Gondolom sokan vettetek már részt társas utazásokon, amely kapcsán pár dolog sosem fog változni.
Az első napon a buszhoz való érkezés már önmagában egy szertartásszerű procedúra, hiszen van, aki kis millió bőrönddel, szerettei körében érkezik, míg más egyedül, de annál rutinosabban csak húzza maga után csomagjait. Ilyenkor az embert átjárja egy fajta izgalom, amely nálam általában lelkes vécére járogatásban csúcsosodik ki, amit utána a taxival vagy a gyűjtőjárattal való megérkezéssel enyhülni szokott. A leendő utastársak egymást méregetik, hogy vajon kik a szimpatikusak, ki hogy van felöltözve, kik vannak társaságban. A cél azonban többnyire közös, mert bepakolás és jobb esetben biztosított helyfoglalás után mindenki alig várja, hogy elkezdődjön a kaland.
Az idegenvezető szépen bemutatkozik, majd a legtöbb esetben még a kiindulási pontot el sem hagyva máris 5-10 percen belül felajánlja, hogy a sofőröknél lehet ezt-azt majd vásárolni. Ez alapvetően nem is lenne rossz dolog és nyilván nem az ásványvízen, kávén vagy sörön fognak ők sem meggazdagodni, de azért az is elég pofátlanság, hogy rögtön a képünkbe vágják ezt az információt. Ám, hogy mit is fogunk együtt látni, azt általában csak nagy vonalakban meséli el az idegenvezető, a "ráérünk még" mentalitás jegyében.
Közben a kis csipet-csapat elkezdi eszegetni az otthonról hozott elemózsiát, majd az éjjeli vagy hajnali indulás miatt felvett bemelegítők is szépen lekerülnek, ahogy a nap is egyre erősebben süt a pirkadást követően. Aztán elérkezünk az első benzinkúthoz, ahol végre a csapat gyakorolhatja az egymáshoz való alkalmazkodás elemi törvényeit, a buszról való gyors leszállást a két ajtón és a közös WC használatot. Nincs is annál felüdítőbb, amikor a hölgyek még javában a sorban állnak és beszélgetve ismerkednek egymással, miközben a férfiak már rég kint várakoznak vagy jobb esetben a férfi mosdónál őrt állnak nekik.
Aztán az elcsigázott út során a lelkesedés viszi előre a csoportot, hogy valami igazán rendkívüli és közös élmény átélése fogja össze őket. Ilyenkor hiába tűnik egy buszos utazás egy örökkévalóságnak, mert az utazás varázsa feledteti a fárasztó ülést. Jobb esetben ülést, hiszen már ilyenkor felüti rút fejét az anarchia, amikor valaki csak azért is lefekszik középre, mert ő csak úgy tud aludni vagy amikor a bagósok elkezdenek együtt morogni, hogy álljon már meg végre a busz. Persze szigorúan a vizes blokk miatt és nem azért, mert nem tudnak magukon uralkodni.
Én általában annak a híve vagyok, hogy lehetőleg minél több mindent nézzünk meg egy út során, így én a kényszerűen beiktatott megállókat is inkább 1-2 város vagy természeti látványosság közelében tudnám elképzelni. Persze ez nagyon naiv és szintén bomlasztóan önző gondolat tőlem, hiszen az idegenvezető rosszabb esetben már ilyenkor közli, hogy a program fix és nem módosítható, míg olykor kitérő válaszokat adva a csoportra hivatkozik, hogy már most is fáradtak, gondoljak az idősebbekre stb. A gyakorlati válasz az is lehetne, hogy a sofőröknek meg van szabva, hogy mikor kell megállniuk cserélni, illetve mennyi pihenőidőt kell, hogy a busz kapjon. Az viszont felháborít, amikor egy osztrák autópálya-étteremnél meg tudunk állni akár 1-1,5 órát is, míg Salzburgnál már nem.
Az első szálláshoz való megérkezéskor előjön a jellemző magyaros mentalitás, hogy mindenki megáll az ajtóban a sok bőrönddel, ahelyett hogy a pároknak csupán egy-egy tagja csüngene az idegenvezető szaván, hogy ki melyik szobát kapja. Ilyenkor általában még a korai kelés miatt is szokott egy kis dünnyögés, ami akkor erősödik fel igazán, amikor nincs lift a szállodában vagy ha nem olyan szobát kaptak az illetők, amiről ők álmodtak. Extrém esetek mindig vannak, tehát amikor nem volt víz és áram egy szobában, akkor azt hiszem joggal cirkuszolt pár ember, hogy nem ezért fizettek.
A második naptól kezdve már a szórakozásé a főszerep. Az idegenvezető jobb esetben beszéli a helyi nyelvet, de volt már példa ennek ellenkezőjére. Ami engem aggasztani szokott, amikor egyszerűen unottan felolvassák a kis mondókájukat és egyszerűen nem tudja szívvel-lélekkel előadni, hogy miért olyan fontos, hogy ott megálljunk, ahol. Az is irritáló, amikor a megérkezés előtti 5 percben ledarálnak minden fontosabbnak vélt információt, míg a helyszínen fejből alig tud elmondani valamit. Vagy pedig átesik a másik végletbe, hogy ott akar elmondani mindent, aminek a felét a távolabb állók nem hallják, vagy a többi turistacsoport zsivaja elnyomja a mondandót. Ilyenkor szerencsés, hogy ha a csoport kapott fülhallgatót, amin keresztül lehet hallani minden szót és közben békésen lehet nézelődni is.
Városnézés szempontjából a csoporton egyre jobban kiütköznek az ellentétek. Vannak, akik minden templomot megcsodálnak áhítattal, míg mások viszolyognak tőle. Van, aki lázba jön egy kis mütyürtől, míg más a gyűjtőszenvedélytől vezérelve mindent lefotózna akár a másik odébb lökése árán is, míg megint mások alig várják, hogy a nagy kötelező közös rohanás után önállóan sörözni vagy vásárolni mehessenek a kevéske kis valutájukból. S vannak olyanok is, akik csak lélekben vannak ott a megtekintett állomáson, mert gyakorlatilag nem érdekli őket semmi sem már, mert már elfáradtak. Egy jó idegenvezető igyekszik mindenki igényeit kielégíteni, de ez 50 ember esetében szinte lehetetlen vállakozás. Az felettébb bosszantó a részükről, amikor tapasztaltnak állítják be magukat, de utána egy város főterén úgy bóklásznak át, mintha nem tudnák, hogy merre is menjenek. A másik gyakori hiba, hogy ráerőltetik a csoportra a saját ízlésüket, tehát minek visznek be egy finoman fogalmazva átlagos művészi beállítottságú társaságot egy képtár megnézésre, ha helyette a városban is adhatnának több szabadidőt. Nem könnyű feladat megtalálni az egyensúlyt, de törekedni kell rá, hiszen ez a munkájuk, amire elvileg felkészültek.
Aztán eljutunk egy út során arra a pontra, amikor a zúgolódás tiszta hanggá erősödik. Ilyenkor a feszültség kitör és alapvetően az egész csoport immáron nyíltan több részre szakad. Tapasztalataim szerint ez általában az út közepén, úgy 3-4 nap elteltével szokott megtörténni. A forgatókönyv elég váltakozó lehet. Valaki reggel elkésik, s az idegenvezető ezért nyilvánosan jól megalázza a buszon a mikrofonon keresztül, ami viszont önmaga ellen irányuló szimpátia vagy utálat jegyében máris további vitákat szít. Aztán olyat is láttam már, hogy magának az idegenvezetőnek szólnak be, hogy rosszul végzi a munkáját, tárgyi tévedéseket mond, vagy bizonyos látnivalókat kifelejtett, erre ő vagy elkezd mentegetőzni, hogy ennyi fért bele vagy általában átmegy a még fájdalmasabb arccal rendelkező nebántsvirág nézésbe. Az idegenvezető az addig megtartott hatalmát féltve vagy visszaszól vagy elkezdi a "nekem mindegy, a pénzem megkapom, köv. héten már másik csoportot viszek" jellegű szenvedését.
Az egyik legrosszabb hiba még egy ennyire politikailag megosztott országban, ha az idegenvezető is aktívan elkezd politiziálni és elkezd pártokat vagy politikusokat dícsérni vagy szidni. Ez szerintem egyáltalán nem tartozik hozzá egy kikapcsolódásra szánt úthoz és ezzel csak gyakorlatilag felszítja a csoporton belüli ellentéteket, amiket korábban mindenki próbált leplezni.
S ha már az utazás boncolgatjuk, akkor elég gyakori hiba szokott lenni az utazásszervezők részéről a program összeállítása. Fentebb már vázoltam, hogy elég maximalista vagyok e téren, ezért rosszul tűröm, ha utazunk egy templomért 2-3 órát, hogy aztán azt bezárva találjuk. A hazai cég ugyanis általában annyi fáradtságot sem vesz, hogy az interneten megnézze a nyitva tartást vagy egyéb módon információkat gyűjtsön, hogy hová is viszik a csoportot. Jobb esetben ilyenkor a tapasztalt idegenvezető legalább a korábbi útjai kapcsán el tudja mondani, hogy ez és ez várható, de egy frisse mélyvízbe dobott csak ég a csoport előtt. Az is felettébb irritáló tud lenni, ha a programban szerepelt helyszíneket csak kívülről nézzük meg röviden, hogy ki lehessen pipálni, hogy így ne lehessen perelni az utazási irodát szerződésszegésért. Ilyen mondjuk nekem eszembe nem jutna, de úgy tűnik ezen a téren is nagyon naív vagyok.
Már beszéltem a szállásról, a látnivalókról, az idegenvezetőről. Mi is maradt ki? Az étkezés. Itt is vannak érdekes vadhajtások szolgáltatók és igénybevevők részéről egyaránt. A legkirívóbb talán az volt, amikor valaki csak azért nem fizette be a félpanziós felárat, mert tudta, hogy majd potyázni fog a svédasztalos vacsoránál. A szállodák osztályzása, a kiszolgálás minősége és az étel mennyisége pedig örök vitatéma marad, ebbe talán nem is folynék mélyebben bele, ám azt nagyon rühellem, amikor a csoport magukat elitnek gondolt tagjai tülekednek az ételért, mint a kisiskolások Az is jellemzően magyar szokás, hogy mint a sáskák lelegelik a komplett asztalt, néha úgy, hogy a később érkezőknek már zsömle se jut, mert a többiek azt becsomagolták szalvétába tízórainak. Ilyenkor a vendéglátó sokat látott hotelesek mit gondolhatnak rólunk? Hol van ilyenkor az ország imázs? Azt sem értem, hogy ha tudják, hogy nem lesz étkezés az út során, akkor miért nem hoznak otthonról elég hideg élelmet az illetők? Utána meg a városlátogatás helyett kénytelenek vagyunk bevásárlóközpontnál vesztegelni jobb esetben, míg rosszabb variáció esetén az idegenvezető az éppen útjába eső drága helyre viszi be a csoportot.
Én hiszek abban, hogy ha mi megyünk vendének valahová, akkor is kulturáltnak kellene maradnunk. A németek lehet Mallorca szigetén matt részegre piálják magukat, de egy alapvetően kulturális körútnak mondott buszos utazáson is azért nem ártana a külföldiek előtt viselkedni. Az már önmagában rémesen ciki, hogy a magyarok alig-alig beszélnek idegen nyelvet. Ezt most nagyképű kijelenteni, de azért jó lenne, ha minden fiatal tudna legalább angolul, németül, oroszul vagy franciául, ha már ezt az idősebbektől nem várhatjuk el.
Hazafelé történt még az az eset, hogy a busz kényszerpihenőre megállt Ausztriában, nehogy túl hamar érjünk Budapestre. Jött ugyanis a füles a központból, hogy össze kell hangolni a haza érkező csoportokat, hogy a vidékre tovább utazókat minnél jobban be tudják passzírozni egy-egy mikrobuszba. Ilyenkor megint eszembe jut, hogy miért nem jobb helyen álltunk meg, (pl. Bécsben), mint egy autópálya mellett?
Látszólag a hazaút is gyorsabban zajlik, mert a csoportban addigra már kialakult egy jól bejáratott rutin. Minden buszos megálló egyre rövidebb lesz. A végén még az idegenvezető szokott egy jelentős önfényezésbe hajló mentegetőzést előadni, hogy aztán a csoport elé dugjon egy értékeléssel teli kérdőívet. Nem is tudom, hogy van-e értelme kitölteni az ilyet, hiszen a negatív kritikát tuti nem adja le a központ felé. Ami még számomra furcsa és egyben taszító is, amikor pénzt kell bedobni a közösbe, hogy azzal köszönjük meg az idegenvezető munkáját. Erre a hálapénzre szerintem nincs szükség, mivel a részvételi díjból ő maga elég szép összeget megkap, így ha ráadásul rosszul végezte a munkáját, akkor minek jutalmazzam? Aztán mégis meg szokott esni a szívem és 1-2 eurót adni szoktam, ha már nagyon muszáj és tudom, hogy nem fogom látni őt többet. De vajon ő is ezt gondolja rólunk? Darab-darab mindenki? S ha már az adakozásról van szó, az is annyira átlátszó, hogy le van zsírozva, hogy hol kell vásárolnunk vagy étkeznünk egy városban napközben, amiért a vezető szép részesedést zsebre vág. Ezért kellene a végén még pluszpénzt adni neki?
Én személy szerint hazaérkezéskor legjobban a Budapest-Nyíregyháza transzferben szóló híreknek szoktam örülni és persze a zenének. Furcsa érzés elvágva lenni a civilizációtól, hogy aztán pár nap után egyben zúduljon vissza rám minden. A legtöbbször semmi rendkívüli nem történt az országban a távollétünk alatt, de miközben elől a sofőr mellett ülve nézem az egyre növekvő számot mutató kilométertáblákat, akkor már tudom, hogy mindjárt hazaérek. Ilyenkor már általában a zsebemben lapul annak a pár embernek a címe vagy száma, akikkel az út során jobban összebarátkoztam. Elváláskor végig szokott futni bennem egyfajta "elválási depresszió" is, mert általában meg szoktam kedvelni azokat a szimpatikus embereket, akikkel együtt voltam. Ez egy utazás természetes velejárója és ha ez az érzés nem alakul ki, akkor valószínűleg nem is volt értelme elmenni. Az átéltek emléke többnyire ilyenkor még kavarogni szokott bennem és csak otthon, a képek sietős hajnali letöltése után realizálódik bennem, hogy apróbb hibái ellenére milyen rendkívüli élményben volt részem.
Ezek inkább általános észrevételek voltak, hiszen egy út sosem lesz egyforma, még ha ugyanazokkal az emberekkel mennénk ugyanoda. Kívánom mindenkinek, hogy legyen része ilyen élményekben, mert tényleg gazdagítja a gondolkodásmódot és a világról alkotott szemléletet.
Olvass tovább!
