémmel. Nem volt rossz, de ha nem kapok hozza egy kis itókat, akkor megfulladok... Az utazási betegség is felütötte rút fejét, mivel London fölött 3-4 bónuszkört kellett tenni, mire a Heathrow reptér fogadott minket. Ekkor ereztem azt, hogy elkezd kavarogni a gyomrom és hamarosan a róka koma is megérkezett volna, ha végre nem kezdünk el ereszkedni. Én ültem a középső ülésen és a kisebb bőröndben ("laptoptáskában") lévő válltáskámban lévő gyógyszerért nem akartam felállni, de a macho hősködés majdnem rosszul végződött. Pedig tanulhattam volna a korábbiakból, mert ezt az egyszemélyes műsort már Egyiptomban is eljátszottam, csak ott az ablakból hátrafelé fotózás pláne összezavart...

* * *

folyt. kov. 2.

A híres Heathrow reptéren lassan, de szépen landoltunk és pár perc után majdnem utolsóként kikászálódtam a gépből, majd elég egyirányúan tereltek minket egy útlevél-ellenőrzés felé, amit bescanneltek, majd egy hatalmas csarnokba kötöttünk ki, ahova a csomagjaink érkeztek. Ilyet még nem is nagyon láttam, mert egy nagy digitális táblára a különböző járatok csomagjainak érkezése volt feltüntetve, hogy melyik körkörös forgóra érkeznek. Ágcsi biztos tudná ennek a pontos nevet, de a vágány sem illik rá, így maradjunk tehát annyiban Kazincy szellemét (és a méltán hírhedt Pécsi Blankát) követve a "bőröndérkeztető forgó bigyó" lett a rövid keresztségben a neve. A csomagjaim szépen rendre meg is érkeztek elég hamar, majd egy tolható kiskocsira szépen rátettem őket, miután kivettem a kézi táskámat is.

Kiérve ebből a csarnokból, amelybe más repterek termináljai simán beférnének, egy csomó táblás emberkébe botlottam. Ahogy körbementem vagy ötször, csak nem sikerült az A-Teames táblával felékesített illetőt megpillantani. Aztán gyorsan telefonáltam Budapestre az egyik ügyintéző leányzónak, hogy szóljon az angoloknak, hogy ők meg szóljanak a sofőrnek, hogy megjöttem és hiányolom a vörös szőnyeget. Persze-persze. Aztán a helyzet megoldódott magától, mert a semmiből anyagiasult angliai utazásom folytatásában nélkülözhetetlen kísérőnk. Igen, beszélhetek immáron többes számról is, mert pár perc után egy lengyel lány is csatlakozott, aki Johanna (helyesen írva Joan) néven mutatkozott be. A terem üvegajtaján kiérve közvetlenül egy több szintes autóparkolóba érkeztünk. A sofőr egy terepjáróval jött, aminek a csomagtartóját külön lehetett csak lezárni, de még így se volt magasabb, mint a kocsinak a pereme. Ezt most nagyon jól elmeséltem, de talán akkor úgy mondanám, hogy elől volt egy öt üléses utastér, míg hátul az állatok és egyéb cókmókok szállításra alkalmas fedett plató volt a csomagtér. Egy kicsit szörnyülködött, hogy ennyi holmim van, de aztán elrendezett mindent. El is indultam, hogy beszálljak a kocsiba jobb oldalról, de hal' Istennek az ajtó nyitva volt, így láttam, hogy ott a kormány van, így legalább az első jelentős égéstől megkíméltem magam. A kocsiban elkezdtünk beszélgetni hármasban angolul, majd a Londont körülvevő autópályán átmentünk Lutonba, ahol az új szövetségünkhöz még egy lengyel srác (kiejtve "Zsagor") és a román Emanuel csatlakozott. Így már nem fértek el a csomagjaink, ezért a sofőr mellett ülve az ölemben kellett a következő 1,5-2 órára a csomagjaimat tartani. Én próbáltam a sofőrrel beszélgetni, aki az útfelújítást ecsetelte, míg hátul az érthetetlen módon két külön járattal érkező lengyel kollégák kedélyesen nagyon jól elcseverésztek egymással.

Birminghambe nagyjából kettő óra magasságában érkeztünk, de az izgalomtól még csak most kezdtem el igazán érezni, hogy meg nem is ettem semmit a mai napon. A szállásunk az Old Fire Station ("Régi Tűzoltóállomás") volt, amely maradjunk annyiban, hogy egy éjszakára elment, de egyébként nem volt egy nagy eresztés. A legfurcsább az volt, hogy a folyosók nagyon-nagyon keskenyek voltak és mivel eleve egy testesebb - köznyelvben kövér - ember vagyok, így már-már néha azt éreztem, hogy menten beleszorulok majd a két ajtófélfa közzé. Aki most mosolyog, az gondoljon Micimackóra a Nyuszi házánál...

Aztan volt egy kis szusszanásnyi idő, amit a többiek pihenéssel töltöttek a cseppnyi kis szobákban, míg én elmentem a kocsiból kifigyelt Tesco Express névre hallgató boltba. Amikor beleptem ebbe a csemegébe, még csak akkor tudatosult velem igazán, hogy Angliában vagyok, mert a polcokról angol termékek figyeltek kajánul. Vettem egy kis vizet, pár szendvicset és diétásnak nem igazán mondható péksüteményt a többieknek is.

Az eligazítás nem tartott sokáig, gyakorlatilag az angol A-Team lengyel képviselője a kezembe nyomott pár bankos papírt, illetve elmondta, hogy mit kell majd elintézni a következő hetekben. Ennyit talán arról, hogy majd mindenben segítenek, de ők a kiközvetítésért voltak felelősek és mostantól tényleg magamnak kellett intézni mindent...

Ennyit talán mára, mert az egy óra megint letelt.


* * *

Úgy tűnik, hogy ez a nap sosem akar véget érni vagy én akkor túl részletesen beszámolni nektek. Szóval megkaptuk a papírokat, majd az alig egy órás igazán családias megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy elindulunk Birminghamet felfedezni. Elsőnek betértünk egy közeli Barclays bankfiókba, amellyel szemben egy körforgalom közepén egy kicsi Big Bennek megfelelő toronyóra állt. A srácok nem intéztek el a bankos papírokat időben, mint én vagy Joan, de bizonyos okmányok hiánya miatt nem is tudtak a helyiek segíteni nekik. Hármasban folytattuk az utat, miután Emanuel leszakadt tőlünk.

Birmingham tényleg nyüzsgő nagyváros, de a történelmi belvárosát csak az nem találja meg, aki nagyon nem akarja. Kicsit olyan érzésem volt, mintha őket is lebombáztak volna a világháborúban, mert néha egészen szocreál betonépületeket is belepasszíroztak a látképbe. A könyvtárban "Zsagor" előjegyzett magának egy gépet, mert itt még az idegenek is ingyen használhatják a helyi gépeken 1-1 órát az internetet. Nálunk hol van ilyen, hogy gyakorlatilag egy turista ingyen netezhetne? Mi pedig a könyvtárral szemben vártuk Emanuelt a következő kb. 2 órában, mert ugyan legalább ötször felhívott minket, egyszerűen nem talált el hozzánk. Az időjárás is egyre rosszabb lett és a borult ég alatt az egyre erősödő hidegben szobroztunk őt várva. Közben én elmentem kisebb körökre és igyekeztem lencsevégre kapni a főbb attrakciókat, majd miután visszamentem két lengyel társamhoz, akkor Emanuel közölte telefonon, hogy ő inkább már visszamegy a szállásra. Ekkor kicsit mindannyian kiakadtunk rá, mert miatta nem néztünk körbe napsütésben. Végül a maradák trió is három felé szakadt, mert lengyelek a könyvtárba húzódtak be, míg én végigmentem a sétálóutcán és annak a végében megcsodáltam a templom mellett egy nagyon furcsa épületet. Csupa körből álló borítása volt, de térben itt-ott kipúposodott, mintha egy Vasarely festményt ötvöztek volna egy méhkaptárral. Aztán találtam egy telefonfülkét, ahol a batyámat felhívva, majd általa Skypepal visszahívva el tudtam mesélni a családnak, hogy minden oké, megérkeztem, élek és új társaimmal virulok. Ekkor már kezdett sötétedni is, de mivel Kasia a kezünkbe nyomott egy Birmingham térképet, így simán elnavigáltam magam egyedül is. Bementem a hatalmas helyi plázába (Bullring), amely nem túlzok, simán vetekedett a budapesti West End méreteivel, mivel legalább 3-4-5 szinten lehetett költeni a pénzt a helyi vásárlóknak. Én bedobtam a helyi Burger Kingben egy menüt (kb. 5-6 font volt), tehát végre egy kis meleg élelem is jutott a feneketlen bendőmbe. Aztán próbaltam megkeresni a csatornákat, amelyeket lengyel vendéglátónk emlegetett. Azt mondta ugyanis, hogy Birminghamben több lagúna van, mint Velencében. Erre már akkor is egy belső felmordulás volt a válaszom, de azért nem adtam fel. A szállásunkon adott prospektusban ugyanis tényleg láttam néhány szép épületet egy folyócska partján, de nem volt már idő megkeresni. Helyette belebotlottam megint abba a zsiliprendszerbe, amely hatalmas toronyházak tövében húzódott. Mellette pár lelkes sportoló futkározott, míg én csak ámulattal néztem a dombos vidéken a kisebb hajók dombon való felemelésére szolgáló szerkezetkomplexumot. Úgy képzeljétek el, mintha sok-sok sorompó lenne egymás után, hogy egy 10-15 méteres hajó beférjen, aztán több lépésben szépen le vagy éppen fel tudjak engedni őket. Nos, ilyen zsilipből legalább 20-25 volt egymás után, tehát ilyen utazásra csak az időmilliomosok nevezhetnek be... A városban még lefotóztam pár érdekesebb köztéri táblát, cinikus választási plakátot és a helyi SyFy csatorna "V" sorozat reklámját is. A szállásra visszatérve három társam már otthon volt és Emanuel nagyon kiüthette magát, mert eléggé zavartan viselkedett. Másnap arra hivatkozott, hogy lebetegedett és a fárasztó utazás miatt nem volt kedve este sem csevegni velünk. Én a helyi szállásunkon lévő gépre letöltöttem a birminghami fotókat, majd rámásoltam Zsagor egyik pendrivejára, majd zuhanyzás után mindenki nyugovóra tért már jóval előttem.

Az első éjszaka borzalmas volt, mivel ebben az ősrégi házban a lábam éppen az ablaknál volt, ahol a klasszikus nyaktiló típusú felfelé tolható ablak volt, ami azonban oly rosszul zárt, hogy gyakorlatilag már-már a szabad ég alatt is aludhattam volna. Szerencsére volt elektromos fűtőtest a helységben, amit felvettem maximumra, majd végiggondolva a nap eseményeit én is elaludtam.

Olvass tovább!

Andrea Bocelli & Sarah Brightman - Time to say goodbye

Elérkezett a búcsú pillanata.



Andrea Bocelli & Sarah Brightman - Time to say goodbye

Quando sono solo
Sogno all'orizzonte
E mancan le parole
Si lo so che non c'?luce
In una stanza
Quando manca il sole
Se non ci sei tu con me, con me.
Su le finestre
Mostra a tutti il mio cuore
Che hai acceso
Chiudi dentro me
La luce che
Hai incontrato per strada

Time to say goodbye
Paesi che non ho mai
Veduto e vissuto con te
Adesso si li vivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
It's time to say goodbye.

Quando sei lontana
Sogno all'orizzonte
E mancan le parole
E io si lo so
Che sei con me con me
Tu mia luna tu sei qui con me
Mio sole tu sei qui con me
Con me con me con me

Time to say goodbye
Paesi che non ho mai
Veduto e vissuto con te
Adesso si li vivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
Con te io li rivivro.
Con te partiro
Su navi per mari
Che io lo so
No no non esistono piu
Con te io li rivivro.
Con te partiro
Io con te.

* * *

When I'm alone
I dream on the horizon
And words fail;
Yes, I know there is no light
In a room
Where the sun is not there
If you are not with me.
At the windows
Show everyone my heart
Which you set alight;
Enclose within me
The light you
Encountered on the street.

Time to say goodbye,
To countries I never
Saw and shared with you,
Now, yes, I shall experience them,
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall experience them.

When you are far away
I dream on the horizon
And words fail,
And yes, I know
That you are with me;
You, my moon, are here with me,
My sun, you are here with me.
With me, with me, with me,

Time to say goodbye,
To countries I never
Saw and shared with you,
Now, yes, I shall experience them,
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall re-experience them.
I'll go with you
On ships across seas
Which, I know,
No, no, exist no longer;
With you I shall re-experience them.
I'll go with you,
I with you.

* * *

Magyar verzió :

Zámbó Jimmy és Miklósa Erika - Miért búcsúznál

Olvass tovább!

Én és az RPSGB tagság

A blogot alapvetően azért hoztam létre tavaly nyáron, mert akkor már függőben volt a terv, hogy szeretnék Angliában gyógyszerészként dolgozni. Az RPSGB nem más, mint a Royal Pharmaceutical Society of Great Britain, azaz a Nagy Britannia-i Királyi Gyógyszerészeti Társaság, rövidebb címén az angol gyógyszerészkamara. Ennek lettem a tagja, még ha éppen a bolondok napjára is esett és már-már ironikus volt az időpont.

A tagság ugyanis alapvető fontosságú, hogy elinduljalak Angliába, mert ha nem szerepelek az adatbázisukban, akkor kalandom itt véget is ér és nem dolgozhatok. Tegnap végre feltöltöttek az adatbázisba, amit meg is nézhettek erre a linkre kattintva.

A kivándorlásom vagy nevezzük csak simán kinti munkavállalás okairól, a felvételi eljárásról, a lehetséges városokról és a kinti életről majd hosszasan mesélek később a blogban, csak eddig nem akartam semmit sem elkiabálni. Igyekszem a gyógyszerész kollégák számára hasznos információkat is majd megemlíteni, miközben azért a "civil" foglalkozásúakat is elszórakoztatni.

Mivel most az RPSGB tagság valósult meg, így az időrendiséget picit felrúgva ezen regisztráció folyamatának bemutatásával kezdeném a mesélést.

2009. december eleje - megkaptam a második állásajánlatot, amely Fakenhamről szólt. Akkor már eldőlt, hogy szeretnék kimenni, így még az ünnepek előtt gyors ügyintézésbe kezdtem.

2009. december közepe - meglátogattam a korábbi munkáltatóimat, akik írtak nekem munkáltatói igazolásokat, illetve a Belügyminisztériumtól kértem postai úton erkölcsi bizonyítványt. A Városházán is jártam, ahol 2000 forint illetékbélyegért adtak angol nyelvű anyakönyvi kivonatot. Ezután pár hét szünet jött, mert már csak az új évben folytatódott az ügyintézés.

2010. január eleje és közepe - a jelenlegi és az egyik előző főnökömtől kértem referencia levelet, amely abból állt, hogy dicsérniük kellett a munkabírásomat és a szakmai hozzáértésemet. Ez nekem roppant furcsa volt, mert eddigi munkahelyváltásaimnál nem igazán kellett ilyen jellegű öntömjénezés és nem is rajongok azért, ha dicsérgetnek. Nem is értettem, hogy mire is jó ez pontosan, hiszen egy levélben mindenki azt ír, amit akar, de egy munkavállaló értéke nem feltétlenül ebből fog kiderülni. Végül ők szépen átolvasták és elfogadták az együtt megírt leveleket.

Közben el kellett mennem igazolványfotókat is készíteni. Ez sem ment persze egyszerűen, mert törvényszerű volt, hogy az első szérián végül a szemüvegemen tükröződött az egyik lámpa fénye és az RPSGB leírásában pontosan szerepelt, hogy milyen feltételekkel fogadnak el fotókat. Még az is meg volt szakszerűen szabva, hogy ne vágjak arcokat és ne takarjam ki az arcomat semmivel, mintha legalábbis rendőrségi adatbázis számára készülnének. A fotók elkészülte volt a könnyebb dolog, még ha sosem felejtem el, ahogy biciklivel mentem szépen nyakkendőben, ingben és felül öltöny felsőben, mint aki csak félig öltözött ki egy színházi estére. A képek sorsa ugyanis az volt, hogy egy legalább 2 éves ismeretségből származó ismerősöm dedikálja a hátoldalát és írja rá, hogy valóban én szerepelek rajta. Mellékeltek hozzá még egy olyan okmányt is, amelyben bekérték a dedikáló adatait és elérhetőségét. Itt végül elsőnek Pálmát, legjobb barátomat választottam, de aztán hiába ismerjük egymást 17 éve, de kikötés volt az is, hogy lehetőleg gyógyszerészeti pályámmal kapcsolatos emberke legyen az illető. Így fájó szívvel, de kedvenc házi pszichológusomtól autogramjától megváltam és végül második főnökömet kértem fel a harci feladatra.

Aztán még az EEKH számára is kellett eljárási díjat (kb. 2*18375 = 36750 Ft) fizetni, hogy elküldjék a következő két nyomtatványt:
- Certificate of Good Standing (Jó hírnevet tanúsító hatósági bizonyítvány)
- Certificate (Hatósági tanúsítvány)
A második elvileg a konformitást igazoló papír, de aztán később csak ilyen egyszerű nevet kapott az EEKH-tól. De ne ugorjunk előre, mert mivel Nyíregyházán élek, így nem röppenhettem be 10 ezer forintos vonatjeggyel minden nap Budapestre. A banki átutalást választottam, ami egy szokásostól eltérő formanyomtatvány kitöltésével folytatódott, mivel angol számlára ment az összeg. Másnap vissza kellett mennem és hivatalos banki igazolást is kérni az Erste Banktól, hogy tényleg elküldték a pénzt.

A banki megpróbáltatások nem értek ennyivel véget, mivel az RPSGB egy csinos jelentkezési díjat (application fee) is kért (kb. 102 font, azaz durván 31000 forint). Hogy ne legyen ilyen egyszerű a történet, nem lehetett közvetlenül utalni és csekken sem befizetni. Éppen ezért ezt csak úgy tudtuk megoldani, hogy az A-Team birminghami irodájának utaltam a pénzt, akik utána csekkszelvényt már tudtak benyújtani a kamara felé.

S volt még egy, ha jól számolom ötödik műsorszám is, amely az orvosi igazolás volt angolul, hogy nincsen semmi munkát akadályozó bajom és mehetek ki mérget keverni. Decemberben már jártam a doktornőmnél és elkövettük azt a hibát, hogy akkor ráírtuk a dátumot a lapomra, mert később derült ki, hogy az összes okmányon ennek egyeznie kell. Ezért most szépen megint felkerestem és készségesen kitöltött mindent újból.

2009. január 28. - elutaztam Budapestre az A-Team Hungary már jól ismert irodájába. Ott az egyik kedves alkalmazott, Andi segített, hogy hová is menjek tovább a fővárosban. Az angol kamara ugyanis bekért még pár okmányt, ami egész pontosan abból állt hogy le kellett az "orvos" szó miatt fordíttatnom a korábban említett egészségügyi igazolásomat. Ugyanígy járt a Debrecenben kapott diplomám angol nyelvű fordítása is, mivel ott is a pecsétet szakfordító irodával kellett lefordíttatni. Szerencsére a többnyelvű anyakönyvi kivonattal jól jártam, mert abba már nem tudtak belekötni, így azt elfogadták. Emellett még fordíttatnom kellett az EEKH - Elektromos Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal által éppen ősszel újabb 5 évre meghosszabbított működési engedélyemet igazoló kártyám két oldalát is, így végül a négy oldal együtt került 10 ezer forintba. A fordítást így is pár nappal későbbre vállalták el.

Aznap még közjegyzőnél is jártam, mivel az útlevelemről, a működési engedélyemről és a diplomámról angol nyelven is kértek igazolást. A négy oldal itt végül csak kb. 4400 forintba került. Kicsit ugyan zokon vettem, hogy nem vállalták ott élőben, és ezeket ott kellett hagynom eredetiben, mert nem szívesen adtam ki a kezem közül a dokumentumokat. Ezeket később a korábban említett ügyintéző hölgy adta vissza, amikor február 7.-én megint Budapestre mentem, hogy a csillagkapus fórumtalálkozón részt vegyek.

Az ügyintézés rám eső része tehát itt egyelőre lezajlott. Andi elküldte a papírjaimat az EEKH felé. Itt meg tudjátok nézni pdf formátumban, hogy tulajdonképpen mit is kértek be. Elvileg az ő részükről már mindent adott volt és mivel én három évnél korábban végeztem, ezért kellett a jó hírnevet és a szerzett jogot ennyi papírral igazolnom. A fordítások és a közjegyzés után pedig elvileg az RPSGB számára is minden okmányom készen állt, de a biztonság kedvéért még az A-Team angliai és romániai munkatársai is átnézték a papírokat, nehogy akár egy vessző hiba is legyen. Engem így is már megkavart, hogy akkor ékezettel vagy ékezet nélkül töltsem ki a nevem vagy éppen hogyan is írjam alá. A "dr." cím meg eleve nem is használható kint, de azon annyira nem is keseregtem.

2010. február 5. - írtam egy szívhez szóló emailt az EEKH számára, hogy beérkeztek-e az okmányok. Meglepő módon már fél vagy egy órán belül válaszoltak emailben és közölték, hogy ugyan befutott február 2.-án a csomag, de 22 nap az eljárási idő, amit majdnem az utolsó napig várva ki is töltöttek. Ez perdöntő volt a folyamat időbeli lefutását nézve, mivel az RPSGB az EEKH-ra várt.

2010. február 28. - majdnem a névnapomon kaptam egy ajánlott csomagot az EEKH-tól, amiben benne lapult 2 angol és 2 magyar nyelvű lepecsételt igazolás. Értelemszerűen felrémlett bennem, hogy bár csatoltam a kérvényt nekik, hogy ezeket a dokumentumokat eredetiben küldjék el közvetlenül az RPSGB-nek, valahogy mégis nálam kötöttek ki. A dátum alapján február 23.-án voltak kiállítva. Mondanom sem kell, hogy írtam egy levelet nekik, amiben rákérdeztem, hogy akkor most merre is tartanak az igazolások, erre közölték, hogy ők eleve emailben adták fel nekik. Mit ne mondjak, ez azért szíven ütött ennyi pénzért és sosem derült ki, hogy akkor most előzetes email után valóban elküldték-e nekik postai úton is vagy sem.

Ezután újabb várakozás következett, miközben nekem fel kellett mondanom a munkahelyemet április elsejével, mert nem igazán volt rá lehetőség, hogy csonka hónapban is esetleg dolgozhassak. Így szép lassan azért elkezdtem morogni, mert nem akartam két szék közzé esni, hogy itt már felmondok, ott meg még nem él a munkaviszonyom. A tanúsítványoknak, illetve az A-Teamnél lévő papírjaimnak és a csekkszelvénynek ugyanis egyszerre kellett volna befutnia úgy, hogy közben még egyik se legyen 3 hónapnál régebbi.

2010. március 11. - a kamara megerősíti, hogy megkaptam mindent és most kezdődik el a tényleges felvételi folyamat. Az előbbi aggodalmam csak tovább fokozódott.

2010. március 24. - csütörtök délután jött egy újabb email, amiben közölték, hogy a jelentkezésem lezárult és most már a regisztráció következik. Ehhez megint ki kellett tölteni pár nyomtatványt, amelyben többek között személyes adatokra kérdeztek rá megint. Volt benne egy önkéntesen kitölthető kérdőív arról, hogy milyen rasszba tartozom és mi a vallásom. A lényeg azonban a 202 fontnyi (60000 forint) regisztrációs díj (registration fee) befizetése volt. A korábbi bónuszkör helyett itt megint mást találtak ki, mert a kártyaszámomat kellett megadnom egy újabb formanyomtatványon, amiben hozzájárulok, hogy levegyék a pénzt, mintha online vásároltam volna az Amazonnál.

2010. március 25. - péntek délben feladtam a levelet mindennel megfejelve (légi posta, ajánlott, térti vevényes).

2010. március 30. - újabb email, hogy a regisztrációm is kész és 10 munkanapon belül iktatnak.

2010. április 1. - meglepő módon az előbbi már másnapra meg is történt és kamarai tag lettem hivatalosan is.

Teljes jogú tag majd akkor leszek, ha letettem a három hónapos próbaidő végén lévő záróvizsgát, mert utána már magamtól is expediálhatok. A városom helyett is valamiért a lakcímemet tették ki a honlapra, de ezt majd úgyis módosítom majd, ha beálltam. A lényeg úgy is az, hogy mivel RPSGB tag lettem, így akár másnaptól már lehetne dolgozni.

Ezzel zárult végül ez a hosszadalmas procedúra és én boldogan osztottam meg ismerőseimmel is a hírt, még ha ők nem is tudhatták, hogy milyen hosszú utat jártam be eddig. Mellette még most zajlik az "angol bankszámla projekt" is, de arról majd egy külön bejegyzésben értekezem.

Olvass tovább!

Nancy Ajram - Marathon

Hosszas keresés után végre megtaláltam ezt a számot!
A történet úgy kezdődik, hogy a tavalyi egyiptomi nyaralás előtt jártam párszor az Index Hurghada fórumában, hogy a szállodákról és az országról tájékozódjak. Az utazás előtti lelkesedésem odáig fajult, hogy elhatároztam, hogy pár szót vagy legalább a betűket megtanulom arabul. Az egyik felhasználó nagyon lelkes volt a nílusi hajóút kapcsán és küldött nekem pár arab zenét, úti szótárt és nyomtatható egyiptomi térképeket. Még nem is láttam ilyen önzetlen segítséget a neten egy idegentől és jól esett a kedvessége.

Az elküldött fileok között volt Nancy Ajram száma is, amelyből akkor és most se értenék egy árva szót se, ha nem lelem meg most feliratozva a YouTubeon. A szám a maratonfutásról és a szerelemről szól röviden, de maga a dal úgy megmaradt bennem, hogy többször meghallgattam egymás után akkor ősszel és most is. Azóta kiderült, hogy Nancy Ajram libanoni, de szép sikereket ért el az egyiptomi fiatalok körében is. Ez a pörgős száma valószínűleg mindig egyiptomi utazásomat fogja eszembe juttatni. Remélem tetszeni fogtok nektek annak ellenére is, hogy természetesen a hölgy arabul énekel a társaival (Yuri Marqadi, Dina Hayek, Haifaa Wahby és Joe Ashqar) együtt.



Itt van a latin betűkkel leírt szövegkönyv:

elhagni elhagni
rah tesbagni
lagini belagik
men houn lahouni
shrik enta shrik
bel beit ma bkhalik
gom ehagni we sbagni
bel marathon
sghir wala kbir ma trah ma betkoun
a tebea asir andek marathon
helwi el haraki fiha baraki
gom elhagni rah tesbagni
afen shababek
law farah be dwabek
betol btethalek
wel roh btetjalah
kel denie kela
betnadilek yalllaaa


Ez pedig már egy még gyorsabb feldolgozás, amit picit áthangszereltek:



Nancy Ajram hivatalos oldala
Nancy Ajram a magyar wikipedián

Olvass tovább!

Súlytalanság sújthatna

Mostanában egyre több flash játék használ olyan fizikai modellt, amely képes gravitációt és síkidomok egymáson, illetve felületeken való elcsúszását és súrlódását is reálisan modellezni.

Itt van pár kedvencem, amelyet az Abydos Gaten is megosztottam az ismerőseimmel:
Perfect Balance
Super Stacker 1
Super Stacker 2
A feladat itt az lenne, hogy minden elemet elhelyezzünk úgy, hogy ne dőljön le, amíg az óra számol. Ilyen egyszerű... Kezdetben.

Circles and Squares
Köröket és négyzeteket tudunk a pályán úgy terelni egy megadott helyre, hogy a méretűket és formájukat is változtathatjuk, miközben még a teret forgatva magát a gravitációt is befolyásolhatjuk. A pirosakat viszont ki kell lökni a játéktérből és ettől lesz igazi kihívás minden logikai játékot kedvelő számára. Szépen nehezedik, bár itt-ott voltak eléggé próba szerencse alapon megoldható feladatok is.

Olvass tovább!

Játék határok nélkül - Jeux Sans Frontières

A kilencvenes évek másik kedvenc vetélkedője a Fort Boyard mellett számomra a Játék határok nélkül volt.

A Játék határok nélkül egy évtizedek óta futó műsorszéria volt, amelyben a magyarok 1993-1998 között vettek részt. Általában közszolgálati tévék finanszírozták a produkciót és a változó összetételű évadokban az éppen résztvevő országok egy-egy város csapatával képviseltették magukat. A műsorokban minden ország bemutatkozott egy rövid filmmel, így olyan volt, mintha egy turisztikai műsort összekötöttek volna egy kis bolondozással.

A nemzetközi játékban elsősorban a békehangulat ragadott meg, hogy a különböző nemzetek fiai és lányai így együtt tudnak mókázni. Talán ez fejezné ki legjobban az Európai Unió egységét. A színes jelmezek miatt úgy tűnt, mintha egy nagy vidám karnevált néztünk volna. A bohókás, teljesen komolytalan feladatok ugyanis többnyire csak ügyességiek voltak, ezért tőlünk általában testnevelésszakos fiatalokat vagy sportolókat küldtek játszani. A Magyar Televíziót a helyszínen Geszler Dorottya, majd később Borbás Mária képviselte, akiket remekül kiegészített Gundel Takács Gábor ironikus megjegyzései, amikor egymást kellett a játékosoknak akadályozni vagy éppen a pontduplázó jokert valaki nem jókor használta fel (pl. görögök). Néha ahhoz is fűzött kommentárokat, hogy a szomszédos közvetítő állásban ordibáló olasz kollégái mennyire mély beleéléssel dolgoztak. Egyszerűen lehetett érezni, hogy ő is élvezi az események közvetítését. Nálunk ugyan csak pár évig ment a móka, de nyaranként kötelező program volt a számomra. Jó volt mindig viszontlátni a francia főbírót, illetve egy idő után a többi ország tévés embereit is. Mintha az is rémlene, hogy párszor nekik is játszaniuk kellett, de ebben annyira nem vagyok biztos.

Aztán a produkció egyik évről a másikra eltűnt, amit nagyon hiányolok. A gyártási költségek emelkedtek, mert egy-egy epizódot mindig máshol forgattak. Emlékszem, hogy a hazai kecskeméti és pécsi adásra. Aztán szóba került, hogy több adást ugyanott vennének fel, hogy ne kelljen ekkora stábot utaztatni. A magyar részről egy idő után ugyanazok a városok léptek fel, mert nem sok önkormányzat tudta bevállalni a költségeket.

Később hallottam, hogy a nézők petíciót indítottak a műsor felélesztésére, de ebből 2010-re se lett még semmi sem.

A YouTubeon néhány adás szinte végig megtekinthető. Itt egy kis ízelítő:




Olvass tovább!

Kit itt belépsz, hagyd itt minden recepted!

Pár alapvető viselkedésnormát érintő gondolat eszembe jutott, hogy hogyan tehetnénk hatékonyabbá a gyógyszerész-beteg kapcsolatot.

Nem kezdenék el túlságosan hosszasan kirohanni a mai vásárlói morál negatív változásának ócsárló irányába, mert mi is csak emberek vagyunk a táraasztal mögött, így csak pár olyan dolgot említenék meg címszavakban, amit én magam is elvárnék másoktól, ha bemegyek egy üzletbe vagy egy másik patikába.

Kezdjük ott, hogy ha megérkezem, akkor megnézem, hogy egyáltalán nyitva van-e az adott intézmény, jelen esetben a példánknál maradva, a patika. Tehát teljesen felesleges letépni a kilincset, rángatni a zárat, ha nincs a nyitva tábla kitéve vagy nincs semmi mozgás bent. Ha pedig elfelejtették megfordítani, akkor meg lehet kopogni vagy csengetni. Ugyanígy nem kellene neki menni a bejárati ajtónak a babakocsival és megvárnám, amíg a fotocellás ajtó kinyílik vagy az álmos gyógyszerész éjjeli ügyeletben kibotorkál az elektromos zárat megnyomni. Ez sajnos nem mindenkinek egyértelmű és volt szerencsém pár koppanást látni.

Miután sikeresen bejutottam a patikába, akkor mindkét félnek illene köszönni. Tisztában vagyok vele, hogy erről önmagában regényt lehetne írni, hogy kinek hogy mikor milyen stílusban kellene ezt megtennie kortól és nemtől függően, de a lényeg, hogy ha bemegyek valahová és rám köszönnek, akkor vissza szoktam köszönni, mert ezt evidensnek tartom.

Ha már a patikában sorba állok, akkor megtisztelném a másikat azzal, hogy kikapcsolom a telefonomat vagy fel sem veszem addig, amíg éppen velem foglalkoznak. Tudom, hogy ez is rohanó világunkban már túlzott kérés, hiszen mindenkinek szíve-joga bárhol cseverészni, de ha közben feltartja a sort vagy nem tudok visszakérdezni az adagolás miatt, akkor áll az egész gyógyszerkiadói munkafolyamat.

A mással való telefonálás mellett a kedvencem, amikor a kedves látogató bevágja a recepteket, majd kifordul, hogy ő most nem várja ki a sort, mert előtte elmegy a boltba is még. Aztán amikor visszatér, akkor csodálkozik, hogy nincs beütve, csak összekészítve, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy most készpénzzel vagy bankkártyával óhajt vásárolni? Az olyan extra kívánságról már nem is kellene beszélni, hogy legyen mindenkinél TAJ kártya vagy legalább felírt változata, hogy ha mégis elírta a doki a vényen, akkor lehessen javítani, mert végső soron a beteg akar támogatást igényelni.

Az első négy pont általában még így se teljesül, mert amikor bejönnek az "itt mit kapok?" vagy "itt milyen kedvezményt adnak?" kérdéssel, akkor elég gyakran önmaguktól is kifordulnak köszönés nélkül. Ilyen esetekben eleve szó nincs kialakult hűségről vagy szimpátiáról, mert csak a pénz beszél. Az egész kedvezmény adás eléggé elharapódzott az utóbbi években. Nem sajnálom én senkitől sem, de azon senki nem gondolkodik el, hogy minden szatyor, újság, akármilyen szétosztott apróság pénzbe kerül. Manapság mindenkinek jár minden a "kiszolgálhattok" mentalitás tükrében, aztán az senkit sem hat meg, hogy tudja azt az adott patika kitermelni, mert úgyis az a tévképzet el az emberekben, hogy mindenki milliomos és a gyógyszerek teljes ára után nyerészkednek a patikusok. Fogalmuk sincs, hogy bizonyos értékhatár fölött is ugyanannyi a haszon, mintha 10x drágább értékű gyógyszert váltana ki az illető.

Általában itt lyukadunk ki oda, hogy az adott gyógyszer nincsen készleten. Tudom, hogy ciki, hogy nem tartunk mindenből legalább egy tucattal több milliós összértékben, de készletérték és forgási sebesség is van a világon. Manapság egy nap kétszer is szállítanak már a nagykereskedők, így ha valaki nem éppen péntek délután váltja ki a több hete felírt létfontosságú orvosságát, akkor aznap vagy másnap reggel meg is érkezik pár órán belül. Régen hol volt ilyen? Néha eltűnődök, hogy vajon ezt miért nem lehet megérteni? Miért kellene több tízezres vagy olykor százezres gyógyszert készletben tartani, ha korábban senkinek nem írták fel? Vagy ha fel is írták, akkor is előfordul, hogy éppen eladtuk, hiánycikk ellátási gondok miatt vagy a doktor a szokásos adag dupláját vagy tripláját írta fel több hónapi szükségletként, tehát eleve esélytelen, hogy az adott patika minden lehetőségre fel tudjon készülni.

Ugyanígy meg kell említeni a helyettesíthetőséget, aminél a beteg görcsösen az orvosnak jobban hisz, mint a gyógyszerészének, mintha mi direkt akarnánk a drágát rátukmálni a páciensre vagy rosszat akarnánk neki. Ez akár a bizalmi válság jele is lehet, aminek legyőzése érdekében küzdeni kell és kommunikációs tréningeken fejlődni. A legtöbben magával a kifejezéssel nincsenek tisztában, mert nem értik, hogy nem más hatóanyagot javaslunk nekik. Én sem rajongok érte, hogy adott hatóanyagból kihoznak 5-10 ugyanolyan hatóanyag tartalmú helyettesítő gyógyszert, de ha sikerül leszorítani az árat a gyárak közti verseny miatt, akkor elvileg a beteg és vele az állam is nyert. Az már senkit nem érdekel, hogy a patika árrése ezzel együtt tovább szűkül, miközben évente bérfejlesztést és növekvő rezsit is kell fizetnie.

Aztán ott vannak még a készítendő gyógyszerek, amelyek közül a legnépszerűbbekből a legtöbb patika azért előre is szokott bekészíteni. Aztán ha még sincs készen, akkor a betegek egy része morog, holott egyedi összetételnél szintén esélytelen, hogy éppen legyen készen egy kenőcs, kúp vagy oldat. Ha sikerül rávenni, hogy hagyja ott a vényét, akkor az a furcsa szituáció is elő szokott fordulni, hogy megszabják, hogy mennyi időt kaphatunk az elkészítésére (ld. boltba átugrásra szánt negyedóra). Az senkit nem zavar, hogy szombat van esetleg, hogy kevesebb létszámon vagyunk, hogy napokkal ezelőtt felírták, ha egyszer ő most ért rá ezt beadni. Az ilyen vásárlókat igyekszünk finoman erről leszoktatni, de az is előfordult már, hogy gyakorlatilag megzsaroltak minket, hogy ha nem csináljuk meg ott és azonnal, akkor elviszi a többi vényét is. Erre mit lehet mondani?

Amikor pedig már látszólag mindenen túl lennénk, akkor néha előjön a szatyor kérdés is. Miért nem lehet hozni egyet, ha tudom, hogy öt tápszert fogok kiváltani? Próbáltam betegként gondolkodni és az is igaz, hogy ha x ezer forintot kifizet, akkor miért ne férhetne bele egy tíz-húsz forintos szatyor (halkan jegyezném meg, hogy a környezetvédelmi díj kb. a 80%-t teszi ki), de valójában az elkérésének is rengeteg előadási módja van. Mert ha nagy ritkán elfelejteném a vásárolt termékeket beletenni nekik és kedvesen megkér a beteg, akkor rögtön nyúlok én is érte és adom szívesen, de ha egy doboz gyógyszernek flegmán követel, akkor azért az rosszul esik. Más üzletekben még ennyit sem adnak ingyen.

A végére marad a korábban említett kedvezmény és ajándék téma is. Régebben adhattunk a vények után receptenkénti kedvezményt, amit azonban januártól betiltottak egy december végi kormányrendelettel, mivel tilos eladásösztönzést végezni a patikában. Az újsághirdetések és szórólapok is azok lesznek akkor mostantól a nagy liberalizmusban? Mások ezt simán úgy játszik ki, hogy nem a támogatott vényes gyógyszerek után fizetett összegből, hanem a pluszban vett gyógytermék árából adnak kedvezményt vagy ajándékutalványt adnak. A köztes megoldás talán még a hűségkártya program, amivel mindenki jól jár, de okulásként itt olvasható egy extrém eset is ízelítőül. A néni éppen kiváltotta ingyen a pontjaiért a katalógusból kiválasztott termékeket:

- Ajándékot nem is kapok?
- De hát most tetszett kiváltani a pontokért a törölközőt és a C-vitamint.
- Azok a pontjaim, nem az ajándékok...

Szóval itt tartunk most, hogy a betegek azt látják, hogy mindenhol nyílnak a már nem is gyógyszerészek kezében lévő patikák és maximálisan vissza is élnek az erősödő piaci versennyel. Ha emelkednek a gyógyszerek árai, akkor nem azt látják a médiának köszönhetően, hogy a kormány levette vagy csökkentette a támogatást, hanem hogy a gazdag gyógyszerészek nyerészkedni akarnak rajtuk még jobban. Nyilván szakmán belül itt is vannak fekete bárányok, de a többség próbálja a vállalkozását évek óta egyre csökkenő nyereség ellenére becsületesen, hivatástudattal működtetni, miközben egyetlen más szakmát nem köt annyi rendelet és szabály, mint éppen a gyógyszerészetet. Tehát amíg egy virágárus, pék vagy akármilyen más szolgáltató szabadon emelheti az árakat, addig nálunk eleve több millió forintot kell a készletbe beinvesztálni, ami csak pörög, de soha nem lesz kivehető. A fix támogatás miatt kötöttek a lehetőségek, amelyből fakadó bevételek ráadásul még fokozatosan csökkentek is a gyógyszerár-árrés összefüggés miatt, így a patikák próbálnak a vény nélküli gyógyszerekből és a gyógytermékekből kompenzálni. Aztán amikor szóvá teszik az emberek, hogy bezzeg az XYZ hipermarket vagy drogéria olcsóbban árulja a sampont vagy hajerősítő vitamint, akkor azon nem gondolkodnak el, hogy ott mások a beszállítók és az anyagi dimenziók. Egy multi megvehet több ezer darabot, míg egy vidéki patikus nem, hogy még igazán kedvező áron is tudja adni. A pénz azonban mindenkinek pénz, és nem feltétlenül mérlegeli, hogy érdemes-e átmenni a város másik végébe akármilyen kedvezményért ilyen benzinárak mellett. Az ilyen kellemetlen tendenciák csökkentik az emberekbe, az ország és a szakma jövőjébe vetett hitemet.

Olvass tovább!

Gyimóthy Gábor : Nyelvlecke

Véletlenül botlottam ebbe a versbe és bár rákeresve úgy tűnik, hogy sokan közölték már, egy kis ismétlés sosem árt.


Gyimóthy Gábor : Nyelvlecke
(Firenze 1984. X. 12. )

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, a ki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér ...
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki 'slattyog', miért nem 'lófrál'?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki 'beslisszol' elinal,
Nem 'battyog' az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg...
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet...!

Olvass tovább!

Fort Boyard - Az erőd

Minden idők legjobb és leglátványosabb vetélkedőjét a francia TV5-n láttam sok-sok évvel ezelőtt.

Stílusosabb lesz, ha magával a főcímmel kezdjük az erőd felderítését!



Imádom ezt a dobolást, ahogy elindulnak a gumicsónakkal a kis szigeten álló börtönerőd felé. Az épület történelméről itt olvashattok bővebben. A lényeg, hogy régen egy tenger által körülölelt börtön volt, amelyet 1990 óta egy népszerű televíziós vetélkedő, a "Fort Boyard" forgatására használnak. A feladat abból áll, hogy különböző kamrákba kell bemenni, ahol ügyességi vagy logikai feladatokat kell megoldani, majd 7 kulcs megszerzése után a második fázisban már a végső megoldáshoz vezető kulcsszavakat nyerhetnek a játékosok, hogy aztán a kb. 80 perc játékidő letelte után a megoldás betűire ráállva (ld. Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag) végül az aranyat is megszerezzék a kapu leereszkedése előtt.

Látszólag tehát ennyi a feladat, de közben a feladványok is sokat módosultak, mert voltak túl könnyűek és túlságosan is nehezek. Ezeknek a listáját talán most nem sorolnám fel, mert a kiváló angol és francia oldalon el tudjátok érni ezeket. Itthon csak egy évad készült belőle a TV2 gondozásában 2000-ben, de a formátum rajtunk kívül sok helyen szintén csak egy évet élt meg, de a franciáknál a lelkesedés töretlen. Náluk vannak különkiadások gyerekekkel, illetve hírességekkel (pl. Eva Longoria) és sportolókkal. A nehézségi szint miatt nem is csodálkozom ezen, mert egy-két erőgyakorlat még edzett embereken is kifogott.

Pedig a megvalósítás minden téren nagyon pazar és látszik, hogy bejáratott, hogy mit hogyan milyen szögből érdemes mutatni a nézőknek. Párszor csináltak éjszakai adást is a sorozatból, amikor fáklyák világítanak meg mindent. Hihetetlen!

Minden egyes kamrához tartozik egy kék folyadékóra, amelyet belépés előtt megfordítanak. Ennyi idő áll rendelkezésre a feladat elvégzésére. Néha vannak nagyon kegyetlen egyirányú játékok (pl. hozzá bilincselik egy csőhöz a játékost, akinek végig kell menni egy akadályokkal teli pályán vagy vasrács lezárja a kivezető ajtót), ahol hiába dörömbölnek lelkesen sürgető kiáltással a kontroll monitorokon mindent látó társak, a játékos akkor sem tud kimenni, ha akarna. Ilyenkor bezárják a cellába és kiesik a játékból, ahol a börtönbe kerül. Ebben az esetben a játék megy tovább, de közben bevágják, hogy az erőd egyik nagy melák karaktere elviszi egy cellába.

Nagyon ritkán az is előfordul, hogy több játékosnak egyszerre kell bemennie és egymást segítve kell megoldani feladatokat. Ha hibáznak, akkor akár mindenki kieshet. Valamelyik játékban volt is arra példa, hogy a 6 fős csapatból csak kettő maradt már a végjátékra.

Néha a ősz szakálló varázsló féleség (a mi verziónkban Bárdy György egy csöppet őrült kalózt alakított) felhívja a világítótoronyba az egyik játékost, akinek egy találós kérdést kell megválaszolnia vagy pedig hanyag eleganciával kidobja a kulcsot az ablakon bele a tengerbe, amihez egy búvár már előre bekészült és alulról veszi a csobbanást. Régebben ilyenkor egy másik játékosnak bele kellett ugrani a hideg tengerbe, hogy a kis bójával ellátott kulcsot felvigye egy kötélhágcsón. A későbbi változatban mintha ez a fázis már kimaradt volna.

Ha összejött a 7 kulcs, akkor a kincseskamrához mennek és berakják a zárakba, majd utána jönnek a kulcsszavak gyűjtése. Általában a műsoridő kétharmada ilyenkor már letelt és nagyjából 2-5 szó megtalálására van lehetőség. Ezek a kihívások már nem a cellákban, hanem technikai eszközök igénybevételével az udvarokban vagy a börtön külső részén zajlanak (pl. le kell ugrani a mélybe gumikötéllel, kimászni a párkányra, bemenni a kígyók vagy pókok közzé stb.) A játékosokra persze figyelnek, hogy ne essen bajuk. Ha az idő elfogy, akkor a szót rejtő pergamen el szokott égni egy kis füst kíséretében.

Később behozták a Tanácsot. Gyakorlatilag egyesével behívták a játékosokat az oroszlánfejet viselő próbamesterek elé és mindenki kapott egy-egy feladatot (pl. szeg beverése felváltva, 21 francia kártyával, színes golyók sorrendje emlékezetből). Ilyenkor hol a végső mérlegelésnél felhasználható bónusz érméket vagy extra kincskamra időt vagy a kútból lezúduló pénzeknél kisebb ládák vagy zacskók kinyitásához szükséges apró kulcsokat kapnak a játékosok.

Aztán amikor a gong letelik, akkor összegyűlnek a játékosok a kamra előtt. Néha itt ugyan a show kiesik a valós időből, mert a gong után már általában már a 4 perces fosztogatásra használt idő kezd el fogyni. Felindra elküldi az eddig mutogatott tigriseket pihenni, így elvileg szabad az út, mert a kapu magától kinyílik a korábban összegyűjtött kulcsok miatt. Ám ekkor ki kell találni a kulcsszavakból a végső megoldást vagy pedig játékosokat kell feláldozni. Ez azért nem ilyen kegyetlen, mert arról van szó, hogy van négy oroszlánszobor a kapunál, amibe ha belenyúlnak, akkor kapnak egy-egy megoldáshoz vezető újabb szót, de az illető kezére rázáródik a bilincs és így ő már nem mehet be. Később ezt úgy változtatták meg, hogy be kell nyúlni egy üreges műanyag eszközbe, amiből ugyan ki lehet venni a kulcsszót, de a játékos mindkét keze beleszorul, így nem tud markolni és ezáltal segíteni semmit sem.

A végjáték ugyanis arról szólna, hogy bemennek a középen lévő betűket rejtő udvarba, miután a nagymacskák lepihentek. Rá kell állni a megoldásra vagy ha hosszabb szó, akkor ágyúgolyóval kipótolni, majd az idomár lány elfordítja a tigris fejet. Láttam régebben egy nemzetközi mixet, ahol mutatják, hogy a padlón a betűkészlet persze cserélhető cirill és kalligrafikus arab jelekre a játékosok nemzetiségének megfelelően. A lényeg, hogy mindenki izgatott és egy haláli jó nyikorgó hangot játszik be a forgató csoport. Egyesével mutatják az izguló játékosokat eközben, akik arra várnak, hogy vajon a középen lévő kút tetejéből elkezd-e hullani a sok aranytallér. Néha ugyan hibáznak a csapatok és akkor rögtön elkezd lezáródni a kapu, de a többség azért sikerrel jár. Ez is trükkösen van megcsinálva, mert alig lehet benyúlni értük és mivel fogytán van az idő, így a lányokat ölükbe szokták kapni a legények és abba dobálják az érméket, hogy minél többet ki tudjanak vinni. Mostanában apró kulcsok is vannak a pénzérmék alatt, amivel kint további ládákat lehet kinyitni plusz pénzért. Aztán az ajtó elkezd leereszkedni és a tigrisek újból elfoglalják az udvart. Itt is történt egy kis módosítás, mert régebben totál leereszkedett a rács, de egyszer valaki nem tudott már kibújni alatta, így később ezt a hatáselemet mellőzték. Kint elengedik a fogságban lévő társakat és lemérik a tallérok súlyát, amit átkonvertálnak a csapat nyereményének, amelyet 1993 óta jótékony célra ajánlanak fel a franciák.

Az epilógusban pedig a férfi játékmester felmegy a varázslóhoz a toronyba, ahol megbeszélik a csapatot, akik a nyereménnyel elhajózva maguk mögött hagyják a Fort Boyardot.

Ideális esetben tehát így zajlik a játék, amit én az első parabolaantennánk megvétele óta véletlenszerűen csíptem csak el. Sosem felejtem el, hogy bár sosem tanultam franciául, de ez a műsor olyan látványos és profin szerkesztett, hogy még így is képes voltam nézni. Amikor 1993-ban Párizsban jártunk, akkor is a Forma 1 hotelben éppen ez ment véletlenül a tévében. Nyáron a bátyámmal is néha azt játszottuk, hogy biciklis feladatok végzése közben kulcsokat kellett szerezni nyárfákra felakasztva, mert annyira megmozgatta a fantáziám. Párszor azt kívántam, hogy bár nekünk lennének ilyen kastélyaink, ahol ilyen jópofa játékokat lehetne nemzetközi porondon eladni.

A hangulatból fakadó lelkesedésem most sem múlt el, mert ha véletlenül belekapcsolok, akkor megnézem, de szerencsére az interneten is fent van egy csomó próba (ld. Fortkinglee videói). Érdemes belenézni ezekbe nyelvismeret nélkül is, mert nagyon szórakoztató lesz még így is.

Olvass tovább!